Klió 2008/2.

17. évfolyam

XIX–XX. század

Savorgnan de Brazza és a francia gyarmatosítás

1905. szeptember 27-én Dakarban elhunyt a francia gyarmatosító politika

egyik legnagyobb alakja, az olasz származású, de francia szolgálatba

állt Savorgnan de Brazza; halálának 100. évfordulója alkalmából a párizsi

Académie des sciences d’outre-mer (Tengerentúli tudományok akadémiája)

megemlékező ülést rendezett, ennek anyagából válogattunk.

Életét Jean Martin vázolta, s ebből megtudhatjuk, hetedik gyermeke volt

Ascanio de Brazzának és Giacinta Simonettinek, 1852. január 25-én született

Rómában. Jezsuita nevelést kapott, de már gyermekkorában érdeklődést mutatott

a tenger iránt. Párizsba került, majd a bresti École Navale-ba (Tengerészeti

Iskola), onnan következő állomásai Cherbourg és Toulon voltak. 1871-ben ismerkedett

meg Afrikával, a gyarmatosítással Algéria keleti részében, majd a

Guineai-öbölben, 1872-ben Gabonban. Miután sikerült francia hajóskapitányi

rangot szereznie, most már igazából tengerészként végighajózta Afrikában az

Ogooué-folyót annak hajózható szakaszán, 1878. novemberében Libreville-ben

találhatjuk, 1879. januárjában hősként tért vissza Bordeaux-ba. Franciaországhoz

ragaszkodását fejezte ki az a gesztusa, amellyel visszautasította II. Leopold

belga király ajánlatát, vegyen részt az általa alapított Association Internationale

Africaine (Nemzetközi Afrika Társaság) munkájában. Újra Afrika, Gabon; itt

megalapította Francheville-t, a leendő Franceville-t, továbbmenve, mint első

francia elérte a Kongó-folyót. A batekék főnökével aláíratott egy szerződést

(ami akkoriban egy néger főnök részéről egy kereszt odabiggyesztését jelentette),

ezáltal Franciaországot hatalmas gyarmati területhez juttatta, csakúgy mint

a Ncouna nevű helységet, ez utóbbit nem sokkal az angol Stanley odaérkezése

előtt! Intézkedése bizonyos nézeteltérésekhez vezetett Anglia és Franciaország

között… 1885-ben egy újabb afrikai település létesítése után, most már szilárd

hírnév birtokában tért vissza Párizsba, hogy alig két évvel később újra elinduljon

Afrikába, ezúttal azért, hogy Francia Egyenlítői Afrika alapjait végleg

stabilizálja. Mivel azonban „középszerű adminisztrátornak” bizonyult, visszarendelték,

s 1897-től Algériában telepedett le.

1905 nehéz időszakot hozott számára: nemzetközi botrány tört ki az általa

alapított gyarmaton, Kongóban; ma ember ellen elkövetett bűncselekményeknek

nevezhető akciókra derült fény, melyeket Kongóban hagyott

emberei követtek el. Az eset kivizsgálására Brazzát jelölte ki a francia

köztársasági elnök; a helyszínen csak nehezen jutott információkhoz. Nagy

betegen indult vissza Franciaországba, s útközben egy dakari katonai kórházban

meghalt. Holttestét először a párizsi Pere Lachaise temetőben helyezték

örök nyugalomba, a következő évben azonban Algírba szállították.

A szerző„idealistának” tartja Brazzát, de kiemeli, hogy az őáltala képviselt

politikát később Marokkóban Lyautey folytatja majd.

Jean-Hubert Brierre véleménye Brazzáról: ma azt az embert kell benne

tisztelni, aki rájött, Franciaország nagyságának a gyarmatosítás terén nem

abban kell állnia, hogy minél több területet annektál, hanem hogy az afrikaiaknak

átadja a tudást, a humanizmust, és igyekszik kibékíteni az ott élő

népcsoportokat.

Melyek voltak ezek a népcsoportok, s hogyan éltek? Ezt fejti ki cikkében

Paul Kaya. Nos, amikor Brazza Közép-Afrika nyugati részében megjelent,

ott bantu négerek és pigmeusok éltek elég jól szervezett társadalomban, amelyet

a mély vallásosság hatott át. Tudni kell, Brazza előtt már jártak arrafelé

európaiak, méghozzá portugálok a XV. század utolsó két évtizedében, akik

kereskedtek a négerekkel. Máshonnan érkezett csoportok megalapították

Kongó akkori fővárosát, San Salvadort. A portugáloknak a kereskedésen

kívül más céljuk is volt: keresztény hitre téríteni a bennszülötteket, amibe a

helyi főnök bele is egyezett. A kereszténység tana „hozzájárulhatott a négerek

közötti emberi kapcsolatok humanizálásához, az írás–olvasás pedig az

adminisztrációt modernizálta.” Sajnos, néhány európai nem a civilizációt

tekintette ottani életcéljának, hanem az egzotikus termékekkel és a rabszolgákkal

