Klió 2008/4.

17. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Montenegró története 2006-ig

A Klió 2008/2. és 3. számában foglaltam össze Montenegró történetét az őskortól 1878-ig, egy 4 könyves (6 kötetes) sorozat szerint, amelyet 1967-ben kezdtek kiadni, hogy, mintegy 30 éves megszakítással még egy könyvvel folytassák. Mivel e sorozatot 2008-ban reprintként újra kiadták, nyilván a IV. könyvvel le is zárult ez a könyvsorozat Montenegró állam nemzetközi elismerésével a Berlini Kongresszuson. Ezen utolsó könyv tartalmát (1796–1878) kénytelen voltam tudománykritikailag is minősíteni.

Az egész nagy könyvsorozat legfőbb hiánya az, hogy nem a mai Montenegró határai között tárta fel a történetet, hanem Ómontenegró szűk szemszögéből. Így a mai országterületnek csupán csekély része tárgyaltatik, Velence/Ausztria és Törökország még nem is oly régi területei nélkül. Mivel pedig a III. könyv 2. kötete sohase jelent meg, teljesen kimaradt a Tengermellék reneszánsz és barokk kultúrájának tárgyalása. Pedig ezek a műemlékek – ma! – Montenegró legjelentősebb ékességei.

A 2006-ban megjelent egykötetes történetkönyvet a diaszpóra kedvéért angolul is kiadták. Bár a könyv célja inkább ismertetés mint szigorú tudományosság (lábjegyzetek nélkül, de válogatott irodalomjegyzékkel – a fenti könyvsorozat IV. könyvének jegyzése nélkül!), értelmes olvashatóság mellett az összefüggések kimerítő tényállásokkal vannak alátámasztva.

Mindjárt az elején, a montenegrói etnosz megállapításaként, hivatkozás történik Porphürogenetosz feljegyzésére, aki a környéken horvát és szerb megkülönböztetéseket tesz. Kivételként azonban, a dukljai népet nem sorolja egyik nemzetiséghez sem. Tekintettel Dioclea ókori jelentőségére is, ezt most úgy magyarázzák, hogy a dukljai nép pontosan montenegrói előd lehetett. Ennek aktuális jelentősége pedig az, hogy a szerbek tagadják a montenegrói etnikumot. Viszont az egyedüli ortodox vallási azonosság is csak a szerb-nemanjida korra (a késő XII. századtól) vezethető vissza.

Figyelemre méltó továbbá a Tengermellék újkori kultúrtörténetének tárgyalása.*

A reneszánsz képzőművészet ugyan Cetinjén kezdődött, s már 1482-ben felépült ott a Cnojević kastély, azután templom is, amelyek maradékai ma csak spóliákként léteznek. Montenegro élete a XVI–XVIII. században a legelemibb szinten tengődött, amiből csak a Velence fennhatósága alá került rövid partvonal vált ki. Csakhogy az ortodox irodalom ott is szinte kizárólag teológikus és konzervatív maradt, s csak nagyon későn kezdett epikusan is bővülni.

Viszont a Tengermellék késett általában is, a török pusztítása miatt. A kora-reneszánsz helyenként a gótikus építmények rátéteként jelent meg. Az érett reneszánsz Kotorban az 1563-as földrengés után érvényesült, legszembetűnőbben a „Tengeri várkapun”. A reneszánsz festészet azonban megelőzte mindezt, helybeli művészekkel és behozott művekkel, illetve Velencébe került helybeli művészekkel is. Montenegró legjelentősebb késő-barokk művei éppen Bokában találhatók, mégpedig a törökök elűzése után, hála a XVIII. században megnyílt hajós kereseti lehetőségeknek. A kotori katedrálist a XVII–XVIII. század fordulóján barokk stílusban átépítették, Perast ekkor nyerte disztingvált városképét számos palota és két templomtorony létesítésével. De ne feledjük Herceg-Novinál az ortodox Savina templomot sem! Innen Kotorig jellegzetes paloták sokasodtak a partok mentén, egyszerű tektonikájukat inkább csak a barokk részletek élénkítik. E kedves regionalizmusból Prčanj temploma emelkedik ki, ez tökéletes velencei késő-barokk. A barokk szobrászat is főleg velencei import, templomokban mindenfelé látható. A barokk festészet azonban elsősorban a helybeli Tripo Kokolja nevéhez és Perast szigettemplomának monumentális alkotásához fűződik.

