Klió 2008/2.

17. évfolyam

XIX–XX. század

A spanyol regeneracionizmusról

A történeti publicisztika minden országban többnyire a hazai múlt fájdalmas

vagy örömteli eseményei körül forog. Így hát érthető, ha a spanyol

történelem legutóbbi másfél évszázadáról szóló vitákból a magyar közvéleményhez,

sőt ennek szűkebb, történeti kérdések iránt élénkebben érdeklődő

részéhez is legfeljebb az 1936-1939-es polgárháborúról és a Franco-diktatúra

korszakáról szóló polémiák hullámai érkeznek el. Ha azonban a

spanyol publicitást tekintjük, hamar beleütközünk azokba az ugyancsak komoly

nézetkülönbségeket tükröző írásokba is, amelyek a XX. század e nagy

megrázkódtatásainak távolabbi, nem egyszer több évszázados forrásvidékét

érintik. Az ilyen pengeváltásoknak akár napjaink politikai szekérvár-építgetésében

is szerepe lehet. Ezek egyik gócpontja a XIX. század végének és

a XX. század elejének nagy szellemi áramlása, a regeneracionizmus körül

alakult ki.

A könyv, amelyről ez az ismertetés szól, szorosan szakmai produktum,

amely lehetővé teszi, hogy ezt a korántsem egyértelmű irányzatot egészében

és valódi mivoltában vegyük fontolóra. Többszerzős kötet, amelyet két

történész, Vicente Salavert és Manuel Suárez Cortina szerkesztett és foglalt

keretbe. Az első egyben a bevezetés egyik készítője, a második ezen túl

két tanulmány szerzője is. Az alapanyagot egy 2005 júniusában Gandíában

lezajlott szimpózium előadásai szolgáltatják, amelyeket a szerzők utóbb kiegészíthettek.

Információ-gazdagságát annak köszönheti, hogy a szerzők a

regeneracionizmus komplex képének megalkotására törekedtek, sok oldalról

járva körül az áramlat keletkezését, tartalmát, történelmi szerepét. Mint

a könyvet ajánló szerzők a fülszövegben is írják: „Interdiszciplináris szempontból

közelítve a regeneracionizmus a Spanyolország megreformálására

irányuló ajánlások összességeként jelenik meg, amelyeknek egyaránt volt

politikai, filozófiai, tudományos, technikai, gazdasági és oktatási vetülete.”

A szerkesztők bevezetőben kinyilvánítják, hogy nem áll szándékukban

megváltoztatni a regeneracionizmusról a spanyol tudományban élő képet,

s nem céljuk vadonatúj interpretáció kialakítása sem. Inkább vitára akarják

ösztönözni a történetírás alkotóit, hogy ezt az „izmust” tagolt, sokalakzatú

tényezőként mutathassák be, amely nem merült ki a rossznak minősített politikai

rendszer reformjának szándékában. Azzal a közkeletű nézettel szemben

pedig, mintha az áramlat fellépése pusztán az 1898-as spanyol-amerikai

háborúban elszenvedett vereségre adott válasz lett volna,1 arra mutatnak rá,

hogy a „spanyol probléma”, amelyre a választ a regeneracionisták kutatták,

sokkal régebbi keletű. Azt az élményt kellett feldolgozni, hogy az ország

„a XIX. századot óriási területű világbirodalomként kezdte meg, száz évvel

később viszont félszigeti méreteire visszaszorított harmadrendű hatalommá

lett”. Föl akarták deríteni, vajon a „hanyatlás” oka az uralkodó rétegek önzésében,

alkalmatlanságában, vagy netán a „spanyol faj”, a nép gyengeségében

rejlik; azt, hogy mi is a spanyolság (hispanidad), mit jelent spanyolnak

lenni. Már az 1870-es évektől sokan küszködtek ezzel a problémával. Maga

Cánovas del Castillo, a nagy konzervatív politikus és gondolkodó is több

tanulmányt szánt a spanyol „dekadencia” kérdésének. Az 1898-as „katasztrófa”

csak goromba emlékeztető injekció volt a korábbi veszteségekre.

1. Ilyen értelmezéssel találkozhatunk például a Salvat lexikon-kiadó 1999-ben megjelent Los

espanoles del siglo XX (A XX. század spanyoljai) című hasznos kiadványában (167–168, o.).

