Klió 2008/2.

17. évfolyam

XIX–XX. század

Korszakváltó „Tiszta kezek”

Három szerző – Gianni Barbacetto, Peter Gomez és Marco Travaglio,

mindhárman a Micromega folyóirat munkatársai –, 734 nyomtatott lap, sok

idézet, számos adat, bőséges bibliográfia, mellettük a függelékben interjú a

bemutatott események egyik főszereplőjével és koronatanújával, Francesco

Saverio Borrelli főügyésszel: íme, a (részben) jogi témához illő száraz

tényszerűséggel A Tiszta kezek igaz története (Mani pulite. La vera storia)

című könyv „paraméterei”. Témája pedig Olaszország közelmúltjának

– vagy inkább félmúltjának és fél-jelenének – egy évtizede, 1992-től 2002ig.

A Manzoni emlegette nagybetűs Történelem, politika- és jogtörténet,

mondhatni, historiográfiai, közéleti és bűnügyi krónika úgy vegyül-egyesül

e kötet műfajában, mint ahogyan a benne elbeszélt történésekben keveredett

törvényhozás és törvénysértés, politikacsinálás és pénzcsinálás, parlamenti

és bírósági küzdelmek, a hatalom magaslatai s az alvilág mélységei. Szövevényes,

zavaros, ellentmondásos, homályos, titokzatos ügyek, hol krimiszerű,

hol tragikus, de mindig regényesen fordulatos és megrázóan drámai

fejleményekkel – mindezeknek megfelelően a vaskos kötet is sűrű szövetű,

több síkon futó és sokfelé elágazó cselekménnyel, olykor áttekinthetetlenül

összekuszáltnak tűnő eseményszálakkal: mindent egybevéve nélkülözhetetlen

tényanyag és hasznos olvasmány annak, aki meg akarja ismerni és érteni

Olaszország jelenének közvetlen előzményeit.

1992. február 17-én egy milánói öregek otthonából (a Pio Albergo Trivulzióból)

indult el az a lavina, mely rövid időn belül maga alá temetett

úgyszólván egy egész rendszert. A Tangentopolinak elnevezett kenőpénzbotrány

nem csupán egyike volt az ismétlődő korrupciós ügyleteknek, hanem

az egész olasz politikai életet felkavaró és átalakító, korszakhatárt

jelentő válságot idézett elő. A kilencvenes években sokan hasonlították az

évtized-fordulón Európa keleti felében végbement fordulathoz, a vasfüggöny

lebontásához, a berlini fal leomlásához, vele kapcsolatban rendszerváltozásról,

az „Első Köztársaság” (Prima Repubblica) végéről és a „Második

Köztársaság” (Seconda Repubblica) születéséről beszéltek, olyan

különös, „made in Italy” forradalomról, amelyet nem – mint mifelénk

– „felvilágosult abszolutista” vezetők, realista politikusok, idealista értelmiségiek,

lázadó fiatalok, megmozdult tömegek valósítottak meg, hanem

bírók és ügyészek. Eme „bírói forradalom” vezetője az a milánói „csapat”

(„Pool”) lett, amelynek neve azóta bejárta a világot, hol márkavédjegyként,

hol köznevesülve: a Tiszta kezek (Mani pulite). Főszereplője, frontembere,

jelképe, Antonio Di Pietro népi és nemzeti hős lett – az időközben

irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Dario Fót színjáték megírására is ihlette

(Il diavolo con le zinne, Einaudi, Torino, 1998) – és világhírű személyiség,

afféle ezredfordulós „ikon”, „földrengés-bíróból” a „reménység embere”

(vö. Gigi Moncalvo: Di Pietro: il giudice terremoto, l’uomo della

speranza, Edizioni Paoline, Milano, 1992). Ami az érem, helyesebben a

tárgyalóterem másik oldalát illeti, a tisztogató kezek munkája nyomán

4520 eljárás indult, egyebek között 325 parlamenti képviselő ellen, 1306

gyanúsítottat fogtak perbe és 1131-et ítéltek el jogerősen (704–705. o.,

vö. Giano Accame: Una storia della Repubblica, Rizzoli, Milano, 2000,

383. o.). A „piszkos kezű” politikusok közt a legillusztrisabb „áldozat” az

ex-miniszterelnök és szocialista pártvezér, Bettino Craxi volt, aki egymást

követő pereiben „begyűjtött” összesen több mint huszonöt évnyi börtönbüntetése

elől a tunéziai Hammametbe menekült önkéntes száműzetésbe

(ahol is mind az önkéntes, mind a száműzetés szó csak erős fenntartásokkal

használható, igencsak sajátos értelemben): a számkivetettsége (a bírók

szemében bujkálása) haláláig tartott (vö. Massimo Pini: Craxi, Mondadori,

Milano, 2006, 671., 682., 687. o.). A régi „politikai osztályt” megtizedelte,

a hagyományosan vezető pártokat megsemmisítette a „földrengés”:

a szocialisták, de a második világháború után évtizedeken át egyedül vagy

kisebb szövetségeseikkel kormányzó kereszténydemokraták is összetöpörödtek,

marginalizálódtak, beolvadtak új alakulatokba, eltűntek a politikai

palettáról.