Kotorban 1514-ben említik Bernardo Pimát mint „poeta laueratót”. Sajnos csak néhány profán szövegű költeménysor maradt meg tőle. Úgy mint Pima, a reneszánsz-humanista irodalmárok is egytől egyig mind címeres kotori patríciusok, teológusok, filozófusok, jogászok, nyelvészek, krónikások, helyszínrajzosok voltak, és mindannyian latinul és olaszul írtak. A pádovai és bolognai egyetemeken tanultak, és ott rektorságig is vitték. A XVIII. század barokk irodalma ezekre az alapokra épített tovább, két irányban: minőségi továbbfejlesztéssel meg újítással. Mivel a jezsuita teológia propagandisztikus formát öltött, ezek az írók is eredetibbek lettek. Másrészt Dubrovnik kiváló irodalma szimbiózisba került Bokával; feltűntek Perast, Budva, Prčanj és Dobrota írói, valóságos irodalmi koszorút fonva a honuk körül, most már szláv nyelven is. Máig megkerülhetelen forrásmunka Marjan Bolica Szkutari-szandzsák (azaz Montenegro) leírása. Ellenben Djivo Bolica-Kokolić derűs szonettjei életben tartják az egykori Kotor mindennapját. A felvilágosult XVIII. század irodalma már gazdag örökségre tekintett vissza, s ehhez járult a dráma, a népdalok jegyzése és a fordítások is. Perast háborúiról, amelyeket a törökkel és kalózokkal vívott, új epika született. Stjepan Zanović pedig – Casanova-szerű kalandor Budvától Londonig! – Rosseau-nak és Voltaire-nek hízelgett szonettjeivel, ízlésesen kiadott költeményeiért Katalin cárnő ki is tüntette, de filozófiai és történet-politikai prózát is írt.

A Berlini Kongresszus Montenegró, Szerbia és Románia határairól és államiságáról döntött. A nagyhatalmi tárgyalások Oroszország, Törökország, Németország, Franciaország, Ausztria-Magyarország, Nagy-Britannia és Olaszország között folytak. A három kisállam küldötteinek nem volt beleszólásuk. A montenegrói küldötteknek azonban megmondták, hogy sorsuk Andrássy Gyula külügyminiszter kezében van, így befolyásolhatták is a tárgyalásokat. Montenegró megkétszerezte területét, kijutva a tengerre is, állami szuverenitásának elismerése azonban különbözött a másik kettőétől. Azokat valamennyi nagyhatalom jóváhagyta, Montenegró elismeréséről azonban mindössze Törökország és Anglia nyilatkozott, a többiek csupán nyugtázták a külön-külön létező elismeréseiket.

Az így elismert államiság tehát nem volt valami nemzetközi kegy, hanem az adott politikai realitás elfogadása. Montenegró uralkodói – I. Petar, II. Petar-Njegoš és Danilo – a XVIII–XIX. század fordulója óta folyamatosan rendezték a névleg Törökországhoz tartozó kisállam bel- és külügyeit. Úgyhogy az 1860-ban hatalomra kerülő, mindössze 19 éves Nikola knjaznak (kenéz), főleg a török hatalommal kellett még megbirkóznia. Sikeresen, hála az orosz támogatásnak, ahogy azt Berlinben nyugtázták.

Nikola abszolutisztikus uralkodó lett, oldalán a szenátussal és kezdetben hat minisztériummal. Állandó katonaság sem volt 1896-ig, ezt népfelkelők helyettesítették. Közigazgatásilag az állam kapitányságokra volt osztva, s ezeket 10 kerületbe (nahija) foglalták, majd 1903-tól öt tájegységbe (oblast) szervezték. A „perper” pénzegységet csak 1906-ban vezették be, addig osztrák és török pénz volt forgalomban. A lakosság száma kb. 200 ezerre becsülhető – nagy volt a gazdasági migráció. Legfőbb foglalkozás az állattenyésztés volt, termékei képezték a legfőbb kiviteli cikkeket is. A kereskedelmi mérleg állandóan negatív volt, az iparcikkek aránytalan behozatala miatt. A közgazdaság leginkább a rossz közlekedési körülményeket sínylette. Nikola nagy jelentőséget tulajdonított a nemzeti/vallási türelmességnek, ezt tartotta az állami stabilitás fő feltételének. Muzulmán muftit engedélyezett, vatikáni konkordátummal pedig helyreállította a katolikus érsekséget Bárban. Jelentős haladást eszközölt a művelődés terén, elemi iskolákat, középiskolákat – egy leányiskolát is – és színházat építtetett Cetinyén. Igaz, tartós orosz szubvencionálással.

