Klió 2007/3.

16. évfolyam

A bolgár társadalom története, 1878–1939

 

Az itt ismertetésre kerülő munka kiadását az egyik legtekintélyesebb szófiai kiadó vállalta magára. Rumen Daszkalov kétkötetes, több mint ezer oldalas munkája a modern bolgár állam születésének és építésének izgalmas történetiről szól, arról hogy egy ázsiai típusú birodalomnak alávetett, de európai hagyományok és normák szerint élő közösségekből álló társadalom hogyan teremti újjá és építi fel saját államát. Rumen Daszkalov előszavában munkáját struktúratörténet­ként határozza meg. A hat évtizedet átfogó korszak történései, eredményei és kudarcai sok esetben ráirányítják a figyelmet a mai Bulgária problémáinak gyökereire is. A munka értékét emeli a gazdag és érdekes fényképanyag.

A modern bolgár állam az 1877–1878-as orosz–török háborúban kivívott orosz győzelemnek köszönhette létét, de határait az európai nagyhatalmak érdekeit figyelembe véve húzták meg. Így a török uralomtól megszabadult bolgárok az 1878-as berlini kongresszus után három államalakulatban találták magukat: a Bolgár Fejedelemségben, a töröktől függő autonóm Kelet-Ruméliában és az Oszmán Biroda­lomban, s ez meghatározta a politikai elit tudatát, viselkedését és céljait. Az orosz csapatok által felszabadított területeken az ideiglenes orosz kormányzat kezdte meg a helyi polgári igazgatási szervek létrehozását. Első lépésként kétezer bolgár hivatalnokot neveztek ki az alakulóban lévő intézmények posztjaira. A felszabadító háborúban részt vevő önkéntesekből alakultak meg a hadsereg egységei – összesen 21 ezer fő, orosz tisztek parancsnoksága alatt.

Az ideiglenes kormányzat hivatalnokaival ellentétben a helyi községi és városi igazgatási szervek széleskörű önkormányzati jog alapján jöttek létre választások útján. E testületekben a kézművesek, kereskedők és értelmiségiek voltak többségben, a hajdani török közigazgatással együttműködő, tehetős konzervatív elemek a választások során vereséget szenvedtek. Daszkalov a tirnovói alkotmány előtörténetével ill. elfogadásával kapcsolatban kiemeli, hogy annak mintájául az akkor haladónak számító belga alkotmány szolgált, amelyet a szomszédos balkáni országok is felhasználtak. Már az alkotmány elfogadását is vita előzte meg. Vajon alkalmazható–e egy felettébb demokratikus alkotmány egy olyan társadalomban, amely csak most kezdte meg szabad életét és még nem szokott hozzá jogainak gyakorlásához? (32. o.) A tirnovói alkotmány életbe lépése után annak értelmezése is vita tárgyát képezte. A nézetkülönbségek a hatalom funkcióinak szétválasztásával, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, valamint az uralkodó jogosítványainak pontosításával, a hatalmi központok egymáshoz való viszonyának szabályozásával kapcsolatban kerültek felszínre. Daszkalov egy bolgár jogász (D. Vogazul), valamint egy orosz alkotmányjogász (Pavel Miljukov) véleményét idézve úgy látja, az alkotmány gyakorlati alkalmazása nagyon távol esik az európai értelemben vett törvényességtől.

1932-ben Szt. Balamezov az alkotmány normáinak betartása szempontjából értékelte a törvényhozók munkáját: a felszabadulástól 1932-ig 44 kabinet váltotta egymást az ország élén. A kabinetek leváltását (vagy átalakítását) kiváltó okok sorában abnormálisan nagy százalék esett a parlamenten kívül kibontakozó válságokra: 44 esetből 32. (47. o.) A gyakori kormányválságot az uralkodó és a minisztertanács közötti konfliktusok idézték elő, amelynek az állt a hátterében, hogy az uralkodó a központi hatalmat kívánta erősíteni a túlzottan liberális szellemű alkotmánnyal szemben, amelyet az oroszbarát erők kihasználni igyekeztek.

Daszkalov külön alfejezetet szentel a helyi önkormányzatok problémájának. Az ideiglenes orosz önkormányzat idején elismerték a helyi szervek viszonylag széleskörű jogait, a tirnovói alkotmány szintén proklamálta a helyi önkormányzatok széleskörű jogait, de azok nem realizálódtak, mert a szigorúan centralizált kormányzati modellt vitték át a gyakorlatba, a helyi önkormányzatok pozíciói pedig meggyengültek.

Az állam szerepének növekedését, hatalmának túlsúlyra jutását a közéleti személyiségek több tényezőre vezették vissza: a helyi közösségek és hagyományos intézményeik nem rendelkeztek megfelelő anyagi és szellemi tartalékkal, hiányzott a jómódú, művelt, öntudatos réteg, amely korlátokat szabhatott volna az állam túlzott igényeinek. A helyi választások alkalmával kiemelt tisztségviselők szakképzettség híján nem mindig tudták teljesíteni a felsőbb szervek által kijelölt feladatokat, így szükségessé vált a fontosabb posztokra felülről kinevezett embereket helyezni. A megnyert választások után hatalomra került kormány saját híveinek jutatta a vidéki hivatalokat. A centralizált állam szerepének növekedésével nagy gondot fordítottak az államapparátus kiépítésére, így egyre több hivatalnokra volt szükség. 1896-ban 20 500 főnyi hivatalnoksereg húzott fizetést az államkasszából, 1911-re számuk 51 137-re növekedett, a választott, tehát a helyi költségvetés terhére alkalmazott hivatalnokokkal együtt pedig 74.185 főt tartottak számon.

Daszkalov szerint a születő államban az igazságügy megszervezése évtizedeket vett igénybe. Egy 1988-ban megjelent enciklopédia adatai szerint a felszabadulásig csak hatszáz külföldön végzett, egyetemi és főiskolai diplomával rendelkező bolgárt sikerült felkutatni, de közöttük csak ötvenegy főnek volt jogi végzettsége. A bírák és az ügyvédek szerepét írni-olvasni tudó kereskedők és kézművesek, jobb esetben tanítók is betölthették. Irecsek szerint az igazságügyi minisztériumban csak egyetlen jogász volt: a miniszter. A kereskedelmi törvény a magyar jogszabályok, az 1896-ban elfogadott büntetőtörvénykönyv az orosz és a magyar büntetőjog alapján készült. Az európai jogszabályok érvényesítése különösen az örökösödés és a családjog területén – a társadalom ellenállását váltotta ki. 1904-ig törvényesen működhettek a háromtagú, ún. „falusi bíróságok”, amelyek ítéleteiket kisebb jelentőségű ügyekben a szokásjog alapján hozták meg.