történő rablókereskedelmet. Másrészt a kereszténység is sok negatív

vonással vonult be a bennszülöttek életébe, megváltoztatva régi szokásokat,

törvényeket. Néhány bennszülött főnök maga is hozzájárult saját népe életének

rosszabbá tételéhez, mivel közöttük is elterjedt a mohóság, a gyors

meggazdagodás lehetőségének felvillanása; mindezek azután az ideérkező

európaiak biztonságát is egyre inkább veszélyeztette, míg a rabszolga-kereskedelem

a bennszülöttekben valódi fizikai rettegést ültetett el.

Catherine Coquery-Vidrovitch neves francia Afrikai-kutató, aki egyébként

kiterjedt afrikai terep- és civilizáció-ismerettel rendelkezik, a gyarmatosító

Brazzát kísérőket veszi szemügyre tanulmányában. Közöttük felbukkant

egy bizonyos Noel Ballay, foglalkozására nézve katonaorvos, aki

hűséges társnak bizonyult Brazza első három afrikai útján, 1890-ben azon-

ban eltávolodtak egymástól. Második útján egy Malamine nevű őrmester

neve bukkant föl; ő fontos szerepet töltött be mint tolmács, és mint a „fran-

cia lobogó őrzője és egy Pool nevű helység védője a konkurrens hódító ambíciók

ellen.” Ugyanez az őrmester több más, diplomáciai jellegű tevékenységben

is segítette Brazzát, csakúgy, mint Jules-Léon Dutreuil de Rhin, aki

a különböző minisztériumokkal folytatott tárgyalásokon volt a munkatársa.

Kik jelentkeztek Brazza hajóira? Fiatalok, akiknek unalmas életük volt, akik

csodálták őt – legtöbben azonban pénzszűkében voltak… Amiben valamennyien

egyformák voltak, az tapasztalatlanságuk volt. Az irányításban

szinte kivétel nélkül katonák és kipróbált tengerészek jöhettek számításba.

Afrikai harmadik útján már bennszülötteket is toboroztak a csapatba. A

szolgálat emberpróbálóan nehéz volt, hiszen általában egy évig voltak távol

hazájuktól, s a zsold sem volt valami magas. A Brazza-féle gyarmatosítás

elősegítette az afrikaiak egymás közötti keveredését is, hiszen több törzsbeli

bennszülött került eredeti lakhelyétől távolra, azaz cserélődtek. A meghódított

területeken csak a legkeményebb európaiakat hagyta Brazza, s ők a

helyszínen tapasztalatból tanulták meg azt, amit később azután az École de

la France d’outre-mer (Tengerentúli francia iskola) kezdett el elméletben

tanítani.

A Brazzáról írtakkal, mondottakkal kapcsolatban is illik figyelmeztetnünk

az olvasót arra, amit Lyautey esetében is megemlítettünk: olyanok írták

ezeket a cikkeket, hozzászólásokat is, akik a francia gyarmatosításnak

esetleg jelenleg is támogatói; ne röstelljük tehát Brazzát is megismerni más

világnézetű forrásokból is, így megint csak az Akadémiai Kiadó Fejlődő

országok lexikona idevágó cikkeit említjük, de nem szabad megfeledkezni

pl. Sík Endre Fekete-Afrika történetét taglaló művéről sem!... Micsoda

különbségeket láthatunk a különböző felfogások között!...

Jean Martin: Savorgnan de Brazza. Aperçu sur l’homme et l’oeuvre. S. de B. Gondolatok az

emberről és művéről. In: Mondes et cultures, tome LXV – 2005 – volume 1. Párizs, Académie

des sciences s’outre-mer, 2006. 652 o. pp. 517–526; Jean Hubert – Brierre: La célébration du

centenaire de la disparition de Pierre Savorgnan de Brazza. S. de B. halála századik évfordulójának

ünneplése. Ibid., pp. 514–515; Paul Kaya: Les populations du Congo et du Gabon a

l’arrivée de Savorgnan de Brazza. Kongó és Gabon populációi S. de B. megérkezésekor. Ibid.,

pp. 530–548; Catherine Coquery – Vidrovitch: Les compagnons de Brazza. B. társai. Ibid.,

pp. 537–548.

Kun Tibor