Klió 2007/3.

16. évfolyam

Modern magánjog és római hagyomány

 

A római jog oktatásának szempontjai közé szoktuk sorolni azon érvet, amely szerint a római jog nem csupán a római birodalom korában volt jóformán egész Európa területén hatályos jog, hanem mutatis mutandis a középkortól egészen a XIX. századig, amikor pedig az országonként különböző nemzeti jogrendszerek törvénykönyvbe foglalásának folyamata a római jogot nem eltörölte, hanem egyfelől dogmatikai rendszerében, másfelől mint jogászi gondolkodásmódot és mint terminológiájának lingua francáját integrálta.1 E szellemben született Hamza Gábor akadémikus professzor „Wege der Entwicklung des Privatrechts in Europa” című, Passauban napvilágot látott monográ­fiája is, hiszen az ismét nemzetközivé váló jogászképzésnek integráns részét alkotja a római jog, ami hosszabb távon a jogharmonizáció hatékony előmozdítója lehet.2 Azon módszer, amelyet monográfiájában a szerző kialakított, sajátos, komplexitásra törekvő ötvözete a nemzet­közi szakirodalom által követett közelítésmó­doknak, vagyis a magánjog külső történetének vázolása mellett figyelmet szentel számos intézmény­történeti kérdésnek, ami alapvetően jogdog­matikai mechaniz­mu­sokra irányítja rá a figyelmet, ezenkívül pedig nem mulasztja el az igen beható tudománytörténeti elemzést sem.

A római jog tankönyvirodalma olyan nagy és fényes múltra tekinthet vissza, mint igen kevés diszciplina; a Kr. u. II. század derekán Gaius3 alakította ki a római jog mai tananyagának alapvető felépítését és rendszerét Institutiones című tankönyvében, amit majd az 533-ban Iustinianus császár megbízására Tribonianus, Dorotheus és Theodorus által összeállított Institutiones seu Elementa című tankönyv emelt némi módosítással törvényerőre. A iustinianusi kodifikációtól kezdve különböztethető meg az ún. institúció- és a pandekta-rendszer. Gaius tankönyve három fő részre oszlott: personae, res és actiones, az első rész tárgyalta a mai személyi és családi jogot, a második rész tartalmazta a mai dologi, kötelmi és öröklési jogot – ezen belül a hármas tagolás már itt is némiképp érzékelhető volt –, a harmadik rész pedig az eljárásjogot ölelte fel. A iustinianusi Institutiones további rendszertani finomítások mellett a gaiusi alapokon állott. A manapság a római jog oktatásában használt institúció-rendszer a középkori és az újkori jogtudományban jegecesedett ki: didaktikai okokból az eljárásjog az anyagi jog előtt kerül tárgyalásra, az anyagi jog pedig személyi és családi, dologi, kötelmi valamint öröklési jogra oszlik – a modern institúció-rendszerben az öröklési és a kötelmi jog sorrendje felcserélődött a gaiusi és a iustinianusi tankönyvköz képest. A pandekta-rendszer a iustinianusi Digesta rendszerét követve elsőként a ius privatum általános részét tárgyalja a személyi joggal együtt, ezt követi a dologi, a kötelmi, a családi és az öröklési jog, amint ezt először Heise művében láthatjuk.4 A modern pandekta-rendszert követi jórészt az 1900-ban hatályba lépett német Bürgerliches Gesetzbuch,5 a iustinianusi institúció-rendszer alapjain áll az 1804-ből származó francia Code civil,6 az 1811-es osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch7, az 1907-ben elfogadott és 1912-ben hatályba lépett svájci Zivil­gesetzbuch8 pedig közelebb áll a modern institúció rendszerhez.

Az alábbiakban érdemes áttekinteni, hogy azon alapelvek, amelyek­nek a gyökereit már a római jogban is megtalálhatjuk, hogyan alakultak az újkor nagyobb európai kodifikációban. Egy meghatározott norma­összesség rendszerré kovácsolásához rendező pillérekre van szükség. Olyan vezérmotívumokra, amelyekre az egyes speciális rendel­kezések gyöngyszemként felfűzhetők, amelyek tehát irányító eszmékként áthatják valamennyi részletszabályt. Felsejlenek mind a jogalkotói fordulatok mögött, mind pedig a bírói döntések hátterében. A jog és alrendszerei alapelveket igényelnek és feltételeznek. Polgári jogunk újabbkori történetének valamennyi korszakában – különböző okokból – hangsúlyos szerephez jutottak az alapelvek.9

