Klió 2008/1.
17. évfolyam
XIX. század
A
Német Szövetség államainak alkotmányjogi dilemmái
a
Vormärz időszakában
és
az 1831-es kurhesseni alkotmány
A
XIX. század talán egyik legfontosabb politikatörténeti változása az alkotmányos
rendszerek
kontinentális megjelenése és elterjedése volt. Habár a
folyamat
természetesen nem e században kezdődött, de Európa nagyobbik
felén
az alkotmányos gondolat előretörésével ekkor kérdőjeleződött meg
véglegesen
a kiváltságokra, az Istentől rendelt, szentnek tekintett törvényekre
alapozódó
régi rendszer, melynek helyét – legalábbis politikaelméleti
szinten
– az egyetemes emberi jogokra, közjóra hivatkozó politikai szisztémák
próbálták
meg átvenni. Ennek szerves velejárója volt a liberális gondolat
európai
elterjedése. A modern liberális alkotmányosság történetében
kulcsfontosságú
szerepe volt az 1830-as francia forradalomnak, és az annak
következtében
elindult belga függetlenségi harcnak. A megszületett belga
alkotmányt
a történetírás a modern liberális alkotmányok mintapéldányának
tekinti.
Az 1830-as év forradalmi megmozdulásai, és a belga alkotmány
a
hazai történeti munkákban is kulcsszerepet kapnak, a magyar reformkor
nemzetközi
gyökereinek tekintik ezeket. A Horst Dippel által jegyzett tanulmány
egy
kevéssé szem előtt lévő, de mégis fontos alkotmányra, az
1831-ben
keletkezett kurhesseni dokumentumra hívja fel a történész szakma
figyelmét.
Kurhessen alkotmánya azért érdemelhet különös figyelmet,
mert
– a szerző meggyőző elemzése szerint – a német területek legteljesebb
alaptörvénye
volt a Vormärz időszakában, és mint ilyen, a magyar politikai
elit
figyelmét sem kerülhette el. Tanulságos a cikk megközelítési módja
és
elemzési szempontrendszere: az elemzett dokumentumot nemzetközi
aspektusból
vizsgálja, előzményeit és következményeit nem csak a német
határokon
belül keresi. Emellett figyelmet érdemel az a párhuzam is, mely
a
magyar reformkor jogi dilemmái, megoldási javaslatai és az itt elemzett
alkotmány
között kimutatható.
1830
őszén, a kurhesseni fejedelemségben lezajlott forradalmi megmozdulások
elfojtását
követően II. Vilmos választófejedelem elkerülhetetlennek
látta
a rendi gyűlés összehívását és rákényszerült, hogy az oly sokáig
ellenzett
alkotmányos monarchia gondolatát elfogadja. Az október 16-án
összeült
rendi gyűlés eredményes munkát végzett, hiszen 1831. január 5én
a
választófejedelem aláírhatta állama új alkotmányát. Miután II. Vilmos
magánéleti
konfliktusai miatt távozni kényszerült Kasselből, a hatalmat
fiának,
I. Vilmos Frigyesnek adta át. I. Vilmos régensként kormányozta
az
országot apja 1847-es haláláig, majd választófejedelemként az 1866-os
porosz
bevonulásig. Az 1831-es alkotmány betöltötte hivatását, a választófejedelemség
alkotmányos
monarchiává alakult, bár a hatalom és a törvényhozás
közötti
küzdelem ezzel természetesen nem ért véget. A változó
hevességgel
zajló konfliktus egészen az állam megszűnéséig zajlott. Az alkotmányos
monarchiát
megalapozó alaptörvény elemzését végezte el Horst
Dippel.
