Klió 2007/3.

16. évfolyam

Népek, civilizációk és a nemzetközi jog

Igazi eszmetörténeti tanulmánygyűjteményt tarthat kezében az olvasó, melyben a címben említett fogalmakat és a közöttük lévő kapcsolatokat elemzi egy sor kiváló tudós; az ő írásaikat szerkesztette kötetté a Bolognai Egyetem két oktatója, a nemzetközi jog történelmének és az emberi jogoknak specialistája, Gustavo Gozzi, és a jogfilozófia professzora, Giorgio Bongiovanni.

Bevezetőjükben a szerkesztők jelzik a tárgyalandó két fő témát: egyrészt a „civilizációk ütközésének” gyökereit, másrészt a nemzetközi jog utóbbi időkben végbement átalakulásait. Már itt figyelmeztetnek arra, hogy a XVI. és a XVII. században a muszlimoknak is megvolt az általuk „egyetemesnek” tartott, államközi kapcsolatokról kialakított képe. A XIX. század második felében azután világosan kirajzolódtak a nemzetközi jog alkotóelemei, igaz, ezeket csak az ún. „civilizált” világra, azaz a keresztény Európa népeire nézve tartották érvényeseknek, s hatott rájuk a gyarmatosítás és az európai civilizáció felsőbbrendűségébe vetett hit. Ezt az Európa-központú koncepciót a dekolonizáció megingatta, s kibővítette elsősorban az iszlám kultúrára, ami – logikusan – oda vezetett, hogy a nemzetközi jog „keresztény” jellege megszűnt, amely folyamatot csak erősítette egyéb, távol-keleti országok (Kína, Japán) és azok kultúrájának beolvasztása ebbe a jogformába. A XX. század elején új indoklást kellett találni a gyarmatosításra: bevezették a „fejlett” és „elmaradott” nemzetek kategóriáit. A II. világháború utáni történelmi folyamatok szükségessé tették a nemzetközi kapcsolatok globális átgondolását, amibe már a volt gyarmatok is beleszóltak, s ezzel ők is hozzájárultak a nemzetközi jog fejlődéséhez és egyetemessé válásához, annak differenciálódásához. Fontos események voltak: 1955-ben a bandungi értekezlet, melynek egyik konkrét eredménye volt az India vezetésével létrehozott Asian Legal Consultative Committee (Ázsiai törvénykezési konzultatív bizottság), és a menekültek jogait tekintetbe vevő ajánlások. A nemzetközi jogfilozófia fontosnak tartotta ekkor aláhúzni, hogy meg kell jelölni azokat az elveket, amelyeket a különböző civilizációk elfogadnak a „pozitív nemzetközi jog alapjának”. Két jogi keret adhat formát a civilizációk közötti találkozásnak: az emberi jogok és a magánjog; napjainkban az emberi jogok alkotják az „intellektuális diskurzus alapvető részét”. A magánjogban már komoly feszültségeket figyelhetünk meg pl. a nyugati és a muzulmán jog között, különösen ami a nők helyzetét illeti. Észrevehető, hogy a különböző civilizációk között nem cserélődnek a különböző gondolkodási módok.

A Karthágói Egyetem jogászprofesszora, Yadh Ben Achour az iszlám és a nemzetközi jog kapcsolatait elemzi, miután először a civilizáció fogalmát tisztázta. Véleménye, hogy az iszlám civilizáció változik, s ennek megfelelően változnia kell a nemzetközi joggal szembeni pozíciójának is, mint ahogyan ez a változás végbe is ment a középkori iszlám jogászainak törvényalkotásához képest, bár ami a racionalista filozófiához való viszonyát illeti, ott csak nagyon szűken nyílt meg a hagyományos, istentiszteleten alapuló iszlám gondolkodásmód. Az Iszlám Konferencia szervezetének muzulmán államai sem mindig egyeznek meg a nemzetközi jog kérdéseiben (ld. családjog), hivatkozva – többek között – az USA-nak és a nyugati államoknak az iszlámmal szemben tanúsított magatartására, a muzulmán jog normarendszere pedig gyökeresen szemben áll a modern, nyugati típusú államszervezettel, habár bizonyos reformista muzulmán mozgalmak részéről megnyilvánul a nyitottság a modernizmus felé.

