Klió 2007/3.

16. évfolyam

A jugoszláv–magyar kapcsolatok 1953–1956 között

 

Katarina Kovacevic, a Belgrádi Egyetem Filozófiai Fakultásának történésze a jugoszláv–magyar kapcsolatokat és az 1956-os forradalom jugoszláv vonatkozásait kutatja. A témával kapcsolatban már több tanulmánya jelent meg, és számos konferencián tartott előadást, több ízben Magyarországon is (például a Budapesten 2006. szeptember 22–23-án megrendezett, az „1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban” című nemzetközi történész kongresszuson vagy a 2006 tavaszán a Közép-Európa Egyetemen megrendezett, a magyar forrada­lomról szóló szemináriumon). A történész alább bemutatásra kerülő előadása a Jugoszlávia hidegháborús szerepével kapcsolatos 2003-as belgrádi nemzetközi konferencián hangzott el, nyomtatásban 2005-ben jelent meg Belgrádban az előadásokat tartalmazó tanulmánykötetben. Kovacevic az itt elhangzott előadásában a magyar–jugoszláv kapcsolatok alakulását vizsgálta 1953–1956 között. A három eseménydús évet három szempont alapján csoportosította: elsőként a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat, majd az államközi és pártközi kapcsolatokat elemezte, végül részletesen bemutatta, hogy milyen szerepet játszott déli szomszé­dunk az 1956-os magyar forradalomban.

Előadása kiindulópontjaként azt emelte ki, hogy Jugoszlávia a nemzeti kommunizmus modelljének megalkotásával fontos hatást gyakorolt a többi kelet-európai szocialista államra. A jugoszláv modell lényegét az előadó számára a társadalom demokratizálódása, a világ felé történő nyitás, az adminisztráció részbeni decentralizálása, az önigazgatás bevezetése és a falu erőszakos kollektivizálásának leállítása jelentette, amivel Jugoszlávia leginkább Lengyelországra és Magyar­országra gyakorol hatást. Az előadó ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a jugoszláv vezetés és a szocialista tábor közötti kapcsolatok alakulása mindig a szovjet–jugoszláv viszony romlásának, illetve javulásának függvényében alakult. Ez természetesen igaz a magyar-jugoszláv kapcsolatok alakulására is. A magyar kommunista vezetés az 1948-as szovjet–jugoszláv konfliktus kitörését követően vezető szerepet játszott a Jugoszlávia elleni propaganda-hadjáratban. A médiában lejárató kampányt folytattak a jugoszláv vezetés ellen, de elsőként szintén Magyarországon rendeztek titoista pert (Rajk László belügy-, majd külügyminiszter ellen). Kovacevic arra is felhívta hallgató­sága figyelmét, hogy amennyire az élen haladt Rákosi és garnitúrája a jugoszlávok elleni kampányban a kelet-európai csatlós­államok közül, ugyanúgy elsőként a magyar vezetés kísérelte meg 1953 márciusa, vagyis Sztálin halála után a két ország közötti kapcsolatok normalizá­lását, természetesen a Szovjetunió után.

A kapcsolatok normalizálódásának állomásai között a szerb történész előadásában rámutatott annak sokrétűségére. Már 1953 nyarán megkezdődtek a tárgyalások egy magyar–jugoszláv bizottság felállítá­sára, amelynek feladata az 1949 utáni határincidensek kivizsgálása volt. Szabályozták a vasúti és a folyami áruszállítás kérdését. Megálla­podást kötöttek a magyar–jugoszláv tudományos és kulturális kapcsola­tok szélesítéséről. A szovjet–jugoszláv közeledésnek megfelelően 1954 októbere után beszüntették a Jugoszlávia elleni médiakampányt, a jugoszlávellenes könyveket és brosúrákat kivonták a forgalomból, a délszláv emigráció lapját (Za ljudsko zmago – A nép győzelméért) pedig betiltották. 1955–1956 telén kiengedték a börtönben raboskodó délszláv foglyokat. A kutató a magyar lépésekkel kapcsolatban azonban azt is megjegyzi, hogy a jugoszláv fél magatartása tartózkodó volt, a kezdeményezést teljesen a magyaroktól várták el.

