Klió 2007/2.

16. évfolyam

Háború és béke a XX. századi Olaszországban

A többszerzős és ebből kifolyólag különféle stílusú könyv Bevezetője a XX századi Olaszországban a háború és a béke fogadtatásában és megítélésében kétféle irányzatot emel ki: egyrészt azt, amely a fasizmus és a nácizmus képében a háborút mint pozitív jelenséget fogja fel és értéknek tekinti; a másik ennek az ellenkezőjét állítja, és mint mozgalom száll szembe az előző nézettel. A legújabb nemzetközi historiográfia, a jelenkori realitásból kiindulva, igyekszik rámutatni a háború és a béke különböző felfogásaiban észrevett kulturális, politikai és ideológiai tényezők közötti nagyon szoros kapcsolatokra.

A tanulmánykötet az egész XX. századi Olaszország történetét kívánja a háború és a béke szempontjából vizsgálni a nemzetközi kapcsolatok, valamint a hazai – azaz olasz – közvélemény és politikai kultúra vonatkozásában, figyelemmel kísérve „az [olasz] elit, az [olasz] uralkodó osztályok, politikai pártok” viselkedését, reakcióit is, nem elhanyagolva az olasz gyarmati politika vonulatait sem.

Piero Melograni rámutat a két világháború nemzetre gyakorolt hatására: míg az I. világháború mind az állam, mind a nemzet megerősödéséhez, addig a II. világháború ezek „szétzúzásához” vezetett, ezért fogalmazhattak úgy a történészek, hogy a „haza halála” következett be. Az olaszok többségének a II. világháborúba történő belépése a Hitler feletti győzelem reményét jelentette, és maga Mussolini is erre számított. Igen érdekes problémát vet föl ez a szerző, amikor egy Franco Venturi nevű olasz professzor véleményét, gondolatmenetét idézi Olaszország úgymond II. világháború utáni „felszabadulásával” kapcsolatban; az érdekesség az, hogy amikor ennek a könyvnek az ismertetésébe fogtam, a magyar televízióban [2006.] április elsején este szinte szó szerint ugyanezt a töprengést és vitát követhettem Magyarországnak szintén a II. világháború utáni „felszabadulásával” kapcsolatban, vagyis: felszabadulás vagy megszállás követte-e a hitleri német csapatok kiűzését? Az olasz professzort idézve a szerző bevallja, hogy náluk ez a felszabadulás idegen katonai hatalmak révén teljesedett be, és az április 25-i olasz felszabadulási nemzeti ünnep „önmagában több sötét pontot takar…” A magyar TV vitaműsora – akik nézték, emlékezhetnek – az április 4-i volt felszabadulási nemzeti ünnep jogosságát kérdőjelezték meg. De térjünk vissza az I. világháborúhoz! Ez, még mindig Melograni szerint, az olaszok öntudatát táplálta, s egyfajta szolidaritást hozott létre a nemzeten belül.

Fortunato Minniti a XIX. sz. végéig megy vissza, amikortól is egy olyan „katonai-ipari komplexum” jött létre, amely magán- és közérdekek, bankok, ipar és gazdaság egymásba fonódására épült, és amely gyakorlatilag az egész XX. századon végigvonult Olaszországban. Ez a „hatalmi” jelleg az I. világháború után meggyengült, és csak a II. világháború utáni gazdasági „csoda” idején támadt föl újra

Ami az olasz gyarmati politikát illeti, abban a líbiai vereség jelentett fordulópontot; a külső terjeszkedést támogató „kemény” mag hatalmi törekvései e vereség után már nem hoztak az ország számára sem Európában, sem azon kívül elismerést, hanem csak félelmet és háborús veszély érzését, s mindezt egy alapjaiban elmaradott országban, ahol a határok biztonsága is veszélyben forgott, ami viszont megint erős katonai erő, ezen belül haditengerészet létrehozását látszott indokolni. 1942-ben ez utóbbi célja elsődlegesen a külső, és csak utolsó sorban a saját tengeri biztonság garantálása volt a célja. Az erős hatalmi státusz elérése a Crispi-kormány számára a haza létrehozása volt. Az I. világháború befejezésekor az Egyesülés után elkezdett fegyverkezést tovább folytatták abból a meggondolásból kiindulva, hogy a volt ellenség megsemmisítése után újabbak léptek színre. 1939-ben az olaszok abban bíztak, hogy majd a németek helyettük is megvívják a nagyhatalomra pályázó Franciaország elleni háborút oly módon, hogy utána párbeszédet kezdhetnek a legyőzött franciákkal.