Dippel legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy az alkotmány
nemzetközi
összehasonlító vizsgálata után megalapozott választ adjon arra,
hogy
elfogadható-e a szakirodalomnak az a – kellőképpen alá nem támasztott
–
nézete, hogy a kurhesseni alkotmány a Vormärz legliberálisabb és
legradikálisabb
német alkotmányaként tartható számon. Vagy inkább azoknak
van
igazuk, akik az alkotmány kompromisszumos jellegére utalva, nem
tekintik
ily nagyjelentőségűnek a dokumentumot. A XIX. századi általános
megközelítéssel
szemben kialakult a német történetíráson belül egy olyan
irányzat,
amely szerint a „Vormärz alkotmányossága” egy különleges, önállóan
kifejlődött
német jelenség, mely „nem csupán a rendi alkotmányosság
egy
különleges típusa“, hanem „polgári alkotmányos mozgalomként“
értelmezendő,
hiszen „a modern államok alkotmányos ideái és a monarchikus
ideák
között” biztosítja a kapcsolatot.1 Dippel ezzel szemben úgy látja,
hogy
a Németországon kívüli alkotmányok – az USA-tól, Franciaországon
és
Cadizon át az 1831-es Belgiumig – az 1820-as évektől kezdve jelentős
hatást
gyakoroltak a német területek gondolkodóira, politikusaira. Ezt a
kölcsönhatást
a német kis- és középállamokra nehezedő osztrák és porosz
politikai
nyomás sem tudta megakadályozni. A speciális körülmények – a
szent
szövetségi Európa metternichi intervenciós politikája – ugyan 1848ig
akadályozták,
hogy az alkotmányok szövegezői nyíltan hivatkozzanak
a
népszuverenitás alapelvére, de a modern alkotmányosság alapelemei az
ezen
években keletkezett alkotmányokban általában rögzültek. Dippel tehát
nem önálló német, hanem éppen a nemzetközi
kapcsolatrendszerbe ágyazódó
fejlődésről
beszél.
1.
Thomas Wiirtenberger, Der Konstitutionalismus des Vormärz als
Verfassungsbewegung.
In:
Der Staat, 37, 1998, 165.
Már
a korabeli kommentárok is nagy jelentőséget tulajdonítottak az
alaptörvénynek
–kiemelve annak időszerűségét, liberális jellegét, a korábbi
dél-német
alkotmányokat meghaladó eredményeit–, az alkotmányjogi
előzményeit
azonban nem tudták kellőképpen megragadni. A legjelentősebb
kommentárt
Friedrich Murhard – a Karl von Rotteck und Carl Theodor
Welcker
által jegyzett Das Staatslexikon – Encyklopaedie der Staatswissenschaften
egyik
szerzője– készítette el.2 Több mint ezer oldalas munkájában
kevésbé
támaszkodott a hivatalos állásfoglalásokra, sokkal inkább a
politikai
liberalizmus alapjaiból, a politikai és államjogi irodalomból indult
ki.
Ezen az alapon hasonlította össze a kurhesseni dokumentumot a német
és a
nem német alkotmányokkal. Murhard terjedelmes kommentárjában kijelölte
azt
a szellemi horizontot, melyen az európai alkotmányos gondolkodás
a
XIX. század 30-as éveinek kezdetén mozgott. Ennek a műveltségi
horizontnak
felelt meg Karl Heinrich Ludwig Pölitz két gyűjteménye is.3
Az
említett gyűjteményeknek hatására az 1820-as 30-as évekre népszerűvé
vált
az összehasonlító alkotmányelemzés. Ennek következtében az 1830 és
1833
között lezajlott ún. második német alkotmányozási hullám időszakában
– az
1814–20-astól eltérően – politikaelméletileg sokkal alaposabban
alátámasztott,
jelentősebb dokumentumokat sikerült létrehozni.
Dippel
részletesen bemutatja azt a – megfogalmazása szerint véletlennek
tekinthető
– folyamatot, mely az alkotmányos rendszer kialakulásához vezetett.
A
modern alkotmányosság a monarchiák középkori ideájára, a potestas
temperata-ra
(mérsékelt hatalom) épült, melyet a dicsőséges forradalom
a
korlátozott monarchia (limited monarchy) elvével váltott fel. Az Egyesült
Államok
alkotmányjogi fejlődése teremtette meg, az egyéni jogvédelemre
való
törekvés során a korlátozott kormányzat (limited government) alapelvét.
Így
került a hatalomkorlátozás tradicionális gondolata mellé a polgár
–
természeti jogból származtatott – pozitív védelme, mely magában foglalta
a
hatalom szervezeteivel szembeni jogi fellépés lehetőségét is. Az alkotmányos
gondolkodók
nem az isteni rendben találták meg a legitimációs
alapjukat,
hanem a korai természetjog szerződéselméletének megfelelően,
egyedül
a népben. E fejlődés során egységesültek a modern alkotmányos
ság
alappillérei: a népszuverenitás, az egyetemes emberi jelleg és érvényesség,
az
emberi jogok, a hatalomkorlátozás és az alkotmány jogi primátusa.
