Klió 2007/3.

16. évfolyam

„Igazságos háború”. Cicero bellum iustum-koncepciójától az ENSZ Alapokmányáig

Cicero életműve produktív módon aknázható ki jelenkorunk számos politikai és államelméleti problémájának magyarázatához. Különösen értékesek és fontosak – a sajnos korunkban is aktuális államok közötti konfliktusok kezelése szempontjából – a bellum iustum-ra („igazságos”, „jogos” vagy meghatározott módon „igazolt” háborúra) vonatkozó kijelentései. Ezek vizsgálata teszi ki Klaus M. Girardet tanulmányának első részét, melyet Augustinus témába vágó gondolatainak elemzése követ (II. rész), majd egy rövid áttekintés az „igazságos háború” elméletének módosulásairól egészen napjainkig (III. rész).

A bellum iustum kétségkívül veszélyes fogalma kétezer éve semmit sem vesztett aktualitásából: az utóbbi 15 évben, de különösen 2001/2002-ben rendkívül heves vitákat váltott ki. Egyesek szerint a bellum iustum-ra vonatkozó minden egyes elmélet alkalmas arra, hogy leépítse a háborúk kirobbantása előtt álló akadályokat, míg mások amellett érvelnek, hogy az „igazságos háború” mércéje inkább gátlóan hat, de legalább is „megszelídíti” a háborúkat. Ennek a napjainkban is zajló vitának alapvető kérdése: összeegyeztethető-e a bellum iustum fogalma az érvényben lévő nemzetközi joggal, jelesül az ENSZ Alapokmányával? „Nem létezik többé háborúhoz való jog” – ez az egyik fél meggyőződése, míg a másik az igazságos, jogos háború visszatéréséről beszél, arról, hogy különösképpen 2001. szeptember 11. után nem mondhatunk le a bellum iustum elméletéről.

A bellum iustum Cicerónál

A római szerző a háborút és az erőszakot az emberiség történetének korai, állatias fokának tekinti. A konfliktusok emberek között emberekhez méltó módon verbális eszközökkel zajlanak, az állatok szintjén erőszakkal. Következésképpen Cicero felfogásában az államok közötti konfliktusok rendezésekor csak abban az esetben lehet erőszakhoz, a háborúhoz mint ultima ratio-hoz folyamodni, ha a viszálynak verbális eszközökkel nem lehet véget vetni. A háború egyetlen és legfőbb célja a béke megteremtése lehet. Egyértelmű a Cicero-művekből kiolvasható tendencia: lehetőség szerint el kell kerülni a háborút.

Az „igazságos háború” cicerói koncepciójának – amely Az állam (De re publica) a Törvények (De legibus) és a Kötelességek (De officiis) című műveiben olvasható kijelentéseiből rajzolódik ki – van egy formális és egy ettől aligha elválasztható, a dolog lényegét adó tartami összetevője. Következésképpen a kettőt együtt vizsgálja a szerző.

A rómaiak – Polybios állítása szerint – különös hangsúlyt fektettek arra, hogy a görögöktől eltérően nem váratlanul, alattomos rajtaütéssel indítottak háborút, hanem azt minden esetben egy diplomáciai úton, verbális eszközökkel zajló, konkrét vádakon, okokon, érveken alapuló konfliktus előzte meg. „Nemzetközi” bíróság hiányában a háború bevezetésének minden egyes lépésénél a mindenki számára közös isteneket hívták tanúként annak igazolására, hogy Róma magatartása és szándékai jogszerűek. A közreműködő papok az ún. fetialisok voltak. Az őket tömörítő papi testületnek a feladata volt a korai időktől kezdve egészen a Kr. e. III. századig az, hogy az ellenfél által elkövetett jogtalanságra (iniuria) hivatkozva vagy jóvátételt követeljen, vagy a bűnösök kiszolgáltatását (res repetere). 30 (vagy 33) napnyi határidőt követően az iniuria ismételt megnevezése mellett háborúval fenyegették meg az ellenséget, mintegy bejelentették a háborút (bellum denuntiare), végül, ha a követelések nem teljesültek, a iusta causa-ra (jogos ok) való újbóli utalás mellett hadat üzentek (bellum indicere). A háború tényleges kezdetét az az eljárás jelentette, melynek során a fetialisok egy dárdát rituálisan áthajítottak az ellenség területére. Cicero a háború bevezetésének eme fetialisjog által szabályozott szertartását a bellum iustum lényeges ismérvének tartotta. (Egy, az állam területére fegyveresen behatoló ellenséggel szemben vívott védekező háborúra ez az eljárás magától értetődő módon nem volt érvényes. Az ilyen háború tehát nem esik a bellum iustum hatálya alá, ahogyan a polgárháború /bellum civile és a lázadó alávetettekkel szemben folytatott háború sem.)