A szocialisták és a XX. század eleje 1917-ig a témája Luigi Scoppola Jacopininek. A szocialisták az antimilitarizmus pártján álltak, ellenezték a hadikiadások növelését, sőt magának a hadseregnek a létezését is, helyette a „felfegyverzett nemzet” eszméjét hirdették. Két, egymással ellentétes vonal volt megfigyelhető soraikban az igazságos és igazságtalan háborúra történő reagálásban: az egyik mindenfajta, tehát a hazát ért agresszió ellen indított háborút is elítélte, a másik kötelezőnek tartotta a szocialisták számára, hogy ilyen helyzetben részt vegyenek a védelmi háborúban. Valamennyi szocialista számára közvetlen veszélyt jelentett a központi hatalmak militarizmusa, ezért ezzel szemben éberségre intettek. Szocialisták és mérsékelt-konzervatívok között mély szakadék tátongott a fel nem szabadított területek kérdésében; kisebbségben voltak azok a szocialisták, akik számára az olasz állam a létező határok között helyezkedett el. „Aljas” módon az orosz–japán háborúban az olasz szocialisták Japán mellett tették le voksukat, mivel nem szimpatizáltak a cári rendszerrel. A líbiai háború azért támasztott gyanút a szocialistákban, mert úgy gondolták, azzal az uralkodó osztályok a belső nehézségekről akarták elterelni a figyelmet, ezzel szemben a Balkán-területek felszabadítását a bármilyen formában megjelenő imperializmus elleni harc részének tartották, de ugyanígy szimpatizáltak Belgiummal is mint megtámadott országgal, magát az I. világháborút „burzsoá” háborúnak tekintették, s ebben a helyzetben egyedüliek voltak a II. Internacionáléhoz tartozó pártok között, akik elutasították a háborút, bár állásfoglalásuk megvalósítása érdekében semmilyen konkrét lépést nem tettek.

Giuseppe Conti Mussolini háborús elképzeléseit elemezve kiemeli, hogy – Hitlerrel ellentétben – nem tartotta szükségesnek valóban hatékony hadsereg fenntartását, és még kormányfői posztján is távol maradt a katonai kérdésektől. Csak 1936-tól kezdett a fegyveres erők parancsnoki tisztségéről gondolkodni, s csak 1940-ben, amikor Olaszország háborúba lépett, vált azzá. Az olasz fasizmus, élén ugyanezzel a Mussolinival, egy hadsereg hatalmát a katonák számában látta, ezért egész nemzetét fel akarta fegyverezni, ugyanakkor az új olasz és fasiszta embertípus létrehozására sajátos „pedagógiai programot” is kidolgozott: ebben az állampolgár és a katona egy és ugyanaz a személy lett volna, az új ember számára pedig a háború a normális állapot, ezért elutasította a pacifizmus minden lehetséges megnyilvánulási formáját, a fasiszta pártban, azon belül a fiatalokban pedig az olaszok vezérlő egységét látta.

Az olasz Vöröskeresz történetéről Stefania Bartoloni számol be. Az 1908-ban létrehozott szervezet eleinte az arisztokrácia és a polgárság hölgytagjaiból állt, majd később „demokratizálódott”, gyakorlatilag általa kapcsolódtak be a nők az olasz közéletbe. 1911–1945 között hat háborúban vettek részt, a hazához fűződő érzelmi kapcsolataik a legnehezebb időszakokban sem gyöngültek, amire kiemelendő példa a líbiai hadjárat; ennek során az olaszok civilizációs küldetésének tudatával végezték munkájukat. Külön említést érdemelnek a szerző részéről a tanító- és tanárnők, akik nemzeti tudattól áthatva látták el önként vállalt nevelői és ápolói kötelezettségeiket. Közülük később sokan csatlakoztak Mussolinihez, mivel benne látták a haza és a „nemzeti újjászületés” zálogát, s ezt az olasz fasizmus ki is használta: szívesen sorolta be őket a tömegszervezeteibe. A II. világháborúban már nem ilyen lelkesedéssel vettek részt, mivel emlékeikben kitörölhetetlenül ottmaradtak a múlt borzalmai; most a fiatal generáció váltotta fel őket, melynek tagjai még Afrikába és a Szovjetunióba is elkísérték az olasz csapatokat. A háborút követő békeidőben a volt vöröskeresztesek menekülttáborokban, népkonyhákban, szanatóriumokban találtak munkát.

