Klió 2008/1.

17. évfolyam

XX. század

A múlt hosszú árnyéka. Történelempolitika és

az emlékezés kultúrája Németországban 1945 után

Aleida Assmann irodalomtörténészt, anglistát, a Konstanzi Egyetem professzorát

túlzás nélkül nevezhetjük a németországi irodalom- és kultúratudomány

egyik legtermékenyebb és nemzetközileg legelismertebb képviselőjének.

Magyar fordításban ugyan könnyebben hozzáférhetőek férjének, az

egyiptológus, illetve kultúrtörténész és valláskutató Jan Assmannak szövegei

(A kulturális emlékezet: írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban

valamint Mózes az egyiptomi: egy emléknyom megfejtése).

Kultúraantropológiai és elsősorban emlékezetelméleti alapmunkák szerzőpárosaként

azonban össze is összefonódik munkásságuk. Aleida Assmann

mostani, (egyik) legfrissebb monográfiája részben összefoglalja (megismétli)

és kiegészíti az eddigi munkáiban, elsősorban két, 1999-es szövegében

már bemutatott fogalmakat és esettanulmányokat (az Erinnerungsräume.

Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächtnisses [Emlékezeti terek.

A kulturális emlékezet formái és változásai] címűés az Ute Freverttel közösen

írt Geschichtsvergessenheit-Geschichtsversessenheit. Vom Umgang mit

deutschen Vergangenheiten nach 1945 [A történelem elfelejtői – a történelem

megszállottjai. A német múlt kezelése 1945 után] című kötetek elméleti

belátásaira és németországi példáira gondolok). A két fő fejezetre, elméleti

háttérre és esettanulmányokra osztott mostani szöveg legfőbb érdeme éppen

az összefoglaló rendszerezésben, a II. világháború utáni német történelem

és a közelmúlt politikai és kulturális eseményeinek meggyőző részletességgel

elemzett, átfogó és átlátható elméleti keretben történő értelmezésében

és újraértésében rejlik.

A borítón látható képen a Brandenburgi kapura vetítve olvasható az

auschwitzi haláltábor kapujának „Arbeit macht frei” felirata, s ez a provokatívan

tabusértő kép (Host Hoheisel 1997-es installációja) értelmezi a

címet is: a múlt hosszú árnyéka a holokauszt árnyéka, mely akaratunktól

és tudatunktól függetlenül határozza meg az emlékezetkultúrát. A 2005-

ben elhunyt Reinhart Kosellecknek ajánlott kötet tulajdonképpeni témája a

holokauszt recepciója az egyéni és kollektív emlékezetben, a különbözőtörténelmi

szakaszokban és médiumokban. A fasizmus és a holokauszt árnyékából

ugyanis nem lehet (nem is kell) kilépni: az el nem múló, traumatikus

múlt árnyéka (Auschwitz) ugyanolyan része, sőt alapja a jelenkori önmegértésnek

Németországban, mint a történelmi múlt események helyszíne, az

újraegyesítés dicsőséges szimbóluma, a Brandenburgi kapu. (S itt nem feltétlenül

csak egy negatív stigmára, az áldozatok fájdalmára és a tettesek bűnére

kell gondolnunk: Assmann a holocaust kontextusával összefüggésben

emeli ki például az univerzális emberi jogok sérthetetlenségének a német

alkotmányba foglalását, vagy az emberiség elleni bűntettek fogalmának és

jogi intézményeinek kidolgozását is.)

A téma (a holokauszt „árnyéka”) indokolja bizonyos elméleti előfeltevések

részletekbe menő kifejtését, például a téziseket, melyek szerint a társadalmi

tények diszkurzív konstruktumok (a nemzet „elképzelt közösség”),

az emlékezet kollektív jellegű, identitásokat formáló, s a felejtésnek vagy

a történelemnek nem feltétlenül (vagy kizárólag) az ellentéte. Assmann Ernest

Renan híres, 1882-es szövegét (Mi a nemzet?) szorosan olvasva bemutatja

többek között a konstruktivista nemzetelméletek kiindulópontját.

