Klió 2007/3.

16. évfolyam

Történelmi földcsuszamlás – Magyarország Szent Koronája és Bosznia Szent Koronája, 1387–1463

Ebben az érdekes című könyvben (The Landslide of History – Holy Crown of Hungary and Holy Crown of Bosnia (1387–1463) Dubravko Lovrenovic, a Szarajevói Egyetem Európa középkori történelmével foglalkozó professzora Magyarország és Bosznia kapcsolatait vizsgálja Luxemburgi Zsigmondnak a magyar trónra lépésétől, 1387-től a középkori boszniai királyság bukásáig, 1463-ig. A kötetben gazdag új történelmi anyagot tár fel, s a középkori boszniai történelem oly nagyon szükséges új szemléletű elemzését nyújtja. A már publikált forrásokra támaszkodva, de Dubrovnyik, Zadar, Zágráb, Belgrád, Berlin és Budapest levéltáraiban és könyvtáraiban végzett saját önálló kutatási eredményeit is felhasználva, a szerző alaposan körüljárja e kapcsolatok mibenlétét, és eredeti, friss megközelítésben tárgyalja a középkori Bosznia történelmét.

A könyv nyolc részből áll, kronológiai elrendezésben és kényelmesen használható alfejezetekre osztva, melyekben a szerző Magyarországnak a boszniai állam fejlődésére gyakorolt politikai, gazdasági és kulturális hatására összpontosítja a figyelmét. Az olvasó minden fontos tudományos segédeszközt megtalál a könyvben: általános mutatót, lábjegyzeteket, bibliográfiát és térképek, illusztrációk páratlan sorát, amelyek megkönnyítik a szöveg követését. Az egész kötet arra a megállapításra épül, hogy a magyar-bosnyák kapcsolatok beillenek a középkori Európa különféle feudális-dinasztikus modelljei közé, s leginkább az angol–francia kapcsolatokhoz hasonlítanak. A szerzőnek az a véleménye, hogy különbséget kell tenni a magyar uralkodók hivatalos igényei és a valóságos helyzet között, mert ha így teszünk, a régóta hangoztatott állítás, miszerint Bosznia magyar fennhatóság alá tartozott, alapját veszti. Annak ellenére, hogy hosszú ideig tényleg azt gondolták, a bosnyák királyság vazallusi helyzetben volt Szent István magyar koronájával szemben, és az patronátusi joga alapján igényt támasztott Boszniára, Lovrenovic elveti ezt a teóriát. Részletes áttekintést ad Zsigmond királynak Boszniában vállalt katonai akcióiról a XV. század első évtizedéből, hangsúlyozva, hogy nem a vallási viszályok voltak a hadjáratok valódi spiritus movens-ei, ahogy eddig tartották, hanem a fő indíték Zsigmondnak az a vágya volt, hogy a fejére tehesse a boszniai koronát. Hogy elrejtse igazi szándékát, és eszközeit igazolja, Zsigmond retorikai fogáshoz folyamodott: eretnekeknek és hitetleneknek bélyegezte a boszniaiakat.

Bár hadműveleteiben sikeres volt – legnagyobb győzelmét Dobornál érte el 1408-ban –, Zsigmond politikai szempontból megbukott Boszniában, és ez azt jelentette, el kellett fogadnia a boszniai mágnások akaratát, mert az ő kiváltságuk volt, hogy eldöntsék, ki legyen, ki lehet Bosznia királya. Ők azonban nem Zsigmondot választották, akinek pedig oly sok európai korona volt a birtokában, és mivel a bosnyák korona volt az egyetlen, amely elsiklott előle, Lovrenovic úgy gondolja, annak olyan cikknek kellett lennie, amely igen kapós volt a koronák európai piacán.

Miután Zsigmond végül feladta a boszniai trón megszerzésére irányuló törekvését, lehiggadt, és a boszniai ügyek irányításában a katonairól diplomáciai módszerekre váltott át. A Budán 1412-ben megrendezett lovagi torna biztos jele volt a leghatalmasabb bosnyák nemesekkel, köztük Ostoja bosnyák királlyal való megbékélésének. A bosnyák urak mindannyian jelen voltak ezen a nagyszerű és pompás eseményen, de a béke és harmónia ideje nem tartott sokáig. 1415-ben a magyar haderők megütköztek a boszniaiak és az ottomán törökök szövetséges seregével a Lašva-folyó völgyében, közép-Boszniában, és teljes vereséget szenvedtek. Ez az esemény jelentős változást hozott Bosznia és Magyarország viszonyába, mert a következő időszakban a Boszniára nehezedő magyar politikai nyomás gyengülni látszott, miközben Bosznia az ottománok sokkal erősebb befolyási övezetébe került. Lovrenovic azt írja az e harcok után következő időszakról (1416–1443), hogy Bosznia ekkor az ottomán kalapács és a magyar üllő közé szorítva érezte magát.

