Klió 2008/2.
17. évfolyam
A rokontudományok köréből
Címertudomány
Ottfried Neubecker (1908–1992) a XX. századi német heraldika
talán legjelentősebb
alakja volt. A Címertudomány először több mint húsz éve
jelent
meg,1 a könyv népszerűsége, valamint az, hogy Magyarországon
eddig még
nem ismertették, mindenképp indokolja, hogy szélesebb
közönség előtt is
bemutassuk. Változatlan kiadásról lévén szó, már a
fellapozáskor nyilvánvaló,
hogy a „jelenkori” címerek aktualitása az időmúlás
következtében
némiképp elavult, ismervén az elmúlt két évtized politikai
változásait jól
szemléltető állami, kommunális jelképhasználatban
bekövetkezett változásokat.
Neubecker jelen kötetének címe sajnos a magyar terminológia
szűkszavúsága
miatt leginkább a címertan szóval lenne visszaadható (a
német–
magyar nagyszótárban is ez a jelentés szerepel), lévén a
köztudatba nem
igazán épült be az első magyar tudományos heraldika
szerzőjének pontos
definíciója, amely szerint a heraldika (címerészet, vagy a
tágabb értelemben
vett címertan) két nagy területre osztható fel:
címertudományra (Wappenkunde)
és címerművészetre (Wappenkunst), és előbbin belül
beszélhetünk
a szűkebb értelemben vett címertanról (Wappenlehre), amit még
további
alterületekre oszthatunk.2
1. Ottfried Neubecker: Wappenkunde, München, 1980. Angol
nyelven is: A Guide to Heraldry.
Luzern, 1988.
2. Címertörténet, címerismeret, címerjog. Nyáry Albert: A
heraldika vezérfonala. Bp., 1886. 1.
Rövid történeti bevezető után az első fejezetben a heroldok
szerepéről
értekezik a szerző. Értelemszerűen ide kerültek a fontosabb
forráscsoportokat
bemutató részek a középkori pergamentekercsektől a mai (brit)
címereslevelekig.
A címer részeinek ismertetése egy szemléletes példával
történik: a porosz
királyi nagycímer gyakorlatilag minden heraldikai díszt
felvonultat. A
többszörösen osztott pajzsmezőn három egymás alatt
elhelyezett szívpajzs
is van. Az alappajzson teljesen nyílt, királyi sisak
nyugszik, sisaktakaróval;
márvány talapzaton pajzstartóként két „vadember” szerepel,
akik a fejüket
és ágyékukat övező babérkoszorút kivéve teljesen meztelenek,
kezükben
egy-egy zászlót tartva. A címerpajzsra felülről ún.
címersátor került, királyi
koronával a csúcsán, amely mögül a birodalmi lobogó emelkedik
ki.3
Külön fejezet szól a pajzsokról: a védőfegyver történeti
fejlődése követhető
nyomon a bayeux-i falikárpit preheraldikus ábrázolásokat
mutató
normann típusú pajzsaitól egészen a pusztán heraldikai
ábrázolásokon
használatos típusokig. Egészen különleges az a táblázat,
amelyben kilenc
európai országban használt pajzsformák fejlődését vizsgálja a
szerző fennmaradt
források alapján.4 A táblázatos forma lehetőséget nyújt arra
is, hogy
egy-egy ország azonos időintervallumban használt pajzsai is
összevethetőek
legyenek. Nyilvánvaló azonban, hogy a kiragadott példáknál
jóval több
típus is használatban volt.
Kevésbé megszokott, hogy egy címertani alapismereteket
közlőkötetben
a szerző nem a klasszikus címerképek–geometriai formák
felosztás szerint
halad, hanem egyszerűen felsorolja a lehetséges ábrákat, ez
esetben itt tárgyalja
a heraldikában használatos színeket és a prémeket ábrázolni
hivatott
mintákat, a pajzs alapvető felosztásait.
Ezután következnek a címerleírásra vonatkozó szabályok
(Blasonierung),
illetve példák, valamint a különböző módosító jelek. Az egyes
családon
belüli jelvények megkülönböztetésére szolgáló jelek, az un.
címertörés
eszközei, a kegyelmi jelek, amelyek egy bizonyos területhez
való tartozást
voltak hivatva jelezni (ti. az uralkodó kegyéből az adott
államra, vagy az
uralkodócsaládra utaló jel), illetve említés szintjén a
pártjelvényeket is itt
mutatja be a szerző.
Külön kiemelve esik szó néhány jelentősebb heraldikai
alakzatról, majd
példaként a „jelenkori” államcímerekben való
szerepeltetésükről. Így a keresztek
különböző típusairól, ezen belül a két ismert zászlóról a
„Union Jack”-ről
és a Dänenbrog-ról („Dán szövet”, a dán zászló),5 és olyan
államcímerekről,
amelyekben a kereszt szerepel (pl. Izland, Jamaika, Svájc).
