Klió 2008/2.

17. évfolyam

Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa történetéből

„Balkáni erős emberek”. Balkáni tekintélyuralmi

vezetők a két világháború között és 1945 után

A Bernd J. Fischer által szerkesztett1 könyvet kezünkbe véve rögtön szembetűnik

a felsorolt államférfiak vegyes összetétele. Egyvalamiben azonban

mindannyian megegyeznek. Mindnyájan sóvárogtak, vágytak a hatalomra,

és azt hosszas küzdelmek után szerezhették meg olyan viszonyok között,

amelyekben a demokráciának eleve kevés esélye volt a kialakulásra. A hatalmat

szilárdan kezükben tartva, sokszor erőszakos uralmuk végéig irányítottak

és döntöttek életről-halálról. A könyv szereplőinek bemutatása hasonló

logikát követ: hatalomgyakorlásuk kezdetének bemutatását megelőzi

a gyermekkor, illetve a családi származás, háttér rövid ismertetése – amely

befolyással lehetett a politikai karrier alakulására, a politikai berendezkedésre

az adott országban.

1. Feroz Ahmad (Yeditepe University, Istanbul), Maria Bucur (John W. Hill Chair, Indiana

University, Bloomington), Frederick B. Chary (Professor Emeritus, Indiana University),

Lenard J. Cohen (Professor of Political Science, Simon Fraser University, Vancouver),

John K. Cox (Professor of History, Wheeling Jesuit University, West Virginia), Brigit Farley

(Professor of History, Washington State University), John V. A. Fine (Professor of Balkan

History, University of Michigan), Bernd Fischer (Professor of Balkan History, chair of

department of history, Indiana University, Fort Wayne), Robert Forrest (Professor of History,

chair of department of history, McNeese State University, Lake, Charles, Louisiana),

Stefan Krause (senior analyst, Skopje, International Crisis Group), S. Victor Papacosma

(Professor of History, director of the Lemnitzer Center, Kent State University), Despina

Papadimitriou (Assistant Professor of History, Panteion University, Athens, Greece).

Az Oszmán Birodalom örökségének problémái, melyek már 1918 után

komoly gondokat okoztak a politikusoknak, öröklődtek a második világháború

után is. Ez az örökség sokszor megnehezítette az átalakulást az

évszázadok során kialakult nagyfokú eltérő etnikai szerkezet és a kiterjedt

szociális-kulturális tradíciók miatt. Erre az „oszmán múltra” importálták a

nyugat-európai politikát, gazdaságot és társadalmat. Ezeket az évszázados

hagyományok figyelembevétele nélkül, többnyire egyszerűen átültették.

Az első világháború utáni balkáni területrendezéskor az új államhatárokat

a nemzetiségi viszonyok figyelembevétele nélkül húzták meg, gyakran új

többségbe vagy kisebbségbe kényszerítve ezzel az eltérő nemzetiségeket,

elültetve ezzel az elégedetlenség csíráját. Gyors urbanizáció, nagyfokú

munkanélküliség, mély szociális rétegződés jellemezte a válságot az 1920as

és 1930-as években. Mindez az addig összehangolt egységként működő

Monarchia piacának, gazdasági, geográfiai adottságának és a nyersanyag

források szétdarabolásának következménye volt. Az agrártársadalmak

gyenge produktivitása nem vehette fel a versenyt az európai és amerikai piaccal,

az iparosítási programok vergődtek a megfelelő szakképesítés híján.

A kiugróan magas katonai kiadások és a bekövetkező világgazdasági válság

csak fokozta a zűrzavart. A demokratikus hagyományok hiánya miatt a létrejövő

újszülött, ún. proto-balkáni demokráciák túl gyengék voltak. Emiatt

a balkáni „erős emberek” maguk kaparintották meg a hatalmat, gyakran a

hadsereg hathatós támogatásával. A Balkán legtöbb államában kialakult tekintélyelvűség

továbbfejlődött diktatúrává. Persze minden eset egyedi volt,

de a folyamat gyakran hasonló mintát követett. A diktátorok legfontosabb

vezérelve az állam egyben tartása volt, akár erőszak, elnyomás árán is. A

megnövekedett német és olasz befolyás hatására a balkáni diktatúrák olasz

fasiszta, német nacionalista mintákat alkalmaztak, beleértve a beszédeket, a

tisztelgést és a fajelméletet. Ám ezzel a hasonlóság véget ért. Nem kísérletezek

szociális társadalmi modell kialakításával, nem építettek politikai ideológiára,

vagy tömegmozgalmakra. A fejlődés alacsony szintje akadályozta

meg őket az áhított totalitarianizmus kiépítésében.

