Klió 2008/1.

17. évfolyam

XX. század

Elveszettek és elveszítettek

Daniel Mendelsohn könyve a szó szoros értelemben véve nem történelem,

hanem egy történelmi nyomozás nagyon személyes története, irodalom –

méghozzá az olvasót valóban lebilincselő non-fiction. A családjának múltja

után gyermekkorától érdeklődő Daniel Mendelsohn számára a nagy rejtélyt

nagyapjának egyik testvére jelenti: Shmiel Jägerről soha nem hall többet

annál, mint hogy Amerikából visszatért Galíciába, ott élt, és feleségével, valamint

négy lányával együtt „megölték a nácik”. Az érdeklődés az elveszett

családtagok iránt a gyermekkorból a felnőttkorba kíséri a klasszika-filológus

újságíró, egyetemi oktató szerzőt, és valódi mániává terebélyesedik.

Tulajdonképpen ott van vége az előzményeknek, és ott kezdődik a könyv

érdemi része, ahol a szerző elhatározza, hogy nem elégszik meg azokkal

az információkkal, amelyek a könyvtárakban vagy az interneten fellelhetők,

hanem személyesen felkeresi mindazokat az embereket, akik még

személyes emlékeket őrizhetnek az elveszett családtagokról. Ausztráliától

Svédországig, Dániától Izraelig utazva az egyik lány, Ruchele gyerekkori

szerelmével, a másik, Frydka valamikori barátnőjével, illetve Shmiel Jäger

lengyel alkalmazottjának leszármazottaival találkozik. Felkeresi Bolechow

zsidó közösségének a háborút túlélőalig pár tucat tagjából azokat, akik még

ma is élnek, s nemcsak saját családjának tagjairól tud meg egyre többet (és

persze azt, hogy az ellentmondó információkat teljesen soha nem fogja tudni

összeegyeztetni egymással), hanem ezen emberek néha egészen hihetetlen

történetét is megismeri. Mert akiknek nincs fantasztikus sztorija, az nem

is élte túl – jegyzi meg keserűen egyikük, amire a szerző azzal reagál, hogy

ő szeretné megírni azoknak a történetét, akik nem élték túl az eseményeket,

akiknek nincs ezért saját történetük. (315.)

Az Ukrajnába tett első utazás után jön rá arra, hogy nem az a legfontosabb,

hogyan haltak meg az elveszettek, hanem az, hogyan éltek. (150.) Jóllehet

a haláluk marad a kutatás tengelyében, életük egyes mozzanataira is

fény derül, egyre többre, s nemcsak banális részletekre, mint például hogy

a városkában mindig Shmiel Jäger hozott először gyermekeinek epret Lem-

bergből, vagy hogy neki volt először rádiója Bolechowban, hanem olyan

drámai elemekre is, miként bújtatta Frydka Jägert egy szerelmes lengyel fiú,

aki ezért az életével fizetett: „Ha őt megölitek, engem is meg kell ölnötök!”

– mondta állítólag.

A szerző íróember. Kutatóútjaira fotós testvérét, videokamerát és diktafonokat

visz magával. Még nem tudja, milyen nyersanyag áll majd rendelkezésére,

de kezdettől világos számára, hogy könyvet ír a kutatásról. Daniel

Mendelsohn sztorit keres, és tulajdonképpen a könyvet második nekifutásra

lezáró fejezetben végül sikerül megtalálnia azt az elemet, mely megadja

a sztori zárókövét és kerekké teszi könyvét: megismételt bolechowi útján

megtalálja a házat, ahol nagyapja testvére és annak egyik lánya rejtőzött

(482.), valamint a pontos helyet, ahol agyonlőtték őket a kertben. (501.)

Persze, aki keres, az talál. De ezért (vagy ezért is) a történet így mégiscsak

elsősorban rokonai halálának története és nem az életüké.

„A leginkább mi is részleteket akarunk” – mondja egyszer beszélgetőtársának

Daniel Mendelsohn (378.). És valóban, az utak során rengeteg

részlet kerül napvilágra Shmiel Jäger családjáról. Bár a gyerekkori kérdésre

(„Mi lett Shmiel bácsival?”) pontos választ sokáig nem sikerül találni, sokkal

több kiderül már a kutatás kezdeteitől fogva egy másik kérdésről: kik

voltak ők, hogyan éltek? (436.) De ezek a részletek nem feltétlenül viszik

közel a szerzőt a keresett, olyannyira áhított történethez, hisz – ahogy éles

elmével rámutat: „a közelség közelebb visz ahhoz, ami történt, ez felelős az

összegyűjtött tényekért, a megszerzett tárgyakért, az emberek által mondott

dolgok szó szerinti idézeteiért, de a távolság az, amely lehetővé teszi, hogy

a megtörténtekből történet legyen, pontosan az ad valakinek szabad kezet

arra, hogy ezeket a részeket tetsző és koherens egésszé szervezze és formálja...”.