A kortársak negatív képet festenek a bolgárok törvényességhez való viszonyáról. A néplélektan kutatói egyetértenek abban, hogy nem fejlődött ki bennük a jogrend iránti érzék és a törvénytisztelet. Daszkalov e jelenség magyarázatát Irecseknél keresi: a keresztény keleten a törvényesség és a jog gyakorlati alkalmazásában nincs folytonosság. A török időkben az ítéleteket sokszor nem a törvények alapján hozták meg, hanem pénzért eladták. A felszabadulás utáni jogszabályok nem évszázados fejlődés eredményei, hanem import áruk, amelyeknek megszegése a közfelfogás szerint nem volt szégyenletes dolog (89-90. o.) 1893-ig a Bolgár Fejedelemség területén csak két, az európai normáknak megfelelő börtön épült. Változások 1922 után következtek be, mikor az elítélteket hasznot hajtó munkára fogták, és keresetük nagy részét új börtönök építésére, az életkörülmények javítására fordították.

A Balkán–háborúk, illetve az első világháború előestéjén Bulgária volt a Balkán félsziget legmilitarizáltabb országa. Egy milliónyi országlakosra 9 katonai ezred esett. Ebben az időszakban a bolgár hadseregben 2952 tiszt szolgált, a tartalékos tisztek száma 4150, az altiszteké kb. 5000, a közállományúak létszáma kb. 53 ezer fő volt. (126. o.) Míg 1885-ben csak 100 ezer, a Balkán-háborúkban 600 ezer fő teljesített katonai szolgálatot, az első világháború idején kb. 850 ezer katonaköteles korban lévő férfit mozgósítottak, vagyis a bolgár lakosság 15 százalékát. Daszkalov adatai szerint a szerb–bolgár háborúban az elesett harcosok száma a személyi állomány 5 százalékát tette ki, a Balkán háborúkban ez az arány – a kolera áldozatait is figyelembe véve – már 25 százalék volt. Az első világháborúban a hadrakelt sereg személyi állományának 30 százalékát vesztette el (140–141.o.).

A hadseregfejlesztés költségeit belső erőforrásokból és külföldi kölcsönökből fedezték. A XX. század első évtizedében az állami költségvetés több mint 20 százalékát fordították a hadseregre. A hadsereg természetesen a társadalom és az ország politikai életének fontos szereplőjévé vált. Az újonnan szervezett bolgár államban a katonatisztek helyzete magas fizetésüknek, az irántuk megnyilvánuló kivételező bánásmódnak köszönhetően kiemelkedően kedvező volt. Daszkalov szerint a tiszti állományúak kivételesen kedvező státusa rövid idő alatt egy katonatiszti kaszt kialakulásához vezetett, amely a civil társadalomtól elkülönülve saját értékrendje szerint élt. A bolgár katonai elit kialakulásának kérdése – szem előtt tartva a közép-európai, elsősorban a magyar tisztikar származását és neveltetését – figyelmet érdemel. Amint láttuk, a törvényhozás, az igazságügy problémáinak jelentős része a megfelelő képzettséggel rendelkező emberek hiányából adódott. Daszkalov munkájában a bolgár tisztikar származásának, szakmai felkészültségének kérdése nem merül fel. Pedig a felszabadulás után nyilvánvalóan a katonatisztek többsége is, ahogyan a jogászok, orvosok és mások, a jórészt írástudatlan parasztokból, kézművesekből, kereskedőkből álló, a patriarchiális család normái szerint élő társadal­mi közegből indultak, de a katonaiskola és a Katonai Akadémia elvégzése után kiváltak környezetükből. 1905-ben, Szófiában a katona­tisztek létszáma 748 fő volt, ezért a szerény méretű fővárosban mindenütt beléjük lehetett ütközni. Kitűntek választékos öltözetükkel, öntelt és büszke magatartásukkal (132. o.).

A létrejött politikai rendszert Daszkalov két fejezetben (a 4. és 5.) mutatja be, figyelmének központjában nem az egyes kormányok és személyiségek, hanem a politikai struktúrák és mechanizmusok, a politikai gyakorlat áll. Daszkalov bemutatja a politikai élet árnyoldalait is, a manipulált választásokat, a hatalommal való visszaélést, a politikai korrupció riasztó példáit. A negyedik fejezet egyik legérdekesebb részében a politikai pártok születését, formálódását követhetjük nyomon. Az Alkotmányozó Nagy Nemzetgyűlés két pártjában, a Konzervatív és a Liberális Pártban létrejött irányzatokhoz tartozó csoportok új pártokat alapítottak. A néptömegek egy részének közvetlen részvétele a politikai életben Sztambolov kormányzása idején kezdődött meg, amikor is a nyitottabb és bátrabb emberek – akik a közéletben való részvételt az egyéni meggazdagodás lehetőségeként fogták fel a községi és az állami vagyon kárára – mint községi bírák, tanácstagok, rendfenntartók vállaltak közéleti szerepet. A politikai eszmék elterje­désének, a tömegek „politizálódásának” kitűnő példája a bolgár valóságra oly jellemző Földműves Szövetség megalakulása (1899-ben), gyors térhódítása a parasztság körében és uralomra jutása 1919–1923-ban.

1910-ben a falvakban élők a lakosság 80 százalékát tették ki. Ez a helyzet lassan változott meg, 1926-ban a lakosság 79,4 százaléka, s még 1939-ben is 77,81 százaléka élt falun. Ennek megfelelően a nemzeti jövedelem több mint a felét a mezőgazdaság adta, melyet Daszkalov a megyefőnökök 1880–1890-es években készült jelentései alapján ír le. A földművelés és az állattenyésztés mind a termelési módszereket, mind a munkaeszközöket tekintve primitív és elmaradott volt. Az általánosan használt faeke, a rideg állattartás következményeként a trágyázás hiánya határozták meg az alacsony termelési eredményeket.