Kovacevic a két szomszédos állam kapcsolatainak javulásában különösen fontosnak tartotta a gazdasági kapcsolatok normalizálását, amelyet bár befolyásoltak a politikai viszonyok, véleménye szerint mégis a leglátványosabb javulást eredményezte 1953 után. A kedvező fejlemények 1955 szeptemberében akadtak meg, amikor három hét megbeszélés után felfüggesztették a pénzügyi és kereskedelmi tárgyalásokat. Ennek hátterében egyrészt az húzódott meg, hogy a magyarok tartózkodtak Jugoszláviával szemben nyilvánvaló kötelezettségeik teljesítésétől, másrészt az, hogy túlzóak voltak a jugoszláv fél követelései. 1956 elején azonban sikerült több fontos kérdést is rendezni, ami tovább javította a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat. Többek között megállapodtak a II. világháborús jóvátétellel kapcsolatos jugoszláv pénzügyi követelés teljesítéséről (1956. május), amelynek értelmében a következő öt évben, arányosan elosztva 85 millió dollár értékben szállítanak a magyarok különböző javakat Jugoszláviába. Június közepén pedig 1957 végéig szóló kereskedelmi szerződést kötöttek, de megállapodtak a tudományos együttműködés fokozásáról is.

A megállapodásokat jugoszláv és magyar delegációk látogatása követte, köztük a szakszervezeteké és a fémmunkásoké. Jugoszláv és magyar vállalatok kötöttek egymással szerződést, és fokozódott a bankok együttműködése. A belgrádi történész előadásában kiemelte, hogy szűkös energiaforrásai miatt Magyarország érdekelt volt a jugoszláviai ipari beruházásokban, a vegyesvállalatok létrehozásában, a magyar áruk jobb szállítási lehetőségében (ezért több új határátkelőt nyitottak, és megkönnyítették a magyar árucikkek Rijekába szállítását), valamint egy drávai vízerőmű építésében. A javuló gazdasági kapcsolatokkal szemben az államközi és a pártközi kapcsolatok stagnálása azonban már 1955 elején nyilvánvalóvá vált. Éppen ezért az előadás következő részében Kovacevic ezeket a folyamatokat vette mélyrehatóbb elemzés alá, mindezt a szovjet hatalmi politikai csatározásokba ágyazva.

Kiindulópontként leszögezte, hogy Nagy Imre a reformok őszinte híve volt, és a jugoszláv modellhez hasonló rendszert képzelt el. Nagyot 1953-ban miniszterelnökké nevezték ki, Rákosi azonban, miután önkritikát gyakorolt, továbbra is pártelnök maradt. Kovacevic ezt a magyar–jugoszláv közeledés szempontjából mindenképp gátló ténye­zőnek tekintette. A Sztálin halálát követő szovjet utódlási harcok követ­kező állomásaként 1955 márciusában Malenkov elvesztette hatalmát. Mivel ő volt Nagy Imre legfőbb támogatója, ez az esemény kihatott a magyar belpolitika alakulására, és hozzájárult Rákosi átmeneti mege­rősö­déséhez, valamint Nagy Imre menesztéséhez.

Kovacevic a megállapítást követően részletesen elemezte, hogy ezek a folyamatok milyen hatást gyakoroltak a magyar–jugoszláv közeledésre. Jugoszlávia magyarországi nagykövetségének első titkára, Milan Georgijevic 1954-ben vette fel a kapcsolatot Vásárhelyi Miklóssal, Nagy Imre közeli szövetségesével. Ez az összeköttetés Nagy Imre leváltása után is fennmaradt, egészen 1956. november 4-ig, a második szovjet intervencióig. Vásárhelyi és Gimes Miklós, a Szabad Nép pártlap reformszellemű újságírója révén a jugoszlávok naprakész információval rendelkeztek a magyar belpolitikai helyzetről, a Szovjetunió politiká­járól és a kelet-európai csatlósok egymás közötti kapcsolatáról. A jugoszláv vezetés ugyanakkor tisztában volt a Nagy Imre előtt álló akadályokkal is. Ezt az előadó a jugoszláv belügyminisztérium 1955 augusztusában keletkezett elemzésére alapozza. Az elemzés készítői Nagy reformtetteit még túl korainak tartották, mivel nézeteit a párttagok többsége még ellenezte, és ellentmondottak a szovjetek érdekeinek is, azt viszont elismerték, hogy Nagy Imre nézeteit széles társadalmi rétegek támogatták. A jugoszláv vezetés összeköttetései révén tudott az úgy nevezett „középvonalasok” – Kádár János, Vas Zoltán, Kovács István – megerősödéséről is. Ők szükségesnek tartották Rákosi menesz­tését, és ebben támogatta őket Szuszlov is.

