Klió 2007/3.

16. évfolyam

Régiótörténet nemzetközi kontextusban: Oberlausitz a kora újkori Közép-Európában

 

A korábban Lipcsében és Erfurtban, jelenleg Stuttgartban működő történészprofesszor, Joachim Bahlcke egyik fontos kutatási területét a Habsburg Birodalom magyarországi egyházpolitikája jelenti, erről szóló monográfiája (Ungarischer Episkopat und österreichische Monarchie, Stuttgart, 2005) ma már a téma egyik alapművének számít (vö. erről: Klió, 2006/1, 127–130). Másik jelentékeny témája Oberlausitz történetének sokoldalú bemutatása, s ez a  munka többszörösen is aktuálissá vált az utóbbi időben. Nemcsak azért, mert a mai Németország délkeleti csücskében elterülő egykori őrgrófság (Markgraftum) fővá­rosa, Bautzen, fennállásának 1000. évfordulóját ünnepelte 2002-ben, hanem azért is, mert a terület az Európai Unió egyik regionális egysége (Euroregion Neisse) lett, immár Zittau központtal. Zittau jelenleg három ország határvárosa, a német–lengyel–cseh hármas országhatár csúcs­pontjában (Dreiländereck) fekszik, kiváló alkalmat kínál tehát a nemzetközi együttműködésre, az együttélő népek és kultúrák találkozá­sára, a közös történelmi tradiciók értelmezésére, a hagyományok ápolására.

Oberlausitz (latinul: Lusatia Superior, régi magyarosított nevén: Luzsica) kora középkori lakosai szláv törzsek voltak, a X. század végétől azonban a meisseni őrgróf terjesztette ki hatalmát a területen. 1346-ban a régió hat városa – Bautzen, Görlitz, Zittau, Kamenz, Löbau, Lauban – szövetséget kötött egymással (Sechsstädtebund), ettől kezdve emlegette a helyi költészet a szűkebb pátriát szorosabb közigazgatási és kulturális egységnek (Land der Sechsstädte, terra hexapolitana, Hexapolis), s ekkoriban fejlődött ki és erősödött meg itt a területi és/vagy tartományi összetartozás tudata, a lokális identitástudat (Raum­bewusstsein, Landesbewusstsein). A hat város által közrefogott területtől északra eső rész mindinkább elkülönült, s Niederlausitz néven vált önálló politikai egységgé. Ez utóbbinak történetét már korábban feldolgozta a kutatás (Rudolf Lehmann, 1937), míg Oberlausitz esetében erre a legutóbbi időkig nem került sor.

Változatos hatalmi viszonyok után az önálló politikai arculattal rendelkező oberlausitzi őrgrófság a középkor végére a cseh királysághoz tartozott, ebben a minőségben birtokolta azt a cseh királlyá is megválasztott Hunyadi Mátyás, aki – Szilézia elfoglalásával egyidejűleg – erre a tartományra is kiterjesztette uralmát. Az ő halála után ismét a cseh királyságra szállt vissza birtoklása, a mindenkori cseh uralkodó volt mindig Oberlausitz őrgrófja. Amint azonban 1526 után a cseh korona is a Habsburg Birodalom része lett, az őrgrófság is bekerült a bécsi udvar által irányított közép-európai impérium keretei közé, s így már az őrgrófi cím is a mindenkori Habsburg uralkodót illette meg. 1635-ben a prágai béke értelmében a szász választófejedelem cseh koronahűbérként nyerte el a terület birtoklásának jogát. Rendkívül változatos történelme, bonyolult hatalmi viszonyokkal átszőtt múltja, s ugyanakkor mai országhatárokon átnyúló hagyománya van tehát e régiónak, ennélfogva históriájának bemutatása igen körültekintő eljárást igényel a törénészektől, viszont hálás terepet is jelent a régiótörténeti kutatások számára. A helytörténet itt mindig jelentős nemzetközi mozgásoknak, a nagyhatalmi politikának a dimenziójába került, a német, az osztrák, a cseh, a lengyel, sőt a magyar történelem is sok ponton volt részese az itteni eseményeknek. Ezt a sokrétűséget ismerte fel a Joachim Bahlcke által vezetett lipcsei kutatócsoport (Geisteswissen­schaftliches Zentrum Geschichte- und Kultur Ostmittel­europas), amikor a kontinens közepén fekvő, számos esetben gazdát cserélt, de sok évszázadon át sajátos öntudattal rendelkező politikai alakulat történe­tének feldolgozására vállalkozott, példát adva más európai régiók számára is a hasonló jellegű munkálatokra.