1933–1934-ben a kétnyomásos gazdálkodást a művelés alatt álló területek csaknem háromnegyed részén alkalmazták. 1933-ban a parasztgazdaságok 46 százaléka használt vasekét, szelelőrostával pedig csak kb. 18 százalékuk rendelkezett.

Az agrárszektor helyzetét nehezítette a nagy kiterjedésű birtokokkal rendelkező török földtulajdonosok kivonulása az országból a felszabadító háború idején. Ingatlanaik a bolgárok kezébe kerültek, akik kisméretű birtokaikon önellátásra rendezkedtek be. Eltűntek a nagy nyájak és csordák tulajdonosai is. Mindez csökkentette a piacon értékesíthető termékek mennyiségét, csökkent a kivitel. Így a felszabadulás utáni két évtizedet a gazdasági stagnálás jellemezte. Daszkalov hangsúlyozza, hogy az elmaradottság mellett a racionálisabb gazdálkodás megléte is kimutatható; ilyen a takarmánynövények termesztése, a Tirnovo körzetében elterjedt kertészkedés, a Karlovo környékén hagyományossá vált rózsaolaj készítés, a dohány, a mák, a rizs, az ánizs stb. termesztése.

A mezőgazdaság fejlődésének harmadik szakaszában, az első világháború után, a legnehezebb feladatok közé tartozott az elcsatolt területekről menekülő bolgár lakosság elhelyezése, földhöz juttatása, a gazdasági világválság következményeinek áthidalása. Ebben az időszakban vált érezhetővé a földhiány is, amelyet „belső kolonizációval” – mocsarak lecsapolása, községi és állami földek felszántása – igyekeztek enyhíteni.

A fenti két tényező miatt a bolgár agrárszektorban a kisbirtokosok voltak túlsúlyban. 1926-ban a 100 dekárig terjedő birtokkal rendelkező gazdaságok a megművelt föld 58,1%-át bírták. 1934-ben ez 66,9 százalék volt. (260. o.) 1926-ban a mezőgazdaságban foglalkoztatott munkaerőnek csak 1,3 százaléka volt bérmunkás, és a megművelt föld 5,7 százaléka volt a bérlők kezén. A gépesítés ütemével kapcso­latban Daszkalov egy fontos körülményre hívja fel a figyelmet. A parasztgazdaságok birtokállománya nagymértékben szétszórt volt. 1926-ban egy parasztbirtok átlag 15, 1934-ben pedig 13 földdarabból állt, ami természetesen nehezítette a gépek gazdaságos kihasználását. 1920-ban kb. húsz traktor működött; 1927-ben 767, 1933-ban pedig 1503 traktorról tudunk, ami azt jelenti, hogy a gazdaságok 0,19 százalékban használtak gépet.

A birtokállomány szórtságából adódó hátrányokat tagosítással próbálták kiküszöbölni. A tagosítás előfeltétele az ingatlanok telekkönyvezése volt, ami Bulgáriában elég vontatottan haladt. Az első falu ingatlanainak telekkönyvezését 1928-ban fejezték be, s 1945-ig csak 193 faluval készültek el. 1930–1940 között mindössze 47 falu földbirtokállományát tagosították, jócskán elmaradva a telekkönyvezés ütemétől.

1924 és 1943 között az extenzív kultúrák (gabona, burgonya, stb.) termesztéséből, illetve hasznosításából származó jövedelem a mezőgazdaság egész hozamának – ötévenkénti bontásban – 64–58–57–41 százalékát adta. Tehát az intenzív kultúrák – ipari növények, zöldség, gyümölcs stb. – részesedése a mezőgazdaság hozamának alakításában növekedett.

A török uralom évszázadaiban oly nagyjelentőségű birkatartásra, a gyapjú nagybani termelésére Daszkalov könyvében nem találunk adatokat. A parasztgazdaságokban rendszerint néhány tucat juhot tartottak, jóllehet a két világháború közötti időszakban az európai piacokon az állati termékek iránti kereslet növekedett. A kedvező konjunktúra a bolgár gazdaságban is éreztette hatását, 1924–1944 között a mezőgazdaságból származó jövedelem 20–28 százaléka az állat­tenyésztés hozamából adódott. Bulgária kivitele csaknem teljes egészében mezőgazdasági termékekből állt: az 1903–1927 közötti időszakban az agrárszektor hozamának 3,7–29,6 százaléka került a külföldi piacokra. Az első világháborúig a kivitelre kerülő mezőgazda­sági termékek kb. 75 százalékát a gabonafélék tették ki. A továbbiakban ez az arány csökkent. 1935–1939-ben a kiviteli cikkek listáján a gabonafélék a negyedik helyen, a dohány, a gyümölcs, zöldség és az állati termékek után szerepeltek. A dohányexport az 1920-as években kezdett növekedni. A bolgár zöldség és gyümölcs felfelé ívelő karrierje az európai piacokon az 1930-as években kezdődött.

A kistermelők összefogásának bolgár hívei a szervezőmunka során a német szövetkezeti mozgalom, pontosabban a Schulze Delitzsch és a F. W. Raiffeisen nevével fémjelzett irányzatok példáját tartották szem előtt. Az 1920-as évek elején hatalmon lévő Bolgár Földműves Szövetség kiemelten favorizálta a szövetkezeteket, és elterjedésüktől egy jobb, a kapitalizmus és a szocializmus között helyet foglaló társadalom, a „harmadik út társadalmának” megvalósítását várta. A kezdeményezések fő célja a hitelszövetkezetek alapítása volt, hogy a kistermelőket kiragadják az uzsorások karmaiból. Az első hitelszö­vetkezet (Raiffeisen-típusú) 1890-ben Mirkovo faluban kezdte meg működését. Az alapítók egy tanfelügyelő és a helyi iskola tanítója voltak. 1903-tól a szövetkezetek létrehozását az állami politika felkarolta, de már a szövetkezeti mozgalom kezdeteinél kitapinthatókká váltak a bolgár sajátosságok. Az állami kézben lévő Bolgár Agrár Bank lett a szövetkezetek létrehozásának fő eszköze, és ennek következtében a magánkezdeményezés háttérbe szorult. (294. o.) A gyakorlatban a rászoruló igénylők rendelkezésére bocsátott hitelösszeget nem a szövetkezeti társulás tagjai által felhalmozott tőkéből, hanem az Agrár Banktól felvett kölcsönből utalták ki. Így a szövetkezetek megalakulását — a német mintától eltérően — a legtöbb esetben a bank által nyújtott kedvezményes kölcsön felvételének lehetősége motiválta, amelynek visszafizetését a szövetkezeti tagok kollektíven garantálták.