A Tangentopoli és a Tiszta kezek igazi, „végső” (?) nyertese, paradox

módon, az a Silvio Berlusconi lett, aki ellen pedig – legalábbis egykori támogatója,

Craxi után és óta – a „Pool” a legkeményebben és legtartósabban

harcolt – végső soron (legalábbis a dolgok jelen állása szerint) eredménytelenül.

A milánói pénzmágnás először mint egy új párt, a Forza Italia (Hajrá

Olaszország) életre hívója húzott hasznot az „öreg” vetélytársak pusztulásából,

később pedig azzal a fegyverrel győzte le újdonsült, taláros ellenségeit,

amelynek azok népszerűségüket nagymértékben köszönhették: a sajtóval,

a médiával. Az olasz publikum sokáig vad élvezettel nézte a tévécsatornákon

a megbilincselve elvezetett, rendőrautóba ültetett, a nyilvános – de még

mennyire nyilvános! – tárgyalásokon súlyos vádak alatt roskadozó, dadogva

védekező volt minisztereket, államtitkárokat, honatyákat („onorevoli”,

akik ilyenkor aligha látszottak „tiszteletre méltónak”) s az őket megvesztegető

iparbárókat, azonban a show-műsorok természetéből adódóan egy idő

után elege lett e colosseumi-gladiátori látványosságokból, mi több, kezdett

szánalmat érezni a vádlottak és dühöt a vádlók iránt, főleg mivel a tisztogatások

és sajtótálalásuk sem nélkülözték a túlkapásokat, embertelenségeket

(többeket a „mediatikus pellengér” öngyilkosságba kergetett). Berlusconi

ezt az „új hullámot” lovagolta meg: egyrészt médiabirodalmával, a Fininvestel

támadt rá a „vörös tógásoknak” (toghe rosse) aposztrofált „inkvizítorokra”,

másrészt kormányfőként a politika s az államhatalom fegyvertárát

vetette be ellenük, elérve, hogy a Tiszta kezekből – a könyv fejezetcímeit

idézve – „feltartott kezek”, majd „megkötött kezek”, végül „levágott kezek”

legyenek. A jobboldali kormányfő nem remélt szövetségesre talált

az amúgy fő riválisának számító, kommunistából „demokratikus baloldalivá”

átalakult Massimo D’Alemában, akinek jogvédő „garantizmusa”

(337. o.), a „könnyen kattanó bilincsek” (manette facili) elleni tiltakozása

a könyv szerint valójában az Olaszországban nagy múltú, Tomasi di

Lampedusa regényéből, A Párducból megismert („gattopardista”) hatalmi

egyezkedés („inciucio”, 579. o.) leplezője, álarca volt. A baloldal és

a Tiszta kezek addig felhőtlennek tűnő viszonyában a „fordulat” (336.

o.) akkor következett be, amikor kiderült, hogy a tisztítótűz nem csak a

(kommunista szemmel nézve Craxiékat is magában foglaló) jobboldaliakat

perzseli, hanem eléri az addig megvesztegethetetlennek mutatkozó

exkommunistákat is viselt dolgaik, elvtársi klientúrájuk, „vörös termelő-

szövetkezeteik” és hasonlók miatt.

A „Pool” tevékenységét nyilvánvaló, erőteljes rokonszenvvel kísérő

szerzőhármas szerint két politikai ősellenség mellett három hatalmi ág is –

két klasszikus: a törvényhozó és a végrehajtó, valamint egy (poszt)modern:

a média – összefogott a bírói hatalom és főleg egy bíró ellen. Di Pietrót

mondvacsinált vádakkal jogilag bár eredménytelenül, „mediatikusan” annál

hatékonyabban lehetetlenítették el. Közvetlen kiváltó okait tekintve máig

rejtélyes, ám annál látványosabb-teátrálisabb gesztussal vetette le tógáját

a törvényszéken, teli aula és kamerák előtt. Kivonulása átvonulás volt egy

másik államhatalmi szférába: az igazságszolgáltatásból a politikába, a törvényhozó

és végrehajtó hatalomba. Azóta egy törpepárt, az Italia dei Valori

vezéreként hol ellenzékben, hol miniszteri bársonyszékben politizál, valamikori

össznépi hős-rangját egy résznyi (pars) szavazótábor kedvencének

szerepére cserélve fel.

A múlton azonban ez nem változtat. Sem Di Pietróén, sem taláros társaién,

akik egy évtizeden át, sok évtizedre kihatóan történelmet írtak, abban

olyan fontos fejezetet, amilyen jogászembereknek csak ritkán adatott meg.

Politikusi korrupció és közélet-tisztító igazságszolgáltatás mint korszakfordító,

történelemalakító tényezők: példájukról elgondolkodni talán a mai

Magyarországon sem tanulságok nélkül való.

Gianni Barbacetto–Peter Gomez–Marco Travaglio: Mani Pulite. La vera storia (A Tiszta kezek

igaz története), Editori Riuniti, Roma, 2007. 734. o.

Madarász Imre