Klió 2007/2.

16. évfolyam

Omán „mély álma” s ébredése

 

 

Az Arab-félsziget délkeleti részén elterülő, mintegy kétmillió lakosú Omán az egyik legkevésbé ismert ország a Perzsa-öböl államai közül Magyarországon. Pedig vidékén egykoron Marco Polo tevegelt, itt lelt végső nyugalomra a tradíciók szerint a bibliai Jób, valamint innen indult hosszú útjára Szindbád, a tengerész. Elszigeteltsége miatt a Közel-Kelet remetéjének is nevezték, ami azonban napjainkra idejét múlta. Az 1970-es évektől ugyanis robbanásszerű fejlődés játszódott le az országban az olajnak köszönhetően. Kábusz szultán uralkodása alatt sikerült összhangba hozni egymással a gazdaság fejlesztését, a muszlim vallást és a tradíciókat, aminek köszönhetően Omán a muszlim világ egyik legliberálisabb monarchiává vált, ahol már a nők is rendelkeznek választójoggal.

Az országról csekély számú leírás vagy történeti feldolgozás született. A kevesek közé tartozik David Holden Farewell Arabia című könyve, amelyben az Ománról szóló egyik fejezet címében szerepel a „mély álom” kifejezés.1 Rendkívül találó kifejezés, amely híven tükrözi a XIX. század elején még a térség domináns hatalmának számító Omán gyors hanyatlását. A kül- és belpolitikában megfigyelhető brit térnyerésnek köszönhetően ugyanis alig fél évszázad alatt az ország először Nagy-Britannia de facto protektorátusa, majd az 1920-as évektől nem hivatalosan birodalmának része lett. Olyan stagnálás vette ezzel kezdetét, amely csak 1970-ben, a jelenleg is uralkodó Kábusz szultán trónra lépésével ért véget.

Jelentős hozzájárulást jelent ezért az Omán történetéhez kapcsolódó szakirodalomhoz a könyvismertetés témáját képező munka Francis Owtramtól, aki könyvében nem kisebb feladatra vállalkozott, mint ennek a kétszáz évnek a feltárására.2 A hat fejezetre tagolt munkában 1798-tól napjainkig vizsgálja az eseményeket, miközben figyelmének középpontjában hangsúlyozottan azoknak a bel- és külpolitikai folyamatoknak elemzése áll, amelyek megteremtették 1920 után a szuverén állam létrejöttének feltételeit, majd 1970 után az ország bekapcsolódását napjaink nemzetközi rendszerébe. Három központi kérdéskört szeretne ezzel kapcsolatban kifejteni és megválaszolni a szerző: 1. Mely tényezők tekinthetők a legfontosabbnak az ománi államfejlődés szempontjából a modern közel-keleti politikában? 2. Mennyiben tekinthető az ománi államfejlődés eltérőnek az Öböli Együttműködési Tanács (Gulf Cooperation Council) többi tagállamánál – Szaúd-Arábia, Kuvait, Bahrein, Katar és az Egyesült Arab Emirátusok – megfigyelhető folyamatoktól? 3. Mennyiben tekinthető hasznosnak a téma elemzésénél a „nem hivatalos uralom” és a kollaborálás fogalmának beemelése az ország és a Nyugat viszonyrendszerének elemzésébe?

A kérdések hatékony megválaszolására a szerző a kül- és belpolitikai eseményeket három, egymással szorosan összefüggő szempontrendszer köré csoportosítva értelmezi: 1. a külföldi beavatkozás nemzetközi összefüggései, 2. a beavatkozás jellemzői és 3. annak hatásai az ománi társadalomra.

Az első fejezetben az ománi államfejlődés történeti elemzésének megalapozásához a szerző historiográfiai áttekintést ad az Omán és a Nyugat kapcsolatrendszerét elemző történeti és elméleti munkákról. Nemcsak bemutatja ezzel kapcsolatban az ezt a viszonyrendszert jellemző elképzeléseket, hanem az egyes történeti iskolákban megfogal­mazódott koncepciók összehasonlításával hatékonyan érzékelteti ezeknek a terminusoknak eltérő értelmezését is.

