Klió 2007/3.

16. évfolyam

Címerek Németországban

 

A fenti címmel jelent meg Daniel Hoch összefoglaló műve, amely rengeteg színes ábrázolás segítségével mutatja be a német kollektív jelképeket. A könyv, talán terjedelme miatt, inkább csak útmutató jellegű, ebből következően azonban több hiányossága is van: egyrészt nem szerepel benne a címer, mint közösségi szimbólum jelentőségének és szerepének bemutatása, másrészt nem utal azokra a korábbi szakmunkákra, amelyek a német kollektív címerhasználat történetének feltárásában úttörő munkát teljesítettek, s mivel a laikus olvasó számára talán nem maguktól értetődőek, szeretnék ezekről néhány szót ejteni.

Nyugat-Európában jóval nagyobb hagyományai vannak a címerkiadá­soknak, mint Magyarországon. Már a középkori címertekercsek és más címerkönyvek szerzői is arra törekedtek, hogy egy-egy előre rögzített szempont alapján lehetőleg minél teljesebb gyűjteményeket állítsanak össze, mégis, hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az „élő heraldika” korának gyakorlati (csatákban, tornajátékokon megkülön­böztető jelzés) alkalmazásán túl, kialakulhatott a modern történetírással párhuzamosan a tudományos címertan, amely a forrásfeltáráson nyugvó kutatásokat tekintette elsődleges céljának. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a múlt címereinek kutatása mellett szükséges a jelenkor jelké­peinek vizsgálata is, mivel ezek elemei gyakran a múltban gyöke­reznek. Feltétlenül meg kell említeni, hogy a nemesi címerhasználat mellett – amely egyre inkább egyszerű dekorációs szerepet kezdett betölteni1 – nagyon fontos a közösségi (állami, különböző közigazgatási egységek, stb.) jelképhasználat is, amely egy-egy csoport tagjainak kollektív öntudatát erősíti. Ugyanakkor elmondható, hogy a címerhasz­nálat tipikusan európai sajátosság, rögzített megalkotási szabályokkal, leírási rendszerrel, amely így egyfajta (egységes) európai jelképrendszert alkot; szemben az egyre divatosabb emblematikával, aminek nincsenek bevett szabályai. A települési címerek kiadása kezdetben az uralkodótól, esetleg más világi vagy egyházi úrtól privilégiumokat nyert városok jelképeinek a nemesi címerekkel együtt való közlését jelentette,2 csak később jelentek meg a csupán kollektív címereket tartalmazó gyűjte­mények, mint például Otto Hupp művei3 vagy ennek újabb, átdolgozott kiadása, Klemens Stadler munkája4.

A könyv bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy a ma használatos német államcímert 1950. január 20-án fogadták el, de a szerző rövid történeti áttekintést is ad. A sas már az ókorban is fontos jelképnek számított, később pedig az erő, a nagylelkűség és bátorság szimbólumává vált. A német-római császárok pecsétjein a XI. században tűnik fel a sasábrázolás, a címerszínek a német állami lobogó színeivel meg­egye­zőek: arany (sárga) mezőben vörössel fegyverzett, stilizált fekete sas5.

Ezt követően találkozhat az olvasó a heraldika és a címer fogalmával, amelyekhez kellő történeti háttérismereteket kap, de megismerheti a különböző címerhordozókat (pecsét- és éremképek, stb.) is. Ugyanitt hívja fel a szerző a figyelmet arra, hogy a címerleírások szövegében előforduló szakszavak magyarázata a mű végén lévő „Kis címertani szótár”-ban található, emellett azonban röviden ismerteti a címerleírás, azaz „blasonálás” alapvető szabályait is, pl. a heraldikai jobb oldal a szemlélő szemszögéből nézve a bal oldal és fordítva. Ezután következik a tartalomjegyzék és a könyv használatát elősegítő útmutató, amelyből kiderül, hogy a könnyebb eligazodás végett a szövetségi államok (Bundesländer), a járások (Landeskreis) és járási jogú városok (Kreisfreie Stadt) különböző színekkel vannak jelölve.6

Szerkezetét tekintve a mű könnyen áttekinthető, amit nagyban segít az egységes szerkezet: az egyes szövetségi államok és a hozzájuk tartozó járások és városok alfabetikus sorrendben következnek egymás után úgy, hogy a színes címerábra mellett mindig azonos sorrendben szerepel a címer leírása, kialakulásának rövid története, majd a köz­igaz­gatási egység lakosainak száma.

A könyv információdús leíró részéből – a teljesség igénye nélkül – ismertetnék típusonként két-két, általam érdekesnek vélt címerképet. A vágott pajzsmezejű Sachsen-Anhalt szövetségi állam címere felül arannyal és feketével kilencszer vágott, erre jobbharánt fektetett zöld leveles­korona, míg a bal felső ezüst pajzssarokba lebegő fekete sas került. A pajzstalpban vörös városfalon, balra lépő fekete medve tűnik fel. A felső mező az egykori szász királyság címere volt, a sas a porosz címerből származik, a medve-motívumot a XV. században Anhalt egykori hűbérurai, a Bernburgok családi jelképként használták, ezt vette át Anhalt Szabadállam 1924-ben, majd a második világháború után Sachsen-Anhalt címerébe is bekerült7.

