Klió 2008/1.

17. évfolyam

Kora újkor

Burgundia rendi gyűlése: tartományi kormányzás

Franciaországban a felvilágosodás századában

A XVIII. századi francia hatalmi struktúra kiváló ismerője, Julian Swann

londoni professzor újabb tanulmányában az egyik legjelentősebb rendi tartomány,

Burgundia és a központi hatalom viszonyáról fogalmaz meg új

szempontokat. A szerző szakít a történetírás régi sablonjával, mely szerint

az abszolutizmus tartományi szinten is teljesen maga alá gyűrte a rendi intézményeket.

Azon tartományokban, ahol egyáltalán meghagyta, csupán

formális jogköröket engedett számukra. A tartományi rendi gyűlések a

XVIII. században már csupán a középkor emlékei. Burgundia a tartományi

rendi gyűlését megtartó tartományok közé tartozott.

Tanulmánya elején a szerző historiográfiai áttekintést ad a XVIII. századi

tartományi rendiség megítéléséről. A történetírás hagyományos felfogásának

gyökerei a XIX. század közepére vezethetőek vissza. Théodore

Foisset 1842-ben szónoki fogásnak beillő kérdést tett fel: „Vajon mivé vált

Burgundia tartományi rendi gyűlése XV. Lajos uralkodása alatt?” Egyszerű

választ adott: „Semmivé.” Alexis de Tocqueville is úgy fogalmazott, hogy

csak Bretagne-ban és Languedocban működött ténylegesen tartományi rendi

gyűlés. Másutt az intendánsok teljhatalma érvényesült. A központi hatalom

helyi kormányzásának abszolutizálása a XX. században is meghatározó

mértékben jellemezte a történetírást.

A történetírás csak napjainkra revideálta ezt a leegyszerűsített felfogást.

A revízió tartalmának lényege az, hogy a helyi autonómiák a XVII. század

második felében sem törtek össze teljesen a központi hatalom nyomása alatt.

Ezt már Armand Rébillon is érzékeltette 1932-ben a bretagne-i tartományi

rendi gyűlésről írott művében. A közelmúltban Marie-Laure Legay művein

kívül elsősorban az angolszász történetírásban születtek új megközelítések

Julian Swann, William Beik, és James Collins kutatásainak köszönhetően.

Ezek szerint a tartományi rendi gyűlések a központi hatalom és a helyi társadalmi

elit közötti párbeszéd színterei voltak. A XVII. század második fe-

létől a tartomány a hagyományainak megfelelő adózási rendszert alkalmazott,

hogy a helyi elit (nemesség, hivatalnokok) anyagi helyzetét erősítse, s

ezzel potenciális helyi szövetségeseket szerezzen XIV. Lajos rendszerének.

A. Rébillon kimutatta, hogy a breton rendi gyűlés jogköre a XVII. században

nemhogy csökkent, hanem növekedett is. A breton rendek és Versailles

forradalom előtti évtizedekben lezajlott vitái éppen abból adódtak, hogy a

rendek megerősödtek a század folyamán.

Rébeillon megállapításait ugyan nem cáfolták meg, de a történetírás még

sokáig különlegesnek, egyedinek tekintette Bretagne helyzetét a monarchián

belül, így felfogását a tartományi rendi gyűlésekről nem revideálta. M.

L. Legay szakított ezzel a helyzettel az artois-i, cambrésis-i és a flandriai

tartományi rendi gyűlések szerepéről írott művében. Megállapította, hogy a

XVIII. század közepétől nőtt a jogkörük, több helyi kormányzati feladatot

átvéve az intendánsoktól. A központi kormányzat hatalmának egy részét a

helyi rendi gyűlésekre ruházta át. A megújult befolyásuk azonban ahhoz

már nem volt elegendő, hogy komoly reformokat hajtsanak végre. 1789-re

népszerűtlenekké váltak, mert nem képviseltek szélesebb társadalmi csoportokat.