Külpolitikailag Montenegró ruszofil irányultsága feszültségeket okozott Szerbiával, ahol az Obrenović dinasztia ausztrofil volt. Ehhez járult Nikola ábrándja is, hogy ő lehetne az egyesült két ország uralkodója. Miközben Montenegró gazdaságilag erősen függött Ausztriától, Bosznia–Hercegovina 1908-as annexiója után kénytelen volt feladni hercegovinai reményeit. Ezután, miközben Szerbiában Petar Karađorđević lett a király, érdekközösség született a török területek elfoglalására, illetve közös határ megvalósítása végett, a Szandzsák-zseb felosztására Nikola egyben Észak-Albániát is magának kívánta, Szkutari városával.

Országának 1906-ban alkotmányt „adott”, parlamentáris berendezéssel, önmagára nézve azonban kevés változással. Népe ilyesmit még alig tudott elképzelni, az alakuló pártrendszerben pedig, a súlyos gazdasági körülményeket kipellengérezni kezdő ellenzéket – újságaival együtt – módszeresen tétette lehetelenné. Megkezdődött a társadalmi megoszlás. Nikola azzal igyekezett növelni a tekintélyét, hogy – hatalomra jutásának 50-ik évfordulóján – 1910-ben Montenegrót királysággá, önmagát pedig királlyá neveztette ki.

Montenegró területbővítési elképzelései összhangban voltak Szerbia, Görögország és Bulgária törekvéseivel, hogy Törökországot kiszorítsák a Balkánról. Sőt összhangban voltak az Oroszország által sugallt antantpolitikával is, illetve Olaszország támadásával Törökország ellen. Így a balkáni háborút Montengró indította meg 1912 őszén. Fő cél Szkutari elfoglalása volt, s ezzel a Bojana-folyó uralása, a tó lecsapolása termőföld nyerése végett. Északon pedig a közös határ megvalósítása Szerbiával, sőt kitörés Metohiába is (ma Koszovó délnyugati része). Szkutari elfoglalása a rossz stratégia miatt nagyon elhúzódott, a nagyhatalmak pedig nem is helyeselték, nehogy ott Szerbia kijusson a tengerre. Ezért Londonban megalakították az albán államot, s Montenegrót meg Szerbiát visszavonulásra kényszerítették. Ezzel végződött az I. balkáni háború. Viszont 1913-ban Görögörszág és Szerbia megtámadták Bulgáriát – II. balkáni háború – amihez Nikola csak egy hadosztályt küldött a szerbek oldalára. A háborúskodások végén Montenegró még félszer nagyobb lett, mint amit Berlinben alakítottak ki, de erőtartalékai kimerültek.

Ilyen állapotban, azonban kihívás és feltételek nélkül, belépett az I. világháborúba is Szerbia oldalán – 500 kilométeres frontvonalat vállalva Ausztria ellen. Némi elégtelen segítséget csak Francia- és Olaszországtól várhatott, hadihajóportyázás és szállítások formájában. Az osztrák támadás 1916 legelején, néhány nap alatt végezett Montenegróval. Igaz, keserves harcok árán Mojkovacnál, ahol a montenegróiak nem is magukért harcoltak, hanem a szerb hadsereg szárnyát védték, miközben azok az albán hegyekben vonultak a tengerpart felé. Nikola, szintén Albániából, Olaszországba menekült (leánya olasz királyné volt). Visszamaradt országa osztrák–magyar megszállóinak (sok volt a magyar katona) azonban hamarosan „komit”-ellenállással gyűlt meg a bajuk, ami jelentős erőket kötött le. Eközben Nikola Párizsban alakított kormányt. Politikailag azonban nem tudott hatni, inkább az volt a gondja, hogyan jusson vissza hazájába, mert mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy a szövetségesek ezt nem kívánják. Végül is a szerb hadsereg átszállította Korfuról Szalonikibe, onnan támadt. Célja Montenegró és Észak-Albánia megszállása volt, ugyanis a komitácsik és az önkéntes alakulatok már felszabadították Montenegrót.