2. Friedrich
Murhard: Die kurhessische Verfassungs-Urkunde, erläutert und beleuchtet nach
Maßgabe
ihrer einzelnen Paragraphen. Ein Handbuch für Landstände, Geschäftsmänner,
konstitutionelle
Staatsbeamte und Staatsbürger. Kassel, 1834/35.
3.
Karl Heinrich Ludwig Pölitz: Die Constitutionen der europäischen Staaten seit
den letzten
25
Jahren. 4 Bde. Leipzig 1817–1825.; Karl Heinrich Ludwig Pölitz: Die
europäischen Verfassungen
seit
dem Jahre 1789 bis auf die neueste Zeit. 4 Bde. 2. Aufl. Leipzig 1832/33.
Volt
még öt olyan feltétel, melynek megléte szükséges volt ahhoz, hogy a
keletkezett
alkotmányt valódi modern alkotmányként fogadja el a korabeli
politikai
közvélemény: a széles legitimációs bázist teremtő képviseleti kormányzati
forma;
a kontrollálhatatlan centralizált hatalom kialakulását megakadályozó
hatalmi
ágak szétválasztása; a hatalmat korlátozó kormányzati
felelősség
és számonkérhetőség; a jog és a törvény függetlenségét biztosító
bírói
függetlenség; és végül az alkotmány módosításának jól körülírt, és
megfelelőgaranciákkal
biztosított rendszere. A modern alkotmányosság 10
princípiuma
először Virginia 1776. június 12-i nyilatkozatában, majd az Emberi
és
Polgári Jogok Nyilatkozatában jelent meg. Az alapelveket azonban
igen
gyakran a forradalom veszélyével hozták összefüggésbe, ezért voltak
megfigyelhetők
velük szemben igen gyakran fenntartások mind Amerikában,
mind
Európában. E fenntartások, az elmélet és gyakorlat viszonyában
többször
kisebb nagyobb visszalépésekhez vezettek, tipikus példa volt erre
az
általános választójog intézményének és a népszuverenitást korlátozó
cenzusos
rendszernek a XIX. századi liberális megítélése.
A
Német Szövetség XIX. század első felében hatályos jogszabályai
elméletileg
lehetetlenné tették a modern alkotmányosság kialakulását. Az
1815-ös
szövetségi szerződés 13. cikkelye rögzítette, hogy „Minden szövetségi
állam
rendi alkotmánnyal bír“. Az 1820-as bécsi záróokmány már
sokkal
merevebb volt, ugyanis a 26. cikkely a szövetségi államok kötelességévé
tette
a hívás nélküli intervenciót, ha egy szövetségi állam belső rendjét
veszély
fenyegette. Ezen túl a szövetségi államok belső alkotmányos
rendjét
szentnek minősítette, valamint deklarálta, hogy „a teljes államhatalomnak
az
államfőben egyesítve kell maradni”. Továbbá pedig megtiltotta,
hogy
a helyi alkotmányok korlátozzák a hercegeket a szövetséggel szemben
fennálló
kötelességük teljesítésében. Ilyen körülmények között csak burkoltan
és
közvetetten jelenhettek meg a modern alkotmányosság alapjai az
újonnan
keletkező alaptörvényekben. Éppen erre a taktikára nyújt szembetűnő
példát
a kurhesseni alkotmány, melybe – túlhaladva ezzel minden
korabeli
német dokumentumot – nyolc alapelvet sikerült becsempészni. A
speciális
jogi környezetből, a Szövetség kötelező érvényű alaptörvényeiből
következett
a népszuverenitásra és az egyetemes legitimitásra való hivatkozás
hiánya.
A kurhesseni alkotmány ugyan rögzítette az alapvető emberi
jogokat,
de azokat, szemben az 1831-es belga, az 1830-as francia vagy az
1812-es
spanyol alkotmánnyal, nem a születéstől meglévőnek, hanem az
állam
által biztosítottnak, nem emberi, hanem állampolgári jognak minő
sítette.