(437.) És a szerzőegy történethez keresett részleteket, és a célnál (egy

almafánál, amelynél nagyapjának bátyját kivégezték, mely éppúgy almafa,

mint az saját gyermekkori kertjükben, melynek kapcsán a tudás fájának történetét

idézi meg Mózes első könyvéből), az út végén érti meg, hogy sohasem

lehet megismerni elveszett rokonait a maguk egyediségében, de biztos,

hogy egyéniségek voltak, „és nem csupán bábuk, melyeket egy jó történet

érdekében lehetne mozgatni”. (502.)

A történet ezért alapvetően nem Shmiel Jäger és családjának története,

nem a holokauszt hatmillió áldozatából hatnak a története, hanem Daniel

Mendelsohn története, aki a keresésükre indul, illetve magának a keresésnek

a története. Ami úgy lesz kerek, ahogy a szerző megáll az almafa alatt,

de úgy nem éreznék csonkának, ha a vége ott lett volna, mint az első változatban,

melyet azután az „élet” továbbírt a második bolechowi úttal, hogy

Koppenhágában sikerül két ellentmondónak látszó verziót összeegyeztetni

Frydka Jäger haláláról: megbizonyosodnak arról, hogy a szerelmes Ciszko

Szymanski mentette Frydkát, elrejtette egy tanárnőnél, akit ezért szintúgy

meggyilkoltak. A történet végső soron egy utazás története, nemcsak egy

intellektuális izgalmakat tartogató történeti nyomozásé, hanem egy négy

kontinenst felölelő konkrét utazássorozaté is. És egy utazásnak bármikor

vége szakadhat, ahogyan egy történeti nyomozásnak is. A történet koherenciájának

kialakítása már az író feladata.

A nyomozás a gyermekkortól az érett felnőttkorig ível. A könyvet ennek

ellenére ilyen terjedelművé az elbeszélés módja teszi, ugyanaz, ami nem

történeti, hanem irodalmi alkotássá minősíti: a hosszas szubjektív reflexiók,

az elmélkedések, a beékelt gondolatmenetek és történetek, a rendkívül

erős érzelmi töltet, a hangsúlyozottan vállalt személyesség (egészen a

szerzőt fivéreihez fűző kapcsolat vallomásos leírásáig). A könyvet Daniel

Mendelsohn és családja személyes ismerőseként tehetjük le, és az interneten

pár kattintással a bolechowi kirándulás képeit is láthatjuk, a szerzőt

testvéreivel, az Ausztráliában emlékező bolechowiakat pillanthatjuk meg

egy letölthető videofilmen – nagyon közel kerülhetünk ehhez a történethez,

ezekhez az emberekhez. És ez a különleges közelség valódi emberekkel (és

nem irodalmi figurákkal) az, ami leköti az embert, hozzábilincseli ehhez a

testes kötethez.

Ha a könyvet Magyarországon is megjelentetik, a fordítónak nehéz dolga

lesz. Mendelsohn korábbi könyvének egy recenzense panaszkodik fogalmazásának

bonyolult voltára. Édesanyjának unokatestvére, a 16 évesen

agyonlőtt Ruchele Jäger kivégzéséről közel egy oldalas körmondatban ír

(210–211.), az ő édesanyjának a feltételezhetően a belzeci gázkamrában

történt haláláról szintúgy. (240–241.) Az érzelmek túláradása nem tűri a

szigorú stíluskorlátokat, mondhatnánk, ha nem látnánk példákat arra, hogy

tűrheti, miért ne tűrhetné, sőt tartalom és forma feszültsége csak növelné

a hatást. De ha a könyvet csak félig irodalomnak, de félig történelemnek,

afféle tényregénynek olvassuk, akkor ezt a hiányosságát talán könnyebben

elnézzük. Ez egy ilyen könyv.

És a hatásból kiindulva, melyet kiváltott, nemcsak szerintem jó könyv.

A The Lost nagy könyvsiker, hiszen még egy éve sincs, hogy 2006 szeptemberében

megjelent, s már nemcsak rendkívül kedvező kritikát kapott a

New York Review of Bookstól a Los Angeles Timesig (a New York Times

Book Review azt írta, hogy a könyv „a nyomozó empátia nagyszerű példája”,

mely „mélyebbre von bennünket [a holokauszt] élményébe, mint ahogy

azt korábban elképzelhetőnek tartottuk, és „új módon mesél el egy ismert

történetet”, Elie Wiesel pedig a Washington Post Book World hasábjain

méltatta – de idézhetnénk egy másik Nobel-díjas, John Maxwell Coetzee

dícsérő sorait is), hanem elnyerte a National Book Critics’ Circle Awardot,

a National Jewish Book Awardot és a Salon Book Awardot. Sikere üzleti siker

is, hiszen felkerült a New York Times, a L. A. Times és a Boston Globe

bestseller-listájára. Időnként szinte meditatív prózája miatt nem nevezném

thrillernek, mint egyes méltatói, de a szöveg kétségkívül fogva tartja olvasója

érdeklődését ötszáz oldalon keresztül.

