Klió 2008/2.

17. évfolyam

XIX–XX. század

Erdély sorsa – ahogyan a Quai d’Orsay látta (1944–1947)

Georges-Henri Souton professzor (Université de Paris IV. Sorbonne), a

szerző egykori tanára ajánlja az olvasó figyelmébe a kötetet. Előszavában

kiemeli a téma jelentőségét, a feldolgozás tartalmi értékeit és nyelvi teljesítményét.

A professzor Fülöp Annával egyetértően foglalja össze a munka

leglényegesebb mondanivalóját. Rámutat arra, hogy Erdély 1944 és 1947

között fontosabb szerepet játszott a szövetségesek közötti viszony alakulásában,

mint amilyet korábban tulajdonítottunk neki. Megállapítja, hogy az

1920-as megoldás Erdélyt illetően (mint írja: összetett térképe miatt is) nem

az egyetlen lehetséges mód volt, s talán nem is a legjobb megoldás. Párizsban

a bécsi döntés előtt kétségesnek látták, lehet-e olyan határt megvonni,

hogy kevesebb magyar kerüljön Romániába. Az 1919-et követően formálódott

francia álláspont nem zárta ki, hogy a második világháború után a magyarok

számára kedvezően módosítsák a határt Romániával. Mindezeken

túl kiemeli, a kötet rávilágít Sztálin szerepére, aki a romániai kommunista

hatalom segítésének érdekében foglalt állást Erdély sorsát illetően, s ezt

hatalmi helyzeténél fogva érvényesíteni tudta.

Fülöp Anna eddig nem ismert francia levéltári iratokra, a francia külügy

és diplomácia forrásaira támaszkodva, de az irodalmat is számbavéve

tárgyalja azt a folyamatot, amelynek végeredményeként a szövetséges hatalmak

a II. világháború után Romániának ítélték Erdélyt. A Quay

d’Orsay szerepe ekkor már gyökeresen más volt, mint az első világháború

végén, mégsem mellőzhető. A szerző már a kötet bevezetőjében leszögezi,

hogy Franciaország a második világháború végén nem döntéshozó volt,

hanem közvetítő szerepet játszott az amerikai, angol és szovjet álláspontok

és törekvések között. Ebből következően távolról sem csupán a francia

nézetek tárulnak elénk, hanem az angolszász álláspont, de még inkább

Moszkva törekvése, mivel utóbbi elsőrendűen volt érdekelt kelet-európai

befolyásának ki terjesztésében. Az Erdély jövőjét kijelölő magyar és román

béke szerződés a szövetségesek kelet-európai, balkáni politikájának volt ré-

sze, önmagán túlmutató érdekek érvényesítésére törekedő hatalmi rivalizálásban

játszott szerepet.

A szerző mondanivalóját három fejezetbe rendezi. Az első Magyarország

és Románia helyzetét foglalja össze a második világháború végkifejletének

idején, bemutatva az elvetélt magyar és a sikeres román kiugrást, az

ezek különbözőségéből szükségszerűen következett fejleményeket, a magyar

pozíció és politika hátrányát.

A második fejezet a fegyverszüneti tárgyalások idejét és problematikáját

fogja össze. E fejezet sok tekintetben hoz olyan új ismereteket, amelyek magyar

feldolgozásokban nem vagy alig szerepelnek. Megismerjük a román

fegyverszüneti bizottság összetételét, valamint tevékenységét. Ismerteti de

Gaulle 1944 végi moszkvai látogatását, amit korábbi erőfeszítések után sikerült

csak megvalósítani, s amelynek eredményeként Franciaország bekerült

„a nagyok koncertjébe”. A francia diplomácia ennek következtében és

olyan körülmények között szólhat bele a régió, és így Erdély ügyébe, amikor

– mint a szerző bemutatja – egyre nagyobra nő Romániában a szovjet

befolyás. A növekvő szovjet befolyás keretébe állítja a Groza-kormány

működését, az erdélyi katonai és polgári közigazgatás ügyét. A Potsdam után

Mihály király, az angol–amerikai nagyhatalmak, a Groza-kormány között

élesedő ellentéteket is Moszkva szerepét ismertetve tárgya1ja. Világossá

teszi, hogy a francia diplomácia nagyon is aggályosnak ítélte a szovjet befolyás

növekedését a térségben.