Megtudhatjuk így többek között, hogy G. Lawrence Timpe Nagy-Britannia és Omán kapcsolatát a XX. század első felében elsősorban a pszichológiai folyamatokra koncentráló, eredetét tekintve a földesúr–földműves kapcsolatrendszerre visszanyúló „klientizmus” kifejezéssel jellemezte, melynek fő ismérveit a függőségben, a kölcsönösségben és a megszemélyesítésben látta.3 Ronald Robinson és John Gallagher ezzel szemben több alkalommal az „együttműködést” vélték felfedezni Omán és a Nyugat viszonyában.4 Ők a nyugati kapitalizmus kiteljese­désének feltételeként a ’központ’ és a ’perifériális társadalmak’ kölcsön­hatására, valamint ezek politikai következményeire helyezték a hangsúlyt. Nevükhöz kapcsolódik még a „nem hivatalos uralom” (informal empire) fogalmának megalkotása. Támadják ezzel kapcsolat­ban a már Hobsont is foglalkoztató „új imperializmus” elméletét, amely szerint a tőkés fejlődés tette lehetővé, hogy Európa országai hivatalosan is ellenőrzésük alá vonják az ázsiai és afrikai területeket a XIX. század második felében. Szerintük ugyanis ez az elmélet elsősorban a politikai fennhatóságra koncentrál, amivel figyelmen kívül hagyja a korábbi évtizedek külpolitikáját jellemző, kereskedelemben rejlő érdekérvé­nyesítés hatékonyságát.

Gondot jelent azonban, hogy a szerzők nem fejtették ki részletesen, hogy pontosan mit is értenek a „nem hivatalos uralom” fogalma alatt. A hiányt Michael Doyle pótolta, aki amellett, hogy tömören definiálta a birodalom, a „hivatalos” és „nem hivatalos uralom”, valamint mindezek kapcsolatát az imperializmussal, elkülönítette egymástól a birodalom és imperializmus időszakát a nemzetközi egyenlőtlenségek korszakától, valamint különbséget tett az európai gyarmati terjeszke­désnek az egyes perifériákon élő törzsi és patrimoniális társadalmakra gyakorolt hatásaiban.5 Doyle-nál is hiányként merült fel azonban, hogy fogalmi keretei nem adnak teljes körű magyarázatot Omán és Nagy-Britannia kapcsolatának dinamikájára. A hiányt a marxista történetírás sem tudta kielégítően pótolni, habár kritizálta az imperializmus „gazdasági” és „nem gazdasági” értelemben történő megkülönböztetését.6 Nem tudták meghaladni őket a történeti materialisták sem, akik a kapitalizmus kiteljesedését kutatva csupán azt állapították meg Robinson és Gallagher elmélete nyomán, hogy az imperializmust olyan politikai folyamatnak kell tekinteni, amely lehetővé tette új régiók bevonását a kiteljesedő nemzetközi kapitalista gazdaság rendszerébe.7

Az ománi államfejlődés bemutatására rátérve a szerző hangsúlyozza, hogy 1798–1920 között az ország fejlődését elsősorban a britek Indiához fűződő érdekei határozták meg, amit a XIX. század végén a követke­zőképpen fogalmaztak meg: „A Perzsa-öböl többi részéhez hasonlóan Maszkat sem egyéb, mint indiai birodalmunk távol eső tartománya. (…) Mindaddig, amíg Ön az említett Perzsa-öböl partján áll, addig valójában Indiában tartózkodik.” (33. o.) A „tengeri béke” időszaka volt ez, amikor is megkérdőjelezhetetlen volt Nagy-Britannia tengerek feletti uralma. Ennek fenntartására az angolok mindent megtettek mind a nemzetközi politikai életben, mind pedig a régióban, hogy távol tartsák a többi rivális európai hatalmat az Arab-félsziget partvidékétől. Helyi szinten ez a politika az arab tengerészet ellehetetlenítésében, valamint a helyi kereskedelem tönkretételében mutatkozott meg; így a kalózko­dás, a tengeri háborúk és a rabszolga-kereskedelem betiltása elsősorban nem humanitárius szempontokat, hanem az arab gazdasági élet megroppantását célozta.

