Klió 2007/2.

16. évfolyam

A középkori város kialakulása

A várostörténet, mint önálló tudományág, nem utolsósorban a francia forradalom által okozott társadalmi és politikai változások hatására is, a XIX. században alakult ki. Hosszú ideig a jogtörténeti stúdiumok közé tartozott, mert elsősorban jogi szempontok alapján közelített a középkori város kérdéséhez. A gazdasági és társadalmi szempontú vizsgálódás a várostörténetben a XX. században jelent meg, s annak második felében már egyre jobban tért hódított a komparatív jellegű kutatás, a középkori város problematikájának európai kitekintésű összevetése.

Az antik-római város jelentőségét a közéletben betöltött funkciója adta, mely egyúttal a környék életének is nyilvános központját jelentette. Az antik város a kereszténységgel is szorosan összekapcsolódott, hiszen vallási ünnepek helyszíne, valamint a püspökségi szervezet központja volt. A kánonjog szerint a püspöknek egy civitasban kellett székelnie. A püspöki városok esetében tehát folyamatosság állt fenn az antikvitás és a középkor között, amit a kánonjogban a civitas elnevezés egyértelműen tanúsít. Ez e folytonosság a város megnevezésében Itáliában, Spanyolországban, sőt – érdekes módon – az angolszász Amerikában is megmaradt a nyelvben (cittŕ, cindad, city). De a német, szláv, vagy akár az angol területeken a város megnevezésére szolgáló szavak jól láthatóan teljesen más módon alakultak (Stadt, grod/gorod/grad, town). Az európai nyelvekben a középkorban nagyon különböző fogalmak jelentettek városi településeket: civitas, urbs, suburbium, castrum, burgus, oppidum, villa, vicus, locus, forum, portus, emporium (latin); burg, stat (német); grod, gorod, grad (szláv); town, burhs, boroughs (angolszász/angol); wik (ónorvég). Kétségtelen, hogy a civitas kifejezés egyfajta összekötő kapocs az antikvitás és a középkor között, de jelentése már a korai középkorban jelentősen megváltozott az antikvitáshoz képest. A püspöki székhely megnevezése szempontjából a kontinuitás töretlen volt ugyan, de a korai középkorban a civitas erődített, megerősített települést jelentett (részben már a kései antikvitásban is). Különösen egyértelműen jelenik ez meg Tours-i Gergely Dijon-ról szóló leírásában, mely szerint a püspök nem értette, hogy a falakkal, bástyákkal, tornyokkal, azaz védművekkel ellátott települést (= castrum) miért nevezik a nagyobb településekhez hasonlóan civitasnak. Az aligha meglepő, hogy a korai középkorban az utólagosan, vagy újra megerősített, kvázi állami, védelmi, szervezeti funkcióik miatt a falakkal körülvett települések nagy megbecsültségnek, komoly rangúnak számítottak. A német városnevekben a burg szó egyértelműen ezt jelzi. A római Argentorate például Straßburg, Augusta Vindelicum Augsburg, Invarum pedig Salzburg lett. Kölnt a frankok Kolnaburgnak nevezték. Enns települést 901-ben még civitasnak nevezték, 977-ben Anesipurchnak, 1064-ben Ensiburcnak. A Babenbergek által alapított Civitas Nova (1136) 1156-ban már Nirwenburch néven szerepelt, később pedig Klosterneuburgként. A német stat eredetileg általános értelemben csak települést, települési helyet („Stätte”) jelentett. A stat/Stadt szó a XI. századtól kezdett valóban várost, városias települést jelenteni, illetve kezdett szinonimájává válni az eddigi, hagyományos burg szónak, ahogyan ezt az osztrák példák (Nova Civitas, Wiener Neustadt) jól igazolják. Azt, hogy a civitas szó a korai középkorban milyen tartalmat hordozott, a püspöki székhelyekről (Salzburg, Pavia, Reims stb.) szóló VIII. és IX. századi leírások mutatják. A IX. század végéről származó Translatio S. Liborii leírása szerint a civitas szót nem önmagában püspöki székhelyként értelmezték, hanem olyan megerősített, városias jellegű településnek, amely a hozzá tarozó földbirtok-körzet középpontjában is állt. A városokhoz kapcsolódó erődítmény-jelleg a szláv (grod, gorod, grad) és az angol (town) megnevezésekben is tükröződik, ahogyan a német „városlakó” (= Bürger) kifejezésben is.

