Klió 2007/2.

16. évfolyam

A XX. század — Franciaországban

 

 

Két francia egyetemi tanár öt kötetben jelentette meg a XX. századi Franciaország történelmét. Őszinték legyünk? Ideje volt egy ilyen átfogó, egyöntetű szempontok alapján készített mű kiadásának most, a XXI. század első évtizedében. A szerzők bebizonyították – bárha nem is ez volt a céljuk –, hogy nem kell föltétlenül végtelennek tűnő évtizedeket várni eleven, élő történelmi opus megírására; az persze fölmerülhet az emberben, miért nem franciaországi kiadó vállalta magára a kiadást. No, nem azért, mintha ez a belga kiadó színvonal tekintetében nem venné fel a „versenyt” a hasonló profilú és volumenű franciaországi kiadókkal, hiszen már eddig is remek könyveket jelentetett meg a tudományok különböző területeiről, így történelemből is. Tehát senkit ne zavarjon a kiadó területi elhelyezkedése!...

Mivel a Klió megszabta kiadási dátumnak csak az ötödik kötet felel meg, azt fogjuk részletesen ismertetni, a megelőző négyen csak „átfu­tunk”, rövid bemutató erejéig.

Az első kötetben, amely az 1900-tól 1930-ig terjedő időszakot öleli át, a következő témák szerepelnek: politikai élet, francia gazdaság, társadalom és kultúra a XX. század elején, Franciaország 1900-tól 1914-ig, Franciaország az I. világháborúban, béke és kiábrándultság 1918–1932 között, pénzügyi válságok és gazdasági fejlődés 1919–1929 között, társadalmi változások, kultúra és társadalom az Années folles alatt, politikai bizonytalanságok az 1920-as években. Alapvető mozzanat: a liberális demokráciát a kommunizmus és a fasizmus által képviselt eszmék erősen megkérdőjelezték. A második kötet korszaka 1930–1945, főbb témái: az 1930-as évek gazdasági és társadalmi válsága, a kultúra és a politikai fejlődés válsága, a Népfront, a nemzetközi élet forrongása 1932–1939 között, a második világháború sokkoló hatása. Kiemelendők: Franciaországnak csaknem harminc esztendőn át roppant zavaros történelmi periódust kellett átvészelnie, ami visszavetette a fejlődést az élet szinte minden területén. A harmadik kötet 1945-től 1958-ig foglalkozik a franciaországi eseményekkel; fejezeteinek számozása az előző kötetét folytatja, a témák a következők: a IV. Köztársaság alatti politikai újjászerveződés, ugyanezen időszak alatt a francia gazdaság újjáépítése és modernizációja, Franciaország és a külvilág kapcsolatai, a háború utáni kulturális élet s végül a IV. Köztársaság alatti válsághelyzetek. A modernizálódó gazdaság mellett Franciaország megvetette egy fejlett társadalom alapjait, amelynek egyik fő pillére és újdonsága a társadalmi stabilizációt elősegítő társadalom­biztosítás volt. A fejlődés azonban nem volt mentes törésektől: hidegháború, dekolonizáció, s főleg az algériai háború. 1958-tól 1974-ig a negyedik kötet időszaka, témái: a gaullizmus győzelme az V. Köztársaság létrejöttében, majd hanyatlása, Georges Pompidou ötéves elnöksége, a francia gazdaság növekedése és modernizálódása, a fogyasztói társadalom kialakulása, amit a tömegkultúra követ. 1968 megmozdulásai az egész társadalmat érintették, új társadalmi kategó­riák jelezték részvételi szándékukat a dehumanizálódott társadalom elleni harcban.

S eljutottunk az ötödik kötethez, melynek határkő-dátumai: 1974-től napjainkig. Témák: a tárgyalt időintervallumban bekövetkezett válságok aspektusai, Valéry Giscard d’Estaing neoliberális politikája, szocialista megoldási kísérletek a válságokra, alternatívák és társbérlet, az ötéves köztársasági elnökség bevezetése, társadalom és kultúra a XX–XXI. század fordulóján, s végül Franciaország külkapcsolatai. Nézzük részletesebben!