Alessandro Volterra az etiópiai háborút „logisztikai és gazdasági szempontból a leggazdagabb háborúnak” nevezi, melyben a nagy létszámú és technikailag jól felszerelt olasz csapatok mellett bennszülöttekből álló egységek is részt vettek általában a legsúlyosabb terheket viselve. A háború után ezek a bennszülöttek mint gyarmati rendőrök tevékenykedtek. Mint tudjuk, a Négus azonban nem tette le a fegyvert az olasz gyarmatosítók előtt, ezért ő ellene is bevetették a bennszülött katonaságot.

Mi történt a II. világháború után?

Ennio Di Nolfo az „ún. globalizáció” Olaszországra gyakorolt hatását elemzi, mely hatás Olaszország nemzetközi kapcsolatait kísérte-kíséri, hangsúlyozva azt az eltérést, mely az állam által gyakorolt politika és a nemzeti akarat megnyilvánulása között alakult ki, és amelynek egyik jellemzője a „haza” fogalmának az „egyesítés” fogalmával való fölcserélődése. Filippo Focardi és Lutz Klinkhammer a háborús bűnösök és bűnök által fölvetett helyzetet elemzi. Az olasz katonák által a II. világháborúban az elfoglalt területeken elkövetett háborús bűnökről (fosztogatások, kivégzések, kínzások, deportálások stb…) már az antifasiszta földalatti sajtó is beszámolt. A baloldal erőfeszítéseit a háborús bűnök földerítésére és a háborús bűnösök megbüntetésére azonban gyorsan leszerelték a katonai körök, a mérsékelt antifasiszta erők; a szerző szerint ezeket az erőket a brit kormány maga is támogatta!... Annak pedig, hogy az olasz katonai és uralkodói körök az olasz háborús bűnösöket (köztük pl. Badoglio tábornokot is) Olaszországban kívánták bíróság elé állítani, egyrészt propagandisztikus célja volt, másrészt az a szándék, hogy ezeket a bűnösöket végül is fölmenthessék. Nehezebb volt szembenézni a külföldi követelésekkel, amelyek akár egyes országokból (pl. Jugoszlávia), akár az ENSZ Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottságától érkeztek; ezeket pl. a szocialisták, az Akció Párt tagjai és a republikánusok elutasították és visszadobták, magának a háborúnak agresszív voltát pedig Mussolini nyakába varrták. A baloldal sem volt egységes a háborús bűnösök felelősségre vonását illetően, a konzervatívok pedig azt is kétségbe vonták, hogy a győztesek egyáltalán ítélkezhetnek a legyőzöttek fölött. Tito és Sztálin „szakítása” után pedig Jugoszlávia, elveszítvén legfontosabb szövetségesét, már nem jelentkezett olasz háborús bűnösök kiadatási kérelmével, majd pedig, a hidegháború felerősödésével a szövetséges hatalmak sem erőltették a dolgot. Az utóbbi években viszont ismét foglalkozni kezdtek a kérdéssel csakúgy, mint Olaszország gyarmati hadjárataiban elkövetett bűneivel, mint pl. mérgező gázok használata Afrikában.

Európaiság, európai federalizmus – ezek Piero Graglia tanulmányának témái. Az I. világháború végéig megy vissza az ún. „szentimentális” és a „politikai fejlődést feltételező európaiság” közötti különbségek feltűnésében: szerinte ez a háború vetette fel az „európai egyesülés”-nek mint a „nemzetállam válságból való kijutása egyetlen eszközének” gondolatát. Olaszországban ez az idea a liberális – demokrata szerzők írásaiból, a Critica sociale nevű csoporttól, a Pán-Európai Mozgalomban megtestesülő diplomáciai – kormányzati irányultságból fejlődött ki, és bizonyos esetekben mint az orosz, az amerikai és a „sárga/keleti veszedelem” elleni eszköznek tekintették. Neves olasz szereplői Altiero Spinelli és Ernesto Rossi voltak a II. világháború idején, akik – többek között – azokat az eszközöket akarták kiirtani, amelyekkel háborúzni lehetett; Spinelli még az 1970-es – 80-as években is az európaiság egyik olasz előrevivője volt.

