Klió 2008/4.
17. évfolyam
FEJEZETEK KÖZÉP-, KELET- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL
Ortodox egyház, állam és társadalom a két világháború közötti
Romániában
A román történelemnek
számos, tudományosan alig feldolgozott, vagy szinte teljesen feldolgozatlan,
ellenben érzelmekkel telített, és heves indulatokat felkorbácsolni képes
mozzanata van. Az ortodox egyház és a Vasgárda kapcsolata, amely az itt
bemutatásra kerülő könyv tárgya, kétséget kizáróan ez utóbbi kategóriába
tartozik. Ezért is tekinthető dicséretesnek és figyelemre méltónak a szerző
egyedülállóan bátor vállalkozása, hogy valamiféleképpen betekintést kínáljon a
két világháború közötti román társadalmi valóság ideológiai és kulturális
szövevényébe. Annál is inkább, mivel röviddel az 1989-1990-es rendszerváltást
követően a Vasgárda újra az érdeklődés középpontjába került.[1]
A kommunista időszak továbbélő hivatalos minősítése („fasiszta típusú
terrorszervezet”) mellett ugyanis elindult egyfajta rehabilitációja is
(vasgárdista emlékiratok kiadása, politikai legitimációs felhasználás), hiszen
nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy olyan értelmiségiek képviselték az
eszmeiségét, mint a filozófus Nae Ionescu (1890–1940), Emil Cioran
(1911–1995) vagy, a magyarországi viszonylatban valóságos kultusznak örvendő, Mircea
Eliade (1907–1986). Számukra a Vasgárda egy morális, kulturális és vallási
megújulási projektet jelentett[2]
– amit M. Bănică munkája szem előtt is tart. Hiszen célja nem az
ítélkezés, hanem a megértés és a megértetés, egy olyan átfogó
interdiszciplináris (vallásszociológiát, politológiát, kulturális antropológiát
és történettudományt felvonultató) megközelítésben, amely mítosztalanít és
tisztánlátásra törekszik.
Ahogy azt az előszót jegyző Marius Turda,
az Oxford Brookes University professzora is kiemeli, a szerző elsősorban azért
végzett úttörő munkát, mert az ortodoxia által meghatározott kultúrkörben
elsőnek kísérelte meg feltárni a vallás és a fasizmus kapcsolatrendszerét egy
adott országban; történetesen Romániában, ahol a vallás és a nacionalizmus
szervesen összefonódott a nemzeti identitás kialakulása folyamán[3],
és ahol az egyház és az állam soha nem különült el valójában egymástól.
Munkájában felhasználta mindazokat az eredményeket, amelyek egyrészt a
katolicizmus és a fasizmus viszonyát vizsgáló, másrészt pedig a „politikai
vallás”[4]
fogalmi rendszerét kikristályosító nyugati szakirodalomban fellelhetőek.
Művének bevezetőjében M. Bănică röviden ismerteti
a kutatás helyzetét, és kitér vállalkozása újszerűségére: valóságszerűen és
óvatos, kontextualizált (vagyis európai összefüggésbe helyezett) és
összehasonlító elemzést végezve közelíteni meg a kérdést. Ez tulajdonképpen az
a módszertani követelmény, amelyet igyekszik mindig szem előtt tartani. Ennek
tükrében vizsgálja a román felekezeti írott médiát, ahol szembesülnie kellett,
mind az újság- és folyóiratcímek nagy számával, mind pedig a sorozatok hiányos
voltával. Nem is beszélve egyes könyvtárosok bizalmatlanságáról, illetve
esetenként akár a fénymásolás lehetetlenségéről. Az ortodox egyházi levéltárak
zárt jellege miatt azonban, jelen pillanatban, még mindig ez marad az egyetlen,
a vizsgált kor szellemiségét és hangulatát tükröző legközvetlenebb forrás,
amely akár egyes személyek intellektuális pozícióváltásairól is képes
információkkal szolgálni.
Elemzését a szerző egyrészt a román ortodox
egyház modernkori történetének rövid ismertetésével, másrészt pedig a két
világháború közötti felekezeti sajtó vizsgálatával vezeti be. Ennek
köszönhetően mondanivalója tágabb perspektívában jelenik meg az olvasó előtt,
aki megismerkedhet azokkal a forrásokkal, amelyekből valamiféleképpen
kiviláglik, hogy egyházi berkekben milyen is volt a Vasgárda megítélése.
