Klió 2008/2.

17. évfolyam

A rokontudományok köréből

Szent Dénes érsek pecsétje. Egy pecsétkörirat keletkezése

Thomas G. Waldman, a pennsylvaniai egyetem tanára a híres bencés apátság,

Saint-Denis pecsétjével foglalkozik izgalmas tanulmányában. A nevezetes

pecsét Szent Dénest, az apátság védőszentjét ábrázolja, főpapi öltözetben,

az öt kereszttel ékesített érseki palliummal, főpapi süveg (mitra)

nélkül, szerzetesi tonzúrával, ülő helyzetben, amint bal kezében könyvet

tart, jobb kezével pedig pásztorbotot fog, s egyben áldást oszt. Az ovális

pecséten olvasható körirat – Sigillvm Sancti Dyonisii archiepiscopi – érsekként

említi az apátság védőszentjét.

A monostor égi patrónusa az a Dénes volt, akit a III. században küldött

a pápa Galliába. Párizs környékén térítő tevékenységet végzett, a város első

püspökeként megszervezte az egyházi életet, majd 250 körül vértanúhalált

szenvedett két társával együtt. A legendája szerint lefejezését követően Dénes

a kezébe vette levágott fejét, és a vértanúság hegyéről (Mons Martyrum,

a párizsi Montmartre) egy angyal vezetésével elment oda, ahol a sírjának

kellett lennie. A legendában megörökített helyszínen már a IV. században

mauzóleumot állítottak, majd az V. század végén Szent Genovéva, Párizs

oltalmazója megépíttette az első bazilikát Szent Dénes tiszteletére. Tours-i

Szent Gergelynek a 6. század végén írott Historia Francorum című műve

Dénest a galliai egyházat alapító hét püspök egyikeként említi.

A Szent Genovéva által alapított templom a gazdag adományoknak köszönhetően

egyre növekedett. A VI. század végére már híres templom lett.

A szent sírját és kultuszát ápoló közösség bencés apátsággá szerveződött, s

templomukat többször átépítették és megnagyobbították. Az apátság a középkor

egyik leghíresebb monostorává, királyi temetkező hellyé vált. Az

elsőként ide temetkező Dagobert frank királyt (626–636) követően ide temették

többek között Kis Pipint, Kopasz Károlyt, Szent Lajost, Szép Fülöpöt,

I. Ferencet és a Lajosok sorát a tizenharmadiktól a tizennyolcadikig, de

itt nyugszik Martel Károly és számos királyné (Kasztíliai Blanka, Aragóniai

Izabella stb.) is.

Az apátság megerősödésével párhuzamosan a szerzetes közösség patrónusának,

Szent Dénesnek az élettörténete is bővült, módosult. A VIII.

században, Fulrad apát idejében megfogalmazott legendájában Gallia apostolát

azonosították az első században élt Areopagita Dénessel. A Bibliában

(Apostolok Cselekedetei 17,34) említett Dénes megkülönböztető neve

arra utal, hogy az athéni legfelsőbb törvényszék tagja volt, aki Szent Pál

Athénben elmondott areopagoszi beszédének hatására tért meg. A szent

legendájának végső formáját Hilduin apát a IX. század elején alakította ki.

Mesterien kiszínezett munkájában tovább gazdagította Dionysius Areopagita

életrajzát. Szerinte Dénes, mielőtt Galliába ment, Athén püspöke volt,

és személyesen maga Szent Pál szentelte fel azzá. Végül Dénes athéni püspököt

azonosította azon teológiai művek szerzőjével, aki Dionysius Areopagita

(ál)néven alkotott. Hilduin apát el is készítette a görög nyelven írt

értekezések első latin fordítását, miután Jámbor Lajos császár (814–840)

a bizánci császártól megszerezte és az apátságnak adta a művek kéziratát.

Nem tudhatta azt, amit az újkori kutatás kiderített, hogy az értekezések ismeretlen

szerzője az V. században élt. Nem kétséges, hogy az első századi

athéni, a III. századi mártír párizsi püspök és az V. században alkotó személy

(Pseudo-Dionysius Areopagita) azonosításával Hilduin a monostor

jelentőségét kívánta nyomatékosítani.

Az azonosítás egyes részleteit ugyan vitatták, de a lényeg nem változott.

Különös módon 1215-ben III. Ince pápa is beleszólt az Areopagita Dénes

és a Galliában térítő Szent Dénes azonossága körüli vitába. Az apátságnak

ajándékozta Areopagita Dénes görögországi csontmaradványait, így immár

senki sem vonhatta kétségbe a szerzetesek azon állítását, hogy az athéni

püspök ereklyéi valóban a Saint-Denis-monostorban vannak. Sőt ezzel

mindhárom személy ténylegesen az apátsághoz kapcsolódott: az athéni és a

párizsi püspök földi maradványait és Pseudo-Dionysius Areopagita műveinek

kéziratát is ott őrizték.