1903-ig 37 hitelszövetkezet alakult meg (főleg Szófia és Rusze megyében), de az agrárbank beavatkozása után, 1910 végéig a 10–20 tagot számláló, értelmiségiek által irányított falusi hitelszövetkezetek száma 721-re emelkedett. Az egyéb feladatokat felvállaló (pld. fogyasz­tási) szövetkezetekkel együtt a kistermelők társulásainak száma 900 volt. A városi kistermelők – iparosok, kisvállalkozók tisztviselők – hitelgondjainak enyhítésére népbankokat szerveztek. 1926-ban a szövetkezeti társulások tagjainak száma – országos viszonylatban – megközelítette a 218 ezer főt. Daszkalov a Bolgár Agrár Bank záró­jelentéseire hivatkozva megállapítja, hogy a bankhitelek túlnyomó részét ingatlanokra (birtokvásárlás, építkezés) vagy improduktív célokra (adófizetés, kölcsönök kezelése, és különböző fogyasztási eszközök vásárlása) fordították. Produktív befektetésekre (igásállat, tenyészállat, vetőmag, mezőgazdasági felszerelés stb.) a hitelezett összegek nagyon kis hányada jutott – 1907-ben pl. a kölcsönök alig 13 százaléka. (296. o.) Így az első világháború kitöréséig a hitelszö­vetkezetek nem voltak képesek a mezőgazdaság fejlődését, kor­szerűsítését megfelelően elősegíteni, az állam által nyújtott kölcsönök sem segítették elő különö­sebben a mezőgazdaság racionalizálását. A bankkölcsönök elsősorban az eladósodott kisbirtokos helyzetét könnyí­tették meg, s kevésbé szolgálták gazdaságának korszerűsítését.

A XIX. század első felében a bolgár textilipar fellendüléséről lehet beszélni: 1834-ben Szlivenben megnyílt az első gépekkel felszerelt textilgyár, amely 1842-ben évenként legalább ötvenezer rőf posztót gyártott. A felszabadulás utáni években a kézműipar, s a még gyermekcipőben járó gyáripar gyorsan hanyatlott. A hanyatlás, az elszegényedés okai: az európai olcsó gyáripari termékek beáramlása, versenye, a nagy kiterjedésű Oszmán-birodalmi piac elvesztése és a belső piac beszűkülése voltak, mivel a lakosság túlnyomó többségét kitevő kis és középparaszti gazdaságok önellátásra rendezkedtek be.

A felszabadulás után létrehozott „gyárak” Daszkalov szerint inkább nagyméretű iparos műhelyekhez hasonlítottak.  Az újjászületett bolgár államban a kezdetleges közállapotok, a tőke- és a szakemberhiány miatt a politikai elitnek komoly szerepet kellett vállalnia a gazdasági élet fejlesztésében. Nagyjából 1903-ig éles viták folytak a gazdaság­fejlesztés irányáról és feladatairól. Kialakult az „iparpártiak” és az „agrárpártiak” tábora.

A bolgár kormányok is az ipari protekcionizmus leggyakrabban használt eszközeit alkalmazták: az iparpártoló törvényeket és a védővámokat. 1895 és 1936 között öt ipartámogató törvény lépett életbe, amelyek különböző kedvezményekkel – adócsökkentés, vámmen­tes nyersanyag import, alacsony vasúti szállítási tarifa, stb. – ösztö­nözték az ipar fejlődését. 1909-ben 266 vállalat részesült a törvények által biztosított kedvezményekben, 1935-re ezek száma kb. négysze­resére emelkedett. A kedvezmények a bányászat, kohászat, kerámia­gyártás, vegyipar, élelmiszeripar, textilipar, fafeldolgozás, bőripar, papírgyártás, villamosenergia-szektorra vonatkoztak. (322. o.)

1909-ben az iparba fektetett tőke 66 millió leva volt. Az összeg 40 százaléka az élelmiszeriparnak jutott, (főleg malomipar, cukorgyártás), a textilipar 19 százalékkal, a villamosenergia 10 százalékkal részesedett. 1909-ben az ipari munkások létszáma kb. 13 ezer fő volt, az ország lakosságának 0,7 százaléka, a többségük kisüzemben dolgozott. A munkások létszáma 28 üzemben haladta meg a 100 főt; az ötszáznál több munkást foglalkoztató üzemek száma csak három volt. Egy negyed század elteltével (1935-ben) az ipari üzemekben foglalkoztatottak száma 36 ezer, 1936-ban pedig 40 ezer fő volt. Ez a létszám az aktív lakosság 1 százalékát tette ki.

Mivel az ipari termékek jelentős hányada a mezőgazdaságra támaszkodó élelmiszeripari üzemekből (malom, sör, cukor, szesz stb.) került ki, a helyi nyersanyag felhasználásának százalékaránya az egész bolgár ipart figyelembe véve, legalábbis 1909-ben igen magas, 73,4 százalék volt. Ez a körülmény az iparfejlődést pozitív irányba befolyásolta. Ugyanakkor az igényesebb textíliák gyártásával foglalkozó üzemek, valamint a bőrfeldolgozó ipar import nyersanyaggal dolgozott, mivel a hazai mezőgazdaság itt nem volt képes megfelelő minőségű alapanyagot biztosítani. 1934-ben az import anyagok értéke az egész bolgár ipar által feldolgozott anyagok értékének 40 százalékát tette ki.