Kovacevic nézete szerint a jugoszláv hivatalos álláspont szerint a magyar vezetők a fentiek ellenére megmaradtak 1948-ban képviselt álláspontjuknál. Rákosi személye miatt a két fél kölcsönösen tartózko­dott a másikkal szemben, sőt a jugoszlávok a hatalmon maradásáig lehetetlennek tartották a további közeledést. Álláspontjukat jól érthetően megfogalmazták: követelték Rajk perének felülvizsgálatát, és teljes jugoszláv jóvátételt tartottak szükségesnek. Ebben a helyzetben buda­pesti nagykövetségük azon középutas pártkáderekhez kezdett köze­ledni és személyes kapcsolatokat kiépíteni, akik a jugoszláv kapcsolatok javítását tekintették céljuknak. A jugoszláv külügymi­nisztérium állásfog­lalása értelmében nyíltan ugyan nem támogatták Nagy Imrét, a belgrádi kutató viszont hangsúlyozta, hogy az illegális kapcsolatok fenntartása és a Rajk-per felülvizsgálatának sürgetése önmagában a reformerek támogatását és bizonyos erkölcsi kötelezett­séget jelentett, aminek a jugoszlávok teljesen tudtában voltak.

A reformereket tovább erősítette Hruscsov és Tito belgrádi nyilatko­zata, amely kellemetlen helyzetbe hozta Rákosit. Tito már az 1955. július 27-i karlovaci beszédében rámutatott arra, hogy egyes magyar vezetők, ellentmondva akár a szovjet álláspontnak is, nem szeretnék a kapcso­latok normalizálását. Beszédében egyértelműen Rákosira célzott, aki válaszul augusztus 8-án, csepeli beszédében Péter Gáborra, az ÁVH akkori vezetőjére hárította a felelősséget. Rajk rehabilitálásának kérdé­sét szintén kikerülte, amit Gimes Miklós, a Szabad Nép szerkesz­tője szóvá is tett. Válaszul azonnal kizárták a pártból.

A szerb történész előadásában a belgrádi deklaráció és a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa (1956. február) közötti időszakot két szakaszra bontotta. Az első 1955 szeptemberéig tartott, amikor a gazdasági közeledés mellett történtek bizonyos, az államközi kapcsolatokon javító lépések, de ezt követően ismét holtpontra jutott a két állam viszonya. Mindkét fél saját jószándékát hangsúlyozta, miközben a normalizálódás kudarcáért a másik felet tette felelőssé. Előrelépés csak a XX. kongresszus hatására következett be. Rákosi helyzete egyre rosszabbodott, amíg végül sor került a menesztésére 1956. július 18-án. Jelzésértékűnek számított az is, ahogyan azt előadá sában a kutató is kiemelte, hogy Tito 1956-os moszkvai látogatására Magyarországot kikerülve, Románián keresztül, hosszabb úton utazott a Szovjetunióba. Habár a szovjet vezetőkkel folytatott megbeszéléseik során nem érintették Szuszlovnak, az SZKP KB elnöksé­ge tagjának magyarországi, Rákosit támogató tevékenységét, Hruscsov tisztában volt Tito Rákosival szembeni ellenérzéseinek. Ekkor már a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottságának egyes tagjai, mint Ács Lajos és Apró Antal, a jugoszláv elvtársaknak július 13-án javasolták a két állam közötti kapcsolatok teljes normalizálását. A szovjet vezetés a kialakult helyzet tisztázása miatt Mikojant küldte Jugoszláviába. A szovjet vezetés kész helyzetet szeretett volna teremteni. A kelet-európai kommunista pártok vezetőinek küldött titkos levélben már arra figyelmeztettek, hogy a Szovjetunió nem tolerálja Jugoszlávia és társadalmi modelljének túlzott dicsőítését.

