Klió 2008/1.

17. évfolyam

Összefoglalások

Vallás és társadalom a jelenkori Olaszországban

A Torinói Egyetemen oktató Franco Garelli könyve a következő fejezetekből

épül fel: I.. Kollektív ethos és vallás; II. A vallási érzület Olaszországban;

III. Kihívások a katolikus világgal szemben; IV. Világifjúsági Napok;

V. Fiatalok, vallás és szexualitás; VI. Megtöltött terek és üres templomok;

VII. Az olasz katolicizmus fontossága; VIII. Vallási pluralizmus Olaszországban.

A Bevezető az olaszországi katolicizmus felvirágzásával kapcsolatban

idézi a nemzetközi közvéleményt, amely „olasz jelenségről” beszél. Tulajdonképpen

arról van szó, hogy a mai bizonytalan világban az emberek

a katolikus vallásban próbálnak bizonyosságokba kapaszkodni. A katolicizmus

ugyanakkor a világi problémák közösségi megoldására összefogók

– beleértve a fiatalokat is – számára is táptalajt adhat, a leghűségesebb és

legaktívabb katolikusok pedig a hagyományos vallási közösségeken kívül is

képesek hasznossá tenni magukat. A katolicizmus olasz irányzata úgy próbálja

a „népi” katolicizmust kiterjeszteni, hogy egyrészt kerüli az elitizmust

a társadalmi megjelenésében, másrészt olyan vallási feladatokat jelöl ki,

amelyek a legdifferenciáltabb rétegeket vonzhatják. E sokoldalú munkában

kiemelkedő szerepet játszott II. János Pál pápa, aki az olasz katolicizmust

„vallási modellként” állította a nemzetközi katolicizmus elé. Az itáliai katolicizmus

közéleti szerepe ma már olyan, a társadalom minden tagját és

rétegét érintő világi problémákra adott feleletekben nyilvánul meg, mint a

társadalmi élet szabályozása, a család, a bioetika, a gazdasági fellendülés, a

kisebbségek jogai stb. A világi köröket azonban sokszor zavarja az egyházi

beavatkozás, s azzal támadnak, hogy az egyház nem tiszteli a vallásszabadságot,

a pluralista társadalomban jelen lévő érzéseket. Tény, az olasz katolikus

egyház „harcban áll a lelkiismereti szekularizációs törekvésekkel és az

etikai szubjektivizmus és relativizmus értékeivel” – állapítja meg a szerző.

Új jelenség, hogy a modernitás napjainkban törést szenved, s egyre nehezebb

feleleteket adni az egyéni és a közösségi problémákra, a népek és

nemzetek közötti feszültségek mibenlétére; ezekben az esetekben is egyre

gyakrabban kérik ki az egyház segítségét, mivel érzik az emberek, hogy

a világiasság elérte lehetőségeinek és teljesítőképességének határait. „A

hit szociális funkciók ellátására történő redukálódása az az ár, amelyet az

egyháznak fizetnie kell, ha az etikai referenciákban szegény környezetben

kíván működni.” Korunk a „szellemi kifosztottság” kora, melyben a modernség

ugyan megadta az embernek az „önmeghatározás” lehetőségét,

ugyanakkor alapvető igazságok vesztét okozta; a keresztény „üzenetben”

a mai ember pedig nem azonnal megérthető és felfogható „értelmi magot”

talál, s a modern kultúra azt az érzést keltheti az emberben, hogy semmi

haszna ilyen horderejű kérdésekkel foglalkozni. A pluralista világban hívők

bizonyos csoportjai azért ragaszkodnak hagyományos és/vagy vallási

értékekhez, nehogy elveszítsék identitásukat, vallási értékeiket. Egyes erős

vallási identitású modelleket követők viszont integralista, megalkuvást nem

ismerő megnyilvánulásokra ragadtatják magukat, amelyek szemben állnak

az egyház tanításával, elveivel. Identitás-megőrző szerepe van a vallásnak

a bevándorlók között, s ez a jelenség ma egész Európában egyre növekvő

fontosságra tesz szert.

