Klió 2008/4.

17. évfolyam

FEJEZETEK KÖZÉP-, KELET- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Jugoszlávia története: a délszláv nacionalizmusok ütközőpontja

2004-ben új XX. századi jugoszláv történeti összefoglaló jelent meg Leslie Benson, a northamptoni University College egyetemen politológiát és szociológiát tanító docens tollából. A tíz fejezetre tagolt monográfiát mintegy keretbe foglalja az első és a kilencedik fejezet címe: Út Kumanovóhoz (The Road to Kumanovo) és Visszatérés Kumanovóhoz (Back to Kumanovo). Mint ismeretes, 1912-ben e település mellett arattak győzelmet a szerb csapatok a törökök felett, ami jelentősen megnövelte a szerb királyság területét. A győzelmet követő hónapok etnikai tisztogatása során a szerb hadsereg 20 ezer albánt mészárolt le, amivel kezdetét vette az a mind a mai napig tartó albán probléma, amely végighúzódott Jugoszlávia történelmén. 1999-ben az észak-macedóniai település ismét szerepet kapott a történelemben. Június 10-én az itteni NATO-bázison írták alá a Jugoszláv Hadsereg parancsnokai azt a dokumentumot, amely alapján kezdetét vette a szerb csapatok kivonása Koszovóból.

A szerző a délszláv népek rövid jellemzésével és XIX. századi történelmének felvázolásával veszi fel az események fonalát, foglalja össze Jugoszlávia létrejöttének előzményeit és utal a mentalitásban, valamint a politikában az egyes nemzetiségek között már ekkor jelentkező ellentétekre. Helyesen állapítja meg, hogy a délszláv törzsek történelme már a kezdetektől eltért egymástól, ami először vallásbeli különbségekben (a szerbek ortodoxok, amíg a horvátok a katolikus vallást követik) jelent meg, amit tovább erősített a török birodalom megjelenése keltette széttagoltság, valamint a szerbek nyugatra (Katonai határőrvidék) és északra történő vándorlásával kialakuló etnikai keveredés. Benson megállapítása szerint ahhoz, hogy Jugoszlávia létrejöhessen, az Oszmán és a Habsburg Birodalom megszűnésére volt szükség. A XIX. században jelentkező nacionalizmusnak a térségben ugyanis kedvezett a török birodalom, „Európa beteg emberének” gyengesége. Szerbiának és Montenegrónak így súlyos harcok árán sikerült kivívniuk függetlenségüket, és fokozatosan újabb területeket szerezniük, amíg a horvátok viszonylagos függetlenséget élveztek a dualista Osztrák-Magyar Monarchia birodalmi keretei között.

Az első jugoszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság az első világháborút követően jött létre. A szerző lényegre törően ismerteti ennek lépéseit, a délszláv népek eltérő követeléseit és a nagyhatalmi politika megváltozását. A britek ígéretei ellenére a nagyhatalmakat a világháború kitörése után csak kevésbé érdekelték a szerb célok, annak ellenére, hogy stratégiailag a Balkán-félsziget fontos volt számukra, amit bizonyít, hogy 1915-ben Londonban titkos szerződést kötöttek, amelyben Boszniát ígérték meg Szerbiának. A szerb királyságnak, habár egységes államot szeretett volna létrehozni, a háborús pusztítások miatt nem volt ereje ennek végrehajtására. Az ehhez kedvező feltételek az Egyesült Államok hadba lépésével és a cári birodalom összeomlásával jöttek létre.

A nemzetközi helyzet módosulása kihatott az eltérő délszláv elképzelésekre, és lassú közeledés indult meg a szerb és a horvát politikusok között. A Monarchia délszláv politikusai a szlovén Anton Korošec vezetésével a birodalmi gyűlésben már egységes délszláv államot követeltek, de mindezt még birodalmi keretek között képzelték el. Emiatt mindenképp kompromisszumra volt szükség, amit Nikola Pašić és Ante Trumbić megegyezése jelentett 1917-ben, amikor döntést hoztak arról, hogy független alkotmányos királyságot hoznak létre a szerb Karadjordje dinasztia vezetésével. Benson ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az ekkor megkötött megegyezés még csak általános alapelveket hangoztatott és nyitva hagyta azt a kérdést, hogy az új állam a szerbek nézeteinek megfelelően centralista vagy a horvát elképzeléseket követve lazább, föderális jellegű legyen. Ez az ellentét végig jelen maradt az első jugoszláv állam története során. A könyv írója a nyilatkozat hibájának rója fel, hogy annak végrehajtása teljesen a háború kimenetelétől függött, a szövetséges hatalmaknak pedig egyáltalán nem volt kötelezettségük. Jelentőségét így abban látja, hogy a két nép ekkor egyezett meg először abban, hogy új független államukat közösen hozzák létre.