Az első tanulmány (Suárez Cortináé) megállapítja, hogy a XIX. század

spanyol társadalmi és gazdasági fejlődése tulajdonképpen nem adna alapot

végzetes hanyatlást feltételező vélekedéseknek. Bár Spanyolország jelentős

lemaradásban volt Európa fejlett országaival szemben, de saját kiindulópontjaihoz

képest a század során nagyot fejlődött. Mint írja, igazságosabb

volna, „ha a spanyol paramétereket inkább a közvetlen közelségében lévő

országokéival (Portugália, Olaszország, Görögország) állítanák párhuzamba”.

Ez az összehasonlítás nem adna okot borúlátó vagy éppen „katasztrofista”

értékelésekre. Mégis az újjászületés szükségességének érzését

kelthette a társadalom sok tekintetben régies foglalkoztatási szerkezete, az

egyház túlsúlyos társadalmi befolyása, az urbanizáció lassú menete, a politikai

élet klientelista jellege, az életviszonyok kezdetlegessége, a lakosság

nagy részének írástudatlansága és a közélet kérdései iránti közömbössége,

a súlyos megélhetési nehézségek által generált paraszti emigráció. A szerző

statisztikákkal világítja meg a társadalom fejlődése és megrekedése által

egyszerre jellemzett kettős helyzetet. Ezért kerestek a regeneracionisták, a

korban előretörőben lévő pozitivista filozófia szellemében, ezekre a problémákra

gyakorlati megoldásokat. Ám ezek megvalósításában leküzdhetetlennek

tetsző akadályokba ütköztek. Emiatt egyre halmozódott bennük a

végzetes bajok érzése. Miguel Unamuno, a költő és filozófus 1896-ban egy

sevillai előadásában ezt írja a hajnalban kelő és sötét este nyugovóra térő

földművesrő1: „Mi neki a történelem, amiről a papírok írnak? Mit számítanak

a nagy hadvezérek hőstettei?” 1898 megrázkódtatása pedig valóban új

lendületet adott az újjászületés módozatait kereső értelmiségiek és politikusok

szellemi erőfeszítéseinek.

Pedro Ribas írásában (A regeneracionizmus – újraolvasva) megkísérli

körülhatárolni azoknak a gondolkodóknak a körét, akiket a különböző

elemzők regeneracionistáknak tekintenek. Meglepő következtetésre jut:

alig néhányuk szerepel minden felsorolásban. Ezt azzal magyarázza, hogy a

regeneracionizmus különbözőirányzatú szerzők és eltérő időszakok kérdés-

felvetéseinek halmaza. Ebből eredően az áramlatnak nincs is „általánosan

elfogadott meghatározása”. Azt is kérdésesnek tartja, hogy a kiemelkedő

értelmiségiek híres „1898-as nemzedéke” minden további nélkül egészében

besorolható lenne a regeneracionisták közé. José Ortega y Gassetről

pedig kimondja, hogy ő inkább az áramlat által befolyásolt, mint azt befolyásoló

szerzővolt. A leginkább Lucas Malladát, Joaquín Costát, az áramlat

legszélesebben ismert, jellegadó személyiségét és Ricardo Macías Picaveát

emeli ki, mint az irányzat alkotói körének „magvát”. Fontosnak tartja,

hogy a bajokat ezek biológiai hasonlattal úgy kezelik, mint betegségeket,

és gyógyításukra a reformkudarcok nyomán a belgyógyászok helyett egyre

inkább a sebészeket tartják illetékeseknek. Így jut el a késői Costáig.

Ő Spanyolország bajainak orvoslására „vaskezű sebészt” tart hivatottnak, aki

a fekélyt kivágja. („Oligarchia és kacikizmus”, 1902.) Costa ekkor már úgy

látta, hogy a megoldást nem a parlamentnek, hanem a népnek kell diktálnia,

a parlament csupán arra hivatott, hogy ezt jóváhagyja. Ő is hangsúlyozza,

hogy e szerzők munkássága inkább az addig elvégzett munka összegezése.