Ugyanakkor érzékelteti mindazokat a változásokat (területi és demográfiai
növekedés, etnikai és vallási sokféleség), amelyek az I. világháborút követően
(most már Nagy) Romániában bekövetkeztek. Erdély odacsatolásával ugyanis
számottevő katolikus népességgel gyarapodott az ország. Ebből kifolyólag
rendezni kellett a viszonyt a Szentszékkel, amit az ortodox egyház
bizalmatlanul szemlélt, hiszen „nemzeti” monopolhelyzetét érezte veszélyben;
főképpen a szintén román (és ugyancsak nacionalista) görög-katolikus egyház
miatt. Nem véletlen, hogy az 1927-ben aláírt konkordátumot a bukaresti
parlament csak 1929-ben ratifikálta.
Románia az 1930-as évek elején egy olyan
nemzetközi környezetben találta magát, ahol az intézményes kereszténységet az
új politikai rendszerek vagy domesztikálni (fasizmus, nemzetiszocializmus) vagy
megszűntetni (kommunizmus) igyekeztek. Ebből kifolyólag a román ortodoxia
érdeklődéssel szemlélte mind az olasz katolikus, mind pedig a német protestáns
egyházakat; illetve együtt érzett az orosz ortodox egyházzal. A szovjet
rendszer megerősödésével párhuzamosan azonban román viszonylatban elkezdett
kikristályosodni az a meggyőződés, hogy Románia tulajdonképpen Európa
„védőbástyája” a bolsevik veszély („vörös pestis”) ellen (ez a motívum már a
magyar Tanácsköztársaság elleni intervenció alkalmával is felbukkant). Ennek
jegyében szintén elindult egy olyan mentális és szimbolikus reprezentáció
megkonstruálása, amely a román tért ortodoxnak jelenítette meg, ahol
értelemszerűen nem volt helye semmiféle kisebbségnek. Ugyanakkor felvetődött
annak is a gondolata, hogy Moszkva szerepét Bukarestnek kell átvenni, ahol
továbbél Bizánc öröksége. Mindez értelemszerűen befolyásolta és megjelent
Románia balkáni politikájában is.
A korabeli tágabb politikai kontextus ismertetése
után M. Bănică rátér a román ortodox egyház politikai szerepvállalásának
kérdésére. Közhely, hogy a bizánci hagyományban az egyház és az állam
szétválasztása, illetve kettejük hatalmi konfliktusa lényegében ismeretlen
fogalom.[5]
Ennek fényében szinte természetes, hogy az 1930-as évek Romániájában az egyház
és az állam viszonya nem sajtó- vagy vitatéma. Kapcsolatuk elfogadott tény;
hiszen mindketten isteni eredetűek, és kölcsönösen segíteniük kell egymást, a
hívő-alattvaló lakosság javának érdekében. Ebből kifolyólag az ortodox pap
egyénileg teljesen szabadon folytathatott politikai tevékenységet. Ez
elsősorban akkor következett be, amikor a papi státus – különösen Románia
szegény vidékein – nem biztosított kellő társadalmi megbecsülést. Szegény és
nélkülöző hívei körében ugyanis a családfenntartás gondjaival is megbirkózni
kénytelen ortodox pap szintén szegény volt és nélkülözött. Arról nem is
beszélve, hogy a két világháború közötti teológiai túlképzés miatt jelentős
számú fiatal ortodox papnak nemhogy semmiféle karrierkilátása nem volt, de
gyakorlatilag még plébánia sem jutott neki.