Vitás kérdés, hogy gazdaságilag racionálisnak minősíthető-e az ipar ösztönzésének politikája, az elért eredmények arányban voltak-e a meghozott áldozatokkal, befektetésekkel. Gerschenkron szerint Bulgáriában az ipartámogatás mértéke nem volt elegendő az eredményes iparosításhoz. Így az ipar nem volt képes strukturális változásokat előidézni a mezőgazdaságban, amely annyira elmaradott volt, hogy nem tudta megfelelő minőségű nyersanyaggal ellátni a gyárakat. Berend és Ránki kétségbe vonták az iparosítás előfeltételeinek meglétét az országban. (332. o.) Daszkalov sem tartja megalapozottnak a bolgár iparfejlődés eredményeinek túlértékelését. 1892-ben az ipari tevékenységből származó jövedelem (ebben az időben elsősorban kézműiparról van szó) a nemzeti jövedelem 4,5 százalékát tette ki, 1911-ben ez az arány 12,1 százalék volt. Az első világháború után az ipar részesedése a nemzeti jövedelem megtermelésében mennyiségileg növekedett, de százalékaránya csökkent; 1924-ben 5,5 százalék volt. 1934-ben ez a mutató 7,2 százalék, 1939-ben pedig 8,6 százalék volt. (334. o.)

A bolgár kapitalizmus Daszkalov szerint a kisvállalkozók kapitalizmusa, akiknek jelentős része alkalmazottat sem tudott tartani. E rétegnek üzleti tevékenysége folyamán számtalan nehézséggel kellett megküzdenie: szűk belső piac, az olcsó nyugati áruk versenye, kedvezőtlen hitelfeltételek, stb. Feltűnően szoros kapcsolat alakult ki a gazdaság és a politika között, amennyiben a gazdasági sikereket a politikai hatalomban való részvétel vagy a politika erős embereivel fenntartott kapcsolatok garantálták. E probléma mélyebb elemzését „Az állami beavatkozás és etatizmus” című alfejezetben találhatja meg az olvasó. Az önálló bolgár államban – legalábbis az első évtizedekben – a gazdaság a liberális gazdaságpolitika jegyében fejlődhetett. A XX. század elején, a háborús években, majd a két világháború közötti évtizedekben az állam egyre nagyobb befolyásra tett szert és egyre gyakrabban avatkozott bele a gazdaság ügyeibe, ellenőrizte a bankokat, befolyásolta a hitelügyleteket, döntőbíróként lépett fel a munkaadók és a munkavállalók közti vitákban. Daszkalov szerint az állam kiemelkedően nagy szerepe a bolgár gazdaságban és a társadalmi életben az állami intézmények és pénzügyek túlsúlyával magyarázható egy olyan, félig-meddig naturális gazdálkodást folytató kistulajdonosi társadalmi közegben, amelyből hiányzott a gazdaságilag erős, önálló burzsoázia. (365. o.)

A II. kötet társadalom- és kultúrtörténeti vonatkozásokat tartalmaz. A népességi viszonyokról idősoros összehasonlító adatok adnak tájékoztatást. 1880-ban a városlakók az ország népességének 19,0 százalékát tették ki, 1945-ben pedig 24,2 százalékát. 1912-ben Bulgáriában összesen 5018 települést tartottak számon; a városok száma 80 volt. 1939-ben a települések száma 5750, a városok száma 97. 1934-ben 30 ezren felüli lakossági létszámmal csak hét település dicsekedhetett. Szófia, a főváros 30 ezer körüli lélekszámmal érte meg a felszabadulást, 1900-ban lakosainak száma 68 ezer, a százezres lélekszámot pedig 1910-ben érte el, 1946-ban 367 ezer lakos lakta. 1900-ban egy háztartásra átlag 5,65, 1920-ban 5,28, 1934-ben már csak 4,7 fő esett. Tehát a bolgárok aránylag rövid idő alatt közelítették meg az európai országokra jellemző családmodellt.

Daszkalov bemutatja a zadruga néven ismert nagycsaládot is. Ez az archaikus, de mind a XIX. században, mind a tárgyalt korszakban továbbélő családmodell az apa és nős fiainak, valamint azok utódainak együttélését jelenti. A zadruga tagjai a családfő vezetésével, munkamegosztás szerint együtt művelték a felosztatlan birtokot. A rendszer Bulgária délnyugati részében és a Duna–menti területeken működött, 1910-ben Daszkalov 1216, egyenként 20–30 lelket számláló nagycsaládról tud, s 1920-ban is még 990 zadrugáról történik említés.

1880-ban a bolgár etnikum az ország lakosságának 68,8 százalékát, 1920-ban 83,3 százalékát, 1946-ban 84,7 százalékát tette ki. 1880 és 1940 között kb. 570 ezer török és 62 ezer görög hagyta el az országot. Elsősorban a szegénységtől hajtva 125 ezer bolgár állampolgár próbált szerencsét a tengerentúli országokban. A kivándorlók száma mindösszesen kb. 957 ezerre tehető. A tárgyalt korszakban politikai okok miatt 806 ezer ember költözött be az országba. 108 ezer lélek közülük örmény vagy orosz volt, a többiek bolgárok, akik Kelet Trákiából, Dobrudzsából, Makedóniából érkeztek.

Az életminőségi viszonyok legalább olyan fontosak, mint a népesség növekedését számszerűsítő adatok. 1878-ban az orvosok száma Bulgáriában 71 fő volt, 1903-ban már 559 – külföldi egyetemeken végzett – orvosról tudunk. Ebben az időszakban 573 felcser, 27 fogorvos és 131 okleveles szülésznő dolgozott az országban. A gyógy­szertárak száma 116 volt. Ebben a korai időszakban a bolgár lakosság kb. 20 százaléka részesülhetett közvetlen orvosi ellátásban. A frissen felszabadult Bulgáriában az orvoshiány és kórházhiány (az utóbbiból csak 5 volt) miatt kiemelkedően fontos szerepet játszottak a felcserek, a bábaasszonyok, illetve okleveles szülésznők, hiszen reájuk várt a falusi tömegek egészségügyi ellátása. Az első bulgáriai felcsereket az orosz katonaorvosok képezték ki. A szülésznőket egy 1895-ben megnyitott iskolában oktatták. A falusi bábaasszonyok működése rengeteg problémát okozott, de kiszorításukra, tanult szülésznőkkel való helyettesítésükre csak fokozatosan kerülhetett sor. A Szófiai Egyetem orvosi fakultása csak 1918-ban kezdte meg működését.