A könyv első fejezete2 a két világháború közötti diktatórikus jellegű

uralmi formák kialakulásával, illetve az „erős balkáni vezetők” személyével

foglalkozik, akik megjelenése a Balkánon felfogható a térségre évszázadokon

át jellemző autoriter rendszerek továbbéléseként. Zogu albániai,

Sándor jugoszláviai, II. Károly román királyt itt találjuk, csakúgy mint III.

Borisz cárt, Metaxas tábornokot és Ante Pavelicet. Kemal Atatürk (Musztafa

Kemal), noha országa területileg nagyobbrészt Ázsiához kötődik, szintén

ide számítható, politikai berendezkedésének tekintélyuralmi jellege miatt,

továbbá azért, mert a fent említett országok túlnyomó részének fejlődését és

berendezkedését az egykori Török Birodalom nagyban meghatározta. Albániában

Zogu, Jugoszláviában Sándor, Romániában II. Károly, Bulgáriában

Borisz hozott létre ún. királyi diktatúrát a két világháború között. Mindannyian

ismerték a nyugati demokráciák felépítését, és tisztában voltak vele,

hogy országuk elmaradottsága és a demokratikus hagyományok hiánya mi

att a nyugati mintákat nem lehet adaptálni. A Zogu által létrehozott rendszer

lényegében egy nyugati orientációjú monarchia volt, ahol a formák nyugatiak,

ám a hatalomgyakorlás lényegében módosított despotizmus maradt.

Uralma alatt jelentősen megnövekedett az olasz gazdasági és katonai befolyás,

amely majd az olasz invázióban csúcsosodott ki, véget vetve Zogu király

hatalmának. Jugoszláviában a fő probléma a szerb-horvát ellentét volt,

ami még csak parázslott az első világháború után. Ugyanez volt az oka az

1945 utáni, második Jugoszlávia széthullásának is. Sándor elképzelései az

állam irányításának mikéntjéről – erőfeszítései, hogy a problémákat megoldja

– király-diktátorrá tették (mint Albániában Zogut), így azok célpontjává

vált, akik elutasítottak mindenféle lehetőséget a békés megoldásra (pl.

az usztasa). Halála megakadályozta az ellenségeskedések megoldásának

lehetőségét és siettették királyságának véres széthullását.

2. Az első fejezet szerzői: Bernd J. Fischer: Zogu, Brigit Farley: Sándor, Maria Bucur: II.

Károly, Frederick Chary: III. Borisz, Feroz Ahmad: Kemal Atatürk, S. Victor Papacosma:

Ioannis Metaxas, John K. Cox: Ante Pavelic.

Romániában a politikai (alkotmány, pártok, jogrend) és az állami berendezkedés

(hadsereg, adminisztratív apparátus, biztonsági szervek) játékszerek

voltak II. Károly kezében, egészen félreállításáig. Diktatúrájának

jellemzője, hogy „fél-diktatúra” volt, nem állította félre ellenfeleit,

a Vasgárda vezetőit, noha a szervezetet üldözte. Kevésbé zavarta meg a

mindennapi életet – így lehetne összegezni tevékenységét. Összeomlásában

közrejátszottak a besszarábiai és erdélyi területi veszteségek és a rossz

utódválasztás. Bulgáriában III. Borisz, míg autokratív módon kormányzott,

gyanakvóan nézte a két háború között megerősödő fasiszta erőket.

Inkább a tradicionális monarchiákkal kereste a kapcsolatot, és a nemzetközi

politikában a konzervatív kormányokkal rokonszenvezett. A háború

előtt Borisz nem fogadta el az új kormányt, melyben hangsúlyos szerepet

kaptak a kommunisták, hanem Hitler felé közeledett, semleges elkötelezettsége

ellenére. A keserű véget és országának tragédiáját szerencsére

már nem élte meg. Törökországban Musztafa Kemalnak egy fő célja volt:

az ország modernizálása. Ám ezt nem lehetett egyszerűen a nyugati technológia

adaptálásával véghez vinni. Mélyebb reformokra, gyökeres változtatásra

volt szükség (nyelvreform és szellemi-ideológiai megújulás).

Atatürk teljes szociális, gazdasági és politikai átalakulást akart és nem

olyan elnök-kalifát, akit a hadsereg irányít. Új, világi ideológiát hirdetett,

mely a gyors előrehaladást segíti. Átfogó reformokat célzott meg, melyek

átalakítják a török köztársaságot modern nyugati állammá. Mivel nem

volt konzervatív, nem félt az állami/világi modernizációtól, vagy a többpárti

liberális demokráciától. Modernizációja és modernitása radikálisan

átformálta Törökország hagyományosan tradicionális, patriarchális társadalmát.

