Klió 2008/1.

17. évfolyam

XX. század

XII. Pius: új pápaportré

Eugenio Pacelliben – aki 1876-tól 1958-ig élt és 1939-től haláláig ült Szent

Péter trónusán XII. Pius néven – a történetírás hagyományosan „az utolsó

egyházfejedelmet” látja, ahogy a RAI róla készült portréfilmje tömören

meghatározta. Charles A. Coulombe magyarul is olvasható Krisztus helytartói

című könyvében (JLX Kiadó, Budapest, 2005) „a pápa archetípusának”

minősíti, legalábbis a huszadik században „kísérteties, távoli képét”.

Giancarlo Zizola szerint (I papi del XX secolo, Newton, Róma, 1995)

„magányos, kegyetlenül monarchikus halálával” egyidejűleg „egy korszak

zárult le”. Antonio Spinosa monográfiájának (Pio XII. Un papa nelle tenebre,

Mondadori, Milánó, 2004) eredetileg azt a provokatív címet adta:

„Az utolsó pápa”, mármint a szó tradicionális értelmében. Közhelyszámba

megy XII. Pius „merev konzervativizmusának”, „maradiságának” jelképes

szembeállítása utódja, XXIII. János „a haladás erőit” kifejező reformjaival,

amire nálunk az előző rendszerben még „ráerősített” a hivatalos marxista

szemlélet (l. pl. Gergely Jenő: A pápaság története, Kossuth Könyvkiadó,

Budapest, 1982).

A legutóbbi években azonban ez a merev vonalakkal megrajzolt, sötét

színekkel megfestett Pius-portré módosulni látszik, talán nem függetlenül

egynémely vatikáni változásoktól és Pacelli halálának közelgő ötvenedik

évfordulójától sem: árnyaltabbá, történelmileg hitelesebbé válik. Ennek

egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka és legjobb példája az olasz „vatikanista”,

Andrea Tornielli nagyszabású életrajzi-történelmi monográfiája, a XII.

Pius. Eugenio Pacelli: egy ember Szent Péter trónusán (Pio XII. Eugenio

Pacelli. Un uomo sul trono di Pietro, Mondadori, Milánó, 2007). A vaskos,

monumentális könyv minden eddiginél alaposabb pápaportrét kínál,

eddig ismeretlen – újonnan feltárt vagy csak mostanában megtekinthető

– dokumentumok alapján. Életút- és életmű-rekonstrukciója nyomán olyan

egyházfő képe bontakozik ki, akivel ugyan kétségtelenül véget ért egy

(egyház)történeti korszak, de aki egyszersmind új és újító fejlemények elő

futára vagy éppen elindítója is volt, „sokkal inkább, mint ma hiszik” (573.

o.), s akinek pályafutását valóban tragédiák is szegélyezték, keretezték, árnyékolták,

ám ezek többnyire drámai történelmi korának tudhatók be, ahogyan

a rituális rendszerességgel fejére olvasott bűnök, vétkek, mulasztások

jelentős része sem a „sajátja” volt, hanem – Madáchcsal szólva – „a koré,

mely szülte őt” s meghatározta mozgásterét, cselekvési lehetőségeit, amelyben

élnie, harcolnia, s az egyház hajóját kormányoznia kellett. „A huszadik

század legvitatottabb pápájának” (7. o.) csaknem húszéves pontifikátusa

(„ventennio pacelliano”, 546. o.) nemcsak a század, hanem a világtörténelem

egyik legsötétebb időszakára esett.

Mint a mű alcíme (Egy ember Szent Péter trónusán) is jelzi, Tornielli

emberi vonásaiban is meg akarja ragadni a megközelíthetetlenül fennkölt,

elérhetetlenül hieratikus egyházfejedelmet, aki általában úgy él a kollektív

emlékezetben, ahogyan leghíresebb fényképe megörökítette a lebombázott

Róma romjai között, 1943. augusztus 13-án: a hívők fölé magasodva hosszú,

vékony termetével, fehér ruhájában, átszellemült arccal az ég felé tekintve,

a feszületet idéző, patetikusan széttárt karokkal. Tornielli Pacelli

„merevségét”, hűvösségét” a szerepével és hivatásával való maradéktalan

azonosulással magyarázza: „az ember eltűnt, feloldódott az intézményben,

teljességgel azonosult vele” (14. o.). Az életrajzíró-történetíró végigkíséri

Pacelli rómaiságának fejlődésútját a szigorúan pápahű („papalino”) „fekete

nemességhez” tartozó régi római családtól a „nyílt város” hónapjain át, amikor

a minden állami és politikai vezetője által sorsára hagyott Urbsban „ő

volt az egyedüli fontos ember, aki a helyén maradt”, a „defensor civitatis”,

akinek „tekintélye, erkölcsi hitele ez időben nagyobb volt talán bármely más

pápáénál” (441. o.) a köztársasági-demokratikus éra „Róma vagy Moszkva”

jegyében, „Krisztussal vagy Krisztus ellen” (460. o.) vívott politikai „vallásháborújáig”.