Feltehetően Kr. e. 281–80-tól fogva a fetialisok már nem működtek közre a háborúk bevezetésében: senatori követek léptek a helyükre. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy Cicero – tekintettel a rómaiak által vívott bella iniusta-ra (igazságtalan háborúkra) háborús etikai okokból és reformpolitikai szándékaival összhangban – bizonyos módosításokkal – szükségesnek tartotta a régi római fetialisjog újjáélesztését. Elképzelése szerint az érvényben lévő gyakorlattól eltérően a fetialisok intézményének ismét jelentős politikai szerepet kellene játszania a háborúk kezdetén, és akárcsak egykor – természetesen a világméretűvé nőtt birodalom megváltozott szükségleteiből fakadó módosításokkal – neki kellene gondoskodnia a ius/iustitia, fides és bellum iustum követelményeinek érvényesüléséről. A javaslat reformpolitikai célja egyértelmű: Cicero többször igen élesen bírálta a római helytartók és katonai parancsnokok amoralitását, akik kiváltságokkal felruházva önhatalmúan, felelőtlenül kihasználva lehetőségeiket igazságtalan háborúkat (bella iniusta) vezettek, szintén igazságos háborúra (bella prope iusta) és a rómaiak elleni gyűlöletre (odium) provokálva más népeket. A fetialisok közbeiktatásával ezt a visszás helyzetet szerette volna megszüntetni Cicero.

A bellum iustumban az ellenség iustus hostisnak (jogos ellenségnek) minősül. Ez persze nem jelenti azt, hogy Cicero a szemben álló félnek éppúgy megadná azt a lehetőséget, hogy „igazságos” legyen és ekképpen mindkét fél bellum iustumot vívjon. Római perspektívából a háborús bűn mindig az egyik felet sújtja, ami azt a lehetőséget is magában foglalja, hogy a háború római részről iniustumnak, az ellenség részéről pedig „majdnem igazságosnak” minősül. A iustus hostis Cicero definíciója szerint az, aki pl. a lázadó rabszolgáktól vagy kalózoktól eltérően alkalmas arra, hogy vele formálisan háborút kezdjenek, majd az ellenségeskedést szerződéskötéssel zárják le.

A politikában (fejti ki a De re publica-ban), így a háborúban semmiképpen nem lehet lemondani az igazságosság követelményéről. Külső politikai konfliktusokban egy állam iustitia-ja abban mutatkozik meg, hogy nem kezd önkényesen háborút, hanem bizonyos szabályokhoz tartja magát, amelyek közül a legfontosabb az ellenség által elkövetett jogtalanság (iniuria) mint jogos háborús ok (iusta causa) megléte. Jogosnak minősül az a háború, amelyben vagy az ellenség által már elkövetett jogtalanság miatt vesznek elégtételt, vagy egy még nem bekövetkezett, de fenyegető jogtalanságot hárítanak el. A háború feltétele Cicero megfogalmazásában a fides és a salus megsértése, vagyis mindkét esetben az ellenségnek a békét megszüntető iniuriaja. A fides, ez a rendkívül sok jelentést magában tömörítő fogalom Rómának a szövetségesei iránti „hűségét”, szerződésben szabályozott viszonyát is jelenti. A szerző szerint azonban a pro fide vívott háború nem a rómaiaknak a jogtalansággal (iniuria) sújtott szövetségesek (socii) érdekében folytatott háborújára vonatkozik (ezt Cicero következetesen a bella pro sociis fordulattal adja vissza), hanem arra, hogy mivel a szövetséges nem tartja magát a foedusban (szövetségben) lefektetett feltételekhez, Róma harcba száll a szerződésszegő szövetséges ellen. A pro salute fordulat értelmezése: a (római) államnak (beleértve provinciáit és szövetségeseit) a „javáért”, sértetlenségéért, sőt, fennmaradásáért vívott háború egy azt fenyegető vagy már bekövetkezett – iustus hostis által elkövetett – jogtalansággal szemben.

