Klió 2008/1.

17. évfolyam

XIX. század

Giuseppe Mazzini Londonban

A munka deklarált célja, hogy elhelyezze Giuseppe Mazzinit a XIX. század

közepi London intellektuális világában, s bemutassa azt az utat, amit az

Angliába 1837-ben érkező itáliai emigráns angol kapcsolatai révén bejárt

az ismeretlenségtől az európai hírnévig és jelentőségig, majd 1850-től a

marginalizálódásig. A nagyívű, s kimerítő forrásismeretet igénylő projekt

teljes mértékben indokolt, hiszen Mazzini személye a történeti közdutatban

és a tankönyvek lapjain a mai napig a felszínes legendák és összefüggések

homályába vész.

A monográfia az 1840–1855 közötti időszak legjelentősebb, s mára részben

elfeldett londoni radikális ellenzéki, demokrata aktivistáknak Mazzinihoz

való viszonyára koncentrál, főként a korabeli sajtó- és pamflet-irodalmat

használva forrásként.

A könyv szerkezete azonban igen nehézkes, mivel egyrészt a fejezetek

tagolása a művek kronológiáját követi, másrészt zavaró mennyiségű angol

szövegrészlet és idézet került a szövegbe, melyek jó része teljesen indokolatlannak

tűnik. Számos félig olasz, félig angol nyelvű mondattal találkozunk.

A következőkben ennek ellenére sem a hiányosságokra, hanem a

munka értékeire szeretném felhívni a figyelmet.

Az első, öt fejezetet felölelő témakör Mazzini ismertté válásának folyamatát

mutatja be (pp. 13–66) azon botrány sajtóvisszhangján keresztül, melyet

az ún. levélfelbontási ügy idézett elő. 1844-re ugyanis köztudottá vált,

hogy az itáliai republikánus leveleit a brit belügyminiszter utasítására rendszeresen

felbontották. Sokan gondolták úgy Londonban és Itáliában egyaránt,

hogy a megdöbbentő kormányakció következményei voltak a Bandieratestvérek

partraszállási tervének leleplezése és az ezt követő kivégzések is.

Az angol közvélemény radikális része – jórészt tehát azok, akik a chartista

mozgalommal is szimpatizáltak, vagy azt mérsékelt céljai miatt bírálták

– ekkortól kezdve egyre hangosabban követelte az elvhű brit diplomáciát,

s az osztrák titkosszolgálattal fenntartott szoros kapcsolat megszakítását.

Mazzini az ügy kapcsán egyre gyakrabban publikált a Morning Chronicle

és a Northern Star című lapok hasábjain, s bámulatosan növekedett azon

cikkek száma is, melyek őt méltatták.

A monográfia második főbb témaköre (pp. 67–130) Mazzini azon nagyobb

és jelentősebb esszéit és hatásukat mutatja be, melyeket 1848 előtt

írt. Salvo Mastellone meggyőzi az olvasót arról is, hogy ezeket mindeddig

jelentősen alábecsülték, és elhanyagolták mind a londoni radikális mozgalmakat,

mind a Mazzini életművét kutatók. Elsősorban az Italy, Austria and

the Pope és a Thoughts upon Democracy in Europe című írások azok, melyek

megérdemelnék a komolyabb elemzést.

A szerző ezen esszék kontextusba helyezésével igen szemléletesen bizonyítja,

hogy a londoni emigráció nem jellemezhető és érthető meg egyes

kiemlekedő fiugrák műveinek felsorolásval, hiszen 1845–46-ban már három

jól elkülöníthető program létezett, melyek mindegyike jelentős tábort

tudhatott maga mögött – angolokat, skótokat és emigránsokat egyaránt.

Mastellone értékelése szerint: 1845 és 1846 között tehát a londoni politikai

emigráción belül három, a demokrácia nevében megálmodott forradalmi

politikai tervről vitatkoztak, melyek között a lengyel és német mellett

Mazzini fellépésének köszönhetően ott volt „egy, az olasz népi felkelésről,

mely forradalmi alkotmányos politikával hozott volna létre reprezentatív

demokráciát” (p. 117),

A Thoughts upon Democracy esszé hatásának vizsgálata egyben átvezet

a harmadik, s talán legizgalmasabb témakörhöz, Marx és Engels valamint

Mazzini szellemiségének viszonyához. (pp. 96–109, 131–159, 232–250).