1659-ben a portugálok kiűzésével, majd pedig utóbbiak Mozambiktól északra fekvő kelet-afrikai telephelyeinek birtokbavételével 1698-ra Omán a térség domináns hatalmává vált, betöltve egyúttal az elűzött gyarmatosítók szerepét Kelet-Afrikától egészen Indiáig. Erre a korszakra datálható az első kapcsolatfelvétel az ország és a Brit Kelet-indiai Társaság között. A britek már ekkor felismerték az ország stratégiai és kereskedelmi jelentőségét, az uralkodók azonban ekkor még ellent tudtak állni a brit behatolási kísérleteknek; a Napóleon egyiptomi hadjárata által kikényszerített 1798-as szerződésben is a Társaság mindössze szélesebb körű kereskedelmi jogokat tudott biztosítani magának, gyárat vagy erődöt azonban nem emelhetett az ország területén. 1856-ig ezért meglehetősen ambivalensnek lehet tekinteni a két ország kapcsolatát: Nagy-Britannia megpróbálta távol tartani magát az ománi belügyektől, s csak akkor aktivizálódott a térségben, ha pozícióját francia, vahhabita vagy kalózveszély fenyegette. Változás 1856-ban következett be, amikor Szaid ibn szultán halála után az addig ománi befolyás alatt álló Zanzibár függetlenné vált. A britek által szentesített különválásnak azonban ára volt: a gazdagabb zanzibári szultanátust kötelezték, hogy évi 40 000 Mária Terézia-dollárt fizessen Maszkatnak. Az afrikai uralkodó azonban nem kívánta szerződésben vállalt kötelezettségeit teljesíteni, ezért végül az indiai kormány saját költségvetéséből fizette ki az összeget. Ez a „zanzibári járadék” jelentette tulajdonképpen az első állomását annak a folyamatnak, ami végül Maszkatnak Nagy-Britanniától való anyagi kiszolgáltatottságában mutatkozott meg. Az összeg kifizetésének megtagadása, illetve az egyes uralkodók el nem ismerése nélkülözhetetlenné tette az angolok döntő­bíráskodását a trónért vívott belharcokban. Ez az 1870-es évektől egyet jelentett az ország de facto brit protektorátussá válásával.

A következő történeti szakaszra egyértelműen az I. világháború követ­kez­ményei nyomták rá bélyegüket. Az Oszmán Birodalom felbomlása, új államok létrejötte a Közel-Keleten, új légi útvonalak kialakulása az Arab-félsziget körül, valamint az ekkor meginduló olajkutatások együttesen Omán stratégiai fontosságának felértékelődését eredmé­nyezték. Anglia egyre intenzívebben kapcsolódott be a közel-keleti folyamatokba, ami hatékonyabb irányítás megvalósítását tette szükséges­sé részéről az Arab-félszigeten. Ez Omán esetében az 1920-ban aláírt sibi szerződésben valósult meg, ami szentesítette az országnak a tengerparti Maszkatra (szultanátus) és az ománi belterületre (imamátus) való felosztását, valamint lehetővé tette a britek számára a kormány korlátlan ellenőrzését. A megosztott ország azonban azt a veszélyt is magában rejtette, hogy az imamátus seregei fegyveres erővel döntik meg a britekhez fűződő kapcsolatai miatt hitetlennek tekintett szultán uralmát. Ennek kiküszöbölésére az indiai kormány reformokat vezetett be; átalakította a szultanátus finanszírozási és intézményrendszerét, valamint fejlesztette a fegyveres erők ütőképességét.

A költségvetés átszervezése azonban hamar konfliktust szült az uralkodóval. Az ország alacsony bevételeit ugyanis rendszeresen meghaladták a szultán személyes jellegű kiadásai, s a hiányt kereske­dőktől felvett hitelekből finanszírozta. A britek a helyzet megoldására először pénzügyi tanácsadót neveztek ki az uralkodói család számláinak ellenőrzésére. Mivel azonban a költségvetés továbbra is deficites maradt, a vámbevételek átszervezésére is sor került. Az uralkodó, Tajmur ibn Fejszál szultán azonban ekkor már nem volt hajlandó elfogadni az angolok által szabott feltételeket. Hatalmának és pénzügyi helyzetének ellehetetlenülésével már nem tudta és nem is akarta országát irányítani, ezért inkább elhagyta a központi maszkati területet, mintsem a britek további térnyeréséhez asszisztáljon. Funkcióját emiatt 1932-ig az angolok által létrehozott Miniszterek Tanácsa látta el, amelyben gyakorlatilag minden fontosabb döntést tanácsadóik hoztak meg.