Ez tehát az a nemzetközi, illetve román ortodox
egyházi helyzet, amelyben megszerveződött a Vasgárda. Románia egyébként az
egyetlen ortodox ország, ahol egy ilyen szélsőségesen jobboldali mozgalom
megjelent. Mivel a Vasgárda egyik alapvető jellegzetessége az ortodox
kereszténység felmagasztalása volt – miközben eszköztárához tartozott az
erőszak és a politikai gyilkosság –, érthető, hogy számos papot és parasztot
vonzott soraiba. Egyházi vonatkozásban ez értelemszerűen felvetette az egyház
(mint intézmény) politikai és társadalmi szerepvállalásának kérdését; egy olyan
időszakban, amikor Románia erőteljesen modernizálódott (a Vasgárda pl.
társadalmi munkatáborokat szervezett). A Szent Szinódus végül 1938. február
22-i ülésén foglalt állást: egyértelműen a diktatúrát bevezető II. Károly
király mellé állt, és elítélte a Vasgárdában elkötelezett papokat. Nehéz lett
volna másképpen cselekednie. A király ugyanis febr. 10-én este Miron Cristea
pátriárkát nevezte ki kormányfőnek, aki a vasgárdisták szemében rövidesen gyűlölt
személyiséggé vált. Ez valamiképpen érthető, hiszen Károly király gyakorlatilag
a Vasgárda egész vezérkarát (köztük az alapító C. Z. Codreanut) kivégeztette
(1938. nov. 30).
A szerző hosszasan taglalja azt a kérdést, hogy
végeredményben, ha az ortodox egyház, mint intézmény (főképpen a csúcsvezetése
révén), mindig is óvatos és kétértelmű magatartást tanúsított a Vasgárda iránt,
mi magyarázza mégis annak erőteljes vonzerejét, amelyet az 1930-as években a
papságra, a teológiai hallgatókra és az egyetemistákra gyakorolt – illetve
gyakorol ma is, mintegy újjászületve az ún. „Új Jobboldal” (Noua Dreapta)
égisze alatt, amelynek jelszava: „Istenért, a Népért és a Hazáért!”. M. Bănică
a választ elsősorban a „politikai vallás” szimbólumrendszerének vizsgálatán keresztül
keresi, amely egy adott közösség vallási szimbólumait használja, és
instrumentalizálja. Ez tulajdonképpen a politika szakralizálása, amelynek
keretében sajátságos emlékezet, martirológia és eszkatológia teremtődik –
globális társadalomszervezés céljából. A Vasgárda esetében a vallási
szimbólumok értelemszerűen a román ortodoxia világából származtak. Ebből
kifolyólag tekintik, mind a mai napig, C. Z. Codreanu-t a román keresztény
nacionalizmus megalapítójának. Hiszen a teológiának politikai eszközként
történő ideológiai hasznosítása azt eredményezte, hogy a Vasgárda ellenségei
lényegében az egyház, Krisztus és Isten ellenségeivé is váltak. Ugyanakkor a
nemzet szent és sérthetetlen entitássá alakult át. Mindezt az ortodoxiának egy
olyan esztétizált ideálja fogta keretbe, amely magában hordozta a megújulás
igényét és akarását. Ez annyira jellemző volt az 1930-as évek időszakára, hogy
II. Károly király diktatúrájának eszköztárához szintén hozzátartozott az
ortodox alapú szakralizált politika nyilvános megjelenítése. Arról nem is
beszélve, hogy az 1940 szeptembere és 1941 januárja között hatalomra került
Vasgárda tervei között szerepelt a román ortodox egyház megreformálása, aminek
szükségességét a mozgalom ideológusai (pl. Nichifor Crainic, Nae Ionescu)
már egy ideje hangoztattak. Levéltári források hiányában azonban – csupán az
egyházi sajtóra támaszkodva – szinte lehetetlen véleményt alkotni a korábban a
királyi diktatúrát támogató román ortodox egyháznak ezekben a hónapokban
tanúsított magatartásáról. A „nemzeti totalitárius állam” megvalósítására
vonatkozó eltérő elképzelések ugyanis rövid idő alatt megbontották Antonescu
tábornok és a Horia Sima vezette Vasgárda hatalmi szövetségét. A sikertelen
vasgárdista lázadás (1941. január 21–23.) leverését követően az ortodox
hierarchia Antonescu mellé állt, és februárban mindenféle politikai
tevékenységtől kategorikusan eltiltotta a papokat. Ennek ellenére a papság
számottevő részének a Vasgárdával való ideológiai összefonódása és a
mozgalomban való szerepvállalása mély nyomokat hagyott az egyházban, és a
későbbiekben gyengítette annak társadalmi helyzetét.