A régiókutatás első eredményeként Bahlcke professzor szerkeszté­sében az őrgrófság története jelent meg (Geschichte Oberlausitz. Herrschaft, Gesellschaft und Kultur vom Mittelalter bis zum Ende des 20. Jahrhunderts, Leipzig, 2001, 368 lap), amelyben tíz szerző a kora középkortól a XX. század végéig tekintette át a terület múltját. Köztük a történészeken kívül teológus, polonista, nyelvész, építész is szerepelt, így végre sokoldalú és egyben olvasmányos áttekintés született a Markgraftum történetéről.

Egy nagyszabású, reprezentatív kiállítás megrendezésével folytatódott a régiókutatási program, ennek Zittau városi múzeuma adott otthont 2002 májusa és novembere között. Célja az volt, hogy az őrgrófság Habsburg-időszakát mutassa be, így az 1526–1635 közötti bő évszázad használati tárgyait, kulturális emlékeit és dokumentumait ismertesse meg az érdeklődők minél szélesebb rétegével. A kiállításnak közel félezer lap terjedelmű, gazdag képanyaggal kiadott katalógusa (Welt, Macht, Geist. Das Haus Habsburg und die Oberlausitz, Görlitz–Zittau, 2002) Joachim Bahlcke és Volker Dudeck szerkesztésében látott napvilágot. E kiadvány első részében 18 tanulmány szól a korszak történetéről, valamennyihez gazdag képanyag és részletes bibliográfia társul. A második rész a kiállítás katalógusát foglalja magába, ez közel háromszáz közszemlére kitett tárgy szakszerű leírását és színes fényképét adja közre. Festmények, fegyverek, díszedények, függőpecsé­tes oklevelek, címerek, miseruhák, páncélöltözetek, ékszerek, térképek, faliszőnyegek, csillagászati eszközök, órák, pénzérmék és lószerszámok egyaránt találhatók a rendkívül gazdag muzeális anyagban, amit Közép-Európa számos múzeumának közreműködésével gyűjtöttek egybe a szervezők. A korszak és a régió kora középkori politikai, gazdasági és szellemi életének, kultúrájának impozáns tárlata szemlélteti így azt az időszakot, amelyben az őrgrófság anyagi felemelkedése és megerősödése végbement. Prága és Bécs, Krakkó és Drezda, Breslau és Meissen közelsége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az őrgrófság városai részesedhessenek a reneszánsz és barokk kor szellemi javaiból, s önállóságuk megőrzése mellett is benne éljenek a kontinens tudományos és művészeti kapcsolatrendszerében.

Oberlausitz történetének és kulturális múltjának feltárási folyamatára a koronát végül az a most bemutatandó tanulmánykötet tette fel, amelyik a Bautzenben, 2002-ben rendezett nemzetközi tudományos konferencia előadásait tartalmazza. Ez a kötet a tartomány történetének legbonyo­lultabb s legtöbb tanulsággal szolgáló korszakát, a kora újkori periódust teszi tüzetes vizsgálat tárgyává, mégpedig úgy, hogy minden itteni eseményt és jelenséget közép-európai összefüggésrendben szemlél és interpretál.

A kötet bevezető írásában Joachim Bahlcke kifejti, hogy a térségi szerveződésnek (Raumbildung) és a térségi tudat (Raumbewusstsein) kialakulásának értelmezésére főként a felvilágosodás korában került sor, ekkoriban keletkeztek az első útleírások Oberlausitzről, s ekkor ébredtek rá egyes német tudósok, hogy számukra ez a keleti terület szinte terra incognita, amit érdemes alaposabban megismerni. Itt olvashatunk a kutatás előzményeiről is, valamint arról, hogy a kelet-közép-európai multikulturális területek múltjának feltárása a szerveződő európai úniós regionalitás tervezése szempontjából is máshonnan nem pótolható tanulságokkal szolgálhat.