Cicero bellum iustum-elmélete képezi az alapját az ún. defenzív római imperializmus ismert tézisének. Girardet ebben az összefüggésben vizsgálja, hogyan magyarázta maga Cicero a saját bellum iustum-teóriájának fényében a világméretű római birodalom létrejöttét. Cicero nem hagy kétséget afelől, hogy egy római számára imperiumra (hatalomra) és gloriara (dicsőségre) háborúban vagy háború által szert tenni a legnagyobb mértékben kívánatos. Az elődök nem csupán a szabadságért ragadtak fegyvert, hanem azért, hogy saját maguk hatalomra (imperium) tegyenek szert. Ezért gondolta úgy némely kutató, hogy a pro fide és pro salute vívott háborúk mellett a hatalomvágy (cupido imperii) egy harmadik - jogos - háborús oknak (iusta causa belli) minősül. Ugyanakkor Cicero világossá teszi, hogy a hatalomért (a birodalom kiterjesztéséért) és dicsőségért folytatott háború csak akkor bellum iustum, ha a másik oldalon iustus hostis (jogos ellenség) által elkövetett jogtalanságok (iniuriae) állnak. Miképpen lehet összeegyeztetni a hatalomszerzés célját a bellum iustum-elmélettel? Girardet a Kötelességek (De officiis) első könyvének szöveghelyei alapján a következő választ adja erre a kérdésre. Cicero azt írja, hogy ha valaki jogtalanság áldozatává lesz, a jóvátételben és a büntetésben mértéket kell tartani. Mindenképpen gondoskodni kell arról, hogy a jogtalanság elkövetőjének a jövőben ne legyen lehetősége jogtalan cselekvésre (iniuria). Az egyik módszer eme cél eléréséhez a legyőzött fél alávetése az imperium populi Romaninak, vagyis a birodalom expanziója. A mások feletti uralom akkor igazságos, jogos, ha az alávetettség hasznára van a jogtalanságot elkövetőnek, amennyiben elveszi tőle egy újabb jogtalan cselekedet lehetőségét. Cicero tehát nem a fizikailag erősebb joga, hanem a morálisan erősebb joga mellett érvel. A természetből vett példával igazolja, hogy mindig a jobbak uralkodnak az infirmi, vagyis a jogtalanságaik miatt morálisan gyengék felett – éppen ez utóbbiak hasznára. Abból a tételből kiindulva, hogy a háború egyetlen célja a jogtalanságtól mentes béke (és ez a hatalomért folytatott háborúkra is érvényes), azt mondhatjuk, hogy Cicero számára az imperium Romanumot az legitimálja, hogy a pax Romananak mint egyfajta birodalmi jogrendnek a létrehozója és garantálója.

Mai nézőpontból természetesen aligha elfogadható az az állítás, hogy Róma történelme során csak igazságos háborúkat vívott volna, és soha semmi manipulációval ne lett volna megvádolható. Cicero azonban egy bizonyos időpontig (úgy tűnik, Kr. e. 129-ig) történelmileg helytállónak tartotta ezt. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni azt a kritikát, amelyet a rómaiak által saját korában vívott bella iniusta és a szövetségesekkel szembeni jogtalanságok miatt fogalmazott meg.

Augustinus és a bellum iustum

Augustinus sokak számára mindmáig a bellum iustum – főként cicerói elemekből építkező – specifikusan keresztény teóriájának megalkotója. Mások szerint ő a forrása a cicerói bellum iustumra vonatkozó félreértéseknek a középkorban és az újkorban, sőt, akár a „totális háború” első teoretikusának is tekinthető. Ismét mások az eretnekek, a „hitetlenek” elleni „szent háború” első keresztény teoretikusának tartják. A szerző tanulmányának második részében ezekkel a nézetekkel szemben fejti ki saját álláspontját. Mindenekelőtt leszögezi, hogy az egyházatya nem volt háborúpárti, sőt, a keresztény időszámítás első évszázadaiban egyetlen antik szerző sem ítélte el annyira szenvedélyesen a háborút mint éppen ő. Ugyanakkor megpróbálta valamiképpen a helyére tenni azt a nem félretolható tényt, hogy a világban jelen van az igazságtalanság, ami bizonyos korlátozott körülmények között szükségessé teheti a háborút és egy másik ember elpusztítását. Ekképpen a római Augustinus (a De civitate Dei/ Isten városáról című művében) helyeslően nyugtázza, hogy római elődei – a keresztények istenének jóváhagyásával – bellum iustumok által – amelyek pl. a szabadság és a közjó érdekében szükségszerűek voltak - létrehozták a világméretű római birodalmat. Vagyis Ciceróval teljes egyetértésben bella iustan olyan háborúkat ért, amelyeket az ellenség által elkövetett igazságtalanságok, tehát iustae causae legitimálnak.