1974-től a már a XIX. századból is ismert ciklikus depresszió korszaka köszöntött Franciaországra: a termelés csökkent, s lassanként egy új civilizáció jelent meg, az ún. tercier tevékenységeké és az infor­matikai forradalomé. Franciaország beilleszkedése ebbe a világméretű folyamatba nehezen ment, s csak súlyosbították helyzetét a kőolajár-robbanások, amelyek társadalmi téren elsősorban a munkanélküliség növekedését vonták maguk után, a helyzet megoldá­sára tett kísérletek a liberalizmushoz való visszatérésben nyilvánultak meg. Az 1981-ben hatalomra került szocialisták igyekeztek a negatív folyamatokat „anti-ciklikus” intézkedésekkel fékezni, ami azonban nem akadályozta meg az országot, hogy egyedül itt csökkenjen 1980–1985 között a termelés az iparilag fejlett világban, s az ország történelmében ekkor húzódott el legtovább az alulfoglalkoztatottság. Tovább mélyült a foglalkoztatott­sági válság, a vállalatoknak a munkaerő drágulása miatti külföldre, elsősorban Ázsiába történő áttelepítésével.

Valéry Giscard d’Estaing elsősorban új vezetési stílust honosított meg – amit azonban a franciák nemigen értékeltek. A hatalmat a saját kezében összpontosította, munkatársai politikailag nem nagyon elkötelezett fiatal technokratákból álltak, az UDR-ből átvett miniszter­elnöke, Jacques Chirac, kevés szerephez jutott mellettük. A pénzügy­miniszter az infláció leszorítására a „klasszikus gyógymódokat” (jövedelemadó növelése, betéti kamatok emelése stb.) alkalmazta; az eredmény a kis- és középvállalatok csődje, a kereskedők, parasztok és vállalati vezetők tiltakozó akciói lettek. Mindezek mellett az új hatalom a jóléti állam hatáskörét szerette volna kiterjeszteni, ideértve az elbocsátások megnehezítését is. Giscard minden reformtörekvése azonban akadályokba ütközött, amelyek fékezték ezeket a törekvéseket. A társadalmi problémák megoldását hátráltatták Giscard és Chirac ellentétes elképzelései, különösen a nemzetközi és a hadügyi kérdések­ben; Chirac lemondott, posztját Raymond Barre vette át, akit Giscard kiváló pénzügyi szakembernek tartott. Barre árbefagyasztá­sokkal, kiegészítő jövedelemadókkal, a társasági adó növelésével igyekezett a gazdaságot rendbe tenni. A belpolitikában megerősödött a baloldal, amely Közös Programot készített – ez, azonban nem lett hosszú életű. Barre gazdasági megszorító intézkedéseinek negatív hatását csak fokozták az újabb olajár-robbanások. Végül 1981-ben a szocialisták kerültek az ország élére Francois Mitterrand személyében, aki az általa és politikus barátai által már régen kidolgozott szocialista megoldá­sokkal jelentkezett az ország előtt. Legelőször is feloszlatta a nemzet­gyűlést, majd a napi és folyóügyeket miniszterelnökére és kormányára bízta, ő maga a koordinátor szerepét játszotta. A szocialis­tákkal a nemzet egész élete átalakult a Szocialista Párt ideológiájának megfele­lően, ami elsősorban a nagy iparágak, bankok és egyéb pénzintézetek nacionalizálását jelentette, megszüntette a halálbüntetést, de átalakult az egészségügy, az oktatásügy, viszont a hadügy és a külpolitika szinte kizárólag az elnök kezében összpontosult. Azonban az új elnök vezette hatalom is szembekerült a közvéleménnyel, a különböző foglalkozási kategóriákkal, s főleg az obstrukciós politikát folytató jobboldallal. Feltüzelte a kedélyeket a magán- és állami iskolák kezelése körüli vita; a halmozódó problémák miatt az elnök visszakozni kényszerült politikai irányvonalában, pl. Franciaországon kívül, Új-Kaledóniában, ahol erőszakhullám söpört végig, illetve 1985-ben az ún. „Greenpeace-botrány” kapcsán, ami Új-Zéland és Franciaország között generált feszültséget. Jacques Chirac újból kormányfő lett, aki a reagani és a thatheri liberális gazdaságpolitikát igyekezett alkalmazni — végül sikertelenül. 1988-ban Mitterrand második elnöki mandátumát kezdte, új miniszterelnöke, Michel Rocard az új-kaledóniaiakkal történt megegyezésével sikerrel kezdte tevékenységét. A társadalmi feszültségek azonban tovább fokozódtak a munkahellyel rendelkezők és nem rendelkezők közötti ellentétek miatt. Rocard-t Edith Cresson, mint első miniszterelnöknő követte a Matignon Palotában, modora és viselkedése azonban visszatetszést váltott ki szinte mindenütt. Az 1993-as törvényhozási választásokon megpecsételődött a Szocialista Párt sorsa a jobboldal javára, szaporodtak a gyanús pénzügyi tranzakciók mind a jobb, mind a baloldalon.