Ennek fő eszköze az éles fókusz. Mendelssohn Auschwitz meglátogatása

kapcsán írja le, hogy „hatalmas volta, maga a terjedelem, a méret inkább

gátolja, mintsem elősegítené annak a nagyon szűk részletnek a megvilágosítását,

ami engem érdekel”. (112.) És nemcsak a hat ember sorsát nem lehet

onnan nézve megközelíteni, de talán a hatmillióét sem: „az elme gyakran

könnyebben hozzáfér a kis dolgokhoz, mint a nagy összképhez, például

természetszerűleg szívesebben közelítik meg az olvasók egy nagy történelmi

esemény jelentőségét egyetlen család történetén keresztül”. (18.) Az érvelés

meggyőző, a könyv mégsem elégszik meg az egyediséggel.

A Genezis könyvének részletei és az ehhez fűzött, a könyv aktuális részéhez

illeszkedőkommentárok egy középkori és egy modern rabbi magyarázatát

követve általános síkra emeli az elbeszélést: jó és rossz kozmikus

viszonylatait boncolgatja. Mendelsohn elmélkedéseket sző bele a cselekménybe,

vagy éppen az elmélkedésbe szövi az aktuális problematikát. A

kollaboráció problémájáról gondolkodik vagy éppen a testvérgyilkosságéról

– ez utóbbiról például annak kapcsán, hogy megtalálja nagyapja halála

után Shmiel Jäger leveleit, melyben az a háború előtt amerikai testvérei

segítségét kéri a kivándorláshoz. Káin és Ábel történetét felidézve rémlik

fel a szerző előtt a soha be nem igazolható gyanú: testvérei esetleg mégsem

tettek meg mindent a háború előtt Amerikába kivándorolni próbáló Shmiel

támogatására. „Legalább Lorka lányomnak sikerülne” – írja a kétségbeesett

apa. Vagy másutt felháborodva: „hogyhogy miért nem fordulok inkább a

feleségem amerikai rokonaihoz?!?”

Rosszak voltak a németek, a lengyelek még rosszabbak, de a legrosszabbak

az ukránok – hallotta már gyermekkorában a szerző, s a holokauszttúlélők

közt is sokan így vélik. A barátságos és segítőkész ukránok közt

folytatott kutatás során Daniel Mendelsohn szükségszerűen szembesült az

ártatlanokat is sújtó általános ítélet erkölcsi problémáival. Szodoma és Gomorrha

története ürügy a gondolkodásra a kollektív bűnösség kérdéséről.

A Genezis történeteinek beleszövése a cselekménybe a legnyilvánvalóbb

eszköz arra, hogy a kutatás és a J. család hat tagjának történetét az egyedi

ségből az általánosság szintjére emelje, sőt szinte egyetemes jelentőséget

kölcsönözzön egyes mozzanatainak.

A könyv érdeklődésre tarthat számot nemcsak azok körében, akik nagyobb

affinitással rendelkeznek a holokauszt tematikáját illetően, hanem

azok szélesebb körében is, akik számára ez a könyv jelentheti az első lehetőséget

arra, hogy bizonyos mértékben belülről lássák a zsidó identitás és

múltszemlélet problematikáját.

Elie Wiesel így ír a könyvről: „Valójában, hogy a talmudi mondást parafrazeáljam,

ha a világ valamennyi fájából toll válna és minden óceánból

tinta lenne és minden túlélőből történész, akkor sem tudnák visszaadni azt a

szenvedést, melyen a zsidó nép keresztülment”.

De a könyv alcíme bölcs kezdet: „A hat millióból hatot keresve”. Mintha

ezt mondaná nekünk a szerző: „Emberileg lehetetlen felidézni ilyen sok ember

szerencsétlenségét, agóniáját és halálát, így keresését hatra korlátozza.

Az ember a többiekre csak gondolhat, imádkozhat és sírhat értük.”

A könyv szereplői az írón és családján túl és velük szemben is elsősorban

a holokauszt-túlélő bolechowiak, és rajtuk, valamint „hihetetlen” történeteiken

keresztül a bolechowi zsidóság legéppuskázott és gázkamrába vitt

98 százaléka. A hat ember sorsa a hatmilliónak is emléket állít, sőt közelebb

hozza őket, mintha a hatmillióról akart volna szólni.

Daniel Mendelsohn: The Lost. A Search for Six of Six Million (Az elveszett. A hat millióból

hatot keresve). HarperCollins: New York, 2006. 512 o.

Szijártó István