Hogyan viselkedett az olasz katolicizmus a háború és a béke kérdésében? Erre ad választ Renato Moro. Meglehetősen ellentmondásosnak tartja viselkedését. A XX. század elején a pápa „békeközvetítőként” lépett föl, a konfliktusok rendezésére a békés megoldásokat javasolta. Maguk a katolikusok kétségbe vonták a „nemzetközi társadalom” megvalósítását, mivel az nem a „katolikus megoldás” útjait követte; többségük „centrista” pozíciót foglalt el, ami mind a pacifizmust, mind a nacionalizmust elutasította, míg a modernista szárny mind az intervenció, mind pedig – gyakran – a nacionalizmus felé hajlott. Általában a katolikusok számára „a modern civilizáció bukása a hittagadás büntetése” volt. Sokan és sokat vitatkoztak azon, Isten miért engedett meg ilyen csapást, mint a háború. A két világháború között a következő nézetek terjedtek el a katolikusok között: a megalkuvást nem tűrők azt állították, a békét csak a „keresztény elvekhez és az Egyház autoritásához” visszatérés hozhatja el; a demokratikus tábor képviselői igyekeztek rámutatni a wilsoni elvek és XV. Benedek pápa elvei között fellelhető egyezésekre. XI. Pius pápa elítélte a pacifizmust, s az „igazi béke” megszületésének feltételeit az isteni paternizmus és az emberi testvériség jelenlétében látta, és tagadta, hogy a fegyverek bármiféle békét hozhatnak. Az 1930-as évek második felét a „katolikus Itália mítosza” uralta, s az olasz katolikusok számára most először jött létre szoros szövetség háború és vallás között. A II. világháború után az olasz katolikusok nem gyakoroltak önkritikát a múlt felett, megtagadták mindazt, amit húsz esztendővel annak előtte vallottak, mondván, a háború nem vezethet vallási újjászületéshez. Voltak, akik most azt állították, csak az Egyház lehet a nemzetközi élet példaadó mintája, s antikommunizmusra buzdítottak. Az 1950-es években egyesek támadták a békés egymás mellett élést, mások már árnyaltabban viseltettek vele szemben. Az 1960-as években az „új katolikus pacifizmus”, amelynek felbukkanása a dekolonizáció időszakával esett egybe, a fenyegető nukleáris háború veszélyében és a harmadik világbeli események hatására már az „antiimperialista felszabadító és forradalmi erőszakot” is elfogadta.

Az 1945–1989 közötti olasz védelmi politikát Leopoldo Nuti vázolja. E politika kiindulópontja az volt, hogy Olaszország a két társadalmi rend közül a nyugati világhoz, katonai vonatkozásban a NATO-hoz csatlakozott, mivel ebben látta biztonsága garanciáit. De az is indokolta ezt a választást, hogy a háborúból vesztesként kikerült ország léte, egysége is veszélybe került, valamint a fegyveres erők diszkreditálódtak a fasiszta háborúban történt részvételük miatt. A győztes hatalmak az olasz katonai felépítménynek szigorú szabályokat szabtak. Az USA-hoz csatlakozásban a belpolitika konszolidálódását, valamint a belső, saját katonai kiadások csökkentésének lehetőségét látták. 1955 októberében az USA hadserege három nagy katonai bázist szerelt fel Olaszországban, majd taktikai atomrakétákat helyezett el az országban, amiket az olasz haderők integrálni akartak fegyveres erőik új katonai doktrínájába. A Szovjetunió és az USA közötti enyhülés azonban véget vetett az ilyen irányú terveknek; erről azonban bizonyos olasz politikai és diplomáciai vezetők sokáig nem akartak tudomást venni. A vietnami háború is nyugtalanságot váltott ki egyes olasz politikusokban, különösen a közép-bal koalícióban, ugyanis megzavarta a kereszténydemokraták és a szocialisták közötti közeledést. Félelmet keltett az 1960-as években a szovjet hadihajók megjelenése a Földközi-tengeren, valamint ezzel egy időben a nyugati hatalmak kivonulása ugyanerről a területről. Az 1970-es években modernizálni kívánták az olasz fegyveres erőket, ami új törvénykezést kívánt: mindez az első lépést jelentette volna az olasz baloldal, azon belül a Kommunista Párt felé! Az 1970–1980-as éveket két fontos katonai esemény jellemezte: egyrészt az amerikai cirkáló rakéták olaszországi telepítése, másrészt olasz csapatok küldése a többnemzetiségű hadserek keretén belül Libanonba. Az 1990-es években az olasz haderők olyan külföldi küldetésekben vettek részt – megint többnemzetiségű hadsereg keretében –, amelyek olasz érdekeket szolgáltak.