1995: Jacques Chirac köztársasági elnök. A követett politikai irányvonal azonban teljesen más lett, mint amit választási kampá­nyában ígért, ennek eredménye természetesen társadalmi elégedetlen­ség és tiltakozó megmozdulások lettek, amelyek nagy részben a maastrichti egyezménynek megfelelni kívánó konvergencia­program ellen is irányultak (ugye, ismerős helyzet?). 1997 áprilisában Chirac is feloszlatta a nemzetgyűlést, az ezt követő választások a jobboldal súlyos bukását eredményezték; miniszterelnök a szocialista Lionel Jospin lett, így újabb „társbérlet” jött létre a jobboldali elnök és a baloldali kormányfő között. A gazdasági konjunktúra jóvoltából 1997 és 2000 között gazdasági növekedés és munkanélküliség-csökkenés állt be. Ismét előtérbe kerülhetett a jóléti állam megvalósí­tása, majd 2002. január 1-jén Franciaország belépett az euro-zónába. Chirac elnök feje fölött azonban viharfelhők gyülekeztek: vizsgálatok folytak ellene még párizsi főpolgármesterségének időszakába vissza­nyúló gyanús pénzügyi akciói miatt. 2001-től a globalizáció teremtette gazdasági nehézségek miatt az ország gazdasága ismét veszélybe került: csődök, vállalatok külföldre menekülése, sztrájkok, tüntetések; mindezekért mind az elnök, mind a baloldali pártok Jospint támadták. 2002-ben újabb köztársasági elnöki mandátumot kapott Chirac; most már azonban, a kongresszus által 2000-ben elfogadott reform alapján, csak öt esztendőre választják az elnököt. Chirac most, második mandátuma elérésekor, ragaszkodott a beígért intézkedések valóra váltásához, amibe beletartozott az állami tisztviselők számának csökkentése, újabb privatizációs hullám, a munkanélküliség növe­kedése, a gyógyszerek egy része ártámogatá­sának megszüntetése, a betegek nagyobb arányú hozzájárulása a gyógyításhoz, stb... Ez is milyen ismerős!... csakúgy, ahogy 2004-ben az 1 ezer milliárd eurós állam­adósság elérése is!... Nicolas Sarkozy (igen, magyar származású) belügyminisztersége alatt a bevándorlók által kirobbantott országos gyújtogatási hullám csapott át a franciák feje fölött (érdekesség: egy néger könnyűzenei együttes nem éppen hízelgő dalt is szerzett Sárkozy (Sarkozy) úrról melynek refrénje: „Apád miért menekült el Magyar­országról?” – ezt a könyv persze még nem említi, interneten hallhattam és nézhettem az ominózus videoklipet).

Milyen volt a francia társadalom 1970 óta?