A korai középkorban az oppidum, villa, vicus megnevezések jelentése nem határozható meg pontosan. Nem ritkán egy-egy nagyobb körzet, vidék településeinek együttesét jelölő kifejezések voltak, ahol egyes helyeken kereskedők, iparosok is megtelepedtek. 700 körül, amikor Theodo bajor herceg Szent Rupertnek adományozta oppidum Salzburchot, ténylegesen egy nagyobb, több települést is magába foglaló birtokról volt szó. A német területeken a villa rendszerint vidéki települést, falut jelentett, de francia nyelvterületen volt, ahol város jelentésben is használták. Város értelemben használatos volta tükröződik a villa Lüttich elnevezésben is (itt volt Szent Lambert temetkezési temploma), amit ugyanakkor a Rajna és az Elba között forum/fora jelzővel ellátott villaenek neveztek. Ramirez aragón király (1063–1077) Jaca villaból civitast épített, amikor azt püspöki székhellyé tette („Volo constituere civitatem in mea villa, que dicitur Jaca”). A VIII. század elején a Formulae Turonensesben felbukkant a burgus kifejezés is. Ez különbözött a viszonylag sűrűn beépített, számos házat magába foglaló településtől, amit általában a civitas szóval jelöltek. Lyon elővárosát 855-ben burgus Lugdunensisnek nevezték. A civitashoz általában kapcsolódott valamilyen egyházi intézmény, kegyhely, és viszonylag számottevőnek mondható iparos és kereskedelmi tevékenység. De arra is van példa (pl. Vienne), hogy egy civitason belül egy városrészt, egy negyedet neveztek burgusnak. A X. században Cremonai Liudprand számára a burgus a házak olyan együttesét jelentette, amelyeket nem vett körül fal („domorum congregatio, que muro non clauditur”). A XI. századtól kezdődően délről fokozatosan észak felé kezdett terjedni a „szabadságolt, privilegizált település” értelmű jelentése, s ezzel együtt a burgensis („polgár”) kifejezés is. A kora középkori szóhasználat tehát egy-egy település megjelölésére többnyire tükrözte annak megerősített vagy erődítés nélküli jellegét, jogi–intézményi, illetve gazdasági és társadalmi sajátosságát.

A Meroving-korban a püspöki székhelyek megtartották városi jellegüket, mivel helyben egyre inkább a püspökök jelenítették meg a közhatalmat. A források szerint a VIII. században ezek a városúr-püspökök szorgalmazták leginkább a városi településeken a piacok, vásárok létrejöttét. A IX. században a normann veszély miatt számos püspök – az illetékes gróf nem megfelelő hozzáállása miatt – további közhatalmi feladatokat vállalt fel, elsősorban a városi erődítések terén. A püspök-városúr modell több évszázadon át létezett, s csak a XI–XII. századtól kezdett eltűnni a kommunák megjelenése következtében. De nemcsak a püspökségek, hanem az apátságok is jelentős gazdasági szerepet töltöttek be a korai középkorban, s figyelemre méltó kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek. A VIII. század elején például Marseilles-ből rendszeres áruszállítást említenek a források Corbie és Saint Denis felé. 779-ben a Saint-Germain-des Prčs apátság kereskedőiről esik említés. Nem ritkán maguk az apátságok is városias településmaggal rendelkeztek, mint például Gent vagy Arras. Azt, hogy a városfejlődés folyamatában milyen szerepe lehetett az apátságoknak, jól mutatja Arras példája, ahol a püspöki székhely elköltözése következtében széthulló civitas a Saint vedes apátságnál lévő új települési magra épülve fejlődött középkori várossá. A korban nagy szerepet játszó mártírkultusz- és ereklyetisztelet, mely szorosan kötődött a kolostorokhoz, kétségkívül nagy szerepet játszott. Az egyházi központok mellett a világi hatalmi központok, mint például a grófi várak, ugyancsak fontos szerepet játszottak a városok kialakulásában. Ezek a várak nemcsak védett helyet jelentettek, hanem politikai, hatalmi és igazgatási központot is, mely természetes centrumává vált a helyi árucserének, kézműiparnak.

A városias településeken topográfiailag kezdtek elkülönülni a kereskedők és a kézművesek által lakott negyedek, amit az olyan megnevezések is mutatnak, mint a burgus vagy portus, illetve a vicus vagy suburbium. Ezek a szavak minden esetben településnagyságra, valamint annak nem agrár jellegére is utaltak. Míg Namur, Maastricht, Brügge, Antwerpen, Huy vagy Dinant esetében a portus megnevezést használták, a távolsági kereskedők által nem rendszeresen, inkább eseti jelleggel felkeresett kereskedőhelyeket, mint például a dán Haithabut, vagy a svéd Birkát inkább a Wik szóval jelölték. Ugyanakkor a régészeti kutatások szerint ezek a kereskedőhelyek állandó lakónépességgel is rendelkező települések voltak. Olyan városias jellegű településekről volt szó, melyeknek egyáltalán nem volt semmilyen antik előzménye, gyökere. Hasonló eredményeket mutatnak az írországi, főleg dublini ásatások is. 860-ban a dán Roskildét civitas maxima, sedes regia danorumnak nevezték, azaz Európa római világon kívüli részein is általában a nagyobb térségre kiterjedő uralmi központokat, melyek egyúttal védett, erődített települések is voltak, a civitas szóval jelölték. A szláv területeken a grod, gorod, grad szavak a IX–X. században ugyancsak tengeri távolsági kereskedőhelyet, erődített uralmi-hatalmi központot, vallási központot, kézműves, iparos tevékenységet magába foglaló, piaccal/vásárral rendelkező települést jelentettek. A kedvező földrajzi fekvés Európa északi részein, a skandináv vagy szláv világban egyaránt már a korai középkorban, a pogány időkben központi funkciót biztosított az ottani településnek. Ezek az eredetileg is meglévő kedvező adottságok a virágzó középkorban még inkább előmozdították a városfejlődést. Ez a fejlődés nem korlátozódott csak a tengerparti kereskedőhelyekre, hanem a belső kereskedelem szempontjából fontos helyek is részesei lettek ennek a folyamatnak.