1903-ban a kórházak száma 56, 1912-ben pedig 71 volt (63 állami kézben), tehát az egészségügyi ellátás javult. 1912-ben 670 orvos, 230 szülésznő, 440 felcser és 170 fogorvos állt az egészségügy szolgálatában.

A két világháború közötti évtizedekben a bolgár egészségügyben végbement minőségi változást a munkások és az alkalmazottak számára kötelező társadalombiztosítás jelentette. (1926-ban). 1939-ben 61 állami és 94 magánkézben lévő kórház működött az országban. Az orvosok száma 3127 fő, a fogorvosoké 1206 fő, a felcserek száma 1190 fő, továbbá 918 okleveles szülésznő állt szolgálatban. A gyógyszerészek száma 860 fő volt. 1931–1935 között a városi lakosság körében a legtöbb halálos áldozatot a tüdőgyulladás, a szívbetegségek és a tüdőbaj követelte.

A közműellátottság is az életminőség része, s egyben a minőségi urbanizációt erősíti (városiasodás). 1939 végéig az ötezer falu közül csak 380-ban volt teljes értékű, 596-ban pedig részleges vízellátás és csatornázás (106. o.) 1939-ig elsősorban a vízellátás fejlődött, míg a városi csatornahálózat kiépítése terén szinte semmi sem történt főleg annak költséges volta miatt (147. o.) 1939-ig 97 bolgár város közül 57-ben volt teljes értékű vízellátás, a csatornahálózat kiépítése azonban csak Szófiában történt meg. A villamosenergia 1900 óta állt a lakosság szolgálatában. 1935-ig 238, 1937-ig már 331 településen indult meg az áramszolgáltatás, ugyanakkor egy 1888-ban készült összeírás szerint a Timok folyótól Szvistov városáig terjedő régióban 213 településen találtak földbe vájt hajlékokat, számuk ebben az időszakban 19529 volt és 238 ezer lélek tartotta azokat otthonának. (119-120. o.)

A jobb életminőség reménye miatt a mennyiségi urbanizációs folyamatok (városodás) is erősödtek. 1901 és 1905 között országos viszonylatban a városi lakosság lassú számbeli növekedése volt megfigyelhető; ebben az időszakban ezer városlakóra 2,3 bevándorló esett; a továbbiakban a városba költöző falusi lakosok száma jelentős ingadozást mutatott. 1921-1926-ban ezer városlakóra 16,3, 1927–1934-ben 10,5, 1935-1946-ban 12,6 fő falusi átköltöző esett. Az adatok a belső migráció csekély voltáról tanúskodnak.

A vasútvonalak kiépítése szintén hozzájárult a települések státusának megváltozásához. A dunai városok, amelyek évszázadokon keresztül a Közép-Európa felé irányuló kereskedelem közvetítőiként fontos szerepet játszottak, s a dunai gőzhajózásnak köszönhetően a fejlődés élvonalába kerültek, a vasúti teherforgalom és a tengeri hajózás versenye miatt vesztettek jelentőségükből. A bolgár kézműipar az olcsó nyugati termékek beáramlása miatt kezdett kiszorulni a piacról. Ez a folyamat az Oszmán Birodalomból való kiszakadás után elmélyült; egész sor jómódú piacközpont vesztette el jelentőségét, lakóik egy része az új adminisztratív központokba költözött, ahol az írástudók könnyen elhelyezkedtek.

Az életminőség része a hétköznapi élet és a közművelődés és a vonalas infrastruktúra állapota is. 1897-ben hallunk először a Szófia utcáin pöfögő gépkocsiról. Az első világháború után a fővárosiak már taxit is használhattak, de a konflisok még az 1950-es években sem tűntek el az utcákról. A szórakoztató ipar előfutára, a némafilm 1897-ben már Bulgáriában is megjelent, 1915-ben készült el az első bolgár film. 1930-ban vetítették le az első hangos filmet. 1936-ban az országban 116 mozgóképszínház működött, 1939-ben 155 moziban 10 524 filmet vetítettek 13 millió nézőnek.

1900-ban 225, 1912-ben pedig az ország területén 370 posta és távíró állomásról tudunk. A telefon Bulgáriában 1886-ban jelent meg. Ekkor készültek el az első távbeszélő vonalak, amelyek a fejedelmi rezidenciát és a legfőbb állami intézményeket kötötték össze. Az első interurbán kapcsolat az árumintavásárra való tekintettel Szófia és Plovdiv között jött létre. Az első nemzetközi kapcsolat 1905-ben – Rusze városán keresztül – Romániával valósult meg. Az 1930-as években Bulgária 25 európai országgal és Észak-Amerikával tartott fenn távbeszélő kapcsolatot. A magánszemélyek számára a telefon használata 1893-tól vált lehetővé. Az 1920-as évek elején kezdett kibontakozni a rádióamatőrök mozgalma, amelyet a hatóságok – az éteren keresztül folytatott bolsevik propaganda miatt – nem néztek jó szemmel. A rendszeres rádióműsorok sugárzása az 1930-as években vette kezdetét. 1938-ban Bulgáriában ezer lakosra hét rádiókészülék esett. A balkáni szomszédok e tekintetben megelőzték az országot, míg Magyarországon ekkor ezer lakosra 47 rádiókészülék esett.

Daszkalov szerint a vasútépítést nem az ország gazdaságának szükségletei kényszerítették ki, mivel az túlságosan elmaradott volt. Jellemző, hogy eleinte a fuvarosok a vasúti teherszállítás konkurensei lehettek. (191. o.) A szerző utal a balkáni vasútépítés közismert problémáira, s kiemeli, hogy a politikusok erőfeszítései ellenére a vasútvonalak kiépítése során a külföldi vállalkozók nagyhatalmi és saját gazdasági érdekeiktől hajtva figyelmen kívül hagyták az ország gazdasági és belpolitikai érdekeit. A balkáni vasúthálózat máig problémát okozó jellegzetessége, hogy politikai okok miatt az egyes országok vasútvonalait nem kötötték össze. Az 1930-as évekre a gépkocsival történő személy és teherszállítás egyre növekvő konku­renciát jelentett a vasút számára. 1929-ig a vasúti forgalom növekedett, majd stagnálás következett, Ennek ellenére, a gépkocsiparkot tekintve az európai mezőnyben Bulgária az utolsó előtti helyet foglalta el. Angliában és Franciaországban 18, Bulgáriában 1334 főre jutott egy gépkocsi.