Az 1930–1950-es évek a szultanátus terjeszkedésének időszaka, amelyet főleg a bahreini olajmezők 1932-es feltárása után az olajkon­cessziókból befolyó jövedelem növekedése és az Arab-félsziget körül kialakított légi útvonalak rohamos fejlődése jellemez. E tényezőknek köszönhető elsősorban, hogy Szaid ibn Tajmur szultán (1932–1970) – felismerve a tényt, hogy országa stratégiai kulcspozícióra tett szert a térségben – elődjével ellentétben aktívan részt vállalt az ománi kormány munkájában. Valóban független, a britek bábáskodásától mentes államot szeretett volna megteremteni. Felismerte, hogy ennek legfőbb akadálya az indiai kormány által folyósított jövedelemtől való kiszolgáltatottság. Stratégiája emiatt a britektől való anyagi függés felszámolása, a közigazgatás „ománizálása”, illetve a belterületek feletti irányítás visszaszerzése volt. Ennek szellemében 1932-ben feloszlatta a Miniszterek Tanácsát és saját kezébe vette a kormányzást, majd a bevezetett szigorú takarékossági intézkedések eredményeként az 1940-es években törlesztette az ország köz- és az uralkodói család magántar­tozásait. A megszorító intézkedések mellett a függetlenség financiális feltételeit az olajkoncessziókból származó jövedelmek növelésével is finanszírozni kívánta. Tárgyalásai sikeresnek bizonyultak, hiszen mind Nagy-Britanniának, mind az olajtársaságok többségének érdeke volt, hogy az uralkodó kizárólagos jogokat biztosítson számukra, kizárva ezzel azt a lehetőséget, hogy a feltörekvő amerikai olajtársaságok is bekapcsolódhassanak a kitermelésbe.

További eredménye volt ennek a politikának, hogy lehetővé vált az ország parti részének és a belterületeknek a szultanátus fennhatósága alatt történő egyesítése. Szaid szultán már az 1930-as évek közepétől folyamatosan törekedett arra, hogy kiterjessze befolyását az imamátus felett, kevés eredménnyel. Törvényes úton Szaid nem kerülhetett hatalomra, hiszen a belterületek törzsi vezetői vallási alapon ítélték el a britekhez fűződő kapcsolatai miatt, fegyveresen pedig nem tudta érdekeit érvényesíteni ütőképes hadsereg, illetve az olajkitermelés biztonságát szem előtt tartó és ezért a belpolitikai stabilitás mellett elkötelezett angolok támogatásának hiányában. Változás ebben a helyzetben 1952 októberében következett be, amikor a szaúd-arábiai fegyveres erők az amerikai ARAMCO olajtársaság bátorítására elfoglalták az imamátus mellett elterülő, vitatott státusú Buraimi oázist. Mivel az angolokkal még az 1955-ös genovai konferencián sem sikerült megál­lapodni, ezért engedélyt adtak Szaidnak, hogy fegyveres erővel avatkoz­zon be a konfliktusba és megdöntse a szaúdiakkal szövetséges imamá­tust. A brit olajtársaság – Petroleum Development Oman – anyagi támogatásával felállított és brit tisztek által irányított hadsereg még abban az évben visszafoglalta Nizvát és először lemondatta tisztségéről, majd száműzetésbe kényszerítette vezetőjét, Ghalib ibn Ali al-Hinavi imámot.

Az 1956–1977 közötti periódus Omán életében tagadhatatlanul az államfejlődés időszaka volt, amire főleg az arab nacionalizmus, a Dél-Jemenben és Dhofarban kibontakozó baloldali forradalmi eszmerend­szer jelentette veszély, illetve a briteknek a térségből való fokozatos kiszorulása gyakorolt döntő hatást. Az 1956-os szuezi krízis ugyanis egyértelműen bebizonyította, hogy a térségben mind nagyobb szerephez jutó Egyesült Államokkal szemben az egykor domináns szerepet játszó európai hatalmak jelentőségüket vesztették, ami többek között a britek elkerülhetetlen kivonulását eredményezte az Arab-félszigetről. Politiká­jukat emiatt a katonai pozíciók feladása után visszamaradó érdekelt­ségeik biztosítása jellemezte, ami a térség gazdasági és politikai fejleszté­sének szorgalmazásában és támogatásában mutatkozott meg, nem­egyszer az ettől idegenkedő arab uralkodók/vezetők akarata ellenére.

