Klió 2007/3.

16. évfolyam

Németalföldi kikötővárosok s azok infrastruktúrája a késő középkorban

 

Egy lovas nemzet történettudományi periodikájában meglepőnek tűnhet Hollandia vezető hajózás- és tengerészettörténeti szakfolyóiratának bemutatása. Az évente kétszer megjelenő Tijdschrift voor zeege­schiedenis különszámok formájában rendszeresen kiragad egy-egy epizódot a gazdag maritim múlttal rendelkező ország történelméből. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa a korábbi évek terméséből: fejezetek a Holland Kelet-Indiai Társaság történetéből, XVII. századi angol-holland tengeri viszályok, expedíciók és kereskedel­mi hajóutak a XVI–XVIII. században. Hazánk földrajzi fekvéséből és történelméből adódóan hasonló munkákkal Magyarorszá­gon értelem­szerűen csak ritkán találkozhat az olvasó. Hollandiában azonban óriási irodalma van a legtöbb vízzel kapcsolatos témának. Az alábbiakban e „bőségszaruból” egy részterület ismertetésére kerül sor. A 2004/2005-ös tanévben Louis Sicking, a Leideni Egyetem oktatója és lelkes történészhallgatókból álló gárdája szeminárium keretében foglalkozott néhány fontosabb holland kikötőváros múltjával. Ezek az összejövetelek több színvonalas dolgozatot eredményeztek, melyeket a hilversumi Verloren Kiadó jóvoltából most a nagyközönség is megismerhet.

Louis Sicking bevezető tanulmánya a középkori kikötővárosok kutatásának jelenlegi állásáról készít számvetést. Mint megtudjuk, a korabeli Németalföld legdinamikusabban fejlődő települései hajózható vizek mentén feküdtek, s elöljáróik – néhány kivételtől eltekintve – minden tőlük telhetőt megtettek kikötőik fejlesztése érdekében, ami ugyan komoly anyagi ráfordítással járt, ám a hajózás által felvirágoztatott kereskedelemnek és a befolyt vámoknak köszönhetően a befektetett összeg többnyire busásan megtérült, nem is beszélve a város megnőtt presztízséről. A vizi utak mentén fekvő fontosabb németalföldi települések, s kikötőik múltjáról rendelkezünk ugyan szakirodalommal, azonban az egyes korszakok és kikötővárosok kutatásának alakulása eltérő képet mutat. A koraújkor esetében nagyon jó a helyzet, mivel egy adott specifikus területre fókuszáló kisebb publikációk mellett született egy alapműnek számító doktori dolgozat, továbbá több olyan tanulmány, mely az adott várost és annak kikötőjét nem elszigetelten elemzi, hanem más településekkel és területekkel egybevetve, szélesebb összefüggésben vizsgálja.

A középkorral foglalkozó átfogó munkák egyelőre váratnak magukra. A késő középkorban gazdasági és politikai szempontból egyaránt fontos flandriai és brabanti területek, valamint Zeeland kikötőiről, a bőséges levéltári forrásoknak köszönhetően rendszeresen jelennek meg publi­kációk. A dél- és észak-holland tartományok helyzete ilyen szempontból jóval mostohább. Megfelelő adatok hiányában sötétben vagyunk kénytelenek tapogatózni olyan kérdések okát illetően, melyek elenged­hetetlenül fontosak egy több városra és kikötőre kiterjedő, átfogó elemzéshez. Hogy csak egyetlen példát említsünk: nem adható egyér­telmű válasz arra, hogy minek segítségével sikerült az említett dél- és észak-holland területek egyes kikötővárosainak nemzetközi közpon­tokká kinőni magukat, amíg mások, hasonló feltételek mellett is csak regionális csomópontok maradtak. Elegendő levéltári anyag volt azonban egyes részterületek, például kikötő és város, valamint kikötő­város és környéke egymáshoz való viszonyának vizsgálatához. Ilyen kérdésköröket boncolgat az alábbi három tanulmány.

