Klió 2008/1.

17. évfolyam

XX. század

A szovjet szociális intézkedések 1917–1936.

Jóléti rendszer?

A tanulmány a szovjet társadalombiztosítási rendszer főbb jellemzőit vizsgálja

az 1920-as években és a sztálinizmus korai éveiben. Az októberi forradalom

után a többi európai kormány példáját követve a bolsevikok is jóléti

intézkedések bevezetését ígérték. A tanulmány ezeket a reformokat vizsgálja

különböző szempontok alapján: a társadalmi csoportok, melyeket érintettek,

illetve a konkrét jóléti intézkedéseket és a módszereket, melyeket ezek

finanszírozására alkalmaztak. A vizsgált korszakot három részre osztva a

szerző először az 1917 és az 1921-es éhínség közötti reformokat tekinti át,

majd a második részben az 1922 és 1927 közötti próbálkozásokat regionális

segélyek bevezetésére, végül a jóléti intézkedések specializációjáról ír 1928

és 1936 között. Arra a következtetésre jut, hogy a szovjet jóléti rendszer

elég speciális volt, eszközként használták az iparosítás előmozdításához, és

a dolgozó embereket részesítették előnyben a munkanélküliek és munkaképtelenek

kárára, akiket ezáltal, főleg a gazdasági válság után folyamatosan

kizártak a jóléti rendszerből.

Az ebben a periódusban bevezetett intézkedések azt mutatják, hogy a

szovjet jóléti rendszer szinte teljesen a gazdasági fejlettségtől függött.

Emellett elég speciális volt, mivel nem részesült mindenki alanyi jogon a

jóléti juttatásokból. A kormány széleskörű jóléti programot dolgozott ki, de

csak azon munkások számára, akik az elsővilágháború idején a legnagyobb

hozzájárulást nyújtották a hátország iparosításához. A jóléti rendszer finanszírozása

is másképp történt, mint az európai országokban. Voltak ugyan

kísérletek a biztosítási pénzalapok egy kis hányadának centralizálására, de

ezeket az alapokat nem egy központi szervezet irányította, amely elosztotta

volna a javakat a térségek igényei szerint. A jóléti rendszert tehát nem az

állam finanszírozta, hanem cégek, amelyek, mivel nem tudták a teljes jóléti

hozzájárulást kifizetni, éppen azoknak adósodtak el, akiknek segíteni próbáltak.

A szerzőtanulmányával azt kívánja bizonyítani, hogy a szovjet jóléti

intézmények megnevezésére helytelen a rendszer szó használata, ahogy az

1920-as években bekövetkezett változásokat is túlzás lenne reformoknak

nevezni. A jóléti rendelkezések nagyon kis hatást gyakoroltak az emberek

hétköznapi életére a szovjet társadalom minden rétegében.

A tanulmány által jellemzett szociális intézkedések azt mutatják, hogy

mindennek végső célja az ország gazdasági fejlesztése volt, és ez az egész

rendszernek meghatározott funkciót adott. Ez új szemszögből világítja meg

a rendszer diszkriminatív jellegét, mely az egyéneket a termelőképességük

szerint rangsorolta, ahelyett, hogy javítani próbált volna szociális körülményeiken.

A jóléti rendszer természetében bekövetkezett ilyen jellegű változás,

amely a sztálinizmus korai éveiben felerősödött, felhívja a figyelmet a

gazdasági megszorításokra, melyek akadályozták a jóléti programok kiszélesítését.

Dorena Caroli a tanulmány első részében az 1917-es októberi forradalom

és az 1921-es éhínség közötti társadalombiztosítási reformokat tekinti

át. Ez idő alatt folyamatosan változott a társadalombiztosításba bevont csoportok

köre, bár az októberi forradalom reményt ébresztett, hogy a bolsevikok

nemcsak a proletariátuson fognak segíteni, hanem azokon a tömegeken

is, akiket az 1917 előtti kormányok kizártak, úgy mint a munkaképtelenek

, nők és gyerekek. A duma által 1912-ben előirányzott juttatások ugyanis

csak a munkások 25 százalékára terjedtek ki, és csak olyan kulcsiparágakban,

mint a bányászat, fémfeldolgozás, illetve a szárazföldi és vízi

közlekedés. Ez mindössze hárommillió munkást jelentett az összes tizennyolcmillióból.