Abdullah Ahmad An Na’im az atlantai (USA) Emory Egyetem jogászprofesszora a nemzetközi jog céljának és funkciójának a nemzetközi közösség tagjai közötti kapcsolatok szabályozását tekinti az igazságosság és az egyenlőség elveinek megfelelően. Ebből kiindulva a nemzetközi jog legitimitásának feltétele, hogy megegyezzen a belső jogállással. Szerinte az „európai imperializmus” érdekeinek és nézeteinek megfelelően, az afrikai, az amerikai és az ázsiai népek nem volt joguk a „civilizált” világhoz tartozniuk, ezért nem is volt beleszólásuk a nemzetközi jog alapvető kérdéseibe mindaddig, amíg ki nem vívták szabadságukat. Ami az első muzulmánok törzsek közötti jogi kapcsolatait illeti, azokat az életükért, a fennmaradásukért folytatott harc formálta, s ez a harc nem volt mentes az erőszaktól sem. A sárijá bevezetésével lehetett csak szabályozni a háborúba lépés jogosságát vagy az iszlám érdekében kifejtett önvédelem nemzetközi jogi mibenlétét. A szerző kiemeli: valamikor az iszlám történetét az erőszakos nemzetközi és /vagy közösségek közötti kapcsolatok jellemezték, ma már, amikor a békés egymás mellett élés vált vezérelvvé, az erőszak alkalmazása többé nem indokolt. Ez azonban nem rejtheti el azt a tényt, hogy a múltban, a jelenben és a jövőben a muzulmánok számára a jogot a Korán és a Szunna jelentette és fogja jelenteni. Viszont a „kölcsönösség elvének” megfelelően a modern iszlám államoknak „ugyanazt az önrendelkezési és nemzeti szuverenitási fokot” kell biztosítaniuk a többi államnak, mint amit saját maguknak is megkövetelnek.

A tokiói egyetem nemzetközi jog professzora, Yasuaki Onuma írásának témája: civilizációk közötti kitekintés a nemzetközi jogra, pontosabban azoknak a problémáknak a civilizációk pluralizmusába helyezése, amelyek már régóta jelen vannak az emberiség történetében. A nemzetek határain túllépő problémákról van szó, olyan megközelítésről, amely az európaiság képének globalizációjából ered, s a világot egy olyan „nemzetközi társadalomnak” tekinti, amely független és szuverén nemzetállamokból áll. A világban ez a nézet a XIX. század végétől kezdett uralkodóvá válni, akkor, amikor a modern Európa által felállított, nemzetállamokból álló világképet mindenki elfogadta. A szerző szerint ez a megközelítés a XXI. század első felében meghatározó lesz. Megalapítója Philip Jessup, aki 1956-ban publikálta Transnational Law (Nemzetek fölötti jog) c. művét, fontossága akkor vált láthatóvá, amikor a XX. század végén az emberi jogokat és a környezetvédelmi jogokat, mint „globális kérdéseket” kezdték tekinteni. Főszereplői a multinacionális cégek és a nem kormányzati szervek, amelyek a nyugati világban gyökereznek, és amelyek képtelenek voltak megfelelő módon képviselni a harmadik világ népeinek problémáit. Hiányossága ennek a megközelítésnek, hogy elsősorban az emberiség gazdasági problémáival foglalkozik; ezért volt szükség egy olyan megközelítésre, amely már politikai, társadalmi, kulturális, vallási és történelmi kérdéseket is tárgyal, s a globális jelentőségű problémák területén csatlakozni képes a nemzetközi és a nemzetek fölötti megközelítésű módokhoz.