Ioannis Metaxas Görögországa egyedülálló volt a korszakban és a

térségben is. Nem hasonlított a királyi diktatúrákhoz. Diktatúrájának nem

volt olyan tipikus fasiszta eleme, mint az agresszív expanzió és a nemzeti

kisebbségeket sem üldözte. Olyan rendszert hozott létre, autokratikus

és fasiszta programok ötvözésével, melynek főbb elemei a jobboldaliság,

kommunista-ellenesség voltak. Metaxast nem egyszerű definiálni, mivel

folyamatosan arra törekedett, hogy olyan pozíciót építsen ki, amely eltér

az általános ideológiai táboroktól. Erőfeszítései, hogy pártvezetőként

vagy diktátorként tömegbázist építsen ki, elbuktak. Metaxas olyan hatalmat

birtokolt, amely nem élte túl a halálát.

A Balkán területén a két világháború között nagyon hasonló uralmi formák

jöttek létre: Romániában, Albániában, Bulgáriában és Jugoszláviában

királyi diktatúrák. Irányítóik előkelő családok tagjai voltak, „uralkodásra

termettek”. Tapasztalták az áthatolhatatlan szakadékot országaik elmaradottsága

és a nyugati nemzetek politkai-gazdasági-társadalmi berendezkedése

között. Tisztában voltak vele, hogy a különbséget az eltérő adottságok

miatt a minták puszta lemásolásával nem lehet csökkenteni. Saját országbeli

tapasztalataik és családi, gyermekkori, fiatalkori örökségükből összegyúrt

elképzelésük alapján új, módosított vezetési stílust alkalmaztak, amitől a

hátrányok gyors ledolgozását remélték. Igyekeztek a gazdaságot, az egészségügyet

és az életszínvonalat fejleszteni, ám a gazdasági világválság csak

akadályozta a lassan elinduló folyamatokat. Törökország és Görögország

esete speciális volt, míg Törökország a demokrácia mellett kötelezte el

magát és egy kiváló államférfiú vezetésével sikerült is radikálisan megváltoztatnia

az ország addigi balkáni arculatát és berendezkedését, ellenben

Görögország egyedi utas megoldással kísérletezett.

A második világháborúban a Quisling-rezsimek közül csak egy létezett

a térségben: Ante Pavelic usztasa Horvátországa. Az usztasa tevékenységeinek

két aspektusa volt különösen forradalmi az 1930-as évek kontextusában:

elsőként a terror széleskörű használata, különösen a szerbek elleni

népirtás, hogy új, radikális „tiszta” államot hozzanak létre; másrészt törekvés

egy tömegpárt és új, működő hierarchia létrehozására, a régi elitista,

állami hierarchia (az arisztokrácia) támogatása helyett. Óriási erőfeszítései

ellenére, hogy személyi kultuszt teremtsen, Pavelic soha nem volt népszerű

figura Horvátországban: illegalitásban vagy emigrációban volt az 1920-as

évektől, és az Usztasa soha nem vált tömegpárttá. Ugyanis az ország lakosságának

nagy többsége a Horvát Parasztpárttal szimpatizált, az értelmiségiek

pedig kommunista eszmékkel rokonszenveztek. Az usztasa kormány

majd minden akciója a német háborús gépezet ellátásában és az etnikai, faji

tisztogatásban, „Horvátország megtiszításában” merült ki.

A második fejezet3 a háború utáni problémákkal foglalkozik. Ezúttal a

kommunizmus árnyékában az albán, román, jugoszláv és bolgár fejlődésre

a szovjet minta követése volt a jellemző – kivételt csak Görögország képez,

ahol nyugati segítséggel egy véres polgárháború után folytatódott a

tábornokok uralma. Itt a problémák eltussolása és a nemzeti sajátosságok

erőszakos elfojtása, valamint az uniformizálás volt a jellemző.

3. A második rész szerzői: Bernd J. Fischer: Enver Hodzsa, John V. A. Fine: Josip Broz Tito,

Robert Forrest: Nicolae Ceaucescu, Stefan Krause: Todor Zsivkov, Despina Papadimitriou:

Georges Papadopulos, Lenard J. Cohen: Slobodan Milosevic.