Burgundia, Bretagne, Languedoc és Provence mellett az egyik legnagyobb

rendi intézményekkel rendelkező tartomány volt, ahol azonban a

királyi hatalom is jól kiépítette a maga rendszerét. A dijoni intendánsnak

34 almegbízotti körzete volt a megfelelő apparátussal. Korábban a történetírásban

Burgundiáról is az a nézet uralkodott, hogy tartományi rendi gyűlése

a királyi kormányzás orgánumává satnyult, az intendáns azt fogadtatott

el vele, amit akart. J. Swann mindezt megkérdőjelezi, bizonyítva, hogy a

rendek igen aktívak voltak a helyi ügyek intézésében. Amikor az 1780-as

évekre a központi kormányzat a pénzügyi csőd szélén állt, a burgundiai

rendek jogkörük teljében, bizakodóan igazgatták a tartományt. Az 1787-ben

kibontakozó országos méretűpolitikai válság azonban felszínre hozta, hogy

a tartományi rendi gyűlés csupán agyaglábon járó óriás. Megtartotta ugyan

hagyományos hatalmát, de a kormányzáshoz sosem kérte ki alattvalói hozzájárulását.

Az abszolút királyi hatalomhoz hasonlóan, a tartományi rendi

gyűlés politikai legitimációja is megkérdőjeleződött.

A burgundiai rendek – régi hagyományaik alapján – háromévente, egy

hónapra ültek össze három kamarás gyűlésükben, hogy megvizsgálják az

uralkodó leiratait és a tartomány kormányzásának ügyes-bajos dolgait, s

döntsenek róluk. A három rend követei azonban modern értelemben nem

testesítettek meg semmilyen képviseletet. Az egyház 5 püspököt, 18 abbét,

22 székesegyházi követet és 26 perjelt delegált a kamarájába. A nemesi

kamarának az a nemes lehetett tagja, akinek a tartományban nemesi birtoka

volt, és aki apai ágon legalább négy generáció óta (született nemes) nemesi

címmel rendelkezett. 1760-ban 247 ilyen nemes élt a tartományban, de a

rendi gyűlésekre 100-nál többen ritkán mentek el. A közrend (harmadik

rend) követei 26 városból érkeztek, legtöbbjük polgármester és városi tanácsos

volt. A közrend követeit sem választották, hanem kijelölték. A legnagyobb

létszámú a nemesi rend volt, így a legnagyobb befolyással bírt, de

formálisan paritás volt a kamarák között, mert mindegyiknek egy szavazata

volt.

A burgund rendi gyűlés a többihez képest rövid ideig ülésezett a Bourbon-

Condé család valamelyik prominens tagjának az elnökletével. A gyűlésen

– a bretontól eltérően – ritkán voltak heves kirohanások a királyi hatalommal

szemben. A nyugodt légkör azonban nem azt jelentette, hogy a

rendekben nem volt vitalitás. A csendes megegyezés hívei voltak, de érdekeiket

mindig következetesen igyekeztek érvényesíteni. A központi hatalom

ezt a módszert elfogadta, mert kiszámítható volt a számára.

Mivel a rendi gyűlés ritkán ülésezett, hatalmi jogkörét a szünet idején

három évre választott hét tisztségviselő (élus-k: „választottak”) gyakorolták,

akik kamarát alkottak. Minden tartományi ügy végrehajtásában a választottak

kamarája járt el, lényegében a hatékony működés letéteményese

volt, a tartományi kormányzás „lelke”. A választottak tevékenységét szintén

a rendi gyűlés által három évre választott hét elöljáró (alcades-ok) ellenőrizte,

ahogy a rendi gyűlés állandó, fizetett alkalmazottainak (államtanácsosok,

ügyészek, ügyvédek, mérnökök, kincstárnokok, pénzügyi és egyéb

tisztviselők) munkáját is. Az elöljárók erről beszámolót készítettek a rendi

gyűlésnek, és javaslatokat tettek a változtatásokra.

A választottak a burgundiai társadalmi elit reprezentánsai voltak a három

rendből, s általában szakképzettek voltak, akik jól ismerték tartományukat.