Jóllehet a szerző úgy véli, hogy a magyar és a boszniai korona territóriumai különálló feudális entitások voltak jogi, egyházi-politikai és pénzügyi dolgaik minden részletében, mégsem hagyja figyelmen kívül Magyarország közvetlen szellemi és kulturális hatását Boszniára. Megnyilvánult ez abban a sok intézményben, melyet Bosznia erősebb szomszédjától vett át, többek között például a Szent Korona politikai koncepciójában, Krisztus tanításainak központi szerepében, a síremlék-állítás módjában, a lovagság, és a címerek alkalmazásában. Bosznia tehát Magyarország révén erősen kapcsolódott a nyugati és közép-európai királyságok kultúrájához. Magyarország azonban nem csupán valamiféle közvetítői szerepet töltött be azzal, hogy európai életmódot hozott Boszniába, hanem a saját, önálló szerepével is mintául szolgált a középkori boszniai királyság számára. Mi több, Lovrenovic megállapítja, hogy manapság szinte lehetetlen lenne Bosznia középkori történelmét kutatni anélkül, hogy előzőleg ne helyeznénk bele ebbe a szélesebb politikai és kulturális régióba, és ne keresnénk az összefüggéseket a korabeli európai történelemmel.

A sok egyéb kérdés között, amelyet a szerző e terjedelmes kötetben tárgyal, a legfontosabb Tvrtko Kotromanic boszniai király 1377. évi koronázásáról szóló megállapítása. Míg a történetírás korábban Milesevo szerbiai várost, a szerb szentnek, Szávának a nyugvóhelyét jelölte meg Tvrtko Szerbia és Bosznia királyává koronázásának színhelyéül, Lovrenovic professzor új magyarázatot ad, mivel a koronázási aktust egy boszniai városba, Milébe helyezi (ma Arnautovici falu Visoko közelében). Azzal, hogy így tesz, a Benedek-rendi történész, Mauro Orbinni nyomdokain jár. Az ő Il Reno degli Slavi című munkája Pesaroban, 1601-ben jelent meg. A történészeket valójában félrevezette ez a könyv, mert Orbinni nyilvánvalóan összekeverte a szerbiai Milesevot a boszniai Milével. És bár a koronázás nem illik bele a kötetben meghatározott kronológiai határok (1387–1463) közé, Lovrenovic megtisztítja a források hibás értelmezése által eltorzított képet, mert úgy véli, ennek az eseménynek óriási hatása volt Magyarország és Bosznia későbbi kapcsolatára nézve. Emellett felismeri annak rendkívüli fontosságát is, hogy a XIII. század közepén a boszniai püspökség magyar fennhatóság alatt lévő területre helyeződött át, mert éppen ezért erősödhetett meg a népszerű Boszniai Egyház. Lovrenovic szerint ez teljes körűen megszervezett államegyház volt, amely a szokásos politikai szertartásokat is celebrálta, és azáltal, hogy az uralkodó ideológiát szentesítette, tényleges függetlenséget biztosított a boszniai korona számára az Archiregnum Hungaricummal szemben.

Ez a tudós és bizonyítékokkal jól alátámasztott könyv – amely új távlatokat nyit, és megvilágítja azt a helyzetet, amelyben Bosznia volt a XV. században a pápai kúria, a magyar korona és az ottomán törökök Bermuda-háromszögébe szorulva – vonzó, izgalmas, olvasmányos, és sok ismeretet közlő tanulmánynak bizonyul mindenki számára, akit nem csupán a középkori Bosznia, hanem a szélesebb Kelet-Közép-Európa régiójának középkori történelme érdekel.

Dubravko Lovrenovic: Na klizištu povijesti (sveta kruna ugarska i sveta bosanska 1387–1463) Zagreb-Sarajevo, Synopsis, 2006. 808 o. (A recenzens által angolul beküldött ismertetés címe: The Landslide of History. Holy Crown of Hungary and Holy Crown of Bosnia (1387–1463). Történelmi földcsuszamlás – A magyar Szent Korona és a boszniai Szent Korona, fordította: Fodor Mihályné)

Emir O. Filipovic