Ezt olyan hasznos listával igazolja, amely 1873-tól 1918-ig fölsorolja az

irányzathoz sorolható szerzők 36 legfontosabbnak tartott művét. Ez, mint

írja, alkalmat ad rá, hogy megállapítsuk az általuk legfontosabbaknak tartott

témákat – és alig talál közöseket. Vizsgálatának egy érdekes részében

visszanyúl az 1973–74-es Első Köztársasághoz. Megállapítja: ez nem maradhatott

fenn, mert nem volt elegendő szociális háttértámogatása ahhoz,

hogy a politikai modernizációt összekösse azoknak a társadalmi állapotoknak

a mély átalakításával, amelyeken az oligarchia hatalma nyugodott. E

tekintetben elsőrendűnek a nagybirtok fennmaradását tartja. Unamunónak

egy korabeli szerzővel vitatkozó írásából a tisztán gazdasági modernizáció

kritikáját idézi: „Ne mondja nekünk, hogy ha nő az országos gazdagság,

akkor minden polgár nyer ezzel! A gazdag Angliában is, minél jobban gazdagodnak

a gazdagok, annál szegényebbek lesznek a szegények.”

Ribas vitatkozik a Franco-ellenes ellenzék kiváló gondolkodójával, Enrique

Tierno Galvánnal, aki Costa munkásságában szerinte túlhangsúlyozza

az autoritarizmus felé mutató elemeket. Vele szemben Costa és Picavea munkásságából

elsősorban az autoritarizmussal ellentétes gondolatok megfogalmazását

emeli ki. Az 1874 utáni restaurációs időszak parlamentarizmusával

szembeni kritikájuk is demokratikus gyökerű. Ám amikor a forradalomról

beszélnek, nem említik a munkásságot, elsősorban egy megreformált falura,

a falusiak közösségeire szegezik a tekintetüket. Ribas, az egyetemi oktató

nem hazudtolja meg magát: cikkéhez roppant érdekes mini-szemelvénygyűjteményt

told; egész kis szemináriumot lehetne építeni rá.

A századforduló és az 1898-at követő évek spanyol közgazdasági állapotairól

ír Eloy Fernández Clemente. Írásának témánk szempontjából legfontosabb

részében annak a magyarázatát keresi, miért követte a háborús

vereséget olyan gyorsan a gazdaság helyrerázódása. Kiemeli az 1898 utáni

„konzervatív regeneracionista” Fernández Villaverde pénzügyminiszter

szerepét ebben a fellendülésben. Főleg költségvetési-, hitel- és pénzügypolitikáját

dicséri; így 1899-es rendeletét, amely egyaránt jövedelemadóval

terhelte meg a béreket, a vagyonokat, valamint a magánszemélyek és a társaságok

járadékbevételét. Ez és takarékossági programja „végül felülkerekedett

Polavieja2 akaratán, aki a fegyverkezési kiadásokat emelte volna.” A

szerzőszerepe a kötetben, hogy górcső alá veszi a legfőbb regeneracionisták

gazdasági és gazdaságpolitikai nézeteit. Az olvasót aligha lepi meg, hogy

következtetései lényegében egybeesnek a korábbi szerzőkéivel: a helyzet

– írja – egyáltalán nem volt kilátástalan. Egyrészt az, hogy „szabad értelmiségiek

egy nemzedéke (jogászok, professzorok, írók) ennyi szenvedélyt,

ennyi elemzést szentelt Spanyolország problémáinak, azt jelentette, hogy

már megtették a fél utat az ország olyannyira sürgetett és áhított megmentése

felé. Másrészt (s itt a nemrégiben elhunyt nagy történészt, Javier Tusselt

idézi), „az, hogy a változtatást lehetségesnek tartották, már önmagában a

modernizáció kétségtelen jele volt”. Ám az is igaz, hogy a bajok sugallta

borúlátás miatt olykor ezeket türelmetlen hangon és dramatizálva fogalmazták

meg. Mégis úgy véli, hogy az 1914-es háború kitöréséig eltelt évek

tanúsága szerint a jövő a gyakorlatban jobban alakult az előre jelzettnél. A

recenzens persze jó néven venné, ha a szerző tíz-tizenöt évvel messzebb

nézne előre (ahogy ezt visszafelé megteszi), amikor a meg nem oldott prob-

lémákból eredő, a regeneracionisták által prognosztizált nagyobb konfliktusok

már világosan kirajzolódnak.

2. Camilo García de Polavieja brigádtábornok (1838–1914), hadügyminiszter, a királyi udvarhoz

közel álló, a politikai rend szorosabbra vonását, egyfajta királydiktatúra kialakítását szorgalmazó

személyiség. Erre vonatkozó javaslatát lásd María Carmen García-Nieto-Javier M. Donézar-Luis

López Puerta: Bases documentales de la Espana contemporánea 5. köt. (Crisis del sistema

cánovista 1898–1923. Guadiana, Madrid, 1972. 41–49. o.