Rheinland-Pfalz szövetségi állam címere ezüsttel és vörössel hasított, alul betolt fekete ékkel. Trier egykori érseke használta címeréül ezüstben a vörös keresztet 1273-tól, míg az ezüst kerék (kezdetben kettő, ahogy Mainz város mai címerében ma is szerepel) a vörös mezőben Mainz érsekének jelképe volt. A feketében ágaskodó arany oroszlánt 1229 óta Pfalz ura használta. A pajzson nyugvó leveles korona a demokratikus tradíciókat hivatott jelképezni (hasonlóan pl. Bajoror­szághoz)8.

Hasított címere van Lüneburg járásnak, melynek jobboldali kék mezejében ágaskodó arany oroszlán, míg a baloldali aranyban három stilizált vörös szív látszik. Az első pajzsmező ábrája a Welfek lüneburgi ágára emlékeztet („lüneburgi oroszlán”), akik nagy szerepet játszottak a terület történelmében. A szívek a dán királyi címerből származnak, azért, mert a Welfek a XIII. században házasság révén kapcsolatba kerültek a dán uralkodóházzal. Kisebb változtatásokkal 1885 óta használják ebben a formában a címert.9

A fuldai járás címere is hasított, jobboldali ezüst mezejében fekete kereszt, a baloldali kékben ágaskodó, ezüsttel és vörössel kilencszer vágott oroszlán látható. A kereszt a fuldai kolostor jelképe volt, aminek hatalmas birtokai voltak itt. Az oroszlán Hessen címeréből származik, ahol a járás fekszik.10

Stuttgart város eredeti neve Stutengarten (~ Kancák kertje) volt, címere, ún. beszélő címer: arany mezőben jobbra forduló, ágaskodó fekete paripa. Annak ellenére, hogy 1400 körül ehhez hasonló címert használt, egy korábbi 1312-ben vésetett pecsétjén két legelésző ló látszik, és a későbbiekben is általában egy kanca és egy csikó szerepelt címerképként, egészen 1900-ig. A címer színei 1820 óta a Württemberg-ház címeréből származnak, mivel a családnak itt volt a rezidenciája.11

Vörössel és ezüsttel hasított Augsburg város címere, melyben zöld oszlopfőn cirbulyafenyő-toboz nyugszik. Érdekes, hogy az európai nagyvárosokhoz hasonlóan eredetileg Augsburg első pecsétjén is – ami 1237-ből származik – a település erejét és kiváltságait szimbolizáló városfal látszott, ez esetben életfával kombinálva, amit később a pajzstalpban megjelenő szőlőfürt egészített ki (1260). 1467-ben egy nagyon régi mandulafenyő-tobozt találtak a városban és ezután ezt szerepeltették a címerben a szőlő helyett. A vörös-ezüst hasított pajzs­mező a város egykori hűbérurainak, az augsburgi püspököknek a címere volt.12

Már-már megszokott, hogy a címerekkel foglalkozó könyvekben a laikus érdeklődő eligazodását segítő heraldikai bevezető van, amit ez esetben – a korábban már említett – lexikon13 rész egészít ki. A köny-nyebb eligazodást segíti a könyv elején és végén a belső borítón talál­ható, jól használható, szintén színes térkép, amelyen számokkal jelöli a szerző az egyes közigazgatási egységeket, a számok feloldását külön jegyzékben találja az olvasó, amely egyben a könyv helymuta­tójaként is funkcionál.14

 

Hoch, Daniel: Wappen in Deutschland. (Címerek Németországban) Gräfe und Unzer Verlag, München, 2003. 127 p.

 

Szálkai Tamás

 

1. Magyarországon ez különösen jellemző, gondoljuk Werbőczy sokat idézet mondatára: „a címer nem szükséges kelléke, hanem csak ékessége” a nemességnek.

2. Ld. pl. zürichi címertekercset (Würzburg, Mainz, stb.), vagy Johann Siebmacher 1605-1609 között megjelent nagyszabású Wappenbuch-ja, amelyben városi címereket is közöl. Appuhn, Horst (Szerk.): Johann Siebmachers Wappenbuch von 1605. Reprint. Orbis, München 1999. és digitális változata: www.wappenbuch.de

3. Hupp, Otto: Königreich Preussen. Wappen der Städte, Flecken und Dörfer. 1896-1898. Reprint. Bonn, 1993. és uő. : Deutsche Ortswappen. I –X. album. Kaffee Hag, Bremen, 1925–1928.

4. Stadler, Klemens: Deutsche Wappen. I–VIII. Angelsachsen Verlag, Bremen, 1964–1972.

5. Hoch: i. m. 2.

6. I. m. 3.

7. I. m. 105.

8. I. m. 85.

9. I. m. 65.

10. I. m. 48.

11. I. m. 13.

12. I. m. 17.

13. I. m. 122–123.

14. I. m.: 124–127.