Államcímerekben szereplő geometriai formákat is bemutat a
szerző,
szintén példákkal illusztrálva. Megjegyzendő, hogy itt
szerepel a Magyar
Népköztársaság 1957-től használt államcímere is (az ún.
Kádár-címer) példaként
arra, hogyan lehet a régi hagyományokat félretéve, új – a
nemzeti
színeket azonban mégis megtartó – jelképet alkotni.6
3. Ottfried Neubecker: Wappenkunde2. München-Ljubljana, 2007.
(Továbbiakban: I. m.)
38–39.
4. Holland, angol, francia, német, olasz, spanyol, magyar,
lengyel, orosz pajzsformák I. m.
49–51.
5. I. m. 80–81.
6. I. m. 84–86.
A mesteralakok után a címerképek közül fontosságban
kiemelkedő
oroszlánábrázolásokat taglalja a szerző, rövid történeti áttekintéssel.
Érdekes,
hogy a címerhasználat kialakulásának időpontjában már nem
éltek
oroszlánok Európában, ennek ellenére máig a leggyakrabban
előforduló címerállat,
megelőzve e tekintetben az összes honos állatot. Kétségkívül
nagy
szerepe volt ebben annak, hogy számos klasszikus műben és a
Bibliában
is gyakran emlegetett állat kiemelkedett a Physiologus többi
– homályba
vesző – lényeinek sorából. Népszerűségét jól tükrözi a régi
francia mondás:
„Qui n’ a pas d’armes porte un lion”, azaz akinek nincs
címere, oroszlánt
visel.7 Számos európai állam címerében is főszerepet játszik
az „állatok
királya”: Belgium, Luxemburg, Nagy-Britannia, stb.
Egyéb a természetben valóban előforduló állat mellett a
középkori
bestiáriumok szerzői által megalkotott számos képzeletbeli
lényt ismertet
Neubecker, melyek közül sok a heraldikai ábrázolásokba is
bekerült, sőt
némelyek éppen így menekültek meg a feledés homályából. A
baziliszkusz
például kakasfejű kígyótestű lény sárkányszárnyakkal, amit
varangy kelt ki
elaggott kakas tojásából. Érdekes, hogy a XV. században
Baselban annyira
féltek a baziliszkusztól, hogy egy kakast bíróság elé
állítottak azzal vádolva,
hogy tojásokat rakott.8 A per eredményéről nem maradt fenn
információ,
mégis a baziliszkusz a város címerének pajzstartója volt.
Annak ellenére, hogy a középkorban igen gyakori volt az
ember, vagy
inkább az emberi test részeinek címerben való ábrázolása (pl.
Aragónia ősi
címerében a kereszt négy szára között lebegő mórfejek, a
magyar nemesi
címerekről nem is beszélve), ezek mára jórészt kikoptak a
használatból,
kivételként említhető például Argentína címere, melyben
babérkoszorútól
övezett kék-fehér vágott mezőben „hű kezek” a botra tűzött
frügiai sapkát
– a jakobinusok jelképét – tartják.9
Külön esik szó a sasról és a többi, a heraldikában szereplő
repülő lényről.
Kultúrkörtől függetlenül a sas mint szimbólum fontos szerepet
töltött
be és a heraldikában is igen jelentős szerepet játszott,
különösen a német
nyelvterületen, ahol az egyfejű sas a német király, a kétfejű
sas a császári
címerben szerepelt. Konrad Grünenberg híres címerkönyvében a
németrómai
császárnak, mint Jeruzsálem királyának címerképeként
háromfejű
sast ábrázolt.10 Míg Lengyelország címerében a sas évszázadok
során szinte
semmit nem változott, addig Ausztriában 1918 után a sas fején
a koronát un.
falkorona váltotta fel, karmaiba pedig sarlót és kalapácsot
kapott a korábbi
uralkodói jelvények helyett, 1945-től lábairól széttört
láncok lógnak.
7. I. m. 90.
8. Henry Bedingfeld–Peter Gwynn-Jones: Címertan. H. n., 1994.
82.
9. I. m. 109.
10. I. m. 113.
Talán a leghíresebb növényvilágból vett motívum a francia
királyi címerből
jól ismert stilizált liliom, de emellett számos más növény is
fontos
szerepet kapott a heraldikában. Angliában például a rózsák
háborúja végén
a szembenálló felek színei a kétszínű Tudor-rózsában
egyesültek. Libanoni
cédrus szerepel Libanon vörös mezejű pajzsának ezüst
harántpólyáján,
Barbados „beszélő” címerében pedig szakállas fügefa
(barbados~szakállas)
látszik.11
Míg a középkorban gyakran a Nap- és Hold-ábrázolások tűnnek
fel, addig
a XX. században a legfontosabbá a csillag, leginkább ötágú
formája vált.