A regeneracionizmus egyik legerőteljesebb vonulata az oktatási erőfeszítések

igénylése volt. Ez nem csoda, hiszen a műveletlenség legszembeötlőbb

jele, a lakosság kétharmadát érintő analfabetizmus, különösen a

falvakban, messze meghaladta nemcsak a fejlett nyugat-európai, hanem a

legtöbb közép-európai államét is. María del Mar del Pozo Andrés annál

meglepőbbnek tartja tanulmányában (A nevelők és a „Spanyolország-probléma”),

hogy míg Costa és társai a tanítót látnák a megújulás kulcsfigurájának,

az elemi iskolai pedagógusok szerepe a regeneracionista mozgalomban

alig kimutatható. Ezzel szemben számos tanító, függetlenül a magas értelmiség

terveitől, maga is az addig elhanyagolt iskolák felkarolásában látta a

bajok gyógyszerét. Látták, hogy „a tudatlanság a hordozója a legsúlyosabb

bajoknak, amelyek megrontják, és hamis vágányra viszik a nemzeti életet”.

Idézi Rafael Altamira y Creveát, a XX. század nagy történészét, aki 1901ben

ezt írta: „Miből táplálkozik a kacikizmus3 és a politikai erkölcstelenség,

ha nem a tömegek tudatlanságából?”

A modern nevelési eljárások és pedagógiai eszmék, figyelmeztet a szerző,

valójában jelen voltak a spanyol oktatók egy csoportja körében. Jelentős

magánintézmények (pl. az 1868–1874-es forradalom bukása után az egyetemekről

elbocsátott professzorok által alapított Szabad Oktatás Intézete)

a gyakorlatban is alkalmazták ezek ajánlásait. Ám az első kísérleti iskolák

csak a húszas években jöttek létre, a modern nevelési elveknek pedig szélesebben

majd az 1931-es Második Köztársaság nyit kaput.

Az iskolának a regeneracionisták minden csoportja alapvető jelentőséget

tulajdonított a nemzet fölemeléséhez szükséges szellemiség és készségek

kialakításában. Ám ezek tartalmáról különböző, olykor szögesen ellentétes

elképzeléseik voltak. A liberálisok egységes, szabad Spanyolországot

hirdettek, amelynek az értékeit a gyermekkortól elsajátíttatott, azonosságot

teremtőmozzanatok hordozhatják: az egységes (kasztíliai) nyelv, az azonos

történelmi múlt és kultúra, valamint bizonyos jelképek (a himnusz, a zászló,

a címer). A mérsékelt regionalisták, akik között jelentős volt a katalanisták

szerepe, azt szorgalmazták, hogy a régiók lakossága a maga identitását

(esetenként saját nyelvét, kultúráját) megőrizve tagolódjon be a nemzetbe. Az

iskolának tehát a „kis haza” iránti szeretetet kell a „nagy hazához” való ragasz-

kodással összehangolnia. Ám létezett az „Egy és nagy Spanyolország”

törekvése is, amelynek fontos része volt a birodalmi múlt faji elemekkel

alátámasztott kultusza, és az új birodalmi Spanyolország álomképe. Végül

a „Spanyolország a spanyoloké” álláspontja erősen oligarchia- és kacikizmus-

ellenes3 programot fogalmazott meg. Az új Spanyolország akkor valósulhat

meg, mondták, amikor a nép nagy tömege megszűnik a közügyek

iránt közömbös alattvaló lenni. Nyilvánvaló, hogy ezt a négyféle víziót az

iskolarendszer nem sugallhatta egyszerre.

3. A „kacikizmus” szóval a kor spanyol szerzői a helyi kiskirályoknak a politikai közéletet

kezükben tartó és eltorzító hatalmát illették.