Henny Denessen két kikötőmélyítési projektet vizsgált meg a XV. századi Dordrechtben. A fontos vizi utak – Merwede és Maas folyók – kereszteződésében kialakult dél-holland város stratégiai fekvésének köszönhetően már a XII. század második felétől vám fizetésére kötelezte az arra haladó hajókat, jelentősen gyarapítva ezzel a város bevételeit. A vámnál is fontosabb volt azonban Dordrecht árumegállító joga, melynek értelmében minden arra haladó hajó kapitánya köteles volt a szállított árut a városban eladásra felkínálni. Útját csak akkor folytathatta, ha portékáját 14, később 8 napig nem tudta értékesíteni. A következő példa jól érzékelteti, hogy milyen hatalmas mennyiségről volt szó: 1387 és 1389 között mintegy 3,3 millió liter moseli bor érkezett a városba, s ebből 1,64 millió litert helyben adtak el. A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a város gazdasága és gazdagsága szempontjából óriási jelentőségű kikötő rendszeres karbantartása a legfontosabb feladatok közé tartozott.

Denessen megfelelő forrásanyag hiányában nem tud pontos választ adni arra, hogy az 1452-es és 1461-es kikötőmélyítésre és karbantar­tásra miért volt szükség. Közvetlen okként feltehetőleg egy korábbi nagy áradás és az 1457-es tűzvész pusztításai szolgáltak. Nem kizárt azonban, hogy a város vezetése nagyobb hajók lehorgonyzását is lehetővé akarta tenni, ösztönözve ezzel Dordrecht akkor épp döcögő gazdasá­gának fellendítését. Ha a munkálatok pontos oka nem is világos, a fenn­maradt iratokból jól nyomon követhetjük annak menetét a víz kiszi­vattyúzásán át, a gátak megerősítésén keresztül, a hidak felújításáig. A szerző mindezt, eltérően több hasonló jellegű tanulmánytól, laikusok számára is érthető nyelven adja közre. Denessen a műszaki részletek mellett betekintést nyújt a munkát végzők és a környék lakóinak nem ritkán viszályokkal terhelt mindennapjaiba. A kikötőből kiásott iszap, egyéb szemét és törmelék elhordása, amit az évek hosszú során keresztül a matrózok és a lakók jobb híján oda dobáltak, már önmagában is könnyen tettlegességig fajuló nézeteltérések okává válha­tott. A munkások a hulladékot ugyanis hónapokon át a környékbeliek kertjein keresztül szállították el, iszonyatos mocskot és felfordulást hagyva maguk után. A város vezetői, okulva a korábbi évek tapaszta­lataiból, rendeletben tiltották meg egymás becsmérlését, megfenyege­tését, kővel, jobb esetben iszappal való dobálását. A két nagy projekt árnyoldalai mellett, a szerző szót ejt azok jótékony hatásairól is. A munkálatok kenyérkereseti lehetőséget biztosítottak a város szegényei számára. Igaz, a megerőltetőbb feladatok elvégzésére, mint amilyen az iszaphordás, még megfelelő fizettség ellenére is nehezen találtak alkalmas embert. A város kasszája mellett hosszútávon a kikötő lakói voltak a felújítások legnagyobb haszonélvezői. Az ő pincéikben tárolták az árumegállító jog következtében Dordrechtben kirakodott sót, bort, s egyéb árucikkeket. Így ha adódtak is kellemet­lenségeik és nézetel­téréseik, azokat igyekeztek saját jól felfogott érdekükben a magisztrá­tussal békés úton rendezni. 

Külön fejezet foglalkozik a munkák finanszírozásával. A fő bevételi forrást a város vezetése által kibocsátott életjáradék jelentette, aminek értékesítésére először Dordrechtben került sor, de érdeklődés hiányá­ban más városokra is kiterjesztették. Oroszlánrész hárult emellett a környező dél-holland városok kézműiparosaira. Őket rendelet kötelezte kontingensek küldésére és ingyenmunkára, vagy indokolt távolmaradás esetén kártalanítási összeg fizetésére. Nem tudjuk, hogy Dordrecht e privilégiumra mi módon tett szert, de az komoly anyagi hasznot jelentett minden nagyobb beruházásnál. Az 1461-es munkáknál harmadik nagy bevételként a megmaradt fa- és fémáruk, kő, mész stb. eladását említhetjük.