A középkori városok létrejöttében, azaz a kiváltságolt, privilegizált és megszerveződött közösségek létrejöttében nagy szerepe volt a Karoling-kortól jelentősen átalakuló uralkodói hatalomnak. Már a IX. századtól a királyt illető vásár- és piactartási jog változása figyelhető meg: a korona fokozatosan növekvő mértékben eladományozta a piactartás jogát, s ezzel együtt az ehhez kapcsolódó vámszedési, vagy éppen pénzverési jogokat. Az ezredforduló táján már a piac- vagy vásárjogok döntő gazdasági előfeltételként jelentek meg a városfejlődésben. A városfejlődésben a legfontosabb jelentőségű a településsel szorosan összefonódó heti piac lett, hiszen a kora középkori éves „vásárok”, távolsági kereskedelmi piachelyek nem kötődtek szilárd települési struktúrához, ezért a városfejlődésre gyakorolt hatásuk ekkor még elhanyagolható volt, majd csak jóval később vált ez a körülmény ösztönző körülménnyé. A regálék eladományozásával a királyok egyre szabadabb folyást engedtek a városfejlődésnek, a helyi gazdasági erőknek. Az uralkodói adományozási gyakorlatban a fő szempontot az jelentette, hogy az egyházi és világi előkelők adott helyen sokkal inkább ismerték a viszonyokat és lehetőségeket, mint a trón közelében helyet foglalók. Ugyanakkor mindez az uralmi terület erősebb belső, gazdasági összetartozását is hivatott volt szolgálni, azaz paradox módon a királyi hatalom gyengülése árán a királyság politikai és gazdasági kohézióját akarta növelni. A XI. századtól felerősödött az egyházi és világi hatalmasságok piac- és vásáralapítási tevékenysége, különösen Németországban. 1069-ben például Anno kölni érsek piacot alapított Siegburg kolostoránál, s alig több mint egy évtized leforgása alatt Siegburg már nem elsődlegesen kolostorként, hanem városként jelent meg az oklevelekben. De hasonló történt az észak-spanyolországi León, vagy a Nápoly közeli Aversa esetében is. A korai, döntően egyházi vásár- és városalapításokat a világi előkelők is követték, akik azonban már nem csak a meglévő települések kiváltságokkal történő fejlesztésével foglalkoztak, hanem teljesen új városokat is alapítottak. Ilyen, lényegében előzmények nélküli alapítású volt Lübeck (1158), Lipcse (1156), München (1158), Stendal (1160), Lippstadt (1185) vagy Wiener Neustadt (1194). Ezek az új alapítások nagy és hatalmas birodalmi fejedelmi házakhoz kötődtek: a Welfekhez, a meißeni őrgrófokhoz, a brandenburgi Askani-, vagy az osztrák Babenberg-házhoz. A városfejlődés folyamata a XI–XII. században Európa más területein is egyre nagyobb lendületet nyert, amit például a Délnyugat-Franciaországban ekkoriban létrejövő s terjedő „bastides”-ek jelezek. A városfejlődés fő hordozói, előmozdítói egyre inkább a tartományurak lettek, de maguk a létrejött városok is kezdtek fellépni városalapítóként, hogy ily módon növeljék befolyási szférájukat, s erősítsék helyzetüket. Itáliában például Verona városának nagy szerepe volt Villafranca létrejöttében. A német városok közül Lübeck próbálkozott ily módon hatalmi befolyásának kiterjesztésével a Baltikumban, de az ottani tartományúr, a Német Lovagrend rosszallása miatt ez nem járt sikerrel.

A városi közösségek kialakulására a X. század végétől, de még inkább a XI. századtól Dél-Franciaországban a békemozgalom, a Treuga Dei kiszélesedése is jótékony hatással volt, hiszen a városok létének is egyik fontos ismérve a pax civitatis volt, ami gyakran a városi közösség önszabályozó szerveződésének szinonimájává vált. A települések lakóinak önszerveződéséhez az északnyugati területeken a kereskedők szervezetei, a gildék ugyancsak figyelemre méltó mintát jelentettek. Az önszerveződésből fakadó szabadság fontosságát a középkori városok életében egyes települések nevei önmagukban is jelzik (Freiburg, Freistadt). Ezzel együtt azonban a városi kommunák létrejötte számos kortárs, köztük igen sok egyházi rosszallását váltotta ki, akik elítélően szóltak a kommunákról (pl. Guibert de Nogent), vagy egyenesen a Sátántól valónak tartották azokat (pl. Chrétien de Troyes).

Ferdinand Opll: Das Werden der mittelalterlichen Stadt (A középkori város kialakulása). Historische Zeitschrift Bd. 280, H. 3. 2005. 561–589. o.

Pósán László