Massimiliano Guderzo Olaszország az USA és az EU között címmel írt cikket. A tervezett Multilaterális Erők nevű szervezetben Olaszország továbbra is kapcsolatot tartott volna az USA-val, de oly módon, hogy változtatott volna e kapcsolat milyenségén azokban az esetekben, amikor bizonyosnak tűnik, Washington ki akarja zárni fontosabb nyugati döntésekből. Végül is ez a szervezet nem jött létre, és az USA Londonnal és Bonnal alakított ki szoros kapcsolatokat.

Bruna Bagnato Olaszország 1950-es éveinek közepétől az 1960-as évek közepéig tartó időszak kül- és belpolitikáját tekinti át. Ebben az időszakaszban az olasz politikai elitet a dezorientáltság és a hezitáció jellemezte: a külpolitikában csak nehezen és félve próbáltak hitelt adni a „békés egymás mellett élés” szovjet vezetők által megfogalmazott téziseinek, míg a belpolitikában a kereszténydemokraták és a szocialisták között zajlottak viták a közeledést illetően. Az olasz–szovjet gazdasági kapcsolatok ugyanebben az időszakban jelentősen fejlődtek a clearing elnevezésű megegyezés alapján, ami a két ország közötti kereskedelemben egyensúlyt írt elő; ez nagyjából meg is valósult, sőt később, a rugalmasabb és több évre szóló szerződések ezen az állapoton is javítottak. Tény ugyanakkor, hogy Olaszországnak komoly versenyt kellett folytatnia a szovjetekhez fűződő kapcsolatokban a többi nyugat-európai állammal.

1969–1973 között az Európához közeledés az olaszok számára a nemzetközi státusz újraélesztésének eszköze lett, írja Maria Eleonora Guasconi. Az országnak újra föl kellett építenie kétoldalú kapcsolatait a többi európai állammal, és növelni befolyását olyan hagyományos külpolitikai – földrajzi területeken, mint a Földközi-tenger, s tenni mindezt akkor, amikor az USA és a SZU közötti, az enyhülésből eredő párbeszéd háttérbe szorította az európai nemzeteket. Olaszország ekkor is folytatta a közös Európa építését, bár ebben a folyamatban óvatosan viszonyult a franciák elképzeléseihez. Szkeptikusnak mutatkozott az európai valuták fix árfolyamon történő átváltásának kérdésében. Változást csak az 1969-es év hozott, amikor változtatnia kellett állásfoglalásain e téren a lírára gyakorolt nemzetközi nyomás miatt. Kemény viták zajlottak – a franciákon kívül – a németekkel, viszont Olaszország támogatta Nagy-Britannia EU-ba való felvételét a célból, hogy így ellensúlyozni tudják majd a francia–német befolyás alatt álló közös európai politikát: azonban ez a kísérlet is kudarcba fulladt, mivel a két ország Európa-tervei eltértek egymástól.

Ismertetésünk önkényesen kiválasztott fejezeteket próbált bemutatni. Most említsünk meg néhány témát, amelyeket ilyen vagy olyan ok miatt kihagytunk!

Maurizio Cremasco: A katonai beavatkozások politikájának támogatása a XX. század elején; Anna Scarantino: Nőszervezetek a békéért De Gasperi Itáliájában; Marco Mugnaini: VI. Pál diplomáciája a háború és a béke problémájával szemben; Giovanni Mario Ceci: Az olasz katolikusok és az eurorakéta-válság; Maria Luisa Maniscalo: A nemzetállam után a fegyveres erők és a katona szerepe háború és béke között; Ennio Di Nolfo: Állam és nemzet a II. világháború után; Leonardo Rapone: Olasz antifasizmus az elmúlt és a jövendő háború között.

Néhány írásnak a stílusa akadályozta meg ismertetését: gyakran követhetetlenül bonyolult és ráadásul nem is a címben megjelölt témát tárgyalnak vagy aprónyi részletekben vész el a mondandó, máskor a cikk kimerül többnyire idegen szerzők hosszas szó szerinti idézésében. Sajnos, ezek a jelenségek igen gyakoriak, s bosszantóan hatnak az olvasó recenzensre, főleg ha ezek a cikkek egyébként nehezen hozzáférhető vagy ritkán tárgyalt témákkal foglalkoznak.

Luigi Goglia–Renato Moro–Leopoldo Nuti (szerk.): Guerra e pace nell’Italia del Novecento. (Háború és béke a XX. századi Olaszországban.). Bologna, Il Mulino, 645 o.

Kun Tibor