Az ún. általános rész volt a pandektajog legsajátosabb és legtipi­kusabb intézménye, melyet tisztán jogászi, jogdogmatikai eszközökkel dolgoztak ki. Abból a feltevésből indultak ki, hogy a jogtudomány tényleges rendszere az általános és a különös rész megkülönböztetésén alapul, ahol az általános rész a különös fogalmak közös jegyeiből képzett fogalmakból áll. Ezek rendszerint nem közvetlen magatartási szabályok, hanem olyan általános elvek, fogalmak és tényezők, amelyek a különös rész minden szabályára egyaránt vonatkoznak (például a jogügylet fogalma). Általában ezért is teszik e szabályokat a kódexek elejére, mert így nem kell minden résznél megismételni. Az általános rész intézményét a természetjogászok - különösen Pufendorf - alakították ki. A legtökéletesebb formáját Savigny műveiben nyerte el. Az osztrák polgári törvénykönyv harmadik része „A személyi és dologi jogok közös határozmányai” címmel volt a mai értelemben vett általános rész első megjelenése. Klasszikus formája a német polgári törvény­könyvben található, alkalmazása főként a német jogterületen terjedt el. Magyarországon 1848 után vált elismertté, Hoffmann Pál törvényjavas­latot is készített (1871) erre vonatkozóan. Az 1900-as javaslatban Szászy-Schwarz Gusztáv javaslatával ellentmondásos helyzet alakult ki. Hiszen az általános szabályok egy része a kötelmi jogi rész elejére került. Az általános rész feladata, hogy bevezessen a jogág elméleti alapjaiba, melynek ismerete a magánjogi gondolkodásra meghatározó hatást gyakorol. Megismertet tehát a jogi kultúrával és a magánjog jogforrá­saival. A magánjog általános alapelveinek bemutatásával (ésszerűség, igazságosság, jogbiztonság) segítséget nyújt a jogalkalmazónak az egyes konkrét jogszabályok értelmezésénél. A magyar magánjogban a megha­tározó szokásjogi szabályozás miatt ez különös jelentőségre tett szert az esetleges joghézagok feloldásánál, a bírói jogalkalmazói jog alakulásánál.10

A Code Civil a francia jogban rendszert alkotott. A kódex semmilyen komoly hézagot nem hagyott maga után, a bányajog volt az egyetlen terület, amelynek egy szakaszos szabályozása elégtelennek bizonyult, és így 1810-ben speciális rendezést igényelt. A Code Civil a francia jogfejlődésben jogágilag tagolt kódexek sorozatát hozta magával. Az 1806. évi polgári eljárásjogi kódex, az 1807. évi kereskedelmi kódex, az 1811. évi büntetőjogi kódex alkotják a francia jog alapkodifikációját. A természetjognak szabad szellemét, részben szerkezetét köszönheti. Általános részt azonban nem tartalmaz. Fontosabb alapelvei: a jogegység, a jogegyenlőség, a személyes szabadság, a tulajdon- és a szerződési szabadság, valamint a házasság és a család szekularizációja. Az egykori harmadik rend törekvéseit fejezte ki; gondosan megőrzött hagyományos jogokat is, ami mintegy válasz a forradalmi túlzásokra.11

Az osztrák ABGB-t utólag az összehasonlító jogi elemzések vegyesen értékelik. Minőségét általában a két „kortárs” kódexre, az 1794. évi porosz ALR-re és az 1804. évi Code Civilre vetítetten vizsgálják. Általában az a következtetés körvonalazódik, hogy az osztrák ABGB kodifikációs színvonala a porosz ALR-ét meghaladja,12 a francia Code Civil-ét viszont nem éri el. Pozitívumként emelik ki gyakran az ABGB természetjogi, észjogi megoldásait. Feltűnően sokat hivatkoznak 7. §-ára, amelyet nagyon előrelátónak tartanak azon megoldásaira tekintettel, hogy a bírónak szabad teret ad arra vonatkozóan, hogy az elvek és a természetjog alkalmazásával töltse ki a joghézagot, tehát végső soron a „natürliche Rechtsgrundsätze” tanításait vegye figyelembe. Az osztrák ABGB-nek a külföldi jogok fejlődésére gyakorolt hatása meg sem közelíti a francia Code civil-ét. Ez érthető, hiszen nem Napóleon világuralmi ambíciói álltak mögötte. Az osztrák ABGB hatása jóformán csak a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia területére korlátozódott. Magyarországon 1853 és 1861 között hatályban volt, Erdélyben még tovább.13 Románia, Csehszlovákia, Lengyelország és Jugoszlávia egyes területein csak a II. világháború utáni jogalkotások helyezték hatályon kívül az osztrák ABGB-t.14 Észak-Olaszországban a risorgimentóig, Lichtensteinben pedig az I. világháború végéig volt hatályban az osztrák magánjog. Lichtenstein azóta svájci orientációt mutat.15