Ugyancsak a nevelés problémáit boncolgatja Alejandro Mayordomo előadása

(„A társadalom és a politika pedagógiai formálása”). A Nobel-díjas

orvos-fiziológust, Santiago Ramón y Cajalt idézi, aki szerint a spanyol nép

„nem degenerált, hanem csak pallérozatlan”. Bemutatja, hogyan tárta föl

Lucas Mallada 1890-ben az oktatás rendkívül erős elmaradottságát; hogyan

utalt Macías Picavea már előbb arra, hogy ez a mulasztás meghatározza az

iskoláztatás felsőbb láncszemeinek a minőségét is. Érdekesen elemzi a korabeli

pedagógiai folyóiratok vitáit és tervezeteit. Hangsúlyozza Bernardo

Giner de los Ríosnak, a Szabad Oktatás Intézete vezetőjének azt a véleményét

is, hogy nem elég többet költeni az iskolára. A kellő nevelő hatáshoz

hozzátartozik az iskola vonzó, szabad légköre is.

Minden tanulmány foglalkozik a spanyol szellemi életet a tárgyalt évtizedekben

ért külföldi hatásokkal. Roppant érdekes ebből a szempontból

Raquel Álvarez Peláez írása (Biológia, orvostudomány, egészségügy és

örökléstan), amely a társadalmi hanyatlásban (szociáldarwinista alapon)

antropológiai, „faji” tényezők hatását keresők nézeteit mutatja be. Ezek közül

többen a „latin faj” dekadenciájának és az „északi”, árja fajok sokkal

nagyobb életképességének a tézisét állították szembe. A társadalmi jelenségek

„biologista” értelmezéséről van szó, amelynek egyik elágazása volt például

az a gondolat, hogy korlátozni kellene a „gyengébb képességű alsóbb

osztályok” biológiai reprodukcióját, és támogatni „a tehetősebb középosztályét”.

Ennek a tanulmánynak nagy erénye, hogy beszédes szövegeken

mutatja be a külföldi szellemi áramlásoknak (többek közt Ernst Haeckel és

Herbert Spencer nézeteinek) a behatolását a spanyol szellemi életbe. Bemutatja

azokat a regeneracionista szerzőket is, akik szembeszálltak a biologista

értelmezésekkel, egyértelműen társadalmi okokra vezetve vissza bizonyos

káros jelenségeket. Idézi például a barcelonai professzor Ignaci Valentí

i Vivó „Örökléstan és biometria” című könyvét. „Társadalmunk – írta a

szerző – alárendeli a személyeket a dolgoknak, ez utóbbiakat magasabbra

értékelve és előbbre sorolva, mint az előbbieket, istenítve a pénzt és aláértékelve

az erényt, olyan nyilvánvalóan, hogy ezt bárki átláthatja.” (223.

o.). A lakosság magatartásbeli fogyatékosságait helyzete fogyatékosságaira

vezette vissza; Anglia és Németország elsőbbségét pedig arra, hogy ezek az

államok „kellően foglalkoznak az egész nemzet egészségével, gondoskodva

minden osztály jövőjéről.” Ám voltak a korban – mutat rá Álvarez Peláez -,

akik kritikátlanul hittek az öröklődés elsőbbségében a neveléssel szemben.

Tudománytörténeti szempontból közelít a századfordulós fejlődéshez

Antoni Roca Rosell „Hazafias koncepciók a tudományról és a technikáról”

című írásában. A fejlődést visszatartó tényezők közül kiemeli az egyház

nagy befolyását. Az angol T. F. Glick spanyol témájú könyvét idézve megállapítja,

hogy „A XX. század utolsó évtizedeiben lehetetlen volt úgy szólni

az evolucionista feltevésekről, hogy ne keveredjenek azonnal a vallás és a

tudomány közötti vitába.” Pedig kivételek is voltak. Landerer y Almera,

egy barcelonai kanonok például az evolúció feltevését alkalmazta a paleontológiában.

Sajátos jelenséget lát abban, hogy a relativitás-elmélet és a pszichoanalogia

fölbukkanását, amelyet a baloldal lelkesen üdvözölt, végeredményben

a konzervatívok is elfogadták, mivel ezek nem érintették a korban

legnagyobb vihart keltett elméletet az ember származásáról. Glicktől három

példát hoz föl arra, hogy „insztitucionalisták”4 és konzervatívok közösen

vitattak meg nagy közéleti kérdéseket, és együtt támogatták megoldásukat.

Az egyik ilyen az oktatás fejlesztéséről készített 1907-es tervezet, amelynek

a végrehajtását éppen ezért Primo de Rivera tábornok 1923 utáni diktatúrája

is folytatni tudta. Együtt vettek részt az 1908-ban alapított Tudományos

Haladás Spanyol Szövetsége tevékenységében és az Országos Társadalom-

biztosítási Intézet szintén 1908-as létrehozásában is.