A kritikusok azonban nem szóltak arról, hogy Hilduin apát az életrajzban

érseki rangot adott Dénesnek (gloriosus Domini Atheniensium archiepiscopus

Dionysius), amikor Kelemen pápa Galliába küldte őt. S mint láttuk,

éppen ez a titulus olvasható, és a neki megfelelő ábrázolás látható az apátság

pecsétjén, melynek ezüst pecsétnyomóját a párizsi Archives Nationales

őrzi. Thomas G. Waldman ebből a tárgyból indult ki.

A Saint-Denis-apátság említett pecsétnyomójáról eddig a szakirodalom

azt tartotta, hogy a XIII. században készült. Erwin Panofsky, a Németországból

az 1930-as években Amerikába emigrált neves művészettörténész

ezt a kormeghatározást adta, amikor válogatást és fordítást közölt a monos-

tort újjáépítő Suger apát (1122–1151) műveiből (Abbot Suger on the Abbey

Church of St. Denis and Its Art Treasures. Princeton, 1946, 1979.). Hasonló

álláspontot képviselt Jannic Durand is a Saint-Denis műkincsei című kiállítási

katalógusban (Le trésor de Saint-Denis. Paris, 1991.). Szerinte a pecsétnyomó

1217 után készült. Waldman vitatja ezt. A körirat betűformáiból arra

a következtetésre jut, hogy a pecsétnyomót meglehetősen gyakorlatlan kezű

ötvös készítette a XIX. században, s mintája az apátság valamelyik XII.

századi oklevelén függő pecsét lehetett. Mindez szükségessé tette, hogy az

apátság pecséthasználatának kezdeteivel foglalkozzék. Összeállította és a

tanulmány függelékében közzétette a XII. század első feléből ismert apáti

oklevelek jegyzékét, külön kiemelve a pecsételéssel összefüggő adatokat.

A lista összesen húsz oklevelet tartalmaz. Ádám apát (1094–1122), illetve

híres utóda, Suger apát 1114 és 1150 között adta ki őket.

A két apát okleveleinek túlnyomó többségét pecséttel erősítették meg,

amint arra vagy az oklevél szövege, vagy a tárgyi nyomok (a pecsét felfüg-

gesztésére szolgáló pergamencsík vagy fonat, a számukra készült bevágások,

pecsét), vagy ritkábban mindkettő utal. Maga a pecsét azoban csak

Suger apát két oklevelén maradt fenn kopottan, illetve csonkán. Ennek ellenére

az oklevelek megerősítő záradéka alapján egyértelmű, hogy az apátság

pecséthasználata Ádám apát idejében kezdődött, ami összhangban áll a

többi monasztikus egyházi intézmény 1100 táján kialakult gyakorlatával.

Az említett két pecsét azonban nem teljesen azonos, vagyis két különböző

pecsétnyomóval készült. Waldman úgy gondolja, hogy az egyiket az apát,

a másikat a konvent használhatta. Azt is valószínűsíti, hogy a XIX. századi

vésnök a Suger apát oklevelén fennmaradt legrégebbi ép pecsét vagy annak

azóta elveszett példánya alapján készítette el a ma ismert ezüst tipáriumot.

Álláspontja szerint az eredeti XII. századi két pecsétnyomót az apátság

megszakítás nélkül használta egészen a XIII. század elejéig.

Gazdag összehasonlító anyag alapján Waldman arra a következtetésre

jut, hogy a Saint-Denis-apátság első két pecsétje leginkább a kortárs liege-i

püspökök pecsétjeivel rokonítható. A pecsétnyomót feltehetően lotaringiai

ötvösök készítették. A velük való kapcsolatokról munkájában maga Suger

apát is beszámolt.

A pecsét a legelterjedtebb gyakorlatnak megfelelően az intézmény védőszentjét,

Szent Dénest ábrázolja. A pallium, az érseki hatalom jelvénye

és ezzel összhangban a körirat a védőszent érseki rangját hangsúlyozza. A

tonzúra Waldman szerint azt jelzi, hogy szerzetesként, a szerzetesközösség

tagjaként kívánták megjeleníteni, míg a könyv az alkotóra, a Szent Dénessel

azonosított Pseudo-Dionysius Areopagitára utal. Ez utóbbi erős belemagya-

rázás, mivel a főpapok kezében levő könyv a Bibliát, főképpen annak a keresz-

ténység számára meghatározó részét, az evangéliumokat jeleníti meg,

nem pedig az ábrázolt személy saját alkotását reprezentálja.