Sokan emlékezhetnek még az egy dán lapban 2006-ban megjelent, Mohamed prófétát gúnyoló karikatúrák által kiváltott botrányra az iszlám világban. Pietro Manzini, a Bolognai Egyetem professzora ezzel az esettel kapcsolatban fejti ki véleményét: szerinte civilizációnknak a szabad véleménynyilvánítás elvének megfelelően el kell tűrnie a vallásokat is sújtó és/vagy sértő megnyilvánulásokat is. Ugyanakkor az államok igyekeznek útját állni a szabadság eme megjelenési formáinak nemcsak a sértő tartalmú üzenetekben, de a kritikai szellemű ellenvélemények esetében is. Danilo Zolo, a Firenzei Egyetem jogi fakultásának professzora az ENSZ esetleges reformjának szükségességét veti fel cikkében. Megállapítása: máig sem sikerült elérni, hogy e szervezet működése ne a nagyhatalmak döntésétől függjön: korábban az USA, Nagy-Britannia és a SZU politikai-katonai ereje felülkerekedett a többi tagország szuverenitásán, ezenkívül az intézmény „döntési hatalma erősen centralizált és hierarchizált”. A két szuperhatalom „ismételten és durván megsértette az ENSZ preambulumában rögzített elveket”, saját érdekükben indítottak háborúkat a világ különböző részein. A szerző szerint a hidegháború befejezése után újra kellene gondolni az ENSZ szerepét abban a helyzetben, amikor egyetlen szuperhatalom maradt fenn, és ez a hatalom katonailag uralja az egész világot. Az USA-nak ez a szerepe az 1991-es Öböl-háborúban vált egyértelműen nyilvánvalóvá: ekkor a világ „bipoláris egyensúlyát abszolút hegemóniává változtatta” saját hasznára. A kritikusok ezt a háborút arra használták fel, hogy az ENSZ megreformálását célzó javaslatokat nyújtsanak be – ezeknek azonban semmilyen gyakorlati eredménye nem lett azon kívül, hogy kétségtelenné vált: semmi értelme az ENSZ-hez fordulni a célból, hogy „igazságos és békés világrendet teremtsen”. Ehhez legelőször is az kellene, hogy a II. világháború győztes hatalmainak „privilégiumait” megszüntessék, s ez különösen érvényes az USA esetében, amely a legcsekélyebb jelét sem mutatja politikai vonalának megváltoztatására.

Ryan Goodman (harvardi jogászprofesszor) és Derek Jinks (texasi egyetemi tanár) a szuverenitás intézményi elméletét boncolgatják. Elméletük szerint az állam és a nemzet egy „anarchikus nemzetközi arénában” tevékenykednek, melyben a kultúrának nincs helye, a nemzetközi rend pedig csak „egymástól függő államok közötti tranzakciókra redukálódik”. Az ún. „realista teóriák” szerint a nemzetközi intézmények államokra gyakorolt hatása az ezen intézmények által gyakorolt nyomástól és kényszerítéstől függ. A „konstruktivista” elmélet azt állítja, hogy a társadalmi struktúrák „nem csupán szabályozzák a szereplők magatartását, de maghatározzák identitásukat is”. A két szerző azt mondja, az államok olyan szervezeti egységek, amelyek széleskörű társadalmi környezetbe ágyazódnak, az egyes államok pedig „globális asszociatív és kulturális folyamatok által terjesztett és fölépített modellekből veszik alapvető vonásaikat”. A formális szervezetekhez tartoznak pl. a kórházak, a civil szervezetek, az üzemek, iskolák; nekik feladataik vannak, amelyeknek meg kell felelniük. Mi tulajdonképpen az intézmény? – teszik fel a kérdést a szerzők. Válaszuk: „olyan szabályok és közös jellemzők összessége, amelyek meghatározzák a társadalmi pozíciókat és strukturális kapcsolataikat…”, „szabályozzák a szervezetek tevékenységi körét”. Az „intézményi megközelítés” kiemeli azon kulturális modellek szerepét, amelyek az országokat közös célok, formák és gyakorlatok felé vezetik. Mindezen folyamatokban jelentős szerepe van a kultúrának, pontosabban a „globális kultúrának”, ami a szuverenitás természetét meghatározza…

Nem könnyű, olvasmányos műről van szó, szögezzük le ismertetésünk végén! A sokféle probléma sokféle megközelítése sokirányú képzettséget, felkészülést igényel. Egy gyanús érzés, egy kérdés be is furakodott e sorok írójának gondolataiba: vajon attól tudományosabb egy értekezés, minél kacifántosabb és hosszabb mondatokat alkalmaznak benne, minél erőltetebb a minden áron való „címkézés”, a besorolás, újabb és újabb meghatározások és úgymond elméletek „készítése”? Mert ebben a könyvben időről időre ezekre bukkanunk, és gyakran nehéz kiutat találni egy-egy szerző gondolatmenete végén. Persze, ez is tanulságos lehet…

Gustavo Gozzi – Giorgio Bongiovanni (szerk.): Popoli e civiltŕ. Per una storia e filosofia del diritto internazionale. (Népek és civilizációk. A nemzetközi jogtörténet és -filozófia megteremtéséért). Bologna, Il Mulino, 2006. 294 o.

Kun Tibor