A BGB-ben találhatók az úgynevezett generálklauzulák (138., 157., 226., 242., 826. §§), amelyek nem közvetlenül a hatályba lépést követően jutottak kiemelkedő szerephez a jogalkalmazásban. Ezek közül is különös jelentőséghez jutott a 242. §-ban szabályozott Treu und Glauben. A BGB külföldi hatása jelentős: Svájcban, Törökországban és Magyar­országon is hatott.16 Az ABGB (OPTK) résznovelláit különösen befolyá­solta (1914–1916). Európán kívül Japánban (1898) és Brazíliában (1916) vették figyelembe a kodifikációban. A BGB-nek a külföldi jogokra gyakorolt hatása körében kell megemlíteni azt a dogmatikai szétválasztódást a polgári jog kodifikációjának módszertanában, amit a BGB „általános része” okozott. A BGB „általános része” oly módon változtatta meg a polgári jog rendszerét, hogy a római-germán jogcsalád egysége is veszélybe került. A BGB „általános része” mint törvényszer­kesztési megoldás látványosan felszínre hozta azt az eltávolodást, amely a XIX. században az akkor a pandektisták uralma alatt álló német jogtudomány és a polgári törvénykönyv tanulmányozásán alapuló francia jogtudomány között bekövetkezett. Azok a jogászok, akik tanulmá­nyaikat a Code civil alapján folytatták, számos területen, még a kötelmi jogon belül is csak nagy nehézségek árán értik meg a pandektisták követőit. Az eltávolodás inkább két iskola között ment végbe, és nem olyan államok csoportjai között, amelyeket faji vagy nyelvi különbségek választanak el egymástól. A brazíliaiak, az oroszok és a görögök, a lengyelek és a csehek engedtek a BGB „általános része” csábításának,17 annak viszont ellenálltak a kodifikátorok Svájcban, Olaszországban és Magyarországon.18

1848 után a szokásjogi alapokon nyugvó magyar magánjog gyökeres fordulatokat élt át. Így – noha a szokásjog uralta jogrendszernek nem szükségképpeni velejárója – egyre fenyegetőbbé vált a jogbizonytalanság. Jogfejlődésünk ugyanis a több évszázados angolszász jogfejlődéshez képest jelentős különbségeket mutatott. Jogunk anyaga nem lassanként, hanem ugrásszerűen, idegen jogszabályok tömeges recepciójával alakult ki. Nincs meg a szoros összefüggés régi és új jog között, amely a szokás­jogi jogrendszernek a jogbiztonság érdekében szükséges szilárd­sá­gát biztosíthatná.19