Pacelli volt talán a legrómaibb római pápa. De feltárulnak

az ellenségei által nemcsak németbarátnak, de egyenesen „német pápának”

aposztrofált Pacelli német kapcsolatai és németországi tapasztalatai is: a

müncheni nunciusévek diplomáciai erőfeszítései, a „XII. Pius fekete dámájának”,

a pápa rossz szellemének tartott, ám Tornielli szerint alaptalanul

megrágalmazott Pascalina Lehnert nővér missziója, a nunciust életveszélybe

sodró „spartakista” forradalom vihara, a nácizmus elutasítása éppen a

német kultúra igazi értékei nevében, s a legyőzött Németország népének

megkímélését szorgalmazó közbenjárás. Pacelli sosem tévesztette össze a

németséget a nácizmussal.

Tornielli megvédi „hősét” azok vádjaitól, akik reakciósnak,

(szélső)jobboldalinak, fasiszta- és náciszimpatizánsnak bélyegzik. Kiemelt

figyelmet és bő teret szentel Pacelli-Pius totaritarizmus-, fajelmélet- és

háborúellenességének, a békepárti szózatoktól („Semmi sincs elveszve a

békével. Minden elveszhet a háborúval.”, 321. o.) a zsidómentő akciókig.

Apológia? Mindenesetre tudományosan megalapozottabb, mint a vádiratok,

melyek „a hallgatás pápáját” már-már a fajüldözés bűnrészeseként pingálják

le (Rolf Hochhuth iránydrámája, Peter de Rosa pamfletkönyve, Daniel

Goldhagen botrány-historiográfiája és társaik). Meggyőződhet róla, aki egybeveti

e Pacelli-monográfiát Pierre Blet jezsuita atya XII. Pius és a második

világháború a Vatikán archívumai alapján című, nyelvünkön is publikált

dokumentarisztikus kötetével (Új Ember, Budapest, é. n.). XII. Pius „fekete

legendáját” (481. o.) a hatvanas évek balos hullámai terjesztették el. Milyen

alapon? A római békeapostol hajthatatlan antikommunizmusa ellenére sem

volt hajlandó a Szovjetunió elleni barbár hitleri agressziót keresztesháborúként

szentesíteni, amiért akkortájt keményen támadta a fasiszta sajtó.

maga viszont megvívta saját vértelen „kereszteshadjáratát” a „kommunista

veszedelemmel” a második világháború után, Olaszországban az Olasz

Kommunista Párt, nemzetközi porondon pedig az államszocialista rezsimek

ellen, a politikai tömegmozgósítás modern eszköztára mellett („Isten

mikrofonja” stb., 458. o.) a kiátkozás végső fegyverét is bevetve. Giuseppe

Saragat szociáldemokrata politikus, akkori miniszterelnök és későbbi köztársasági

elnök nem habozott kijelenteni, hogy 1948-ban „Olaszországban

a kommunizmust XII. Pius állította meg” (465. o.), nem a kereszténydemokrata

De Gasperi, akivel együttműködése nem volt zavartalan, s nem is

Amerika, amelynek hatalmi világpolitikájával olykor nyíltan összekülönbözött.

Ezért lett az antikommunizmus jelképe és bűnbakja. Ennek nyomán

tették meg főreakciósnak nemcsak a politikában, de az egyháztörténetben

is, elhallgatva, hogy a második vatikáni zsinat terve először benne, XII. Piusban

fogalmazódott meg (456–458. o.), hogy VI. Pál „a második vatikáni

zsinat előfutárának” nevezte (525. o.) és hogy aligha véletlenül lett „XII.

Pius a legtöbbször hivatkozott pápa a második vatikáni zsinaton” (503. o.),

sőt hogy ő „kezdte el, igaz nagyon óvatosan, az egyház reformját” is (458.

o.). Hasonlóképpen elfelejtődött, hogy a „maradi” pápa állította először a

pontifikátus szolgálatába a modern technikát és médiát (a mozit és a rádiót),

a „pastor angelicus” avatott szentté a legtöbb nőt, ő „tette lehetővé a Biblia

tanulmányozása történelmi-kritikai módszerének alkalmazását” a katolikus

egyházban (14. o.) és ő fogadta el először a pápaság történetében társadalmi-

politikai közegként a demokráciát (444–448. o.).

Mint a fenti ízelítőből is kiderül, Andrea Tornielli újszerű történelmi

arc- és pályaképet ad a „régimódi” pápáról, aki talán nem is volt olyan anak-

ronisztikus, annyira korszerűtlen történelmi személyiség. XII. Pius legújabb

életrajza a modernista elutasítás és a tradicionalista apologetika között alighanem

megtalálta az arany középutat. Nem rehabilitáció ez, nem is restauráció,

hanem történelmi rekonstrukció.

Andrea Tornielli: Pio XII. Eugenio Pacelli. Un uomo sul trono di Pietro (XII. Pius. Eugenio

Pacelli. Egy ember Szent Péter trónán). Mondadori, Milano, 2007, 661 o.

Madarász Imre