1905-ben Bulgária aktív, kenyérkereső lakosságának 83 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, s ez az arány több mint két évtized elteltével sem változott lényegesen. (227., 230. o.) Az iparban és a kézműiparban a keresők 7 százaléka, a kereskedelemben, a bankszak­mában, a közle­kedésben 3,89 százalék, a központi és a helyi közigaz­gatási intéz­ményekben, az adminisztrációban a keresők 2,32 százaléka dolgozott. A szabadfoglalkozásúak, a járadékosok, nyugdíjasok, a különböző kategóriájú alkalmazottak a lakosság kb. 4,20 százalékát tették ki.

Az 1930-as években az adminisztrációban foglalkoztatottak száma növekedett. A különböző önálló keresők – kisiparosok, kereskedők, szabad foglalkozásúak, a vállalkozók stb. – a lakosság 7 százalékát tették ki. 1936-ban a gazdaság különböző szféráiban alkalmazott bérmunkások a lakosság 6,7 százalékát tették ki. A XX. század elejéhez képest az 1930-as évekre a bolgár társadalom ugyan tagoltabb lett, de markáns paraszti földművelő jellege nem halványult.

A bolgár burzsoázia viszonylag kis számú és gazdaságilag gyenge, összetételére nézve pedig kiegyensúlyozatlan volt. Soraiban túlsúlyban voltak a főhivatalnokok, a főtisztek, a professzionális szabadfoglal­kozásúak, míg a vállalkozók – gyárosok, nagykereskedők, bankárok – csoportja kisebbséget alkotott. Nagybirtokosok alig voltak az országban. A jómódúak széles köre hivatali beosztása és életmódja, nem pedig a birtokában lévő tőke vagy a piacorientált vállalkozói tevékenység alapján vallotta magát burzsoáziának. Magát a vállalkozói nagyburzsoáziát szoros szálak fűzték az államhatalom képviselőihez, az általuk biztosított nyerészkedési lehetőségek miatt. A nagy és középpolgárság közötti határ elmosódott volt. A kispolgárság – kisiparos, kiskereskedő, kistisztviselő stb. – alkotta, a parasztságot nem számítva, a legnépesebb társadalmi réteget. (233. o.) Az egyén saját boldogulása érdekében az államhatalom által nyújtott kedvezmé­nyekhez, állami megrendelésekhez igyekezett hozzájutni – akár korrupciós praktikák árán is.

Bulgária lakosságának abszolút többségét kitevő parasztságról szólva Daszkalov mindenekelőtt arra keres választ életképes volt-e a paraszti kisbirtok? Ez a probléma már a XX. század elején vita tárgyát képezte. Az akkori szociáldemokraták szerint a kisbirtok sorsa meg van pecsételve, elkerülhetetlenül a hitelezők kezében fog összpontosulni. Az ellenkező álláspont hívei úgy látták, hogy a nagybirtokok kialaku­lásának nincsenek meg az előfeltételei, ugyanakkor követelték a parasztbirtok állami támogatását, a mezőgazdaság modernizációját. A parasztbirtok támogatásának hívei az anyagilag független, életképes parasztságban látták a demokratikus rend letéteményesét, amely semlege­síteni tudja a szocialisták befolyását.

A Bolgár Földműves Szövetség 1901-ben elfogadott programja szerint a parasztság jólétének záloga a virágzó, jól jövedelmező kisbirtok, amelyet a parasztcsalád maga művel meg és tart fenn. A parasztbirtok felvirágoztatását nagyban elősegíti a szövetkezetekbe tömörülő parasztok közös, céltudatos munkája. A Földműves Szövetség által sugallt, terjesztett gondolatvilágnak része volt a városellenesség, a nagybirtok, mint gazdálkodási forma tagadása, a bolgár paraszti életmód ideali­zálása.

1935–1936-ban 199 bolgár faluban gazdálkodó 939 háztartás bevonásával készült egy felmérés. Az adatok alapján az életszükségletek kielégítésére szolgáló javak – élelem, ruházat, fűtés, gyógykezelés, művelődés, személyes szükségletek stb. – 70 százalékát a parasztgaz­daság állította elő, tehát az elfogyasztott javak kb. 30%-át szerezték be a piacon. A vizsgálatba bevont háztartások létszáma átlagosan 6,1 fő volt. A családok rendkívül szerény körülmények között éltek. A vizsgált háztartásoknak csak 44 százaléka rendelkezett külön konyhával, a háztartások 11 százalékának tagjai a padlón háltak, az udvarokban sehol sem volt kút, sok helyen (17 százalék) az illemhely hiányzott.

Daszkalov könyvének nyolcadik fejezete az aktív lakosság 4,8–6,7 százalékát (1924–1939-es évkörben) kitevő munkásokról és szakszerve­zeti mozgalomról szól. A társadalmi rétegekre vonatkozó statisztikai adatokat figyelembe véve természetesnek tűnik, hogy a felszabadulás után vita tárgyát képezte a munkásosztály összetételének kérdése. 1939-ben 232 800 főt tartottak munkásnak, de a tényleges gyári munkások száma kerekítve 126 600 volt, a többiek a kisiparban, a közlekedésben, a kereskedelemben dolgoztak. A szakszervezeti mozga­lom kezdeteit Bulgáriában 1883-tól, a szófiai „Nyomdász Egylet” alapításától számítják. 1879-1904 között 200 munkabeszüntetésre került sor; 1908–1912 között 816 sztrájkot tartanak számon – alkalmanként 10–22 ezer fő részvételével. Az első világháború után a munkásmoz­galom és a szakszervezeti mozgalom a kommunista párt befolyásának erősödésével radikalizálódott.

A modern bolgár állam a balkáni államok közül elsőként alakította ki a maga szociálpolitikáját és alkotott megfelelő törvényeket. 1905-ben szabályozták a nők és kiskorúak munkaidejét. 1919-ben törvénybe iktatták a kötelező nyolcórás munkanapot. A szociális törvényekkel kapcsolatban a legnagyobb gondot azok gyakorlati alkalmazása okozta.