Egy délszláv állam létrehozásának gondolata a XIX. század folyamán forrott ki, kiváltképpen a szerb Garašanin »Piemont«-vezérelve szerint. A horvát Trumbić 1915-ben Londonban „Jugoszláv Bizottságot” alakított. Montenegrói szempontból döntő volt azonban a Korfun 1917 nyarán kelt kiáltvány, amely csupán szerbekről, horvátokról és szlovénekről akart tudni. Ez 1918. december 1-jén így is valósult meg: Szerb–Horvát–Szlovén Állam (SHS). Azzal, hogy a Podgoricában késő novemberben, szerb felügyelet alatt összehívott bizonyos gyűlés (Skupština) detronizálta Nikolát és dinasztiáját, kikiáltva Montenegró egyesülését Szerbiával. Így az új délszláv államba Montenegró nem önállóan lépett be, hanem csupán mint szerb tartomány.

Nikola élesen visszautasította a Korfui Kiáltványt, 1918 októberében pedig kihirdette: kívánja, hogy Montenegró Jugoszlávia része legyen, de konföderáció keretében, úgy, hogy minden tagállam jogait és szokásait megtarthassa, elsőbbségi törekvések nélkül. Emigráns kormánya a podgoricai gyűlést alkotmányjogilag és a nemzetközi jog szerint elutasította, Montenegró bekebelezési módját pedig szégyenletesnek nyilvánította. Az emigráció politikailag elenyésző jelentősége azonban Nikola 1921-ben bekövetkezett halálával teljesen megszűnt. Ellenben otthon polgárháború tört ki a szerb uralom ellen. Brutális terrorral mindinkább elnyomva, az ellenállás tér és időváltakozásokkal mégis eltartott 1924-ig.

Jugoszlávia elejétől fogva a szerb és horvát antagonizmus miatt szenvedett, amit Sándor király 1929-ben diktatúrával „oldott” fel. Közigazgatásilag kilenc bánság alakításával bontotta fel a nemzeti kereteket. Így a Zeta bánság, jelentős horvát népi területeken kívül, messze beért Hercegovinába, Boszniába és Koszovóba – Cetinje fővárossal. Minden közlekedési és gazdasági értelem nélkül, úgy, hogy az amúgy is elmaradt Ómontenegro Jugoszláviának valóságos „vakbele” lett. Csalódtak hát azok is, kik a nagy országban előnyöket reméltek passzív vidékük javára. Fejlettebb vidék csak Dubrovnik és Kotor környéke volt, ahol érvényesült az osztrák infrastruktúra (úthálózat, vasút, kikötők) és az ipari üzemek hatása és a viszonylag csekély analfabetizmus. Ez viszont a hegylakóknál csak erősítette saját elmaradottságuk felismerését. A növekedő elégedetlenség a kommunista eszmék felé fordulást eredményezett. Egy cetinyei demonstráció alkalmával, 1937-ben, a rendőrség belelőtt a tömegbe.

A II. világháború kezdetén a jugoszláv kormány szövetséget próbált kötni a fasiszta nagyhatalommal, amit 1941 márciusában általános népellenállás és államcsíny hiúsított meg. Hitler reakciója támadás volt, Jugoszlávia napok alatt összeomlott. Montenegró területére olaszok vonultak be Albániából. A keleti övezetet az Albánia-protektorátusokhoz csatolták, a Boka- öblöt Itáliához annektálták, Ómontenegró állami helyreállítását pedig tervbe vették. Viszont a kommunista párt ellenállást szervezett, ami júliusban valóságos népfelkelést váltott ki. Az olaszok a tengermellékre és a városokba szorultak. Ez lett a nevezetes jugoszláv partizánháboru kezdete. Utóbb azonban a montenegrói partizánoknak Boszniába kellett átvonulniuk, így vidéken a szerb nacionalista csetnikek kollaboráltak az olaszokkal, mert fő ellenségüknek a királyellenes rendszerváltoztató kommunistákat tekintették, miközben népirtást végeztek a muzulmán lakosság között. Olaszország 1943-ban történt kapitulációja után német stratégiai megszállás következett. A montenegrói vidékek csetnik és partizán csatatérré váltak, mindinkább a „népfelszabadító” kommunizmus felé tolva az erőviszonyokat.