Az 1956. tavaszi események felvázolását a történész belgrádi előadásán Mikojan látogatásának elemzésével folytatta, aki július 19-én repült Brioni szigetére. A szovjet politikus Gerő Ernőt javasolta a jugoszlávoknak az MDP új főtitkárául. Tito ezt természetesen ellenezte, hiszen Gerő Rákosi egyik legközelebbi híve volt. Emiatt pártfőtitkárrá történt kinevezése után Gerő azonnal levelet küldött Titónak, amelyben sajnálatát fejezte ki a múltban elkövetett hibák miatt, valamint egy közeli párttalálkozóra tett javaslatot. Ennek érdekében enyhébb politikába kezdett, a lapokban egyre többet írtak a jugoszláv szocialista berendezkedésről, „Az igazság Jugoszláviáról” címmel külön brosúrát is kiadtak. Megengedték a határövezetből 1949 után kitelepítettek visszatelepítését, a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokat pedig nagyköveti szintre emelték.

Kovacevic azonban nem mulasztotta el felhívni a figyelmet arra, hogy Tito a fentiek ellenére nem fogadta el Gerő személyét, a két pártfőtitkár találkozását javasoló magyar levélre is csak szeptember 11-én válaszolt, lehetséges időpontjának pedig októbert vagy novembert jelölte meg. A látogatás tényleges időpontjában Tito krími vakációja idején állapodtak meg, amikor a jugoszláv vendégek számára váratlanul Gerő is megjelent.

Az előadó a továbbiakban részletesen ismertette hallgatóságával az október 15-én kezdődő belgrádi látogatás eseményeit. A magyar küldöttséget személyesen Gerő vezette, tagja volt továbbá Kádár János, Apró Antal és Kovács István. Jugoszláv részről Tito vezetésével Aleksandar Rankovic, Moša Pijade, Svetozar Vukmanovic, Ivan Gošnjak, Vladimir Bakaric, Lazar Koliševski, Dobrivoje Radosavljevic és Dušan Petrovic vett részt. Deli Borban a tárgyalások kezdetekor Tito mondott beszédet, amelyben kiemelte az együttműködés fontos­ságát. Válaszában Gerő Ernő arról beszélt, hogy mennyire fontos a hibák kijavítása. Véleménye szerint javulást mutatnak az állami kapcso­latok, amelyet a pártközi helyzet javulásának kell követnie. Ezért javaslatot tett a felek közti állandó kapcsolatra. Az előadó ugyanakkor azt is kiemelte, hogy a közeledés ellenére Gerő a magyar belügyekbe történő beavatkozással vádolta meg a jugoszláv vezetést. Ezt a nézetet Kádár próbálta meg enyhíteni, szerinte még csak nem is gondoltak arra, hogy Jugoszláviát ezzel vádolják meg.

Kovacevic a tárgyalásokat formálisnak nevezte és kiemelte, hogy gyakorlatilag mindkét résztvevő félből hiányzott a másik elképzeléseivel kapcsolatos nyitottság. A magyar delegáció tagjai között továbbá belső ellentétek is meghúzódtak: amíg Gerő a részletek iránt mutatott érdek­lődést, addig Kádár az alapelveket szerette volna rögzíteni. A felek között meglévő ellentéteket október 22-én, a beljei zárótárgyaláson sikeresen elleplezték. Annak ellenére, hogy a magyar delegáció az államközi problémákra, a jugoszláv fél pedig az egyenlőségre helyezte a hangsúlyt, barátsági és együttműködési szerződést írtak alá, Tito pedig elfogadta a magyarok meghívását, igaz, konkrét dátum említése nélkül. Ezt követően másnap a magyar küldöttség hazaindult, de Buda­pestre érkezésükkor már javában zajlott a forradalom, amelyben a jugoszlávok szerepét az előadás harmadik része vizsgálta.

Az előadó rámutatott arra, hogy Jugoszlávia milyen kellemetlen helyzet­be került a magyar forradalom kitörésekor. Gerő rendszerét nem sokkal korábban fogadták el, ugyanakkor régebb idő óta támogatták Nagy Imrét, akinek miniszterelnökké történő kinevezésekor azonnal gratuláltak, de szintén örültek Kádár János pártelnökké választásának.  Kovacevic szerint a kétértelmű jugoszláv álláspont hátterében az húzódott meg, hogy Tito és a jugoszláv vezetés egyrészt örült a régi pártgarnitúra eltávolításának, másrészt viszont meg akarták őrizni a szocialista tömbön belüli sajátos helyzetüket. A forradalom támogatását végül a többpár­trendszer bevezetése miatt, és az ebből következő esetleges ellenforra­dalmi fejlemények miatt vetették el. Ettől kezdve a jugoszlávok állás­pontjukat a forradalom alatt mindvégig összeegyeztették a Szovjetunióéval. A szovjetek javaslatára írtak október 29-én az MDP-t támogató levelet, amelyben Tito már arra figyelmeztette a magyar vezetőket, hogy az események könnyen kicsúszhatnak irányításuk alól.