Ez a tervezet tizenkét hetes betegségi és balesetbiztosítást is

jelentett volna, de a háború meghiúsította a végrehajtását. Bár a bolsevikok

univerzális, mindenkire érvényes társadalombiztosítási reformokat hirdettek

meg, mégis ugyanazokat az iparágakat részesítették előnyben, mint az

orosz kormány. Ebben az 1917. október 30-án meghirdetett programban

szerepelt a baleset-, betegbiztosítás, egészségügyi ellátás, anyasági segély,

munkanélküli segély, járadék a munkaképteleneknek és az özvegyi nyugdíj

minden ipari és mezőgazdasági dolgozónak. Ezeket a segélyeket mind a

munkáltatók hozzájárulásaiból fedezték volna. Ebből a tervezetből azonban

hamarosan vissza kellett venni, mivel egyetlen kormány sem támogatta, és a

háború utáni gazdasági viszonyok közepette a munkáltatók képtelenek voltak

kifizetni a hozzájárulásokat. A dekrétum egy évvel későbbi módosítása

újra bevonta a parasztokat és kézműveseket a társadalombiztosításba, bár

ez nem sokat segített rajtuk a hadikommunizmus időszakában. Az egészségügyi

biztosítás a munkásoknak is alig tudott segíteni, a parasztok pedig

csak éhínség idején kaptak némi segítséget természeti juttatás formájában.

Az 1920-es nagy nyári éhínség után megkezdték a jóléti juttatások megnyirbálását.

Újra kizárták a kézműveseket, parasztokat, cselédeket, boltosokat,

idénymunkásokat és a juttatásokból való részesedést szakszervezeti tagsághoz

kötötték.

A második részben az 1922 és 1927 közötti reformokról van szó, melyek

célja egyrészt regionális biztosítási alapok létrehozása volt, megyei és járási

szinten, másrészt a jóléti juttatások elosztásának ésszerűsítése, harmadszor

pedig, hogy a központból tőkét irányítsanak az adóssággal küzdő regionális

alapoknak. A reformok célja 1922 és 1927 között még mindig a Szovjetunió

iparosításának elősegítése volt. Ez azt jelentette, hogy 1922-től évente

egymillióval nőtt a jóléti juttatásokba bevont munkások száma, de a munkanélküliek

és munkaképtelenek kárára. 1923-ban csak a munkások 10–20

százaléka részesült a társadalombiztosításból, ami négy és félmillió embert

jelentett. A biztosítási összegekben pedig nagy eltérések voltak, a tartományi

biztosítás kevesebbet fizetett, mint a járási. A háborús sebesültekkel és

veteránokkal szemben, akik vérükkel védték a kommunizmust, a munkanélküliek

csak másodrangúnak számítottak az igénylők között.

A vizsgált korszak harmadik szakaszában, 1931 és 1933 között a rendszer

célja volt a különböző iparágak részére speciális biztosítási alapokat

létrehozni, illetve a jóléti ügyek intézését átutalni a munkaügyi népbiztosságtól

a szakszervezetekhez, fenntartva ezzel a jóléti juttatásokat a legtöbbet

termelő munkások számára. Az első ötéves terv nem hozott változást a

társadalombiztosítás rendszerében, nem helyezte kilátásba központi irányító

szerv létrehozását. Az ötéves terv végére mégis sikerült némi haladást

elérni, a bérek 71 százalékkal meghaladták a háború előtti szintet és kétmillióval

több ember részesült biztosításban. 1929 májusában pedig először

vezettek be nyugdíjat és osztottak ki hetvenezer jogosultnak. Az 1929-es

világgazdasági válság a Szovjetunióban is éreztette hatását, inkább egyfajta

érzelmi megrázkódtatást okozva. Attól tartottak, hogy mivel a világ gazdasága

romokban hever, a nyugati hatalmak imperialista megoldásokat fognak

keresni és háborút indítanak a Szovjetunió ellen. A válság hatására a szovjet

vezetés csökkentette a munkanélküli segély mértékét és ezt az intézkedést

ideológiai alapon indokolta meg: a nem-proletár elemeket kizárták, mivel

szerintük a rendszernek a társadalombiztosítással a proletariátus érdekeit

kell szolgálnia és az ellenség ellen irányulnia. Ezt Sztálin is megerősítette

1931-ben egy iparosítási konferencián, kijelentve, hogy a szocialista rendszernek

különbséget kell tennie szakképzett és szakképzetlen munkaerő,

nehéz és könnyűmunka között. 1933-ban a társadalombiztosítás ellenőrzési

jogát a szakszervezeteknek adták, akik így még több idegen elemtől szaba-

dulhattak meg. Az 1930-as évek közepére tehát már elég kevés maradt az

1917-es forradalom ígéreteiből.