A nemzetépítés két fő folyamatát emeli ki: a modernizációt (a Benedict

Anderson által is tárgyalt alfabetizálódást, demokratizálódást, vagy

a történelemtudomány saját, Die Arbeit am nationalen Gedächtnis. Eine kurze

Geschichte der deutschen Bildungsidee [A nemzeti emlékezet előállítása. A

német Bildung-eszme rövid története] címűmunkájában részletesen tárgyalt

önállósódását) és a mitizálást (a múlt nemzeti mítoszok formájában történő

elsajátítását, melyben a felejtés és a szenvedés is konstitutív jelleget ölt). A

kollektív emlékezet támadható és kontúrtalan fogalmát Assmann a következő

kategóriákkal váltja fel: neuronális emlékezet (egyéni, de csak a kommunikatív

interakcióban jön létre); szociális emlékezet (például egy generáció

emlékezete); kulturális emlékezet (mely anyagi rögzítettsége miatt „túléli”

a generációkat – Assmann megismétli ebben a vonatkozásban az ismert

megkülönböztetést a múzeumokban, archívumokban őrzött tároló emlékezet

és az identitások alapjául szolgáló funkcionális emlékezet között is); és

politikai vagy nemzeti emlékezet (ez szűkebb értelemben véve is kollektív,

hiszen egy szoros közösség egységes identitásának az alapja). Assmann vázolja

a történelem és az emlékezet közötti viszony értelmezésének történetét

is: a szóbeli kultúrákban még összefonódott a kettő, hiszen a múltról való

megemlékezés, a múlt felejtéstől való megőrzése, egy dinasztia, intézmény,

állam legitimálása volt a történetírás feladata. Az újkori történetírás, a kri

tikai pozitivista iskola kora óta viszont kialakult az az elképzelés, hogy a

történelem egy absztrakt és „objektív” tudásra vonatkozik, amely „független”

a szubjektív, szóbeli emlékezettől. A holokauszt után, a trauma következtében

újból közeledett egymáshoz az emlékezet és a történelem abban

az értelemben, hogy felértékelődött, sőt, szinte szakralizálódott az egyéni,

szóbeli hagyományozás (oral history), a történelemtudomány pedig a kritikai

funkciója mellett morális feladatot is hivatott betölteni.

Az etikai orientáció, mint a történelemtudomány új, holocaust utáni dimenziója

megnyilvánul abban is, hogy a II. világháború után már az addigi

győztesek és vesztesek helyett tettesekről és áldozatokról beszélhetünk. A

(„történelmet író”) győztesek megörökítésére számos példát sorolhatnánk;

a vesztes-emlékezet iskolapéldája pedig az I. világháborút elveszítő Németország:

közös bennük az a heroikus szemantika, az a mitizáló, affirmatív

vonás, amelyet Assmann szerint teljességgel nélkülöz a tettes- vagy az áldozat-

emlékezet (a trauma még magát az elbeszélhetőséget, a mindenkori

identitás alapját is kizárja). Az áldozatot az különbözteti meg a vesztestől

(egy háború legyőzöttjétől), hogy az áldozat az erőszak passzív, védekezésre,

ellenállásra képtelen céltáblája, és ez a hatalmi aszimmetria jellemez

minden genocídiumot: a holokausztot, a gyarmatosítást, az örmény népirtást

1915-ben. Assmann figyelmeztet, hogy a victima vagy hostia jellegűáldozatiságot

nem keverhetjük össze a politikai, vallási mártírok sacrificium,

immolatio értelmű, áldozatkultuszhoz is vezető, heroikus áldozatiságával,

azzal, amikor győztesek vagy vesztesek lesznek egy valamiért (például hazáért)

vívott harc (hősi) áldozataivá. (A kétfajta áldozat kevésbé szerencsés

összemosására példa, amikor 1985-ben, a Waffen-SS tagok sírjait is őrző

bitburgi katonai temetőben Ronald Reagan és Helmut Kohl együtt emlékeztek

meg a hazájukért áldozatot hozó német és amerikai „hősökről”.) Az

áldozatok emlékezetének felértékelődése, a traumatizáltak eddig elhallgatott,

fel nem jegyzett, de most új, állandó médiajelenlétet nyert, identitásokat

formáló emlékezete egyértelműen jelzi, hogy a múlthoz való viszony

a holokauszt óta már nem politikai, hanem morális (sőt, érzelmi) alapon

nyugszik. A történelemtudományt is meghatározó új diskurzus a passzív

áldozat szenvedésére koncentrál és univerzális etikai normákat hirdet,

s itt Assmann szerint az általában vett történelmet felváltja az emlékezés

(egy-egy áldozattá vált csoport emlékezete). Nemzetközi tendencia, hogy

a mediális váltás és a globalizáció következtében a tettesek és áldozatok

közé lépett nyilvánosság terében a kilencvenes évektől fontosabbá vált a

holokauszt és a gyarmatosítás áldozataira való emlékezés illetve az áldozatok

emlékezete, mint az egykor gyógyítónak kikiáltott felejtés. (Assmann

az 1998-as év eseményeire, három nyilvános és hivatalos bocsánatkérésre

hivatkozik: ekkor követte meg a kanadai kormány az őslakosokat, Bill Clinton

Ugandában a rabszolgaságért kért bocsánatot, a japán miniszterelnök

Obuchi pedig a koreaikon elkövetett erőszakért). Sőt, már a hetvenes évek

végén (a holokauszt-fogalmat meghonosító amerikai sorozat népszerűségével)