Kovacevic a folytatásban Leonyid Gibianszkij orosz történész nézetét ismerteti, aki az újonnan elérhetővé vált szovjet levéltári források alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunió mindvégig le akarta verni a forradalmat, ideiglenes taktikai engedményekre saját gyengeségük miatt kényszerültek. Figyelembe kellett venniük továbbá kelet-európai csatlósaik, valamint Jugoszlávia és Kína véleményét is. A jugoszláv vezetés álláspontja különösen érdekelte őket, főként azért mert október 29-i levelükben a jugoszlávok gyakorlatilag nyíltan támogatták Nagy Imre politikáját. Ezt követően azonban a magyarok, az előadó megfogalmazását idézve, a jugoszláv helyett az osztrák modellt, vagyis a semlegesség politikáját választották. A magyar helyzetről ezért Hruscsov, Malenkov, illetve Tito, Kardelj, Rankovic és Veljko Micunovic nagykövet között Brioni szigetén titkos tárgyalások zajlottak november 2–3-án. A szovjetek megnyugvására Tito beleegyezett a katonai intervencióba, valamint Nagy és követőinek eltávolításába.

A jugoszláv vezetés azonban hamarosan ismét kedvezőtlen helyzetben találta magát. Szántó Zoltán Soldatic nagykövetnek már november 2-án felvetette „szükség esetére” a menedék kérdését. A jugoszláv nagykövet Belgráddal folytatott tárgyalása után november 3-án azt válaszolta, hogy azonnali érkezésük esetén menedékjogot kaphatnak. A kérdésről másnapra vártak választ Szántótól, azonban a szovjet támadás megindulását követően Nagy Imre, Szántó és 14 további kormánytag családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetség épületébe érkezett. A fejleményekről a nagykövetség azonnal értesítette a szovjet vezetést, és az épület biztosítására szovjet csapatokat kértek. A hivatalos indoklás szerint azért, mert féltek a betöréstől. Ebben azonban még maga Rankovic is kételkedett, habár még aznap délután az egyik szovjet tank tüzétől életét vesztette a nagykövetség egyik alkalmazottja, ami miatt a jugoszláv kormány azonnal tiltakozott a szovjeteknél.

A menekültek kérdéséről több hetes tárgyalássorozat vette kezdetét a magyarok, a szovjetek és a jugoszlávok között. A jugoszláv delegációt Soldatic, majd november 19-től Dobrivoje Vidic, a külügyminisztérium megbízottja vezette. A tárgyalások során többféle elképzelés született, miközben a jugoszlávok helyzete egyre nehezebbé vált. A Szovjetunió ugyanis ellenezte Nagyék Jugoszláviába szállítását, helyette Romániába vitette volna őket. Emiatt a románokat is be kellett vonni az alkudozá­sokba. Mivel Nagy Imre ezt az alternatívát kategorikusan elutasította, a jugoszlávok többször megpróbálták rábeszélni arra, hogy mondjon le és vonja vissza a szovjet agressziót elítélő nyilatkozatát. Ezt azonban elutasította, tartva attól, hogy ezzel lehetővé válna perbe fogása. Végül november 21-én Kádár írásbeli garanciát adott Kardeljnek, hogy Nagy Imréék sértetlenül elhagyhatják a nagykövetség épületét, és szabadon hazatérhetnek. Az előadó ezzel kapcsolatban mellékesen azt is megjegyzi, hogy ez a levél volt a Kádár-kormány első nemzetközi lépése. Másnap, november 22-én meg is érkezett a nagykövetség elé a busz, amely azonban Nagy Imrét azonnal Romániába szállította.