Omán esetében rendkívül problematikusnak bizonyult a szilárd államstruktúra kiépítése és a belpolitikai élet konszolidálása. A briteknek az ország hadseregének és közigazgatásának fejlesztésére fordított hatalmas összegek mellett többször is fegyveres erővel kellett beavatkoznia a sorozatosan kirobbanó lázadások leverésére: először az 1955-ben elfoglalt ’ománi’ belterületeken bontakoztak ki sorozatos zendülések az egykori imamátusnak Omán és Maszkat Szultanátusba való integrálása ellen, majd 1962-ben Dhofarban robbant ki felkelés a szultán zsarnoki uralmának és központosítási kísérleteinek köszönhetően. Utóbbi – nem utolsósorban a kínai és dél-jemeni támogatásnak köszönhetően – olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1970 elejére a szultán hatalma a tartomány vékony tengerparti sávjára szorult vissza. Ez Londont az aktív politizálástól Szalalahba visszavonult Szaid ibn Tajmur szultánnal való kapcsolatának felülvizsgálatára kényszerí­tette. Nagy-Britannia ugyanis gazdasági okok miatt 1971 végéig vissza akarta vonni fegyveres erejét az Öböl még brit védnökség alatt álló országaiból, s komoly kétségei voltak a tekintetben, hogy addigra az ománi uralkodó úrrá tud lenni az ideológiailag mindinkább radikali­zálódó konfliktuson. A helyzet megoldására puccsot hajtottak végre és a lemondatott Szaid ibn Tajmur helyett fiát, a jelenleg is uralkodó Kábusz szultánt tették meg uralkodónak, akinek nemzetközi segítséggel 1975-re sikerült végérvényesen felszámolni a dhofari mozgalmat. Nem sokkal ezt követően véget ért Nagy-Britannia „nem hivatalos uralma” Ománban; 1977-ben az angolok kiürítették a Masirah-szigeten és Szalalahban kiépített katonai bázisaikat. Ekkor az immáron szuverén Kábusz szultán irányítása alatt olyan, az olajjövedelmekből finanszí­rozott reformfolyamat bontakozott ki elsősorban az oktatás, egészségügy és gazdaság területén, amely az ománi állam konszolidálása mellett megalkotta annak új formáját: a központosított Ománi Szultanátust.

Az utolsó történeti szakaszban a szerző napjaink Ománját vizsgálja. Hatalmas, a többi arab-félszigeti államtól – politikai identitásában, olajforrásaiban, lakosságában, konfliktusaiban és az uralkodó családdal kapcsolatban – megkülönböztethető államfejlődés ment végbe az országban a szultán által megvalósított modernizációs programnak köszönhetően, ami jelentős előrelépést eredményezett gazdasági, társadalmi és politikai téren. Lehetővé tette emellett – elsősorban a nemzetközi olajpiacon keresztül – az ország bekapcsolódását a nemzet­közi gazdasági rendszerbe is, valamint megerősítette a Perzsa-öbölben betöltött kulcspozícióját. Sokkal fontosabb mindezeknél azonban a Nyugat – elsősorban az USA – fokozódó stratégiai elkötelezettsége Ománban az iráni forradalomra, a Szovjetunió afganisztáni inváziójára, az utóbbi következményének számító Carter- és Reagan-doktrína születésére, az iraki–iráni háborúra, majd végül a hidegháború befejező­désére reagálva.