Olaszországban a katolicizmus továbbra is a társadalom és a kultúra alkotórésze,

teljes joggal vesz részt az ország életében, sok fontos kérdésben

foglal állást – amit el is várnak tőle. Különösen értékes a vélemény a

„határesetekben”, mint a bűnözés elleni harc, a törvényesség védelme, a

közerkölcs, a bevándorlók problémái stb.; mindezek olyan kérdések, amelyek

megoldása hozzájárulhat az olasz társadalom modernizálódásához is.

Mindezek mellett tény, hogy Olaszországban is csökkent a vallást gyakorlók

száma, és ma már csak egy szűk kisebbséget alkotnak, a templom pedig

inkább a „társadalmi kapcsolatok” színhelye. Az egyház figyelmeztetéseit

különösen a szexuális és a családi élet terén nemigen veszik figyelembe.

Nőtt az iszlám és a keleti vallások iránti érdeklődés, ami azonban nem

csökkentette a hagyományos vallások súlyát a mindennapi életben. Az olasz

egyházat „éppen csak megérintették” azok a változások, amelyek néhány

évtizede a katolicizmust megrázták, a peremvidékeken pedig a parókiák

még ma is azon kevés hely közé tartoznak, ahol az emberek találkozhatnak,

amelyek valamelyest kapcsolatot teremtenek ezen személyek és az élet realitása

között, és „emberi arculatot” kölcsönöznek az elszemélytelenedett

világnak, ma is divatban vannak a helyi védőszentek ünnepei, az emberek

ma is tömegesen látogatják a vallási tartalommal töltött régi műemlékeket,

emlékhelyeket. A szerző megint II. János Pál pápa szerepét dicséri, aki

új életet adott az egyháznak a modern világban kétféle módon is: rájött,

hogy a kereszténység tanítása forrás lehet ebben a modernizálódott világ-

ban, másrészt ugyanez a modernizált világ kihívást is jelent a hit felfrissítése

céljából. Az olasz papokat viszont kevéssé érdeklik azok a veszélyek,

amelyek a külvilágból leselkednek a hívőkre: ezek közé a veszélyek közé

tartoznak a többi vallások, valamint a „pluralista társadalomból” jövő új

jelentések. Ezek az olasz kléruson belül megfigyelhető jelenségek veszélyeztetik

a vallási „üzenetet”, s úgy lehet harcolni ellenük, ha ezt a klérust

megújítják, a laikusokat jobban bevonják a vallásba, megtisztítják a vallás

nyelvezetét, csökkentik a kellemetlen kötelezettségeket. Az is feltűnő ma,

hogy többen fordulnak a vallás felé azok közül, akiknek a világi életben

kevesebb a lekötöttségük, mint azok, akik inkább ebben a világi életben

vállalnak szerepet. Vannak azután az ún. „nomád vallásgyakorlók”, azok,

akik otthagyva a saját lakóterületük parókiáját, maguk választotta vallási

helyeken telepszenek le, hogy ott erősebb vallási kötelezettségek között éljenek,

míg – velük ellentétben – egy másik réteg ennek épp az ellenkezőjét

teszi: visszatér kiinduló „bázisára”.

A papság megfigyelte, hogy az utóbbi 10–15 évben a „laikus hívők” job-

ban vonzódnak azon az önkéntességi alapokon nyugvó tevékenységekhez,

amelyeken keresztül az egyház a szegénység ellen próbál harcolni, vagy a

fiatalság nevelését kívánja irányítani, ezzel egy időben viszont kevésbé tetszik

nekik a helyi egyházak által kiszabott kötelező jellegű közreműködés;

ehhez természetesen hozzájárult a katolikusok vezette párt általános válsága

is, ami az ezen párthoz vonzódást is mérsékelte. Maga a papság politikai

szempontból mérsékelt orientációjú, „centrista lelkületű”.