Az új szovjet kormány tehát nem olyan jóléti modell kiépítését tervezte,

amely a kommunizmus, szolidaritás jegyében minden társadalmi csoportot

egyforma juttatásokban részesített volna. Éppen ellenkezőleg, különbséget

tett a szakképzett és szakképzetlen munkaerő, a szakszervezeti tagok és

szakszervezeten kívüliek, a többet és kevesebbet termelők között. A tanulmány

új perspektívákat nyit és új megközelítéseket ajánl olyan fontos kérdések

megválaszolásához, mint: Hogyan tudta kezelni a szovjet kormány

és a párt a szociális problémákat? Miért omlott össze a gazdaság az 1930as

évek elején? Mennyiben tér el hozzáállása a szociális problémákhoz az

európai kormányokétól? Különös tekintettel a munkanélküliség kérdésére,

mely a nemzetközi munkásmozgalomban is nagy érdeklődésre tartott számot.

A jóléti kutatások eredményeit nagymértékben segítheti a biztosítási

pénzalapok mikrotörténeti vizsgálata. Egyének és társadalmi osztályok

helyzetének, cselekedeteinek vizsgálata segíthet megérteni, hogyan fonódnak

egybe az érzelmek és az anyagi érdekek. Ez különösen hasznos a

Szovjetunió esetében, ahol a kommunizmus iránti politikai elköteleződés és

a társadalombiztosítás anyagi érdeke közrejátszott az emberek millióinak

mindennapi életében. Érdekes lenne vizsgálni, hogyan növelte az új rendszer

elfogadottságát a jóléti juttatások emelése a sztahanovisták körében. A

rendszer táplálta az emberekben a reményt és az elvárásokat, miközben folyamatosan

a munkanélküliség fenyegető bizonytalanságában tartotta őket.

Az 1929-es gazdasági válság, a többi országhoz hasonlóan, a Szovjetunióban

is tovább növelte a munkanélküliséget. Milliók számára a munkahely

elvesztése az első lépést jelentette az adósság és a Gulág felé vezető

úton. A hivatalos szovjet propaganda ezt sikeresen leplezte. Ennek bizonyítására

szolgál a nemzetközi munkásmozgalom két vezetőjének, Beatrice és

Sidney Webbnek 1932-es látogatása. Ott tartózkodásuk alatt elkápráztatta

őket a Szovjetunió gazdasági haladása és az a tény, hogy a Szovjetunió

megoldotta a munkanélküliség problémáját. Két évet szenteltek a Szovjet

kommunizmus: Az új civilizáció (1936) címűmunkájuk megírásának, mely

üdvözölte ennek az új civilizációnak a hajnalát, mely a szociális védelemre,

illetve kulturális és politikai oktatásra épül. Ez azért is érdekes, mert a

Webb házaspár megosztotta felfedezését Sir William Beveridge-dzsel, akit

életrajzírója szerint befolyásoltak Webbék eredményei az 1942-es társadalmi

jóléti programjának megírásában. A Beveridge-riport pedig a második

világháború utáni európai országok többségének szociálpolitikáját meghatározta.

Beveridge elképzelése a munkanélküliség csökkentésére több pon-

ton hasonlított a Webbék által leírt elvekhez. Beveridge is állami felügyelet

alá helyezte a termelést, de döntően eltért álláspontja abban, hogy szerinte a

teljes foglalkoztatottság fenntartásához nincs szükség erőszakos kormányzásra.

Ami igazán meglepő, hogy nemcsak Beveridge-t befolyásolta Webb-ék

odaadása a kommunizmus iránt, hanem a hatás kölcsönös volt. A második

világháború után a Szovjetunió olyan társadalombiztosítási rendszert vezetett

be, mely magában foglalta a jóléti juttatások kiterjesztésének programját

a kevésbé termelékeny társadalmi csoportokra is.

Dorena Caroli: Bolshevism, Stalinism, and Social Welfare (1917–1936) (A bolsevizmus, sztálinizmus

és a társadalmi jólét, 1917–1936). International Review of Social History, XLVIII:1

(2003), 27–54.

Kovács Melinda