Az angol csapatok távozása után szoros maradt a kapcsolat a szultán és Nagy-Britannia között; utóbbi megőrizte befolyását az ország kereskedelemi, kulturális és oktatási életében, valamint számos brit szakértő dolgozott továbbra is a szultán, a fegyveres erők, a hírszerzés, vagy az egyes minisztériumok tanácsadójaként. Korábbi kötelezett­ségüknek – Kábusz szultán legfőbb védnökei a külföldi támadások ellen – azonban már nem tudtak eleget tenni a megváltozott helyzetben. Szerepüket – gyakorlatilag kizárólag csak ezen a téren – az utóbbi 30 évben az Egyesült Államok vette át, amikor pénzügyi és politikai eszközökkel próbálta az ország stabilitását és sérthetetlenségét – elsősorban az ománi fegyveres erők fejlesztésével – szavatolni az öbölbeli olajhoz való folyamatos és biztonságos hozzájutás érdekében. Fontos lépés volt ebben a tekintetben az 1980-ban megkötött amerikai–ománi egyezmény, amely lehetővé tette az USA hadserege számára ománi kikötők és repülőterek használatát. Ennek értelmében vette igénybe ezeket a bázisokat az Egyesült Államok az 1990–1991-es, Kuvait felszabadításáért vívott háború, az azt követő, Irak „kettős feltartózta­tását” célzó politika, az afganisztáni tálibok ellen indított hadjárat, majd pedig Szaddám Huszein rendszerének felszámolása kapcsán. Mindez azt bizonyítja, hogy Omán – Owtram véleménye szerint –Szaúd-Arábiával vagy Kuvaittal ellentétben nem az itt található kőolaj, hanem az ország geostratégiai fontossága miatt áll a Nyugat figyelmének középpontjában. Ezt különösen azért fontos hangsúlyozni, mert bár a kitermelt olaj mennyisége az 1990-es évektől folyamatosan csökken, ennek ellenére feltételezhető, hogy sem az USA, sem pedig Nagy-Britannia nem tudná tolerálni egy Nyugat-ellenes kormány létrejöttét. Ez természetszerűen determinálja, egyúttal viszont be is határolja Omán államfejlődésének lehetőségeit a jövőben.

Annak ellenére, hogy a „tömjén hazájának” is nevezett Omán történelme és kultúrája rendkívül gazdag, kevés figyelmet kapott a nemzetközi tudományos életben. Owtram tudományos alapkutatáson alapuló munkája emiatt kimondottan hiánypótló jellegűnek tekinthető. A szerző aprólékosan – esetenként néha már elveszve a részletekben – taglalja azokat a meghatározó folyamatokat, amelyek végül lehetővé tették a mai ománi állam létrejöttét. Külön erénye emellett a könyvnek, hogy a szerző nem marad meg az események pusztán kronologikus jellegű bemutatásánál. Egy olyan új szempontú elméleti megközelítést alkalmaz, ami nemcsak érdekesebbé és elgondolkodtatóbbá teszi sorait, hanem hasznos segítséget jelenthet a más országokban lezajlott, hasonló jellegű folyamatok újra- és átgondolásához.

 

Francis Owtram: A Modern History of Oman. Formation of the State since 1920. (Omán újabbkori története. Az állam kialakulása 1920 után) I.B. Tauris & Co Ltd, London, 2004. 232. p.

Prantner Zoltán

1. Holden, D. Farewell to Arabia. London: Faber & Faber. 1966.

2. Francis Owtram a University of Londonon védte meg doktori disszertációját „Omán és a Nyugat: Államfejlődés Ománban 1920 után” címmel. A szerző modern Közel-Kelet-történetet oktat a University of Southemptonon és 2005-től részt vesz az emberiség történetével kapcsolatos dokumentumok feltárásra, értékelésére és katalogizálásra létrehozott program (Humbul) munkájában. Fő kutatási területe a Közel-Kelet – azon belül is elsősorban az Öböl-államok – modernkori története.

3. Timpe, L. British Foreign Policy toward the Sultanate of Muscat and Oman 1954–1959. PhD. disszertáció. University of Exeter.

4. Ezzel kapcsolatos munkájuk többek között: The Imperialism of Free Trade. In: Economic History Review, 2nd ser. VI, I. 1953.; Africa and the Victorians: The Official Mind of Imperialism. London, MacMillan, 1961.; The Decline, Revival and Fall of the British Empire. ed. by Anil Seal. Cambridge, CUP, 1980.; Oil Monarchies: Domestic and Security Challenges in the Arab Gulf States. New York, Council on Foreign Relation Press, 1994.

5. Doyle, M. Empires. Princetown, Princetown University Press, 1986.

6. Brewer, A. Theories of Imperialism in Perspective. In: Imperialism and after: continuities and discontinuities. ed. by Mommsen, W. J. – Osterhammel, J. London, German Historical Institute, 1986.

7. Bromley, S. Rethinking Middle East Politics. London, Polity Press, 1994.; Halliday, F. Rethinking International Relations. Basingstoke, MacMillan, 1994.; Rosenberg, J. The Empire of Civil Society. London, Verso, 1994.