Ők működtek együtt a királyi igazgatás helyi képviselőivel és az állandó

alkalmazottakkal, az utóbbiaktól gyakorta szakértői véleményt kérve az

ügyek intézéséhez. A választottakat és az állandó alkalmazottakat érdekközösség

fűzte össze, egyfajta hálózatot alkottak, amelyet gyakran rokoni és

baráti szálak is átszőttek. A tartomány ügyeit tehát kompetens intézmény

végezte.

A tartományi kormányzás sarkkövei az adó- és pénzügyek voltak. A kortársi

vélemények szerint az 1477-es burgundiai „alkotmány” a király és a

tartomány rendjeinek szerződésén nyugodott. Ennek értelmében „a király

kér, és a rendek hozzájárulnak”. A legfontosabb hozzájárulás az adózás

volt, amelyet a király a rendi tartományokban nem egyszerűen kivetett, mint

a többi tartományban, hanem kérést intézett a tartományi rendi gyűléshez.

Ülésezésének mindig a taille adó megszavazása volt a legfontosabb célja,

amelyet a rendek „adófelajánlásnak” (don gratuit) neveztek. Az adó végösszege

mindig a királyi hatalom és a rendek kompromisszumának eredménye

volt. Az új egyenes adók (fejadó, tized, majd huszad adó) bevezetésekor a

királyi hatalom nem volt köteles a tartományi rendi gyűléshez folyamodni,

de XV. Lajos kormányzata tanult a languedoci és a bretagne-i rendekkel

való civakodásból, s Burgundiában a dolgok elébe ment. Nem közvetlenül a

rendi gyűléshez, hanem a választottak kamarájához fordult, hogy egyezkedjenek.

Az egyezkedést kemény csaták kísérték, de legtöbbször eredményes

volt, a király által kért összegnél kevesebben állapodtak meg, s azt a tartomány

előre kifizette. A választottak elérték, hogy az új egyenes adókat is ők

szedethetik be, s nem az intendánsi adminisztráció. A választottak kamarája

a kész megegyezést vitte a rendi gyűlés elé, amelyet általában sikerült

meggyőznie. Ez volt az oka, hogy a rendi gyűlések viszonylag csendben

zajlottak.

Az adók előre fizetését a rendek mindig előnyben részesítették, hogy

minél inkább ellenőrizhessék a tartomány pénzügyeit. Az adóknak a rendi

adminisztráció általi beszedése is előnyös volt a burgundiai elitnek. Az

előre fizetett adó és a ténylegesen beszedett közötti különbség a rendeké

maradt. 1782-ben például 600 ezer livres taille adót szedtek be, de a királyi

adólistán csak 552 ezer szerepelt. A nemesi fejadó összegében 1701-ben 31

ezer livres-ben állapodtak meg, és 1789-ig ezt az összeget fizették. A nemesek,

a dijoni parlament (legfelsőbb királyi bíróság) és a számvevő kamara

előkelőségei gyakorta nem maguk fizették ki az adójukat, hanem annyival

többet hajtottak be a közrendűektől, amennyiből az övéké is kitelt. A rendek

által működtetett adózási rend tehát igen aránytalan volt, amelynek megreformálására

csak 1781-től történtek bátortalan lépések.

A rendek a XVIII. század folyamán a pénzügyek mellett más igazgatási

jogkörökben is megerősítették pozícióikat. Ilyenek voltak a közmunkák

(utak, hidak, csatornák karbantartása, építése, folyamszabályozás stb.),

amelyekre 1688-tól erősítették meg a királynál jogosultságaikat. Cserében

az infrastruktúra javítását vállalták. A XVIII. század első felében azonban

nem sokat tettek. Az utak építése az 1730-as években kezdődött, és a század

második felében vett nagy lendületet. 1757 és 1781 között a tartomány

megduplázta az útépítésre fordított összeget, az igaz viszont, hogy ezt részben

a központi kormányzat nyomására tette. Az útépítés kulcsa az útrobot jó

megszervezése volt. Ennek köszönhetően a tartományban viszonylag fejlett

úthálózat született, amelynek viszont nagy ára volt a társadalom számára.