A háború és a béke problematikáját átfogóan és kimerítően tárgyaló helyeket Augustinus hatalmas életművében hiába keresünk, csupán elszórt megjegyzéseket találhatunk, főként a leveleiben konkrét kérdésekre megfogalmazott válaszok formájában. Ezekből kiderül pl., hogy az Ótestamentumban szereplő háborúkat nem tartja összeegyeztethetetlennek az újtestamentumi Hegyi beszéd békeetikájával és igazságos háborúknak tartja azokat. Saját jelenkorát illetően azonban egyetlen háborús eseményt sem tart Isten által elrendelt bellum iustum-nak. Némely kutató nézetével ellentétben semmilyen értelemben nem tekinthető sem a „szent háború”, sem a keresztes háborúk elméleti megalapozójának. Amit általában a háborúkról mond és az, hogy mint a legitimum imperium birtokosa, egyedül a császár jogosult, hogy a pax és a salus communis helyreállítása érdekében katonai akciókat rendeljen el, problémamentesen levezethető a cicerói álláspontból, és semmilyen specifikusan keresztény elemet nem tartalmaz.

Az a történeti-politikai valóság, amelyben Augustinus a gondolatait kifejtette, egészen más mint Cicero kora, a Kr. e. I. század. A constitutio Antoninianat (Kr. u. 212) követően megszűnt az önálló államok szövetségesek (socii) és „barátok” (amici) formájában meglévő differenciált sokszínűsége. Következésképpen Cicero korával ellentétben a háborús konfliktusok a birodalom keretein belüli bella internanak (belső háborúknak) minősültek, ill. a birodalom határain betörő népek elleni defenzív katonai akcióknak, amelyekre pedig Augustinus – természetszerűleg – sohasem használja a bellum iustum kifejezést. (Államok közötti konfliktusok és a birodalom lehetséges expanziója Augustinus számára egyáltalán nem jönnek számításba.) A bellum iustum problémájával kapcsolatos megjegyzései a leveleiben – anélkül, hogy magát a kifejezést használná – nem elméleti fejtegetések, hanem a hozzá intézett konkrét kérdésekre adott konkrét válaszok. Az alapvető kérdésre – egy keresztény számára teológiai szempontból megengedhető-e, és ha igen, milyen feltételek között a háborúban való harc és gyilkosság – a válasza pozitív. A pax Romana Isten akaratából következő jó, amiért – ha veszélybe kerülne - a keresztény harcolhat és ölhet, sőt, harcolnia és ölnie kell. A háború keserű és fájdalmas szükségszerűség, melynek egyetlen célja a béke helyreállítása lehet a birodalmon belül és a birodalom határain. A háborús cselekmények semmiképpen nem lehetnek megsemmisítő akciók: úgy kell azokat véghezvinni, hogy a legyőzötteket integrálni lehessen a pax Romanaba.

A bellum iustum és az ENSZ Alapokmánya

A bellum iustum eszméjének mértékadó tekintélye a középkorban Aquinói Tamás (1225–1274). Augustinustól eltérően ő is egy olyan valóságban élt, amelyben államok sokasága létezett és háborúzott egymással. Az államok közötti háborúkra vonatkozó gondolatai a Summa theologiae című művében olvashatóak. Az augustinusi kijelentésekből kiindulva – jóllehet ezek a római birodalom nem bellum iustum-ként felfogott belső konfliktusaira vonatkoztak – az „igazságos háború”-nak három kritériumát fogalmazta meg: 1. auctoritas principis (mivel a principes kötelessége az országok, provinciák, városok védelme a külső ellenséggel szemben); 2. iusta causa; 3. intentio recta ( vagyis kerülni az etikailag elvetendő magatartást a háború során és törekedni az egyedüli jóra, a békére). Girardet úgy látja, hogy ezen kritériumok közül egyik sem tekinthető specifikusan kereszténynek, és egy sincs közöttük, amelyet ne lehetne visszavezetni Cicero kijelentéseire. Ugyanakkor Cicerótól eltérően Aquinói Tamás nem beszél a háború bevezetésének formalitásairól és az ahhoz kapcsolódó ceremóniáról, amelyek viszont Cicero számára a bellum iustum lényeges elemei voltak.