Még 1943 novemberében a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács (AVNOJ) második gyűlésén Jajceban lefektették az új államiság föderatív alapjait, beleértve Montenegró és Boka (sic!) részállamiságát, ami 1946. január 31-én alkotmányos jogerőt nyert, Montenegró részköztársaság máig is érvényes határaival. Akkor gazdaságilag és társadalmilag teljesen feldúlt állapotban, de olyan lelkesedéssel, ami hamar érezhető javulásokat eredményezett. A sajátos öntudat pedig az egész országot szembe merte állítani – az addig istenített – Sztálin hegemónikus étvágyával is. Az ország következetesen megnyílt a Nyugat felé, az igazgatás pedig önkormányzati jelleget nyert, némi liberalizmussal. Mindez gyökeres társadalmi változásokat – modernizálást – hozott. Montenegró lélekszáma megkétszereződött, 1990-re több mint hatszáz ezerre nőtt. Aránylag csökkent a magukat montegróinak vallók száma a szerbek, albánok és a szláv-muzulmánok javára. Másrészt sok montenegrói élt hazáján kivül, közismerten igen sikeresen. Erősödött az urbanizáció, a földművelő lakosság csökkenésével. A gazdasági növekedés 1980-ig 5,9 százalékos volt, gyors ütemű iparosodással és lényeges közlekedési fejlesztésekkel.

A fenti sorok után érthetetlennek tűnik az, aminek közel két évtizede tanúi voltunk: Jugoszlávia tragikus bomlása. Könyvünk, ilyen megjegyzés után, ezt következőképpen magyarázza: a destabilizáció az önkormányzati decentralizáció és az egypártrendszer demokratikus ellentmondásából eredt, párosulva a fejlettebbek és kevésbé fejlettek föderális köztársaságok természetes ellentéteivel. Mindezt a 80-as évek gazdasági válsága élesítette. A széthúzást különösen a szerbek vélték fenyegetésnek, akik nagy számban éltek Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában is, másrészt a saját köztársaságuk két autonóm résszel volt megosztva, a Vajdasággal és Koszovóval. Ez utóbbi, albánokkal lakott országrész lett a válság központja is, a racionalizmuson túli nacionalizmus felhajtója, párosulva a szerbek délszláv hegemonikus újraébredésével, ami minden irányból ellenállást provokált. Hozzátehetjük: a fülig eladósodott országot Titó a hidegháborús világban még ügyesen kalauzolta, amikor azonban Magyarország elbontotta a „vasfüggönyt”, Jugoszlávia semlegességének jelentősége megszűnt, úgyhogy Szlovénia és Horvátország kilépése az államkötelékből – békesség reményében – rögtön nemzetközi elismerést nyert.

Miután Macedónia és Bosznia-Hercegovina is leváltak, Montenegró nyugati határát elérte a gyilkos polgárháboru, sőt maguk a montenegróiak értelmetlenül megtámadták a horvát Dubrovnikot. Ilyen hangulatban, nyakra-főre kiírt népszavazással döntés született, hogy Montenegró együtt marad Szerbiával, a jugoszláv államnév megtartásával – szövetségi köztársaság név alatt. E minden tekintetben aszimmetrikus képződmény nem nyert nemzetközi elismerést, illetve gazdasági szankciókkal sújtották. Az általános nyomorúság, valamint a ráébredés, hogy semmi se történik montenegrói, hanem csak nagyszerb érdekek szerint, végül szakadásra késztette a filoszerb pártot, amelyből 1997-ben kivált a szuverenitás útjára induló, és választás útján legitimációt is nyert Szocialista Néppárt (SNP), a ma is kormánynál ülő Milo Djukanović vezetővel. Nemzetközi közbenjárással 2002-ben elérte a Jugoszlávia elnevezés törlését »Szerbia és Montenegró« államnév fejében. Ez többé nem is volt állampolgárok szövetsége, hanem tagállamok együttese. Könyvünk a 2003-ban meghozott alkotmány említésével zárul.

Hozzátehetjük, hogy az Európai Unió mindebben elég dicstelenül szerepelt, sőt, akadályozta Montenegró önállósulási útját. Olyan furcsa elgondolással, hogy Koszovó elkerülhetetlen leválásáért Szerbia Montenegróval kompenzálódna. Solana külügyi biztos többéves halogatást hirdetett meg, és kikötötte – nemzetközileg példátlanul! –, hogy az állami elismerés csak 55 százalék feletti többségi szavazat esetén fogadható el. A népszavazás aztán 2006. május 21-én 55,5 százalékkal döntött Montenegró állami szuverenitásáról.

Živko M. Andrijašević–Šerbo Rastoder: Istorija Crne Gore, od nasjstaruijih vremena do 2003. (Montenegró története 2006-ig) Podgorica, 2006.

Magyar Zoltán

 * Elmaradt azonban a legújabb kor, kezdve a rövid francia uralommal és az osztrák évszázaddal. Éppen a demokrácia kezdeti jelenségei, meg a polgárosodás nincsenek felkutatva Montenegróban.