Közös elem volt Enver Hodzsa és Josip Broz Titó rendszerében a nacionalizmus

erőteljes támogatása és az életszínvonal emelése, a nők egyenjogúsítása

és az oktatás fejlesztése. Romániában Nicolae Ceaucescu is hasonló

intézkedéseket vezetett be, és nehézipari beruházásokkal fejlesztette az

ipart. A személyi kultusz kiépítésében is hasonlítottak e vezetők. A terror

széleskörű alkalmazását eszköznek tekintették a hatalom megszerzésében

és megtartásában. A valós vagy fiktív politikai ellenfelekkel való leszámolás

szinte rutinszerűvé vált. Elmondható az is róluk, hogy a kommunista

párthoz már a háború előtt csatlakoztak, gyakran kimagasló szerepet játszva:

az ország polgáraként ismerték a helyi viszonyokat, problémákat, ellentétben

az emigráns kommunista szereplőkkel, akiket Moszkva később a

vezetésbe ültetett. Bulgária esetében is ez történt. Moszkovita kommunisták

vették át a hatalmat, ám mint Románia esetében, itt a hazai szereplők is előtérbe

kerültek. Görögország, Bulgáriával4 ellentétben, megszállást, éhezést,

véres partizánháborút és súlyos polgárháborút élt meg. Bár volt hasonlóság

és kapcsolat is a Metaxas diktatúrával,– az ezredesek diktatúráját végrehajtók

fiatal kadétok voltak Metaxas idején – az 1945 utáni rendszer mégsem

eredeztette magát tőle. Ellenben nem definiálta magát a liberalizmus

és a parlamentalizmus ellenségének. Jobboldali ideológiát követett, antikommunista

eszmékkel; a „forradalmat” meg kell védeni minden baloldali,

balközép elemtől. A görög fejlődés egyedi volt a nyugati demokráciák és

a kommunista blokk között. A jugoszláv vezető, Slobodan Milosevic, kissé

kilóg a sorból, hiszen a kommunizmus bukásával az ideológia és vele

együtt vezetőik is megszűntek hatalmukat gyakorolni, ám mind politikájában,

mind eszközrendszerében olyan hatalmat hozott létre, mely méltán

nevezhető egyeduralomnak. Eleinte a szerbek abban reménykedtek, hogy

Milosevic nemcsak visszaállítja a szerb nemzeti büszkeséget és megerősíti

a szerb ellenőrzést a provinciák fölött, hanem megőrzi a titói Jugoszláviát,

kiemelt befolyást hoz létre köztársaságuknak egy ilyen többnemzetiségű fö-

derációban. Még 1992-ben is sokan hitték, hogy elérheti a szerb egységet

a Balkánon, igaz, jóval súlyosabb áron. A véres, elkeseredett etnikai tisztogatásokkal

tarkított konfliktus, amit Belgrád szított – és ami az első Balkán-

konfliktushoz vezetett – aláásta hatalmát, ahogyan egyre keményebbé

vált egyeduralma, úgy nőtt ellenzéke. Amint a felülről irányított, erőszakkal

fenntartott kohézió megszűnt – a kommunizmus megszűnésével, összeomlásával

– mindenütt felszínre törtek a néhol évszázados ellentétek, melyek

újra lángba borították a Balkánt. Gondoljunk csak itt a titóista Jugoszlávia

széthullására, vagy akár a román rendszerváltásra.

4. Bulgáriában Todor Zsivkov irányította a pártot és az országot majd 35 éven keresztül.

Az utolsó „erős ember”, Milosevics, a széthulló Jugoszláviából származik,

próbálta azt összetartani, átalakítani saját elképzelései szerint. Az ő

bukása, majd hágai halála talán lezárta az autokratikus vezetők sorát, akik

a XX. században többször is romba döntötték országaikat és a Balkán-félszigetet.

Talán véget ért hatalmuk a XXI. századdal. Biztosat nem mondhatunk,

csak reménykedhetünk. Ezek a bizarr és többnyire brutális rezsimek

sokkolták a világ közvéleményét, bukásukat a sötétség végeként és az új

idők kezdeteként ünnepelték. Ám még a régió megfigyelői is elsiklanak

afölött a tény fölött, hogy ezek a személyiségek a Balkán hagyományos

autokratizmusának és önkényuralmi rendszerének részei voltak. Sokkal összetettebb

figurák, mint amit a róluk kialakított fekete-fehér képek mutatnak.

Uralmuk idején szembe kellett nézniük a nemzetiségi problémákkal,

az elmaradott politikai és gazdasági környezettel, szociális problémákkal,

a külső fenyegetettséggel. Mindezeket a közös oszmán múlt hatása bonyolította.

Bizonyos fokú gazdasági stabilitást és biztonságot, valamint némi

modernizációt véghez vittek, ez vitathatatlan. Ám ez sok esetben csak tüneti

kezelés volt. Ellentmondásos, erőszakos tetteik ellenére népeik kedvelték,

tisztelték, sőt, néha istenítették vezetőiket. Csak néhányuknak adatott meg a

békés halál. Erőszakkal kerültek a hatalomra, erőszakkal lehetett csak eltávolítani

őket. Ahogy Berndt. J Fischer találóan idézi: „De szeretnünk kell erős

vezetőinket, nemde?”

Bernd J. Fischer szerk.: Balkan Strongmen (Balkáni erős emberek). Hurst & Company, London,

2007 494 o.

Reszegi Zsolt