Nos, a gazdasági megszorító intézkedések régóta húzódó társadalmi változásokat gyorsítottak föl, így a falvak elnéptelenedését, a „vad urbanizációt”, a hagyományos értékrendek elsüllyesztését, a strukturális munkanélküliség növekedését, a középosztályok rettegését a lecsúszás­tól, a különböző társadalmi kategóriák közötti különbségek elmélyü­lését, a kirekesztődést, a népesség elöregedését, a bevándorlás okozta feszültségek növekedését, ami különösen az 1980-as évek elejétől az egyik legégetőbb, legsúlyosabb társadalmi problémává vált, a katolikus cgyháznak a bevándorlók integrálásában játszott szerepének rohamos csökkenését. Párizs vonzása csökkent a munkavállalók választásaiban a régiók közötti mozgások javára, a külvárosi gettókban lakók életfeltételei nagy mértékben romlottak, a munkásosztály szinte eltűnt, helyét a már említett ún. tercier szektor váltotta fel, növekedett a káderek száma, a szabadfoglalkozásúak szerepe rohamosan emelkedett, szorosabbakká váltak a menedzserek, a technokraták és a politikusok közötti kapcsolatok, ami egy különleges elit képződését eredményezte. Mindezekben a jelenségekben az a szomorú a szerzők szerint, hogy éppen azok a vállalatok csökkentették alkalmazottaik, dolgozóik létszá­mát és települtek át harmadik világbeli országokba, amelyek egyébként óriási profitot halmoztak fel!...

Megváltozott a kulturális élet is: nőtt az egyén szerepe, a testkultúra iránti igény, az öltözködésben a tendencia — többek között — a nemek közötti különbségek eltüntetésének irányába mozdult. Az új nyugdíjasok több szabadidővel rendelkeznek, utaznak, olvasnak, sőt, egyetemre járnak. A kultúra alapjaiban tömeges jellegűvé vált a tv, a rádió és a sajtó jóvoltából; sajnos, felbukkant a szubkultúra is, amely uniformizált és kommerszializált. A képzőművészetekben és az építészetben Párizs, London és Róma továbbra is „privilegizált helyek” - de csak New York után! Az irodalom az utóbbi három évtizedben nem volt valami termékeny, főleg a minőséget illetően.

Az utolsó fejezet Franciaország 1970 utáni külkapcsolatait tárgyalja. Giscard d’Estaing igyekezett mind az USA-val, mind a Szovjetunióval fesztelenebb viszonyt kialakítani egy „új nemzetközi gazdasági rend” keretében, Európa-politikájában a francia–német kapcsolatokra fektette a hangsúlyt. Az afrikai kapcsolatok szinte kizárólagosan elnöki ellenőrzés alatt álltak. Franciaország régóta igyekezett önálló védelmi politikát és haderőt kialakítani, s ebbe a nukleáris fegyverzetek is beletartoztak. Mitterrand De Gaulle külpolitikai elképzeléseit kívánta folytatni, felújította a csendes-óceáni atomrobbantásokat, csakúgy, mint majd utódja, Chirac. Beavatkozott afrikai konfliktusokba (pl. Csádban), francia gyártmányú fegyvereket adott el a harmadik világban. Chirac „multipoláris világ” megszervezésén tevékenykedett – tevékenykedik, támaszkodott az ENSZ tevékenységére, szívélyes viszonyban állt Borisz Jelcinnel, mivel élénkíteni akarta az orosz–francia kapcsolatokat, viszont az USA egyoldalú politikájával szemben tartózkodó volt.

Nagyvonalú, sokoldalú, részletes ismertetést kapunk az ismertetett öt kötetben a XX. század Franciaországáról; ajánlhatjuk a művet mindazoknak, akik a világ még ma is egyik legfejlettebb, leggazdagabb, legkulturáltabb népének, a francia népnek XX. századi történelme iránt érdeklődnek, pontos adatokat, objektív véleményeket várnak a témáról.

 

Serge Berstein – Pierre Milza: Histoire de la France au XXe sičcle. 1900–1930. Brüsszel, Editions Complexe, 1999. 574 o.; Uők.: Histoire de la France au XXe sičcle. 1930–1945. Uott., 2003. 400 o.; Uők.: Histoire de la France au XXe sičcle. 1945–1958. uott., 2004. 338 o.; Uők.: Histoire de la France au XXe sičcle. 1958–1974. uott., 1999. 393 o.; Uők.: Histoire de la France au XXe sičcle de 1974 a nos jours. uott., 2006. 455 o.

 

Kun Tibor