Ezt követően a kötet 22 tanulmányt tartalmaz, négy tematikai egységre tagolva. Az első csoportba sorolt írások az uralkodói hatalom, a terület és az állam (Landesherrschaft, Territorium und Staat) itt kialakult bonyolult viszonyainak bemutatására koncentrálnak. Egy tanulmány az őrgrófságnak a Habsburg-birodalmon belüli helyzetét elemzi (M. Rudersdorf), egy másik az ottani karok és rendek (Land­stände) szerepét vizsgálja önálló alkotmányuk megőrzésében (K. Blaschke), s arra a következtetésre jut, hogy az őrgrófság sajátos rendi szerveződése lehetővé tette a területnek mind gazdasági, mind kulturális felemelkedését. Még ugyancsak alkotmánytörténeti kérdése­ket boncolgat egy további írás, amely összeveti Lausitz, Kursachsen, Brandenburg és Szilézia viszonyait e téren (U. Schirmer). Egy további szerző összehasonlítást ad a sziléziai és az oberlausitzi történelem párhuzamairól, hasonlóságairól, s arra a következtetésre jut, hogy e két terület – mely huzamos ideig egyaránt a cseh koronához tartozott – sok tekintetben mutat fejlődési analógiákat az évszázadok során (M. Weber). A körképet egy prágai kutató (L. Bobková) okfejtése egészíti ki, ő a cseh rendek szemszögéből mutatja be a Luxemburgi, illetve a Habsburg-ház uralmát a térségben, s többek között arra utal, hogy mindmáig hiányzik a cseh történetírásból a cseh királysághoz tartozó egykori koronatartományok múltjának igényes feldolgozása. Miután a cseh katolikus rendek Hunyadi Mátyást 1469 május 3-án Olmützben királyukká választották, rövid időre ő lett Oberlausitz ura is, e minőségben biztosította az őrgrófság privilégiumait.

A második nagy témacsoport a reformáció és az ennek következtében fellépő migráció kérdéseivel foglalkozik (Konfessionalisierung und Migration). A Habsburg Birodalom ismert monográfusa, R. J. W. Evans ad elsőként európai áttekintést a korszak nemzetközi összefüggé­seiről, oberlausitzi tudósok és literátorok angliai kapcsola­tairól, s az őrgrófságnak II. Rudolf prágai kozmopolita udvartartásához fűződő viszonyáról. A római német történeti intézet (Deutsches Historisches Institut in Rom) munkatársa (A. Koller) a vatikáni levéltári források beható elemzése révén mutatja be a pápai kúria aggodalmát az őrgrófság protestáns többségűvé válása miatt. A Sacra Congregatio de Propaganda Fide ennek a területnek a rekatolizálási lehetőségeit is mérlegelte a XVII. század második harmadától kezdve, azonban sem ez a szervezet, sem a jezsuiták nem látták eredménnyel kecsegtetőnek az itteni letelepedést és az ellenreformációs tevékenységnek külső segítséggel történő, intézményes megindítását. Egy további tanulmány Johann Leisentrit (1527–1586) káptalani dékán, apostoli adminisztrátor és teljhatalmú császári megbízott rekatolizációs törkevéseit elemzi (S. Seifert), bemutatja viszonylag toleráns, mérsékelt és békítő szándékú egyházpolitikáját, jellemző, hogy az ő idejében vált a bautzeni Szent Péter templom ún. szimultántemplommá, amelyet a katolikusok és lutheránusok felváltva vehettek igénybe. Sor kerül ezt követően  a vallási okok miatt elmenekült emigránsok és exulánsok útjának felvázolására (W. Wäntig). S még mindig a vallási küzdelmek témájánál maradva: a kolostorok birtokainak XVII. század végi és XVIII. századi újrabenépesüléséről s a városi és egyházi hatóságok bevándorlási politikájáról szól a témakör zárótanulmánya (A. Schunka).