Olyan érdekszövetséget, mint amilyen Dordrecht elöljárói és a kikötő lakói között létrejött, a XVI. századi Amszterdamban hiába keresünk. Jeroen van der Vliet cikkét Amszterdam egykori kikötői negyede, a Lastage és a magisztrátus között fennálló, s a század nagy részét beárnyékoló, ellenséges viszonynak szenteli. Az akkor még a város falain kívül fekvő negyedben összpontosult minden hajózáshoz kapcsolódó tevékenység, továbbá ott tárolták a hajóépítéshez és javításhoz szükséges szurkot, kátrányt, köteleket, valamint egyéb más kellékeket. A lappangó feszültségek a XVI. század első felében törtek felszínre, amikor, a gelderi háborúk során (1504–1515 és 1518–1543) határváros szerepét betöltő Amszterdam gyakori támadások színterévé vált. A Lastage védelme, fekvésénél fogva nem volt egyszerű feladat, így a támadásokból adódó megpróbáltatásokat leginkább az ott lakóknak kellett elviselniük, akik a város vezetésétől várták gondjaik orvoslását. A problémákat fokozta, hogy a negyedben tárolt gyúlékony anyagok a falakkal körülvett városrészekre is veszélyt jelentettek. Ez már 1512-ben világosan megmutatkozott, amikor a gelderiek könnyűszerrel behatoltak a kikötőbe és felgyújtották az ott horgonyzó hajókat. Csak kevesen múlott, hogy a támadók nem füstölték ki a falon belül fekvő negyedeket is.

Amszterdam jobb védhetősége érdekében az 1515 és 1518 közötti tűzszünetben sor került néhány intézkedésre: a házakat kövekkel erősítették meg, kijelöltek egy, a várfalakról jól tűz alá vehető területet, melynek beépítése tilos volt. A gyorsan terjeszkedő Lastage lakói azonban fittyet hányva e rendeletre, hely hiányában a tiltott területből egyre nagyobb részeket építettek be. Közben a kövekkel megerősített házak az ingoványos talajon süllyedni kezdtek, ezért az alapzatokat is kövekkel és cölöpökkel látták el az egész negyedben. A mocsaras, ingoványos talaj addig fontos akadályt jelentett a városra támadó ellenséges csapatok számára. Az említett munkálatok következtében ez a természtes védelmi vonal gyakorlatilag teljesen megszünt. Nem kis bosszúságot okozva ezzel a magisztrátusnak. A lakók elégedet­lenségét csak fokozták az ellenséges támadások során foganatosított kitelepítések, ezért megpróbálták kiharcolni a városrész fallal való körülvételét. Elkészíttették a tervrajzokat és a szükséges 162 ezer guldent is összegyűjtötték. A város vezetői azonban továbbra sem álltak kötélnek. Nem akarták ugyanis, hogy a már említett veszélyes anyagok falon belülre kerüljenek. Féltek továbbá, hogy a dinamikusan fejlődő Lastage negatív hatással lesz a többi városrész gazdaságára. A források erre ugyan nem adnak egyértelmű választ, de mint Van der Vliet sejtetni engedi, feltételezhető, hogy a fenti okok mellett a XVI. század közepétől a katolikus-protestáns ellentét is szerepet játszhatott.   

A hosszú évtizedeken keresztül elhúzódó meddő jogi és politikai csatározásoknak végül Németalföld szabadságharca vetett véget. Amszterdam a felkelők oldalára állt, s 1578-ban a katolikus városveze­tést, nagyrészt a kikötői negyedből származó protestánsok váltották fel. A század végére maga a város is hatalmas változásokon ment keresztül. A virágzó gazdaság vonzotta a betelepülőket. Antwerpen 1585-os eleste után pedig menekültek tömegei érkeztek Amszterdamba. A középkori falak mögé szorított területek kicsinek bizonyultak, lázas terjeszkedés indult, melynek köszönhetően a Lastage – az egykori mostohagyerek – a város egyik legfontosabb területévé vált.   

