Klió 2008/1.

17. évfolyam

Kora újkor

A nemzeti identitás változása a koraújkori Angliában,

Hollandiában és Svédországban

A fiatal finn történész könyve a Studies in Medieval and Reformation Traditions

sorozat 109. kiadványaként látott napvilágot, melyben azt vizsgálja a

szerző az 1685–1772 közti időszakban, hogy az állami jellegű szónoklatok

miként funkcionáltak a három országban, mint a hivatalos politikai ideológia

médiumai, s egyúttal milyen változásokat tükröztek e szónoklatok a

nemzeti önazonosság megfogalmazásában.

A témát azért tartja fontosnak, mert a nemzeti identitással kapcsolatos

legújabb kutatások azt mutatják, hogy a XVIII. században, a modern nacionalizmus

kialakulását megelőzően, fontos változások zajlottak le a nemzet

és a haza újraértelmezésében. Ezen fejlemények közt elsőrendű jelentőségű

volt a vallás szerepének és a vallási retorikának az átalakulása. A szerző tehát

arra helyezi a hangsúlyt, hogy bemutassa, miként hatott a hagyományos

protestáns eszmeiség illetve a felvilágosodás a nemzeti identitás változására.

Értelmezése szerint a nyomtatásban is megjelenő állami jellegű szónoklatok

(pl. hivatalos ünnepek alkalmával, vagy parlamentek megnyitásakor),

nagyjából azt a szerepet töltötték be, mint ma a tömegkommunikáció. Milyen

állami ünnepek léteztek pl. Angliában ebben az időben? A korszakban

minden évben hivatalos állami szónoklattal emlékeztek meg a következő

XVII. századi eseményekről: január 30-án a nemzet kollektív bűnbánatot

tartott I. Károly 1649-es kivégzése miatt, május 29-én a restaurációt (1660)

ünnepelték, november 5-én pedig az 1605-ös „Puskapor összesküvés” leleplezésére

(amikor is meghiúsult a parlament felrobbantása) valamint a

„Dicsőséges Forradalom” (1688) győzelmére emlékeztek. Ezenkívül évente

megünnepelték a trónon ülő uralkodó koronázásának napját.

Bár az állami szónoklatok mindhárom országban főként a templomokban

hangzottak el, ezek különböztek az egyszerű istentisztelet alatti szentbeszédtől,

még akkor is, ha történetesen lelkészek írták: „Az állami szónok

lat a kurrens politika egy aspektusa volt, s nem olyan hitelvi relikvia, amely

nélkülözött mindenféle politikai tartalmat.” Svédországban, mint külön politikai

rendnek, különösen nagy volt a hatása az evangélikus lelkészeknek az

állami szónoklatok terén: Angliával ellentétben itt nem képezte vita tárgyát,

hogy ki legyen a szónok az országgyűlésben. Míg azonban Svédország és

Anglia esetében államegyházról beszélhetünk, addig Hollandiában csak arról,

hogy a református egyház a világi hatalom támogatását élvezte.

A nemzeti identitás megfogalmazásában mindhárom országban használták

az „Izrael metaforát”, mely népszerűmaradt ugyan a XVIII. században,

de számos interpretációban, „különböző komolysággal és változó sikerrel”

alkalmazták azt a szónokok. Az egyik verzió az volt, mely különösen krízisek

idején jött elő, hogy az Úr megsegíti a bajban az adott népet, mint

második Izraelt, ha megtartja az Úrral való szövetségét.

Anglia esetében az 1688 utáni évtizedekben úgy jelent meg az Izrael-

metafora, hogy az Úr kitüntette kegyével Angliát, amikor megóvta a katolicizmustól,

de ez nem szükségszerűen jelentette Angliának, mint kiválasztott

népnek a koncepcióját, mely koncepció azonban szintén jelen volt.

Sőt, ennek olyan változata is létezett, hogy Anglia népe még sikeresebb is

lehet annál, mint amilyen Izrael népe volt. Az 1720-as évek után azonban

az Izrael motívum kezdte elveszíteni népszerűségét, sőt és az 1740-es évekre

több szónok világosan elvetette Angliának, mint kiválasztott népnek a

gondolatát. A különlegesség, sőt a küldetés tudata viszont megmaradt, csakhogy

immár nem vallási, hanem világi értelmezést nyert: a felvilágosodás

térnyerésének hatására Anglia mint követendő modell jelent meg az állami

szónoklatok retorikájában, mégpedig az ország politikai berendezkedése, a

szabadságok miatt.

Hollandiában sokkal fontosabb szerepe volt az Izrael metaforának a

politikai teológiában, de a XVII–XVIII. század fordulóján általában nem

partikuláris jelentése volt, hanem éppen a protestáns nemzetköziséget, a

protestánsok együvé tartozását fejezte ki.