Ennek ellenére, vagy éppen ezt ellensúlyozandó az állampolgáriemberi
jogokat
tartalmazó, „Az alattvalók jogairól és kötelességeiről“ szóló
III.
fejezet az alkotmány leghosszabb része, mely az állam területéről és a
fejedelemről
szóló részeket követi, és a dokumentum igen előkelő, központi
helyén
található. Korabeli német alkotmányokon azzal is túlmutatott, hogy
biztosította
a levéltitkot és a véleménynyilvánítás szabadságát. Az alapvető
emberi
jogokat, a zsidók teljes jogi egyenlősítésének kivételével, a korban
egyedülálló
teljességgel sorolták fel az alkotmány készítői.
Sokkal
nehezebben válhatott valóra, a bécsi záróokmány szabályai miatt,
a
hatalom korlátozásának és a hatalmi ágak szétválasztásának az elve.
A
záróokmány 57. cikkelye, amely „az összes államjogi hatalmat az állam
fejében
egyesítette“, megkerülhetetlen korlátnak tűnt. A probléma áthidalására
nyújtott
megoldást Karl von Rotteck, „Az általános alkotmányjog
tankönyve“
című, 1830-ban megjelent munkájában. Rotteck úgy látta, hogy
a
rendiség – a népképviselet egy speciális formája – magában foglalja a
fejedelem
és a rendek közötti hatalommegosztást. Így „az összes államhatalom
egyesítése
a monarcha személyében csak annak elismerése, hogy
csak
az átruházott hatalom, nem pedig minden hatalom illeti meg általában
a
monarchát“. Ez az ún. monarchisztikus elv jelent meg a kurhesseni
alkotmányban
is. A német területek korábbi alkotmányos hagyománya a
fejedelem
esetében „bizonyos jogok gyakorlása esetén“ a „rendekkel való
együttműködés“
kötelességéről beszélt. Ez az együttműködési kötelezettség
azonban
nem jelentette egyértelműen azt, hogy a fejedelmi hatalomgyakorlás
a
képviselőtestület egyetértésével válik törvényessé. A kurhesseni
alkotmány
10. paragrafusa radikálisan szakított ezzel a hagyománnyal, a
bécsi
záróokmánynak megfelelően ugyan itt is kimondták, hogy a választófejedelem
az
államhatalom minden ágát egyesíti, de ehhez hozzáfűzték,
hogy
„azt alkotmányos módon gyakorolja“. A hatalomkorlátozás alapelvének
megfelelően,
a fejedelmi cselekedet egyetlen legitimációs bázisaként
az
alkotmányosságot jelölték meg, a vitás kérdések tisztázására pedig különálló
törvényszéket
állítottak fel, melyben a fejedelem és a rendek azonos
számú
képviselővel voltak jelen. Az alkotmány felsőbbségét erősítette az
a
kitétel is, hogy a rendi gyűlés csak annak a fejedelemnek volt köteles
engedelmeskedni,
aki az alkotmányt elfogadta. A leszármazás önmagában
tehát
nem legitimizálta a hatalomgyakorlást.
A
harmadik kifejtett modern alkotmányos alapelv a hatalommegosztás
volt.
Az 1831-es alaptörvény értelmében
„a
választófejedelem az államfő“, aki a törvényhozó hatalmat a
rendekkel
egyetértésben, a végrehajtó hatalmat egyedül miniszterei és az
állami
hivatalok által, a rendi gyűlés törvényei alapján gyakorolhatta. Az
alkotmány
cikkelyei világosan szétválasztották egymástól a törvényhozó, a
végrehajtó
és az igazságszolgáltató hatalmi ágakat. Az előzőekhez hasonlóan
szintén
a fogalom használatának mellőzésével jelenik meg a népképviseleti
elv.