Az elöljárók már 1739-ben az útrobot megreformálását javasolták beszámolójukban

a rendi gyűlésnek, de az elodázta a reformokat. 1775-ben Turgot

pénzügyi főellenőr ugyan eltörölte az útrobotot, de 1776-os bukása miatt

sok helyen nem hajtották végre, így Burgundiában sem. Ténylegesen csak

Calonne pénzügyi főellenőrnek sikerült a népszerűtlen robotot útpénzre váltatnia

a rendekkel.

A hajózható csatorna építésére három ambiciózus terv született a rendek

részéről. Az első (Charolais csatorna) a Saône folyót kötötte össze a Loireral,

a második (Burgundia csatorna) a Saône és a Rhône, a harmadik (Franche-

Comté csatorna) a Saône és a Rajna között épült. A XVIII. században

csak az első készült el. 1781-től folyamszabályozásba és a folyampartok

kiépítésébe kezdett a tartomány, hogy a Saône-t biztonságosabbá tegyék a

hajózás számára. A központi kormányzat ezt a jogkört is leutalta a rendeknek,

s vele újabb közpénzek kezelését. 1766-tól a tartományban lévő királyi

ménes nevelése szintén a rendek kezébe került. Ez azonban kevésbé volt

olyan sikeres, mint az említett tevékenységek.

A rendek szorgalmazták a gazdálkodás jobbítását is, például a fajtiszta

juh és marha állomány gyarapítását. A szőlőtermelésre és a borkereskedelemre

– a tartomány jellegéből adódóan – különös gondot fordítottak. Az

uralkodóhoz eljuttatott felirataikban a szőlőben való legeltetés és zöldségtermelés

betiltását kérték. A városoknak a rendi gyűlés elrendelte, hogy

mindent tegyenek meg a borkereskedelem támogatása érdekében. Kérték

a bor nagykereskedelmi illetékének és a belső vámoknak a csökkentését. A

kereskedelmi és a manufakturális vállalkozások támogatása viszont csak a

központi kormányzat ösztönzésére született meg a század közepén. 1774től

a választottak bábaasszony-képzést indítottak, amelyet tartományi közpénzekből

finanszíroztak.

Burgundiában tehát lényegében a tartományi rendi intézmények kormányoztak.

Az intendáns inkább csak közvetítője volt a központi utasításoknak,

semmint végrehajtója. Itt a választottak kamarája végezte azt az

igazgatást, amelyet az intendánsok az ország nagyobb részén, a rendi intézményekkel

nem rendelkező adóelosztó körzetekben.

A tartományi rendek kormányzását az 1787-től kibontakozó politikai

válság során érték az első súlyos kritikák maguknak a rendeknek a képviselői,

különösen a harmadik rend jogászai részéről. A nemesség csupán a

tartományi autonómia megreformálását szorgalmazta, míg a harmadik rend

az egész, rendi privilégiumokon nyugvó rendszert elavultnak tekintette épp

úgy, mint az abszolút királyi hatalmat. Az egyik legsúlyosabb vád az volt,

hogy a választottak kamarájának nincs valóságos felelőssége, ezért korrupt-

tá, megvesztegethetővé vált. A másik a képviselet hiánya volt: a harmadik

rend tényleges és aránylagos képviseletet kért, vagyis azt, hogy a tartományi

rendi gyűlésben annyi képviselője legyen, mint az első két rendnek, és

az együttes ülésen fejenkénti szavazást vezessenek be. Ennek elfogadásától

a nemesség elzárkózott. Következményeként 1789 januárjában a két rend

között megszakadt minden együttműködés, így a tartományi rendi gyűlés

gyakorlatilag szétesett, s létét az országos politikai folyamatok is feleslegessé

tették.

Julian Swann: Les États généraux de Bourgogne: un gouvernement provincial au siecle des

Lumieres (Burgundia rendi gyűlése: tartományi kormányzás a felvilágosodás századában).

Revue d’Histoire moderne et contemporaine. No 53 – 2, 2006. p. 35–69.

Papp Imre