Svédország volt a három ország közül az, ahol az Izrael metafora leginkább

nemzeti jelleget öltött a vallási-politikai homogenitásnak köszönhetően,

s megjelent a „svéd Izrael” koncepció: itt a haza és az Izrael szavakat

egyenesen szinonimaként lehetett használni a politikai retorikában. Ezt az

összefonódást segítette a bibliai mintára („Izrael gyermekei”) megalkotott

„Svédország gyermekei” kifejezés gyakori használata is a szónoklatokban.

A legfontosabb elmozdulás a XVIII. században a nemzeti identitás újra-

értelmezésében a szabadság fogalmában bekövetkezett változás volt. A

szabadságról immár nem annyira vallási értelemben beszéltek, ami ebben

a kontextusban a „pápizmustól” való függetlenséget, tehát a pápától való

fügés hiányát jelentette, hanem tisztán világi, politikai értelemben kezdték

használni. A szabadság retorikájának reneszánsza pedig szorosan összefüggött

a klasszikus politikai gondolkodás és a klasszikus patriotizmus újjáéledésével

mindhárom országban.

A protestáns vallás és a szabadság kérdése Angliában összefonódott a

XVII. században ( az utóbbit eredetét, forrását az előbbiben látták). Jellemző

példa a „dicsőséges forradalom”: 1688-ban ugyanis Orániai Vilmos

a „vallás és a szabadság” védelmére hivatkozva hajózott Angliába, hogy

elfoglalja annak trónját. Hollandiában pedig a XVII–XVIII. században a

vallás és a szabadság védelme mint Istentől kapott misszió jelent meg.

A század közepén azonban változás következett a vallás és a szabadság

viszonyában, amely leginkább Angliában érhető tetten. Az 1740-es évek

második felében megjelent a „brit szabadság” fogalma, ami egyértelműen

azt jelezte, hogy a nemzet új felfogása a szabadság fogalmán keresztül valósult

meg. A brit alkotmány tisztelete, különlegességének hangsúlyozása

és mint ideál nemcsak Nagy-Britannián belül volt jellemző, hanem a kontinensen

is, gondoljunk csak Montesquieu művére: „A törvények szelleméről”

című könyvét éppen ebben az időben adták ki (1748). Nagy-Britannia

egyenesen mint a „szabadság földje” jelent meg maguknak a briteknek. A

protestantizmusnak (mint a szabadság forrásának) dicsőítését immár magának

a létező politikai rendszernek a dicsérete váltotta fel – ebben rejlett a

szabadság záloga. A reflexiós pont pedig immár nem Izrael volt, hanem a

köztársaságkori Róma lett a szabadság eszményképe.

Igen szembetűnő volt a változás a szabadság retorikája terén Svédországban,

ahol XII. Károly halála (1718) után az abszolutista kormányzást

egy (igen gyenge királyi hatalmat engedélyező) fél évszázados alkotmányos

monarchia váltotta fel 1720 és 1772 közt: ez az időszak, mint a „szabadság

kora” vonult be a svéd köztudatba, bár magában a korban nem túl gyakran

használták ezt a kifejezést. A szónoklatok központi eleme lett viszont az

abszolutizmustól való megszabadulás.

Végül, ami a felvilágosodás hatását illeti, alapvető lett a XVIII. század

folyamán a természetre való hivatkozás a társadalmi viszonyok leírása terén,

ami a nemzetfelfogás szekularizálódására óriási hatást gyakorolt. Ez is

elsősorban Angliára volt jellemző. (Hollandiában és Svédországban az egyház

sokkal konzervatívabb volt ezen a téren.) Nemcsak magára a természetjogra

(majd a természetes jogokra) való hivatkozásra kell gondolni, hanem

magának a természettudományos gondolkodásnak a behatolására a politikai

rendszer felfogásába, melyben az intézményrendszert már nem a korábbi

organikus módon láttatták (az emberi test, mint az állam analógiája), hanem

úgy, mint a természet törvényszerűségeinek engedelmeskedő gépezetet. Ez

pedig a fejlődés szekuláris fogalmát vitte be a nemzet koncepciójába, azaz

a nemzet potenciális kiteljesedésének a gondolatát, mely magától a nemzettől,

annak karakterétől függött.

Pasi Ihalainen: Protestant Nations Redefined: Changing Perceptions of National Identity inthe

Rhetoric of the English, Dutch and Swedish Public Churches, 1685–1772 (Újraértelmezett

protestáns nemzetek: A nemzeti identitás változó felfogása az angol, holland és svéd egyházak

retorikájában 1685–1772) Brill, Leiden–Boston, 2005. 664 o.

Sashalmi Endre