és a nyolcvanas évek évfordulóinak megemlékezései folyamán (1985,

1988, 1989) visszatért „a múlt árnya”, vagyis egyformán az áldozatokra figyelt

az eddig a múlthoz másképpen viszonyuló tettes- és áldozatemlékezet

is. (A közvetlenül a holokausztot követő időszakban a tettesek részéről a

múlt tabuizálása volt a jellemző magatartás, az áldozatok oldaláról a trauma

miatti hallgatás, vagy a politikai körülményekkel magyarázható felejtés:

az egykori szövetséges Szovjetunióval szembenálló nyugati blokknak nem

volt érdeke a (nyugat)német bűnösség hangsúlyozása.)

A kötet második, esettanulmányokat tartalmazó része az emlékezetkultúra

és a történelem említett etikai, „posztheroikus” fordulatának, az áldozati

emlékezet felértékelődésének kontextusában vizsgálja többek között

az emlékezés „autentikusságának”, „valódiságának” a kérdését, valamint

a holokausztra adott németországi válaszok sokféleségét. A patologikus,

kettős identitásra (a „diakrón skizofréniára”) hozott példák világítják meg

leginkább az identitás és emlékezés társadalmi keretektől való függését. Az

egykori magas rangú náci tiszt, Hans Schneider a háború után új okmányokkal,

Hans Schwerte néven futott be fényes akadémiai és diplomáciai

karriert: balliberális egyetemi rektorként és kitüntetett közéleti személyiségként

küzdött például Celan és Kafka művészetének elismerésért vagy a

diákmozgalom céljaiért. Binjamin Wilkomirski 1995-ben megjelent könyve

(Bruchstücke. Aus einer Kindheit 1939-1948 [Töredékek. Egy gyermekkorból

1939-1948]) pedig egy holocaust-túlélőbiográfiájaként vált nemzetközi

bestsellerré, számos traumatizált olvasó, egykori KZ-fogoly olvasta saját

emlékeinek artikulációjaként, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a

szerző nem egy koncentrációs táborban, hanem Bruno Dössecker néven

svájci nevelőszüleinél töltötte gyermekkorát. Schneider/Schwerte tehát

elfelejtette, amit tett, elfojtotta tettes-emlékezetét, Dössecker/Wilkomirski

pedig olyanra emlékezett, amit nem élt át, vagyis opportunista módon

konstruált egy áldozat-emlékezetet. A két férfi ötven illetve három éves sikertörténete

azt bizonyítja, hogy az emlékezet, identitás mindenkor egy szociálisan

konstruált, társadalmilag adott, normatív kerettől függ. 1945 után

fontos volt a tettesek számára a múlt elfedése, a büntetés elkerülése (ezt a

normát tette magáévá Schneider/Schwerte), a 90-es években pedig, amikor

Dössecker/Wilkomirski sikert aratott, a mitizáló, hősi áldozatokra, a győztes

és vesztes formákra koncentrálódó emlékezési kultúra etikai fordulatot vett,

melyben a passzív, ártatlan áldozat emlékei nyilvános figyelmet, globális

elismertséget kaptak. Ez az (Assmann fő tézisének nevezhető) fordulat azt

(is) jelentette, hogy a holokauszt maga vált egyfajta univerzális emlékezeti

keretté (s ebben a szociális konstrukcióként értett holokausztban része volt

a korrekten, ha nem is autentikusan emlékező, a történelmi holokauszttól

megmenekült Dössecker/Wilkomirskinak is).

A történelmi diskurzus etikai fordulata, a holokauszt univerzalizálódása

tette lehetővé, hogy 2002-től a II. világháború német áldozataira (a német

városok bombázására, a kitelepítettekre, a megerőszakolt nőkre) való

emlékezés is teret kapott a németországi emlékezés kultúrájában. Eddigre

azonban Assmann szerint a múltra való emlékezés számos személyes és

politikai formája érvényét veszítette. Az önigazolásnak, a háborús bűn elfojtásának

Assmann számos stratégiáját bemutatja: ilyen például a (tettes)

önmagunk áldozatként való értelmezése (Ausztria esete), a bűnösség externalizálása