M. Bănică munkája nem volt könnyű olvasmány.
Művének hiányosságai (pl. az ortodox és a vasgárdista antiszemitizmus
kapcsolatának nem eléggé elmélyült vizsgálata) – amelyekre több esetben is ő
maga hívja fel a figyelmet (pl. az elemzés továbbvitelének a lehetetlensége,
alá nem támasztható intuitív kitételek) – elsősorban a forráshiányoknak
tulajdoníthatók. A Román Ortodox Egyház ugyanis mind a mai napig elutasítja,
hogy szembenézzen a múltjával. Következetesen elzárkózik attól, hogy értelmezze
mind a kommunizmussal, mind pedig az 1930-1940-es évek jobboldali diktatórikus
rendszereivel való együttműködését. Ebből kifolyólag továbbra is elzárja
levéltárait a kutatók elől, akik kénytelenek beérni az állami levéltárakban
hozzáférhetővé tett anyagok vizsgálatával. Mindezek ellenére M. Bănică
monográfiája mégis fontos mérföldkő, mert arról tanúskodik, hogy Romániában is
eltűnő-félben vannak a tabutémák, és a kutatók most már olyan kérdéseket is
mernek boncolgatni, amelyeknek kendőzetlen feltárása bizonyos körökben azért
még mindig nemzetárulásnak minősül. Ugyanakkor pedig új megvilágításba helyezi
azt a korszakot, amely fölött a kommunista történetírás – a maga sablonos és
doktriner formájában – ítélkezett ugyan, de amelyet valójában mélységesen
elhallgatott. Joggal. Hiszen Ceauşescu román nemzeti-kommunizmusa teljes
mértékben az 1930-as évek eszmevilágából táplálkozott. M. Bănică munkáját
olvasva ez teljesen egyértelmű. Ennek fényében sokkal jobban érthető az a
politikai-ideológiai zűrzavar, ami a poszt-kommunista Romániát napjainkban is
jellemzi. Illetve világossá válik, hogy 1989-1990-ben nem annyira rendszer,
hanem sokkal inkább hatalomváltás történt. A rendszer – a „modern” állam
megalakulása óta – kisebb-nagyobb kiigazításokkal és személycserékkel ugyan, de
lényegében változatlanul működik.[6]
Mirel Bănică: Biserica ortodoxă română, stat şi societate în
anii ’30 (A román ortodox egyház, az állam és a társadalom a ’30-as
években). Prefaţă de Marius Turda (előszavával). (coll. Document), Iaşi,
Polirom, 2007, 268 o.
Jakab Attila
1. A nemzetközi szakirodalomból a Vasgárdára vonatkozóan lásd A. Heinen, Die Legion „Erzengel Michael” in Rumänien, soziale Bewegung und politische Organisation: ein Beitrag zum Problem des internationalen Faschismus (Südosteuropäische Arbeiten, 83), München, 1986; F. Veija: La mística del ultranacionalismo: historia de la Guardia de Hierro, Rumania, 1919–1941, Barcelona, 1989.
2. M. Eliade pl. a Vasgárdát nem annyira politikai és
ideológiai, hanem sokkal inkább vallási mozgalomnak tekintette (lásd
http://beszelo.c3.hu/02/0910/16eliade.htm9).
3. Lásd pl. O. Gillet: Religion et nationalisme. L’idéologie
de l’Église Orthodoxe Roumaine sous le régime communiste (Spiritualités
et pensées libres), Bruxelles, 1997. (Jakab A., „Vallás és nacionalizmus”, Pro
Minoritate 6, 1997/3–4, 170–185. old.); S. Dorondel, „Orthodoxy,
nationalism, and local identities: a Romanian case study”, Ethnologia
Balkanica 6, 2002, 117–144. old.
4. Lásd pl. a „Totalitarian Movements and Political Religions”
c. folyóiratot.
5, Erre vonatkozóan lásd S. Runciman: A bizánci teokrácia. Bizánci stílus és civilizáció, Budapest, 2007.
6. Az 1989 decemberében Ion Iliescu kezdeményezésére – és
támogatására – megalakult Nemzeti Megmentési Front pl. még a nevében is
kísértetiesen emlékeztet az 1930-as években a demokratikus intézményrendszer
erodálásán munkálkodó, és végül a diktatúrát Romániában bevezető II. Károly
király által 1938 decemberében – szintén a saját támogatására – létrehozott
Nemzeti Újjászületési Front elnevezésű tömegpártra.