A kötetben párhuzamosan látjuk a román és a magyar kormányok előkészületeit

a béketárgyalásokra, valamint a nagyhatalmak állás pontját. Különösen

figyelemre méltó a II/7. alfejezet, amely a 40-es évek derekának

francia álláspontját részletezi. Kiderül, hogy ez megkérdőjelezte, vitatta azt

a szovjet törekvést, hogy Erdély teljes egészében Románia része legyen. A

francia diplomaták ekkor reálisan vizsgálják és tárják fel Erdély nemzetiségi

megoszlását, Trianon kedvezőtlen következményeit is számbaveszik.

Rámutatnak Erdély földrajzi, gazdasági egységére és annak fontosságára.

Tisztában vannak azzal, hogy sem nemzetiségi, sem gazdasági szempontból

nincs olyan belső határ, amely a terület megosztása szempontjából szóba

jöhetne. Ennek ellenére, inkább Erdély megosztását helyeselnék, semmint

azt, hogy a szovjet terv valósuljon meg. Ezt fejti ki pl. Maurice Dejean

bukaresti francia diplomata, aki úgy véli, Erdély egészének odaítélése Romániának

„kétségtelenül kiváló elégtétel lenne azért, hogy az ország szovjet

befolyás alá kerül”. Teljesen bizonyos abban, hogy az angolszászok „nem

szándékoznak opponálni Moszkvát azért, hogy Magyarország segítségére

siessenek”.

A kötet harmadik fejezete mutatja be azokat a különböző szintű és színhelyű

nagyhatalmi tanácskozásokat (Potsdam, Moszkva, London, Párizs

stb.), amelyek világossá teszik, hogy Erdély részletkérdés abban a békecsomagban,

amely Románia, Bulgária, Magyarország, Finnország békeszerződését,

jövőjét tartalmazta. Részletesen szól a magyar és a román diplomácia

erőfeszítéseiről, hogy Erdélyt megszerezhessék. Fontossága miatt

alfejezetet szentel Georges Bidault szerepének a külügyminiszterek párizsi

tanácskozásán, a területi megosztás, illetve határmegosztás vitájának, a kisebbségek

jogaira vonatkozó nézeteknek és a magyar álláspontnak. Külön

szól Gabriel Richard galatzi francia konzul kolozsvári missziójáról s a magyar

kisebbség helyzetét ismertető elemzéséről, valamint a neves diplomata,

Jean Paul-Boncour nézeteiről.

Az Epilógus a békeszerződés aláírását követő időszakot te kinti át, beleértve

a magyar kisebbség helyzetét. Olyan magyar-román viszony alakulását

láttatja, amelyet már a hidegháború légköre és a szovjet kényszer miatti

jó viszony külsőségei jellemeznek. Úgy látja, az 1944–1947-es események

szereplői magyar és román oldalon egyaránt a sztálini elnyomás áldozatai

lettek. A szerző mindvégig tartózkodott attól, hogy az 1947-ben képviselt

francia álláspontot magyar vagy erdélyi ügyben összevesse az 1918–1919-es

időkkel. A magyar olvasó számára azonban ez akarva-akaratlanul is kínálkozik,

az összevetés pedig a francia diplomácia javára mutatkozik, noha

a végső döntést nagyhatalmi konszenzus hozta meg.

A kötet értékét növeli, hogy a szöveges részt fényképek, a magyar–román

határterveket ábrázoló térképek egészítik ki. Még inkább az, hogy

közread 37, a Quai d’Orsay irattárából származó követi, megbízotti jelentést

(Bukarestből, Kolozsvárról, London ból stb.), valamint belső, külügyi

feljegyzést, ami napi közelségében, formálódásában érzékelteti a francia

nézetek alakulását.

Fülöp Anna kötete francia nyelven jelent meg, ami anyaga és a hitelességre

törekvés miatt érthető, magyarázható. Ez azonban jelentős mértékben

leszűkíti megismerését még szakmai körökben is. Attól tartok, kiadásának

helye sem segíti kellően, hogy mielőbb bekerüljön a szakma megérdemelt

figyelmébe. Minden tekintetben indokolt lenne magyar nyelvű, hazai megjelentetése.

Anna Fülöp: La Transylvanie dans les Relations roumano–hongroises vues du Quai d’Orsay

(Erdély sorsa, ahogyan a Quai d’Orsay látta) (septembre 1944 – décembre 1947). Centrul de

Resurse pentru diversitate etnoculturala. Cluj, 2006.

L. Nagy Zsuzsa