A meghozott törvények mellett az egész korszakot jellemzik a kodifikációs kísérletek. 1880 és 1885 között a magánjog egészét érintő résztervezetek készültek el, amelyek közül kiemelkedik Apáthy István Kötelmi joga. 1892-ben egy Családjogi tervezet készült - mások mellett - Grosschmid Béni közreműködésével, amelynek köteléki joga törvénnyé is vált. 1895-ben létrejött az az állandó bizottság, amely lényegében az 1900-ban közzétett Első Polgári Törvénykönyv Tervezetét megalkotta. A „Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetének” ez az első szövege még nem volt egységes mű sem szerkezetében, sem tartalmában, mégis igen nagy hatással volt a gyakorlatra és az elméletre egyaránt. A tudományos világ részvétele a résztervezetek elkészítésében, majd azok megvitatásában, jelentősen megélénkítette és bizonyos fokig önállóvá tette a magyar polgári magánjogtudományt. A kódex első szövege alapos átdolgozáson ment át, a második szöveg – amelynek kidolgozásában már Szladits Károly is részt vett – 1913-ban jelent meg. Ezt követően a tervezetnek harmadik, majd negyedik szövege is napvilágot látott. Ezeken a szövegjavaslatokon főként a német és a svájci törvény hatása érezhető. Ezekhez a külföldi elemekhez azonban korrigáló tényezőként járult hozzá a hazai bírói gyakorlat befolyása. A törvényjavaslat számos tétele, sőt intézménye az ideiglenes törvénykezési szabályok utáni bírói gyakorlatban gyökerezik. Viszont éppen ilyen erős volt a kódexjavaslat hatása a bíróságok munkájára. A bírói gyakorlat a javaslat kötelmi jogi részét úgy kezdte használni, mintha az törvényes jogforrás lett volna. Az Mtj. különös gondot fordított arra, hogy a bírói joggyakorlatban elfogadott kétségtelen jogelemekkel lehetőleg összhangban maradjon. A hazai bírói gyakorlat mellett érezhető rajta a BGB-n kívül a svájci ZGB erős hatása. Szerkezete is a ZGB rendszerét követi, nincs általános része, helyette csak hét bevezető szakaszt állítottak a kódex élére a törvény redaktorai. Rendszere – a svájci kódexnek megfelelően – a személyi és családjog után tartalmazza a dologi jogot, majd a kötelmi jogot, végül pedig az öröklési jogot. Ugyancsak a ZGB hatására töri át a kódex a magántulaj­don sérthetetlenségét, és korlátozza a szerződési szabadság és a szerződési hűség alapelveket. Ezek a haladó tételek sem tudták azonban a kodifikációt ellenző hatalmi tényezőket elhallgattatni.20

A Magánjogi Törvényjavaslat bevezető rendelkezései a BGB, valamint – már e szerkezeti megoldás tekintetében is – különösképp a svájci ZGB sugallatát jelzik. Az addigi kodifikációs állomások fokozatosan kiérlelt eredménye e technika alkalmazása. Az Mtj. bevezető szabályai sorolják fel akkori magánjogunk irányító eszméinek szánt alapgondo­latait, közvetett normatartalmat kölcsönözvén egyúttal számukra. A Javaslat második szakasza a BGB 242. §-ában részletezett „Treu und Glauben” elvének a tükrözése, amelyet a német kódex eredetileg a kötelmi jog zsinórmértékeként kezel. Ez az elv a „jóhiszeműség és tisztesség” (kölcsönös bizalom) általános magánjogi rendező szabálya­ként szerepelt kódex-tervezetünkben, igazodva a jogalkalmazás azon kontinentális tendenciájához, amelynek folytán a kölcsönös bizalom követelménye „napjainkban már univerzális, nemzetek feletti, általánosan elismert elvnek tekinthető.21

Ugyanezen szakasz második fordulata egy nem kevésbé általános alapelv, a magánjogi chicane-tilalom megfogalmazását rejti. Sajátosan árnyalt, „negatív” a törvényhozói formula, miszerint a törvény nem nyújt oltalmat a joggal való visszaélésnek. Nincs szó tehát kifejezett tilalomról. Az Mtj. magyarázata azonban mégis úgy értelmezi e szabályt, hogy az magában foglalja az ún. chicane tilalmát, annak alapelvi igényű a jóhiszeműség vélelmének illetőleg a méltányosság követelményének rögzítését (3. ill. 4. §.) is, az előzőekhez szorosan kapcsolódóan. Ugyanis a jóhiszeműségen és tisztességen alapuló forgalomban természe­tes, hogy a másik fél jóhiszeműségét – amennyiben attól jogi hatások függnek – vélelmeznünk kell, tehát a rosszhiszeműség szorul bizonyításra. Másrészt – hasonló indokokkal – a méltányosságot szem előtt kell tartani mindenütt, ahol a törvény a jogszabály alkalmazásában bizonyos szabadságot enged a bíróságnak. A méltányos jogalkalmazásra való utalás már erőteljesen érzékelteti a svájci ZGB hatását, csakúgy, mint a tervezett kódex értelmezési elve. Ezen alapelv, sőt inkább „alapelv-csokor” kibontása az 5., 6. és 7. szakaszokban történik. Főként a „hazai jog szellemére”, a „jog általános elveire” és a „tudomány megállapításaira” vonatkozó törvényalkotói utalás megfogalmazásánál szembetűnő a jelzett hasonlóság. A vázolt általános jogtételek – a magánjogi jogalkalmazás mederbe terelőiként – meghatározó szerepet játszottak a következő évtizedekben. Az Mtj. szerkesztési megoldása pedig, amely a kódex bevezetőjében összefoglalva rögzítette a jogági alapelvek gyűjteményét, gyökeret vert a magyar magánjogi kodifikáció történetben. A meghatározó szerep azonban 1945 után, de különösen a „fordulat évét” követően fokozatosan csökkent. A magánjog által érintett életviszonyok szocialista ideológia alapján történő átszerve­zésének igénye a jogi normaalkotás irányát is szükségszerűen megváltoztatta. Ilyen körülmények között az Mtj.-ben megfogalmazott és a gyakorlat által kikristályosított alapelvek alkalmazhatatlanná váltak.