A katolikus egyház által szervezett Világifjúsági Napok céljai voltak:

megváltoztatni a valláson belüli kapcsolatokat, szembeszállni a szekularizációs

irányzatokkal, megmérkőzni a modernizációval, s felmérni az új generációk

igényeit, kultúráját. Szembetűnő volt ezen esemény kapcsán, hogy

a fiatalság a már fentebb is említett „nomád vallásgyakorlás” és az intenzív

vallási elkötelezettség mellett tette le a voksot. Az olasz fiatalok aktív részvétele

ezen az összejövetelen nyilvánvalóvá tette, hogy az olasz nemzeti

katolicizmus „jó egészségnek örvend”, bár az is igaz, hogy ezek a fiatalok

otthonosabban érzik magukat saját kis csoportjaikban vagy mozgalmaikban,

mint az egyház szigorú tradícióiban és előírásaiban…

Manapság egyre több szó esik egy újfajta „vallási érzékenységről”, amelyet

új vallási mozgalmak és kultuszok hoznak létre; jellemzőjük az „affektív

kötelékek és intimista vonások” a hívőik között, új „szentélyek” keresése,

amelyekben saját vallási elképzeléseik és magatartásbeli elvárásaik jobban

teret kaphatnak. A római katolikus egyházat egyre több és hevesebb táma-

dás éri bizonyos szexuális kisebbségek részéről: ezek a csoportok gyakran a

közvéleményt is megbotránkoztató módon fejezik ki tiltakozásukat.

Veszélyeztetik-e az új vallási–hitbéli megnyilvánulások a katolikus egyházat?

Nos, az olasz fiatalok mintegy 80 százaléka ma is katolikusnak vallja

magát, bár – erre is utaltunk már – vallásgyakorlásuk csakúgy, mint a felnőttek

esetében, erősen visszaesett. A szexuális etika területén a legodaadóbb

katolikusok ma is a heteroszexualitást támogatják, a nem vallásosfiatalok már

rugalmasabb, nyíltabb álláspontot képviselnek. Érdekes, hogy

ez a megosztottság nem fedezhető fel a katolikus egyház által állított egyéb

normák esetében, így pl. a házasságon kívüli együttélést vagy a szexuális

kapcsolatokat illetőn, kivéve a komoly szándékkal együtt élők esetében.

Legnagyobb eltérés a katolikusok és a nem-katolikusok között az abortusz

kérdésében létezik: sok katolikus ifjú azt tartja, Isten az élet és a halál ura.

Pápaság és média. A két dolog közötti kapcsolat különös erősséggel

nyilvánult meg II. János Pál temetésén; őt a szerző a „történelem legmediatizáltabb

pápájának” nevezi, aki halála után is az maradt. Nem szabad

elfelejteni, hogy az ő pápasága alatt az egyház megértette a media szerepét,

pl. a vallási nagygyűlések rendezésében, amit az látszik igazolni, hogy

nyelvezetét is megváltoztatta, és a kapcsolatteremtés új formáit is kereste

és meg is találta. A legaktívabb katolikus hívők is megértették a kulturális

megújulás szükségességét, számukra ugyanis a keresztény hit „saját emberi

identitásuk újrafogalmazásának fontos kritériuma”, s rájuk vár a feladat,

hogy új létjogosultságot adjanak neki. Az egyház mai „harciasságát” bizonyítják

a közéletben véghezvitt cselekedetei, melyek közül kettőt látunk

fontosnak kiemelni: a keresztek elhelyezését az állami iskolákban, és harcát

azért, hogy az európai kultúra keresztény gyökereit megemlítsék az Európai

Unió Alkotmányában.

Az országban együtt élő egyéb vallások – így az iszlám – nem gyöngítik

a kereszténység, az olasz történelem és emlékezet erejét, az újabban megjelenő

vallások csak kis számú lakossági létszámot érintenek, ellenben maga a

katolikus vallás egyre több ágra, irányzatra bomlik, ez azonban nem valami

„ürességet” jelent, hanem azokra a feszültségekre figyelmeztet, amelyekkel

az új tartalmakat és jelentéseket kereső alanyoknak szembe kell nézniük.

Ez a könyv ugyan elsősorban az olaszországi vallási helyzetet elemzi,

szerencsére nem áll meg e korlátok között, hanem kitekint egy kicsit

Európára is. A szerző gondolatmenete – micsoda előny manapság! – áttekinthető,

nem a nyelvi és logikai megértés minden áron való mesterséges

komplikálását tekinti céljának, ezért is ajánlható mindazoknak, akik alapvető

ismereteket kívánnak e témában szerezni.

Franco Garelli: L’Italia cattolica nell’epoca del pluralismo. A katolikus Olaszország a pluralizmus

korában. Bologna, Il Mulino, 2006. 169 o.

Kun Tibor