A késői skolasztika szerzői – Francisco de Vitoria (1483–1546), Alberico Gentili (1552–1608) – révén egy új fogalommal bővült a bellum iustum körüli vita: a mindkét részről jogos háború (bellum iustum ex utraque parte) fogalmával. Eddig a háborús konfliktus kirobbanásának okaként megjelölt jogtalanság (iniuria) mindig egyértelműen az egyik háborúzó fél számlájára volt írható. De Vitoria és Gentili viszont számoltak azzal a lehetőséggel, hogy legalább is szubjektív értelemben mindkét fél „igazságos háborút” vív. Sőt, Gentili úgy gondolta, hogy akár objektív értelemben is igazságos lehet mindkét szembenálló fél háborúja. Újabb jelentős lépést tett Gentili kortársa, Balthasar de Ayala (1548-1584) azzal, hogy tanítása szerint a bellum iustum-ra vonatkozó mindent eldöntő kritérium a iustus hostis meghatározása. Mint láttuk, Cicerónál a kifejezés azt jelentette: olyan ellenség, amellyel a háború, vagyis a jogtalanság eltörlését követően szerződést lehet kötni. De Ayalánál egészen más az értelme. Nála a jogtalanság mint a bellum iustum fontos kritériuma nem játszik többé szerepet. A háborút kizárólag az teszi bellum iustummá, hogy egyenlő jogú iusti hostes vezetik. Ezen az alapon teljesen indifferens, hogy a háborúzó fél ügye igazságos-e vagy sem: egy háború akkor is lehet igazságos, jogos, ha nem jogos okok miatt indították.

A „nemzetközi jog atyjának” tekintett Hugo Grotius (1583-1645) ismét egy újabb fogalmat vezetett be De iure belli et pacis (A háború és a béke jogáról) című művében, ez a bellum sollemne/publicum. Felfogása szerint egy háború akkor tekinthető „igazságos”-nak, ha eleget tesz a következő kritériumoknak: 1. mindkét oldalon a legfőbb hatalom (summa potestas/summum imperium) birtokosai, vagyis szuverén állami vezetők állnak, akik 2. a háborút nyilvánosan bejelentik (publice decretum). Ennek a felfogásnak már semmi köze sincs Cicero bellum iustum-ához, melynek definíciója az iniuria, vagyis a iusta causa gondolatán alapult.

Bizonyos, hogy az „igazságos háború” iniuria/iusta causa nélkül operáló fogalma megalapozta a szuverén államok tisztán formális, minden morális akadálytól mentes háborúhoz való jogát (ius ad bellum). De hogyan viszonyul ehhez a hagyományhoz az ENSZ Alapokmánya? Az aláíró államok szuverén egyenlőségének alapján meg van tiltva minden egyes állam autonóm ius ad bellum-a. Girardet szerint azonban ezzel koránt sincs „elásva” az „igazságos” háború, ugyanis a specifikusan cicerói bellum iustum (anélkül, hogy a fogalom, vagy akárcsak a „háború” szó szerepelne a szövegben) része az ENSZ Alapokmányának! Az 51. cikkely egy fegyveres támadás esetén az individuális vagy kollektív önvédelem természet adta jogáról beszél, amelyben némelyek a bellum iustum-hoz való jogot látják – a szerző szerint alaptalanul. A klasszikus védekező háború ugyanis nem esett ebbe a kategóriába. Az alapokmány azonban másutt (34. és 39. cikkely) a világbéke és a nemzetközi biztonság veszélyeztetésével, egy fenyegetés lehetőségével, támadó cselekménnyel is számol, amely nemzetközi súrlódásokhoz, viszályhoz vezethet. Ez pedig nem más, mint a cicerói iniuria, amely már vagy bekövetkezett, vagy küszöbön áll a bekövetkezése. A felelőse hostis (ellenség), a (preventív) háború megnevezett okai pedig (még ha a „háború” szó elő sem fordul) a dolog lényegét illetően iustae causae belli (jogos háborús okok) úgy, ahogyan azt Cicerónál láttuk. Ami a korábbi állapothoz képest ténylegesen megváltozott, és ami jelentős haladásnak tekinthető, az a szuverén államok háborúhoz való jogának eltörlése: a ius ad bellum az ENSZ-re szállt át. Ugyanakkor sürgős szabályozást tesznek szükségessé olyan új, ma még vitatott problémák mint a „humanitárius intervenció” és a „terrorellenes háború”, amelyekkel viszont Girardet már nem foglalkozik a tanulmányában.

Klaus M. Girardet: „Gerechter Krieg”. Von Ciceros Konzept des bellum iustum bis zur UNO-Charta („Igazságos háború”. Cicero bellum iustum-koncepciójától az ENSZ Alapokmányáig) in: Gymnasium 114(2007) 1–35.

Szekeres Csilla