A pecsét köriratának szövege és a pallium ábrázolás a pecsétképen Hilduin

apát Szent Dénesről írt életrajzának említett érseki minősítésére vezethető

vissza. Hogy Hilduin megjegyzésére hagyomány épült, azt több körülmény

segítette elő. Először az a feljegyzés, melyet Hilduin maga csatolt az

életrajzhoz. Eszerint II. István pápa, amikor 754-ben Saint-Denis-ben felszentelt

egy oltárt, többek között egy palliumot és kulcsokat adományozott

a monostornak. Másodszor arra a vetélkedésre gondolhatunk, amely Saint-

Denis, a királyi temetkezőhely és a reimsi királykoronázó székesegyház között

kialakult. Ha az utóbbi élén érsek állt, akkor az előbbi égi patrónusának

is illett érseknek lennie. A harmadik és legfontosabb tényező az apátság és

a területileg illetékes párizsi püspök között kibontakozó joghatósági vita

volt. A pecsét Waldman szerint a maga módján állásfoglalás volt ebben a

vitában.

A pecsét keletkezése előtt és után készült művészeti alkotások közül

két iniciálé és két kőemlék is ezt a hagyományt örökítette meg. Az apátság

pontosan nem datálható, de feltehetően a XI. század harmadik negyedében

keletkezett szertartáskönyvében (graduale) található iniciálén Szent Dénes

már érsekként jelenik meg, mivel a miseruha felett pallium formájú, noha

keresztekkel nem díszített ruhadarabot visel. A Canterbury-i Szent Ágoston

bencés apátságnak a vértanúk szenvedéstörténetét megörökítőkönyve a XII.

század elejéről szintén tartalmaz egy iniciálét, amely Szent Dénest ülőhelyzetben,

keresztek nélküli palliummal, könyvvel, pásztorbottal, áldást osztó

kézzel, mitra nélkül, viszont feje körül glóriával mutatja be. Az ábrázolás és

az apátsági pecsét hasonlósága vitathatatlan, ami Waldman szerint arra utal,

hogy az iniciálét a pecsét alapján készítették. Két ábrázolás az apátság Suger

apát idejében épült és 1140-ben felszentelt nyugati kapuzatához kapcsolódik.

Az egyik csak rajzon, míg a másik eredetiben maradt fenn. Antoine

Benoist a XVII. században örökítette meg Szent Dénes szobrát, amely azóta

elpusztult. Ez a szobor az apátság védőszentjét palliummal, püspöksüveggel

és glóriával, áldásra emelt jobb kézzel ábrázolta. A már akkor hiányzó bal

kéz feltehetően pásztorbotot vagy könyvet tartott. A nyugati kapuzat déli

kapujának timpanonján ábrázolt jelenetben a miséző és az oltáriszentséget

Krisztustól elfogadó Szent Dénes mitrát és palliumot visel.

Az apátság első pecsétje a fenti ábrázolások sorába illeszkedik. Keletkezésekor

különösen időszerű volt, hogy a pecsétkép és a körirat egyértelművé

tegye: Szent Dénes érsek volt, az egyházi hierarchiában magasabb rangja volt,

mint a párizsi püspöknek. A Párizs közelében fekvő apátság régóta egyházjogi

kiváltságokat élvezett. A területileg illetékes párizsi megyéspüspök viszont az

egyházmegyéjében fekvő valamennyi egyházi intézményre igyekezett joghatóságát

kiterjeszteni. Az apátság ellenállt a püspöki törekvéseknek. Erre minden

alapja megvolt, az apátság egyházjogi kiváltságokkal rendelkezett. II. Sándor

pápa 1065-ben megerősítette kiváltságos helyzetét. Egyházi kiváltsága (exemptio)

szerint az apát és a szerzetesek nem voltak alávetve a párizsi püspöknek. Az

apát bármely püspöktől kérhetett szentelt olajat vagy krizmát, illetve azt, hogy

oltár- vagy papszentelést végezzen. Ugyanakkor a monostor peres ügyeiben a

szerzetesek közvetlenül a pápához fordulhattak. II. Paszkál pápa is megerősítette

1103-ban az apátság kiváltságait. Bár kiváltságlevele nem utalt a párizsi püspökre,

annak ténylegesen nem volt joghatósága az apátság felett. A következő

évben Galon, Chartres-i Ivó, a híres egyházjogász tanítványa, került a párizsi

egyházmegye élére. Az új püspököt személyesen II. Paszkál pápa szentelte fel,

aki a szertartás alkalmával felszólította az egyházmegye papságát, hogy püspöküket

segítsék a püspöki jogok visszaszerzésében. A pápa sem maradt tétlen,

1105-ben levélben tiltotta meg Ádám apátnak, hogy a korábbi kiváltságokkal

éljen, hogy a párizsi püspök hozzájárulása nélkül más püspöktől kérjen szentelt

olajat, krizmát, oltár- vagy papszentelést. Ádám apát, Suger és a pápa 1107-ben

többször találkoztak egymással, a pápa a monostorban is megfordult. Kapcsolatuk

a pápával nyilván javult, de ez kedvezőpápai döntést nem eredményezett.