Az utolsó, Tim Bisschops tollából származó tanulmány a XV–XVI. századi Leidenbe vezeti vissza az olvasót. A magisztrátus 1404 és 1572 között több sikertelen kísérletet tett arra, hogy a várost érintő, s annak kereskedelmében fontos szerepet játszó Rajna folyót, mely 1163 óta holtágként a dűnékbe torkollot, újra összekösse az Északi-tengerrel. E költséges és nagy körültekintést igénylő munkálatok okairól hallgatnak a korabeli források. A szerző két alternatívával számol. Az egyik lehetőség szerint Leiden vállalkozásával tágabb környéke, az úgynevezett Rijnland terület vízháztartását kívánta javítani. Az ár- és belvíz által rendszeresen súlytott Rijnland lakói erre minden­képpen rá is szolgáltak. A víz szakszerűbb elvezetése szárazabb legelő­ket és szántóföldeket eredményezhetett volna, elsősegítve ezzel a hatékonyabb mezőgazdasági tevékenységek mellett az intenzívebb tőzegkitermelést, komoly bevételekkel gyarapítva a helyiek és Leiden kasszáját. Bisschops szerint ugyanakkor valószínűbb, hogy Leiden pusztán gazdasági megfontolásoktól vezérelve tengeri kikötő létesítésén fáradozott a tőle néhány kilométerre fekvő Katwijknél. Rijnland folyami hajózásában monopolhelyzetben lévő Gouda a fennségterülete alá tartozó fontosabb zsilipeknél vámok fizetésére kötelezte az arra elhaladó hajókat. Az esetek többségében nem volt alternatív útvonal. Ezen a tarthatatlan állapoton változtathatott volna Leiden tengeri kikötője.

A kötet első része a fentiekben bemutatott négy tanulmány angol nyelvű összefoglalójával zárul. Mindenképpen érdemes azonban végigol­vasni a második részt is. Az azt nyitó, 25 munkát magába foglaló könyvismertetés számos érdekességgel szolgál. A közölt holland és nemzetközi művek tartalmukat tekintve a középkortól napjainkig széles skálán mozognak. Az amszterdami kikötő XIII. századi történetével kezdve, Michiel Adriaenszoon de Ruyter admirális és más hírességek, valamint a Holland Nyugat-Indiai Társaság XVIII. századi sötét ügyletein keresztül, korunk legmodernebb tengeralattjá­róinak bemutatásával bezárólag mindenki megtalálja a számára izgalmas olvasmányt. A könyvismertetést a Ron Brand által összeállított bibliográfia követi, mely nem kevesebb mint 41 oldalon keresztül, alfejezetekre bontva sorolja fel a 2004-től 2006-ig megjelent hajózással, tengerészettel kapcsolatos fontosabb angol, amerikai, belga, francia, holland, orosz, spanyol stb. könyveket és tanulmányokat. Az alfejezetek közül kedvcsi­nálónak megemlíthetjük az alábbiakat: tengerészet a XVII–XIX. században, felfedezőutak, hajóépítés, kikötők, rabszolgakeres­kedelem, kalózkodás és kartográfia.

Fokozható-e egy ilyen, jó értelemben vett hírözön? A kötet legvégén található konferencianaptár erre minden kételkedőnek egyértelmű választ ad. A szerkesztők áttekintést nyújtanak a 2006/2007-es év legfontosabb – a hajózással valamilyen módon összefüggésbe hozható – nemzetközi szakmai összejöveteleiről. Akinek ideje, kedve és főleg elég pénze van, az jelentkezhetett az ez év július 8–13. között Bernben megrendezendő kartográfiatörténeti konferenciára (www.maphistory.info/confs.html) vagy akár a Canadian Nautical Research Society Northern navigation című szimpóziumára, melynek a kanadai Churchill adott otthont 2007 augusztusában (www.cnrs-scrn.org).

Végezetül hadd hívjam fel a figyelmet a www.zeegeschiedenis.nl honlapra, melyet a tengerészet- és hajózástörténet iránt érdeklődőknek feltétlenül érdemes meglátogatniuk. Az aktuális díjak, konferenciák, előadások, szakmai utak és sok egyéb hasznos információ mellett megtalálja itt az olvasó a Tijdschrift voor zeegeschiedenis elmúlt két esztendőben megjelent számainak tartalomjegyzékét is. Nagy előrelépést jelentene, ha a jövőben a korábbi számok, a cikkek teljes szövege, valamint a könyvismertetések és a bibliográfia is felkerülnének a világhálóra. Egy ilyen nagyszerű folyóirat megérdemli, hogy azon külföldi olvasók számára is elérhetővé váljék, akiknek a nyomtatott változat beszerzése megoldhatatlan problémát jelent.

 

Louis Sicking e.a.: Sleutels tot de zee: havensteden en hun infrastructuur in de Nederlanden in de late middeleeuwen (Kulcsok a tengerhez: Németalföldi kikötővárosok s azok infrastruktúrája a késő középkorban). In: Themanummer Tijdschrift voor Zeegeschiedenis, XXV/1 (2006), Uitgeverij Verloren, Hilversum, 2006, 120 o.

 

Eredics Péter