A továbbhatás problematikáját számos közép- és újkori példával és működésmóddal, nem csupán az európai, hanem az egyéb földrészre kiterjedően egészen napjainkig részletesen ismertethetnénk; ám épp erről szól Hamza Gábor professzor monográfiája. E rövid ismerte­tésben csupán a hatásmechanizmus egy – feltehetően nem csak a jogászt, hanem a történészt is érintő és érdeklő – elemére próbáltuk meg a rövid tudomány- és módszertörténeti bevezetés után a reménybeli olvasó figyelmét ráirányítani.

 

Gábor Hamza: Wege der Entwicklung des Privatrechts in Europa. (A magánjog fejlődésének útjai Európában.) Passau, Schenk, 2007. 264 old.

 

Nótári Tamás

1. Földi A.–Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest 2006. 11. 7. skk.

2. Gábor Hamza: Wege der Entwicklung des Privatrechts in Europa. Passau 2007. 9. skk.

3. A. N. Honoré: Gaius. Oxford 1962., Diósdi Gy.: Gaius, der Rechtsgelehrte. In: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt II. 15. 1976.

4. Georg Arnold Heise: Grundriss eines gemeinen Civilrechts zum Behufe von Pandecten-Vorlesungen. 1807.

5. Hamza 86. skk.; J. W. Hedemann: Die Fortschritte des Zivilrechts im XIX. Jahrhundert. Ein Überblick über die Entfaltung des Privatrechts in Deustchland, Österreich, Frankreich und der Schweitz. Berlin 1910-1935.

6. Hamza G.: A francia magánjog fejlődése és a római jog. In: Magister atris boni et aequi, Studia in honorem János Németh. (szerk. Kiss D.–Varga I.) Budapest 2003; G. Sicard: L’utilisation du droit romain par les rédacteurs du Code civil: Le droit de la famille. In: Excerptiones iuris. Studies in Honor of A. Gouron. (red. B. Durand–L. Mayali). Berkeley 2000.

7. Hamza 92. skk.; W. Brauneder: Das ALR und Österreichs Privatrechtsentwicklung. In: B. Dölemeyer– H. Mohnhaupt (hrsg.): 200 Jahre Allgemeines Landrecht für die preußischen Staaten. Wirkungsgeschichte und internationaler Kontext. Frankfurt am Main 1995; A. Völkl: Die österreichische Kodifikation und das römische Recht, In: Naturrecht und Privatrechtskodifikation. (hrsg. von H. Barta–R. Palme–W. Ingenhaeft. Tagungsband des Martini-Colloquiums 1998.) Wien 1999.

8. Hamza 102. skk.; P. Tuor: Le Code civil Suisse. Exposé systématique, Zürich 1942; H. Legras-Herm: Grundriss des schweizerischen Rechtsgeschichte. Zürich 1935.

9. Hamza 126. skk.; Bércesi Z.: A polgári jog alapelveinek fejlődése a Magánjogi törvényjavaslattól napjainkig. Jura 1997/1. 21.

10. Hamza 128. skk.; Mezey B. (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest 2001. 118. sk.

11. Kecskés L.: A polgári jog fejlődése a kontinentális Európa nagy jogrendszereiben. Budapest–Pécs 2004. 212.

12. Hamza 81. skk.

13. Hamza 126. skk.

14. Hamza 149. skk.

15. Hamza 99. skk.

16. Hamza 187. skk.

17. Hamza 160. skk.; 202. skk.

18. Hamza 105. skk.; 131. skk.; Kecskés 405. skk.

19. Indokolás a polgári törvénykönyv javaslatához. Budapest 1914. 2.

20. Lábady T.: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Budapest–Pécs 2002. 86. sk.

21. Bércesi 21. skk.