4. A már említett Szabad Oktatás Intézete működtetői és támogatói.

A kötet összefoglalásának is tekinthető Suárez Cortina „Az értelmiségi

elit és a politika a liberális Spanyolországban”. Alapos elemzése annak, hogyan

alakult az értelmiség jelentős közéleti szereplővé, és miért nem tudta

betölteni azt a szerepet, amelyre pedig hivatottnak érezte magát. A szerző

ítélete kemény. A társadalom irányítása – mondja – közvetlenül nem az értelmiség

feladata. Hivatása az, hogy elemzéseivel kérdésfeltevéseivel ösztönözze

a politikai osztályt a kor követelte problémák megoldására. Amikor

azonban az 1898-as „katasztrófa” a politika tevékeny szereplőivé tette az értelmiségiek

egy csoportját, kiderült, hogy nincs mögöttük olyan értő tömeg,

amely törekvéseiknek nagy nyomatékot adhatna. Külön is megvizsgálja a

regeneracionisták és a szocialisták kapcsolatát, amelyet kudarcnak tekint. A

munkásmozgalomban „obrerista” szelek fújtak, a munkás apoteózisa és az

értelmiségiekkel szembeni bizalmatlanság uralkodott. A szocialisták híres

professzori gárdája – Julián Besteiro, Fernando de los Ríos, Luis Araquistain

és mások – később lépett színre. Az értelmiségieket megdöbbentette az

a viszonylagos közöny, amellyel a tömegek a háborús vereséget fogadták,

miután a háborút a birtokon belüli osztályok ügyének, a vereséget az ő vere-

ségüknek érezték. Az új értelmiségiek színre lépése, akik maguk léptek

a politikai színterére, nem a háború következménye volt, korábbi eredetű,

az anarchisták elleni, kivégzésekbe torkolló, koncepciós Montjuic-perig

nyúlik vissza. 1912-ben jött létre aztán a Reformista Párt, 1914-ben pedig

egy új gondolkodó-nemzedék. Suárez Cortina Ortegát idézi: „Ahhoz, hogy

bevonjuk a politikai cselekvésbe a félreszorított tömegeket, az kell, hogy

mindenkinek tudatába véssük: a politika, amely eddig színtiszta komédiavolt,

kezd hiteles valósággá lenni. És csak akkor lesz azzá, ha a valóságos

nemzeti problémák tanulmányozásából táplálkozik.”

A kép tehát a kötet végére kikerekedik. A könyv utolsó fejezeteiben

mind kevesebbszer olvasható a „regeneracionizmus” műszava. S tudjuk:

lassacskán, a regeneracionisták köpenyéből a cselekvő szellemi erők és velük

többé-kevésbé párhuzamos politikai csoportok sokasága bontakozik ki,

az irányzat beépül újonnan fellépő eszmei és politikai alakzatokba. 1909ben

még a polgári baloldal és a szocialisták mindaddig összehozhatatlan

választási szövetsége is létrejön. Ám másfelé is vezetnek utak. Tradicionalista,

fundamentalista körök már nem csak az 1898-as vereség, hanem a

több évszázados elfajulás rémképét idézik föl, és mindezért a felelősséget

a felvilágosodásra és a bűnös modernizáció fő szereplőire, a liberálisokra

zúdítják.

A hatalmas forrásanyaggal alátámasztott, rendkívül gondolatgazdag,

nem mindenben ellentmondásoktól mentes, nem egészen 300 oldalas kötet

nagy vállalkozás. Impozáns jegyzetapparátusát is beleértve a XIX. század

végének és a XX. század elejének spanyol történelmi és eszmetörténeti folyamatairól

adott sűrítmény.

Ja igen: a szerzőközösség egy ígéretét – talán maga sem vette észre – nem

tartotta be. Egyetlen új definíciót ugyan valóban nem adott a regeneracionizmusról.

Ám indíttatást adott sokféle új interpretációs próbálkozáshoz.

Vicente Salavert, M. Suárez Cortina, szerk.: El regeneracionismo en Espaňa. Política, educación,

ciencia y sociedad. (A spanyol regeneracionizmus. Politika, nevelés, tudomány és a

társadalom) Publicaciones de la Universitat de Valencia, 2007. 293 o.

Harsányi Iván