(offenzív módon a nácik is a zsidókra, a bűnbakokra vetítettek

egyfajta bűnösséget, itt a defenzív kivetítésről van szó), amely Hitler (vagy

egy náci klikk) egyedüli bűnösségét hangsúlyozta, a bűn internalizálása,

önkéntes elfogadása (melyet a Hannes Heer által szervezett Wehrmachtkiállítás

szemléltet 1995-től). Assmann megemlíti a hallgatást is, amely a

holokausztra mint traumatikus, elbeszélhetetlen tapasztalatra vonatkozik,

de a modernség irodalmában általános nyelvi szkepszissel is összefüggésbe

hozható. Jellemző magatartásforma továbbá a múlt meghamisítása, mely a

csak a „szépre” emlékező (ha egyáltalán emlékező) családi történetekben

bevett védekezési mechanizmus. Ahogy említettem, Assmann 2002-től számítja

a német áldozati narratívák népszerűségét (bár 1985 is említésre méltó

dátum, hiszen Richard von Weizsäcker a vereséget ekkor értelmezte újra

felszabadításként, s ezzel teret nyitott az áldozatok perspektívájának). A németek

(a „tettesek”) szenvedése nem csupán azért nem válhatott hamarabb

elfogadottá az emlékezés kultúrájában, mert a traumatikus esemény csak

egy bizonyos „lappangási idő” után verbalizálható, hanem mert az áldozati

mivolt hangsúlyozása egy bevett bűnelhárítási mechanizmus is. Ezzel

a tabuval számolt fel két 2002-es szöveg, Günter Grass Im Krebsgang-ja

[Ráklépésben] és Jörg Friedrich Der Brand [A tűz] címűszövege. Friedrich

a bombázások leírásakor a haláltáborokról szóló irodalmi beszéd nyelvén

beszél, ami Assmann szerint azt szemlélteti, hogy a holocaust általános trauma-

paradigmává vált (Toni Morison afro-amerikai írónőa rabszolgaságról

szól a hatmillió zsidó áldozatra utalva). Grass szövege a Keleti tengerbe

elsüllyesztett, német menekültekkel teli Wilhelm Gustloff nevű hajó tör-

ténetét mondja el, de az emlékezés generációk közötti különbségével és új

médiumaival (az internettel mint az elfojtott, elfeledett emlékek tárhelyével,

globális kommunikációs és interakciós médiummal) is foglalkozik. Az áldozati

perspektíva, amely a szemtanúk, a holokauszt túlélőinek lassú elfogyása

és az új mediális színreviteli lehetőségek miatt egyfajta új, Kelet- és

Nyugat-Németországot összekötő nemzeti narratívaként is meghatározóvá

vált az emlékezetkultúrában, megnyílt a német áldozatok irányába is.

Assmann könyve végén (miután részletesen áttekintette a holokausztemlékezet

új veszélyeket és esélyeket rejtő médiumait, a holokauszt-emlékműveket

és emléknapokat illetve az alcímben szereplő fogalmak diskurzustörténetét)

arra az izgalmas kérdésre keresi a választ, hogy hogyan

konstruálható (természetesen nem felülről) egy szupranacionális, európai

identitás. Erről egyenlőre csak annyit jelenthetünk ki, hogy szükségszerűen

eklektikus (az európaiság értékeit, de a múlt árnyékát is magába foglalja)

és relácionális, mindig is egy másikkal szemben (a Távol-Kelettel, a Nyugattal

illetve Kelettel, az iszlám világgal szemben, stb.) jött létre. Többen a

holokauszt traumáját tekintik az európai „képzelt közösség” közös, alapító

tapasztalatának, emlékének (Assmann megemlíti azonban a múlt visszatérő

árnyaira adott eltérőreakciókat is: Nyugat-Európában megkérdőjeleződnek,

Kelet-Európában viszont inkább újraélednek a heroikus, például a saját

áldozatiságot hangsúlyozó, és tettességet elfojtó nemzeti nagy elbeszélések).

Assmann szerint a cél (még ha messze is vagyunk tőle) egy olyan közös

európai emlékezeti és sorsközösség, amelyben a nemzeti határok csupán

belső határok, amelyben mindenféle erőszak áldozatáról (így a holokauszt

áldozatainak szenvedéseiről is) megemlékezünk, s önmagunk történelmében,

identitásában a tettest és az áldozatot is, a saját bűnt és a másik szenvedését

is elismerjük (a szerző itt Esterházy Péter gondolataira épít). Európa,

mint egy transznacionális emlékezési keret közös történelmi tudaton

kell, hogy alapuljon, melyben az empátia a feltétele annak, hogy a nemzeti

emlékezetek (és identitások) ne kioltsák egymást, ne feloldódjanak, hanem

integrálódjanak az európai identitásban.

Aleida Assmann: Der lange Schatten der Vergangenheit. Erinnerungskultur und Geschichtspolitik

(A múlt hosszú árnyéka. Az emlékezés kultúrája és a történelempolitika). C. H. Beck,

München, 2006. 320 p.

Pabis Eszter