Friedrich Gentz4 definíciója szerint, a rendi alkotmány létezésének
az
oka a népképviseleti rendszer tagadása, hiszen a rendi gyűlésben nem
a
nép képviseltetik, hanem a tradicionálisan fennálló különböző rendek,
melyek
létezésüket és jogaikat az isteni igazságosságra alapozzák. Hasonlatos
szerepe
volt Justus Freimund5 szerint a két kamarás szisztémának is,
ahol
az első kamara azt az arisztokratikus szellemet testesítette meg, ami a
korszellemmel
és az alkotmányos államberendezkedéssel szembeszállt. A
kurhesseni
alkotmány felvállalta az állampolgári reprezentáció forradalmi
gondolatát,
hiszen egy olyan egykamarás rendszert hozott létre, ahol 10-11
született
tag mellett 42 választott képviselő kapott mandátumot. Weitzel és
Murhard
megállapította, hogy közülük 32 vidéki és városi képviselő gyakorlatilag
népképviselőnek
volt tekinthető. Megszűnt a követutasítás rendszere,
a
képviselők döntéseiket az isteni gondviselés vagy saját belátásuk
alapján
szabadon hozták. Kurhessen képviseleti jellegét erősítette, hogy a
rendi
gyűlésnek nemcsak a törvénykezdeményezés volt a jogköre, hanem
–
mint azt Murhard megfogalmazta – „beleegyezése nélkül nem lehet törvényt
kiadni,
felfüggeszteni, megváltozatni vagy autentikusan magyarázni,
minden
egyes törvény bevezetőjében a rendek beleegyezése nyomatékosan
kihangsúlyozódik“.
Az utolsó jelenlévő alapelv a felelős kormányzati hatalom
elve
volt. Az alkotmány kijelentette, hogy „Minden állami alkalmazott,
hivatali
teendőre tekintve felelős marad“. A kortársak számára ez a
passzus
volt az alkotmány egyik legbecsesebb része. Murhard részletesen
kommentálta
a paragrafust, Paulus tele volt dicsérettel, és 1848-ban sem
látták
szükségesnek kiegészítését. További két alapelv szerepelt még az alkotmányban,
az
egyik az igazságszolgáltatás függetlensége, a másik pedig
az
alkotmányrevízió törvényes kereteinek a meghatározása. Azok a liberálisok,
akik
a brit alkotmányos monarchiát tekintették példának, meg voltak
elégedve
az 1831-es rendezéssel. Weitzel az európai alkotmányos fejlődés
jelentős
előrelépésének tartotta azt. Éppen ez volt az az ok, ami miatt 1852.
március
27-én a szövetségi gyűlés hatályon kívül helyezte.
4.
Friedrich von Gentz: Ueber den Unterschied zwischen den landständischen und
Repräsentativ-
Verfassungen
[1819]. In: Johann Ludwig Klüber/Carl Welcker, Wichtige Urkunden
für
den Rechtszustand der deutschen Nation. Mannheim, 1844. 220–229.
5.
Justus Freimund: Kritische Bemerkungen über die churhessische
Verfassungsurkunde vom
5ten
Januar 1831. Nebst dem Abdrucke derselben und Betrachtungen über das Königreich
Sachsen
und den Entwurf der neuen Staatsverfassung. Leipzig , 1831. Bes. VII–VIII.,
45.,
64–72.
Dippel
a kurhesseni alkotmányt tehát olyan dokumentumként mutatja
be,
mely természetes módon ágyazódott be a kor nemzetközi alkotmányfejlődési
folyamatába.
Nem valami speciális német fejlődés eredménye volt,
hanem
az általános elveknek a speciális német viszonyokhoz való alkalmazása
során
létrejött munka. A modern alkotmányosság ideái 1830 és 1833
között
megjelentek a német területeken. Az 1820-as évek alkotmányjogi
publikációi
kitágították a politikai diskurzus határait, és ösztönzőleg hatottak
a
liberális körökre. Tették ezt annak ellenére, hogy az 1815-ös bécsi kongresszus
szövetségi
szerződése és az 1820-as bécsi záróokmány viszonylag
merev
struktúrát próbált biztosítani. 1831-re Kurhessenben a modern alkotmányosság
tíz
alapelvéből, egy speciális indirekt nyelvet használva, nyolcat
sikerült
kodifikálni. Ennek alapján Dippel, a kurhesseni alkotmányt a Vormärz
legliberálisabb
alaptörvényének tartja.
Horst
Dippel: Die kurhessische Verfassung von 1831 im internationalen Vergleich. (Az
1831es
kurhesseni
alkotmány nemzetközi összehasonlításban). In: Historische Zeitschrift, 282
(2006),
619-644.)
Pap József