A harmadik nagy tematikus egység szerzői a kommunikáció és az oktatásügy oberlausitzi pozícióit tárgyalják különféle intézmények, értelmiségi körök, tudósok és szellemi áramlatok alapján. Az ismert várostörténész a tudósok eszmecseréjének a régióban adott lehetőségeit vizsgálja (K. Garber), egy másik írás az intellektuális élet itteni központjait ismerteti (N. Kersken), egy nyelvtudós pedig a szorb nyelv helyzetét veszi szemügyre (G. Stone). Intézménytörténetet ad a kötet szerkesztője, Joachim Bahlcke, aki a görlitzi Gymnasium Augustum fejlődését, struktúráját és regionális szellemi kisugárzását vizsgálja. A cseh emigránsok Zittauban kifejtett irodalmi tevékenysége is önálló tanulmány tárgya (L. Udolph). A Görlitz melleti Altseidenbergben született, s életével nagyrészt Görlitzhez kötődő Jakob Böhme (1575–1624), mint a régió legjelentősebb bölcselője indokoltan kap kiemelt helyet a témakör záróértekezésében (W. Schmitz). Nyelvújítóként is emlegetik az autodidakta – többnyire csizmadiaként és vándorkereske­dőként tevékenykedő – filozófust, aki a német misztika és természet­filozófia elemeit ötvözte teozófikus elképzeléseiben, ezért a lutheránus orthodoxia üldözésének volt kitéve. A tanulmány szerzője a rudolfinus Prága ezoterikus szellemi légkörét vázolja Böhme munkássága mögé, végső soron az ottani pánszófikus elképzelések sajátos variációját látja a görlitzi literátor eszmeiségében.

A negyedik nagy fejezetbe a periféria és centrum viszonyára vonatkozó írásokat csoportosította a szerkesztő. A művészeti és kulturális transzfer kelet-közép-európai helyzetét felvázoló írás (J. Harasimowicz) után ismét a szorb népcsoport és nyelv helyzetéről olvashatunk (H. Zwahr), majd két gazdaság- ill. pénzügytörténeti tanulmány értekezik az őrgrófság hiteligényeiről, adóbevételeiről, zálog­tárgyairól és piaci viszonyairól (P. Rauscher, M. Cerman). A mikro­történet módszerével szól egy érdekes írás a régió gasztronómiai specia­litásairól, serfőző és vendéglátó tevékenységéről (K. Lindenau). Görlitz város igazságszolgáltatásának és bűnügyi helyzetének elemzését vállalta a zárótanulmány szerzője (L. Behrisch).

Mintaszerű sokoldalúság, pontosság, a levéltári források felhasználá­sának gazdagsága jellemzi a kötetet, amely a régiótörténeti kutatások számára követendő példa lehet. Személynév és helynévmutató könnyíti a könyvben való tájékozódást, egy áttekinthető történeti kronológia tehette volna ezt még intenzívebbé. Kétségkívül kitűnik a konferencia­kötet előadásaiból, hogy Oberlausitz fontos összekötő kapcsot jelentett az évszázadok során egyfelől a közép-német tartományok, másfelől a kelet-közép-európai politikai és közigazgatási alakulatok (Csehország, Ausztria, Szilézia és  Lengyelország) között, ezért tarthat igényt fokozott figyelemre a regionális szemléletmód modern kori újragondolása idején.

 A három reprezentatív kiadvány egymást kiegészítve három különböző aspektust villant fel: az első a terület történeti szintézisét adja, a második a kora újkor tárgyi világát jeleníti meg, a harmadik pedig a kutatás részleteit, legfrissebb felfedezésit, dilemmáit, módszer­tani lehetőségeit, további perspektíváit érzékelteti esettanulmányok révén.  Valamennyi kötetnek közös célja, hogy Oberlausitz sokszínű múltjának világa minden eddiginél árnyaltabb színekben, élesebb fényben, s nem utolsó sorban kiterjedt közép-európai összefüggés­rendszerében álljon előttünk. Bízvást mondható, hogy a kutatók szándéka megvalósult, s a régió tudományos intézményeinek össze­fogása, valamint Bahlcke professzor tudomány­szervező aktivitása révén most már mintaszerű történeti feldolgozások mutatják be a kontinens centrumában fekvő kicsiny területű, ámde gazdag múltú régió történetét.

 

Die Oberlausitz im frühneuzeitlichen Mitteleuropa. Beziehungen – Strukturen – Prozesse (Oberlausitz  a kora újkori Közép-Európában. Kapcsolatok, struktúrák, folyamatok), Hg. von Joachim Bahlcke, Verlag der Sächsischen Akademie der Wissenschaften zu Leipzig und Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2005, 527 (Quellen und Forschungen zur sächsischen Geschichte, Bd. 30).

 

Bitskey István