A nemzetközi közvélemény reagálása miatt a jugoszlávok ismét kellemetlen helyzetben találták magukat. Ahogyan azt az előadó kifejtette, a menedék megadásával gyakorlatilag hozzájárultak Kádár hatalomra kerüléséhez, Nagy Imrét viszont képtelenek voltak megvé­deni, mindössze a tiltakozásra tellett tőlük. Tito november 11-én, a pulai pártaktíva előtt mondott beszédében próbálta meg igazolni álláspontjukat. Szerinte az októberi tragikus eseményekhez a magyar és a szovjet vezetés hibái vezettek. A második, november 4-i szovjet intervenció a jugoszláv vezető szerint a kisebbik rosszat jelentette, mivel megakadályozta az ellenforradalom hatalomra kerülését és Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. A beszédet értékelve Kovacevic megjegyezte, hogy az valójában egyik felet sem elégítette ki, bár célja az volt, hogy támogatásáról biztosítsa az akkori szovjet és kelet-európai politikát, a Nagy Imrével kapcsolatos problémák azonban a későbbiekben növelték a jugoszlávok és a szovjetek, illetve magyarok közötti törést.

Befejezésként Kovacevic röviden kitért a szovjet katonai támadás után Jugoszláviába menekültek kérdésére is, ezzel is utalva arra, milyen komplex problémák voltak hatással a magyar–jugoszláv kapcsolatok alakulására. A magyar–osztrák határ lezárása után egyre nagyobb számban érkező menekültek (számuk 1957 tavaszán már elérte a 20 ezer főt) elhelyezése egyre nagyobb problémát jelentett a jugoszlávok számára. Helyzetük rendezésére magyar–jugoszláv közös bizottságokat hoztak létre, amelyek a menekülttáborokat látogatva a hazatérésre próbálták meg rábeszélni a menekülteket. Habár néhányan hazatértek, illetve Jugoszláviában telepedtek le, nagy többségük (mintegy 16 ezren) nyugat felé vándoroltak tovább.

Az előadás zárásaként a belgrádi történész röviden utalt a két állam kapcsolatának további alakulására. Mivel Kádár felrúgta a Nagy Imréékkel kapcsolatos írásbeli garanciát, stagnálás következett be a jugoszláv-magyar kapcsolatokban, Kádár és Tito csak 1958. március 27-én, Karadjordjevón találkozott ismét egymással. Megállapította, hogy Nagy Imre ekkor már inkább a szovjet-jugoszláv kapcsolatok alakulására volt nagyobb hatással, hiszen Hruscsovot aggasztotta az el nem kötelezett mozgalomban játszott egyre aktívabb jugoszláv szerepvállalás.

Katarina Kovacevic előadásában a magyar-jugoszláv kapcsolatok fejlődésének három eseménydús esztendejének bemutatására tett kísérletet. A főként jugoszláv levéltári forrásokra támaszkodva, továbbá korabeli jugoszláv újságok cikkeit és a témával foglalkozó magyar történészek (Berend T. Iván, Békés Csaba) műveit felhasználva, adatok­ban gazdag előadásában a szovjet–jugoszláv kapcsolatok alakulásába helyezve tekintette át a főbb tendenciákat, anélkül hogy elveszett volna a részletekben. Mivel a történelem ok-okozati összefüggéseiből lehetetlen bármely időszak eseménytörténetét önállóan kiemelni, hangsúlyt helyezett az 1953–1956 közötti időszakot megelőző magyar–jugoszláv kapcsolatokra, illetve arra is, hogy milyen követ­kezménnyel jártak az 1956. októberi események a két szomszéd kapcsolatának későbbi alaku­lására. Az összetett eseményeket vizsgálva ugyanakkor érdemes lett volna részletesebben foglalkozni Kádár János személyével, a neki nyújtott jugoszláv támogatással, hiszen Münnich ellenében Tito őt javasolta  Hruscsovnak a jugoszlávok számára elfogad­ható magyar minisz­terelnöknek.

 

Katarina Kovacevic: Yugoslav–Hungarian Relations 1953–1956 (Jugoszláv–magyar kapcsolatok 1953–1956 között). In: Ljubodrag Dimic (ed.): Great Powers and Small Countries in Cold War 1945–1955 – issue of ex-Yugoslavia. Proceedings of the International Scientific Conference, Belgrade, November 3rd-4th, 2003. Beograd, 2005, 140–158. o.

 

Vukman Péter