1888-ban nyílt meg a mai Szófiai Egyetem elődje a „Főiskola”. Csakhamar mozgalom indult meg a női hallgatók felvétele érdekében. Erre csak 1901-ben kerülhetett sor. A bolgár nők 1937-ben estek át a „politikai tűzkeresztségen” amikor is részt vehettek a helyi választá­sokban, ha megfeleltek a törvény által előírt követelményeknek (törvényes házasságban élő vagy elvált, ill. özvegy, gyermeket nevelő nő). Az 1938-as parlamenti választásokon már a nők is szavazhattak. 

A bolgárok a XIX. század folyamán állíthatták vissza saját egyházukat, a Bolgár Exarchátust, amelyet mind a lakosság, mind a világi politikai elit a bolgár nemzeti egység zálogának tartott. A felszabadító háború után az európai erőviszonyok nem tették lehetővé a bolgár nemzetállam eme „előképének” realizálását. A bolgár államnál területileg nagyobb kiterjedésű Bolgár Exarchatus sajátos helyzetbe került. Az exarcha Konstantinápolyból irányította az Oszmán Birodalom területén lévő egyházmegyék életét, Szófiában pedig a Szent Szinódus működött az exarcha helyettesének irányításával. 1883-ban az Exarchátus Alapsza­bályát megváltoztatták. Megszüntették a Szent Szinódus, valamint az alacsonyabb szintű egyházi vezető szervek mellett működő, világi személyekből álló tanácsadó testületeket, vagyis a laikusokat kirekesz­tették az egyház vezetéséből. A modern állam kompetens intézményei természetesen feleslegessé tették az egyházi személyek közreműködését az állampolgárok gazdasági tevékenységgel kapcsolatos problémáinak megoldásában, amelyet a török korban az egyház átvett az államtól. A családjog területén azonban az egyház megőrizte monopol helyzetét.

A bolgár egyház nem volt felkészülve legfontosabb feladatának teljesítésére, s küzdenie kellett a lakosság körében elterjedt babonák­kal. A felszabadulás után részben az egyház rendezetlen anyagi helyzete, részben a megfelelően képzett lelkészek hiánya miatt a plébániák százai álltak üresen. A Bolgár Fejedelemség területén szervezett lelkész­képzés folyt Szamokovban (1870-es évek) 1910-től pedig a bacskovói kolostorban. Az első papi szemináriumot 1915-ben Plovdivban hozták létre. A lelkészek javadalmazásának rendezetlensége miatt teológiát végzett hallgatók inkább tanítói állást vállaltak. A Szófiai Egyetem Hittudományi Kara 1923-ban nyílt meg, amelynek 1939-ig 3000 hallgatója volt, de lelkészi szolgálatra csak kevesen vállalkoztak. A klérus teológiai felkészültségére jellemző, hogy 1905-ben 1112 plébános között csak ketten rendelkeztek felsőfokú, 309-en pedig középfokú teológiai képzettséggel, a többiek világi középiskolát (294 fő) vagy alapfokú iskolát végeztek. Az 1930-as évek végén 2486 plébános szolgált az országban, de közülük csak 114 fő részesült magas szintű teológiai képzésben.

Az államhoz való viszonyában az egyház alárendelt szerepet játszott, ami többek között az anyagi- pénzügyi függőségben is kifejeződött. Ezenkívül az egyes kormányok durván beavatkoztak az egyház belügyeibe. Ugyanakkor a klérus a képzettség és a szellemi tevékenység tekin­tetében nem felelt meg a kor követelményeinek, s ezért nem is volt képes befolyását növelni a társadalomban, és a bolgár felszabadu­lásban szerepet játszó közoktatásra sem volt jelentős hatással.

A felszabadító háború idején a bolgárlakta területeken 2070 világi iskola működött, amelyeket a korlátozott önrendelkezési joggal rendelkező községek, egyházközségek, céhek, kolostorok tartottak fenn, s bőkezű mecénások, akik a kereskedők soraiból kerültek ki. A szerző kiemeli, hogy a bolgár iskolarendszer viszonylag hosszú ideig komoly nehézségekkel küzdött. 1908-1909-ben pld. az alapfokú iskolák 43 százaléka még mindig a célra alkalmatlan épületekben volt kénytelen működni. Bár a Tirnovói Alkotmány az elemi iskolák látogatását minden bolgár állampolgár számára kötelezővé tette, az általános tankötelezettség gyakorlati alkalmazását — többek között a megfelelően képzett tanítók hiánya miatt — csak fokozatosan lehetett megvalósítani. Az első tanítóképzők 1881-1882-ben egyéves kurzusként nyíltak meg. Számuk az évek folyamán növekedett. 1919–1920-ban tíz négyéves tanítóképző működött az országban, kb. 5200 hallgatóval. Az iskolarendszer hatékonysága az 1900 óta rendszeresen publikált statisztikai adatok segítségével mérhető: 1900-ban a hét éven felüli állampolgárok 29,8 százaléka, 1910-ben 42 százaléka, 1926-ban 59,6 százaléka, 1946-ban 75,6 százaléka tudott írni-olvasni. Analfabéták elsősorban a falusi nők között voltak. (367. o.)

Az állampolgárok nevelésével kapcsolatos elgondolások a tárgyalt hat évtized folyamán változtak. Daszkalov szerint 1912-ig az oktatásügyet a liberalizmus jegyében született koncepció szerint irányították. Sajnálatos módon az első világháború előtti, az európaiságot oly magasra értékelő bolgár iskolapolitika nem volt hosszú életű. A két világháború közötti időszakban az oktatás szempontjai, az oktatás célja és sok tekintetben a feladatai is megváltoztak. A nemzet és az állam kultusza háttérbe szorította az egyént és annak érdekeit.

 

Rumen Daszkalov: Blgarszkoto obstesztvo 1878–1939. Tom. 1. Drzsava. Politika. Ikonomika. 470. p. Tom. 2. Naszelenie. Obstesztvo. Kultura. (A bolgár társadalom 1878–1939. 1. kötet. Állam. Politika. Gazdaság. 2. kötet. Népesség. Társadalom. Kultúra). Izdatelszka Ksta „Gutenberg”. Szófia, 2005. 575 p.

(Az ismertetést rövidítette Demeter Gábor)

 

Bur Márta