Ezért 1108 táján II. (Jámbor) Róbert francia király (996–1031) nevében az apátságban

oklevelet hamisítottak, amit 1112-ben VI. Lajos királlyal megerősíttettek.

A hamis oklevél biztosította az apátság korábbi egyházi kiváltságait. A monostor

és a püspök viszálya ezután megszűnt. A hagyomány elfogadottságára

mutat, hogy a XIII. század elején a párizsi Notre-Dame székesegyház nyugati

kapuzatán Szent Dénest érseki palliummal ábrázolták.

Waldman szerint az apátság első pecsétje akkor készült, amikor az apátság

egyházi kiváltságait veszély fenyegette, amikor a monostor és a párizsi

püspök kapcsolatai mélyponton voltak. Ebben a küzdelemben az apátság az

új pecsétet is felhasználta. Olyan köriratot és ábrázolását készíttetett, hogy

abból kiderüljön Szent Dénes érseki mivolta. A pecsét képe és körirata azt

bizonyítja, hogy minden létező eszközzel azt akarták kifejezni, az apátság

nincsen alávetve a párizsi püspöknek. A pecsét szerepe – legalábbis kezdetben

– jóval több volt az oklevelek megerősítésénél. A védőszent rangját és

tekintélyét hangsúlyozó pecsét képe és körirata az apátság XII. század eleji

törekvéseit: egyházjogi kiváltságainak védelmét szolgálta a párizsi püspök

ellenében. Az apátság pecséthasználatának kezdetei sajátos módon összekapcsolódtak

ezzel a sajátos egyházjogi küzdelemmel.

A gazdagon illusztrált tanulmányból nyilvánvaló, hogy az eszmény és

a valóság a pecsétábrázolásokon sem esik feltétlenül egybe, s hogy konkrét

esemény is hathat a pecsétkészítésre. Analógiaként az esztergomi székeskáptalan

két pecsétjére hivatkozhatunk. Az 1230-as években készült kisebb

pecséten az érseki székesegyház védőszentje, Szent Adalbert vértanú

vállán palliummal látható. Szent Adalbert, Prága második püspöke valójában

nem volt érsek. Az esztergomi székeskáptalan mégis érsekként ábrázoltatta,

mert székesegyháza érseki jellegét kívánta hangsúlyozni. Ugyanez

a helyzet viszont Lengyelországban más megoldást eredményezett. A gnieznói

székeskáptalan nem változtatott a valóságon, XIII. századi pecsétjén

Szent Adalbertet, az érseki székesegyház patrónusát püspökként jelenítette

meg.

Az esztergomi székeskáptalan 1317-ben készült nagypecsétje, szokatlan

módon, a királykoronázást ábrázolja. Ezzel azt fejezte ki, hogy a mindenkori

esztergomi érsek joga a királykoronázás. Erre a képi megjelenítésre döntően

azért volt szükség, mert ezt a kiváltságot nem sokkal korábban kétszer

is megsértették.

Befejezésül a tanulmány lényegét nem érintő ellentmondásra kell rámutatni.

Waldman a Suger apát idejéből ismert, csaknem megegyező két

pecsétről feltételezi, hogy azokat egyidejűleg használták, éspedig az egyiket

az apát, a másikat pedig a konvent (352. o.). Ennek ellentmond, hogy

Vilmos apát 1174-ben úgy döntött, két pecsét legyen, egy a konvent és egy

az apát számára. Intézkedésével azokat a visszaéléseket kívánta orvosolni,

amelyek abból származtak, hogy a korábbi apátok saját ügyeikben is az

apátság pecsétjét használták. Vilmos apát törekvését III. Sándor pápa azzal

támogatta, hogy 1179-ben felhatalmazza Saint-Denis apátját, hogy személyes

pecsétet használjon. Waldman mindkét adatot említi (354. o.), de nem

hasznosítja őket, s főleg nem utal arra, hogy ezek éppen feltételezését cáfolják.

Az ellentmondás feloldható, de ez egy másik írás tárgya lehet.

Thomas G. Waldman: Sigillum Sancti Dionysii archiepiscopi. La fabrication d’une légende

(Szent Dénes érsek pecsétje. Egy pecsétkörirat keletkezése). In: Bibliotheque de l’École des

chartes, t. 164, 2006, 349–370. o.

Solymosi László