A két csoportosulás a kezdetektől, 1845 óta külön utakat járt. Marxék ekkor

hozták létre Fraternal Democrats nevű szervezetüket, melyet Mazzini

elsősorban azért kritizált, mert egyrészt életképtelennek tartotta a demokratikus

kozmopolitizmus eszméjét, másrészt idegen volt számára a kommunizmus

materializmusa és antiklerikalizmusa. A nézetkülönbségek ellenére

Mazzini hajlott az együttműködésre, s nem próbált a kommunisták nyílt

politikai ellenfeleként mutatkozni a nyilvánosság előtt. Fontos megjegyezni,

hogy ekkoriban, a század közepén még korántsem olyan emblematikus

és megkérdőjelezhetetlen vezető a kommunista mozgamakon belül Marx

és Engels, mint néhány évtizeddel később. Mazzini a különböző kommunista

irányzatok legátfogóbb kritikáját és egyben saját demokrácia-képét a

People’s Journal-ban 1846 augusztusától hat cikkben fejtette ki, melynek

utolsó része 1847 áprilisában jelent meg gondolkodásra és reflexióra késztetve

többek között Karl Marxot és John Stuart Mill-t is. Közben Mazzini

újabb szervezetet hívott életre Londonban People’s International League

néven, hogy ez által is egy önálló, nacionalista alapú demokrácia-alternatívát

kínáljon a kulcsfontosságú angol és nemzetközi közvélemény számára.

Mastellone részletesen beszámol arról is, hogyan fogadták a londoni demokrata

lapok Mazzini 1848–49-es római tevékenységét. A visszajelzések

egyértelműen pozitívak voltak, részben annak is köszönhetően, hogy Mazzini

számos nyílt levélben és beszámolóban tájékoztatta angliai ismerőseit

és korábbi szerkesztőit az itáliai fejleményekről. (pp. 193–222.)

Az ötödik, s egyben utolsó témakör az utolsó négy fejezetet foglalja magában

(pp. 223–317), Mazzini politikai és közéleti marginalizálódásának

folyamatát írja le igen részletesen. 1849 után a londoni emigránsok, a közvélemény

és Mazzini egyaránt a kitörés, a folytatás lehetőségét kereste, ám

1853-ban világossá vált, hogy ezen törekvések nem vezethetnek sikerre.

Ekkor Mazzini az év januárjában ismét visszatért Itáliába, s ezúttal Milánóban

igyekezett felkelést kirobbantani, aminek a vége ismét egy tucat osztrák

halott és jóval több olasz áldozat lett. Ettől kezdve a Mazzinivel szemben

kritikus hangok kerültek túlsúlyba Londonban is. A Svájcból visszatérő

forradalmárnak szembe kellett nézni az általa létrehozott szervezetek hanyatlásával,

s a politikáját támadó cikkek áradatával. A radikális táboron

belüli közhangulat ekkorra egyértelműen a szocializmusnak nevezett marxi

irányvonal felülkerekedését jelezte, mely Mazzini értékelésében elhibázott,

hiszen a polgárság megfélelmlítésével megosztja a demokrata tábort.

A szerző összegzésében ez nem jelent mást, minthogy „Az európai demokrácia

lehetséges formáiról folytatott vita, melyet tizenöt évvel korábban

a menekült forradalmár közössége indított útjára, sajnálatos módon a demokraták

vereségével zárult.”

Összességében Salvo Mastellone ezen munkája igen komoly feladat elé

állítja az olvasót. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy egy olyan nyersanyaggal

állunk szemben, mely még komoly szerkesztést, a tézisek csokorba

rendezését igényelte volna. Mindamellett a lassan kibomló kép, s különösen

a végkövetkeztetés a forradalmi szervezetek, radikális demokrata

mozgalmak és szocializmus viszonyára, tehát olyan területre irányíthatja

a XIX. századi Európával foglalkozók figyelmét, mely az egykori keleti

blokk országaiban az 1980-as évek vége óta a legkevésbé sem számít divatosnak

vagy vállalandónak.

Salvo Mastellone: Mazzini. Scrittore politico in inglese. Democracy in Europe (1840–1855)

(Mazzini. A politikai író angol nyelvű írásai. Demokrácia Európában, 1840–1855) Leo S.

Olschki, Firenze, 2004.

Balogh Róbert