A szerző számos államcímer példáján mutatja be a címerképek
ezen másik
érdekes csoportját. Legtisztább formában Olaszország
emblémájában tűnik
fel a babér- és olajágtól övezett fogaskerékre helyezett
vörös szegélyűfehér
ötágú csillag, mára már történetivé váltak az egykori szocialista
államok
vörös csillagai, de tenger mögül felkelő természetesen
ábrázolt Nap van
Kuba és Libéria címerében.12
A mindennapi élet tárgyai már a heraldika hőskorában is
gyakran bekerültek
a címerekbe, gyakran azért, mert a címerkép utalt a viselő
személy
nevére (pl. kanalak~’spoons’ az angol Sponely család
címerében), de olykor
terület elnevezésére is (Kasztília címerében a
castillum~’vár’). Svédország
címerében három arany leveleskorona látszik kék mezőben,
felül
kettő, alul egy elrendezésben, a Vatikán címerében szereplő
pápai tiara és a
két egymásra helyezett kulcs egyértelmű vallási jelképek;
Uruguay kékkel
és fehérrel negyedelt ovális címerpajzsának mezőiben a mérleg
az igazságosság,
a hegytetőn álló erőd az erő, a ló a szabadság, a szarvasmarha
a
gazdagság szimbóluma.13
11. I. m. 123., 126–127.
12. I. m. 139.
13. I. m. 148., 151.
Sisak fejezetcím alatt mutatja be a szerző a mindennapi
fegyverhasználat
során használt sisakok történeti fejlődését, de kissé
szokatlan módon a
sisakdíszek kialakulása és különböző tipizálási lehetőségei
is e helyen szerepelnek.
Ez azért is érdekes, mert a sisakkoronák-koronák külön cím
alá
kerültek. Különösen jelentős volt a sisakdíszek
megkülönböztető jel funkciója
akár a csatatéren, akár a lovagi tornák alkalmával.
Utóbbiakon un. sisakszemléket
tartottak, ahol a sisakdíszek alapján azonosították a
heroldok
a résztvevőket és állapították meg, hogy ki vehet részt a
játékokon. A példaként
hozott illusztrációk között találunk magyar vonatkozású
képeket is:
Cillei Frigyes grófot teljes lovagi tornafegyverzetben, amint
Konstanzban
az osztrák Frigyes herceg ellen vonul, valamint Nagy Lajos
király patkót
harapó struccot ábrázoló sisakdíszét Gelre herold
címerkönyvéből.14
A heraldikai koronák kétségkívül az uralkodói koronák
mintájára terjedtek
el, a címerek viselőinek előkelőségére utalva. A szerző a
pajzsformákhoz
hasonlóan itt is táblázatszerű összeállításokat közöl.
Érdekes az angol
és német királyi koronaábrázolások nyomon követése a XIV.
század végéig
fennmaradt pecsét és kódexfestmények alapján. Külön
szerepelnek az európai
államok uralkodóinak koronái – köztük a magyar Szent Korona
is – és
külön nemzetiségek szerint az ún. rangjelző (király,
koronaherceg, herceg,
marquis, gróf, vicomte, báró, lovag, nemes) koronák.15
14. I. m. 157., 163.
15. I. m. 172–173., 177–180.
Neubecker az utolsó fejezetben nemcsak a külső heraldikai
díszeket
– pajzstartók, talapzatok, címerköpeny és címersátor,
jelmondatok, címerjelek,
rendjelek – tárgyalja, hanem itt kap helyet a címerfelvétel
és adományozás,
címeregyesítés, az egyházi, egyetemi heraldika igen szűkszavú
jellemzése is.
Az arisztokratikus és az egalitárius köztársaságok sajátos
jelképhasználatáról,
a kommunális heraldikáról (külön kiemelve a fővárosok címereit)
szintén
itt esik röviden szó, hasonlóképp a halotti és
epitáfiumcímerekről is.
A kötet gazdag illusztrációs anyaga nagy segítséget nyújt a
címerleírások
megértéséhez, mindez a felhasznált képek és a könyvben
szereplő
nevek mutatójával egészül ki, amely ezáltal még
áttekinthetőbbé válik. Eltekintve
attól, hogy bizonyos adatok mára elavultak – ami persze
nyilván
nem a szerző hibája – a kötet jól használható heraldikai
kézikönyv, aminek
fellapozása nemcsak a laikus érdeklődőknek lehet hasznos.
Ottfried Neubecker: Wappenkunde. (Címertudomány) Bassermann
Verlag, München–Ljubljana,
2007. 264 p.
Szálkai
Tamás