A békeszerződéseknek köszönhetően létrejött új államalakulat bemutatásánál Benson a hangsúlyt a problémák és az egymással gyakran szögesen ellentétes elképzelések érzékeltetésére helyezi. Az új államalakulat szinte valamennyi szomszédjával azonnal területi vitákba keveredett, arra viszont a szerző nem tér ki, hogy ez részben a világháború alatt kötött titkos szerződések eredménye volt. Romániával és Görögországgal az ellentéteket szerződésben rendezték, Olaszország viszont a rapallói szerződésben megkapta az egész Isztriai-félszigetet, majd 1924-ben hivatalosan bekebelezte Fiumét. 1921-ben Albániában hoztak létre olasz protektorátust. Bulgáriával a macedón kérdés miatt került Jugoszlávia ellentétbe, amit mind a két ország magának akart.

Problémát jelentettek Sándor király politikai elképzelései is. A király a politológus szerző szerint szélsőségesen jugoszláv nézeteket vallott, ami már a hadsereg elképzeléseit is sértette. Amíg a második világháborút követően a hadsereg a titói Jugoszlávia egyik legfontosabb összetartó ereje lett, azt megelőzően kizárólag a szerb célok megvalósítására törekedett, és képtelennek bizonyult arra, hogy a többnemzeti állam összetartó kapcsa legyen, annak ellenére, hogy befolyása a korszakban végig megmaradt.

Benson részletesen, elemző jelleggel tárgyalja azokat az eltérő elképzeléseket, amelyekben az egyes délszláv népek kifejtették, hogyan képzelik el az új állam berendezkedését. A Stjepan Radić vezette Horvát Parasztpárt ambíciói a Monarchia szétesésével felelevenedtek. Wilson önrendelkezési elvén felbuzdulva független horvát köztársaságot szerettek volna létrehozni. Ennek nyomatékosítására a párt nevébe felvették a köztársasági jelzőt. Később a konföderációt támogatták, gyenge központi hatalommal. A királyság a horvátok, szerbek és szlovének, mint három önálló történeti nép állama lett volna. A szerző ezzel kapcsolatban mindössze annyit jegyez meg, hogy ez gyakorlatilag a horvátok teljes függetlenségét jelentette volna.

A szerbek ezzel ellentétben a jövőt centralista keretek között képzelték el. Csak így látták megvalósíthatónak azt, hogy a tényleges hatalom a kezükben maradjon, amihez szerintük jogalapot jelentett az, hogy a világháborús harcokban jelentős pusztítás érte államukat és magas volt az áldozatok száma. Politikai téren ugyanakkor megosztották őket a radikálisok és a demokraták közti ellentétek. Benson fontosnak tartja bemutatni ennek történelmi-földrajzi okait. A radikálisok főként a régi szerb királyság területén, a demokraták pedig a többi szerb területen voltak népszerűek, habár a régi területen is jelentős támogatást élveztek.

A harmadik délszláv népet, a szlovéneket a szerző szerint a csatlakozáskor semmi lelkesedés sem fűtötte. Az új államot a legkisebb rossznak tekintették, ugyanakkor a monográfia írója azt is megjegyzi, hogy nemzettudatuk kifejlődését segítette, hogy államalkotó népként ismerték el őket. Az alkotmányozási vitákban a horvát javaslatokhoz képest több jogot adtak volna a központi hatalomnak, de a tartományi gyűlések szintén erősek maradtak volna. Olyan elképzelést is kidolgoztak, amely vallási alapon hat tartományra osztotta volna fel az államot. Ebből a szlovén, horvát-szlavón és a bosnyák-dalmát katolikus lett volna, a szerb, montenegrói és a vajdasági pedig ortodox többségű. A fenti elképzelés alapján a bosnyákok Dalmáciához, a macedónok pedig Szerbiához kerültek volna.

A bosnyákok legfontosabb célkitűzése érthetően az alkotmányos garanciák megszerzése volt. Bosznia-Hercegovina felosztásával kapcsolatos félelmük végigvonul a század történetén, hiszen a szerbek is saját nemzetük részének, a horvát szélsőségesek pedig később, a második világháború alatt a „horvátság virágának” tekintették őket. Ennek megakadályozására a városi középrétegek vezetésével a központi hatalomban, jelen esetben az uralkodóban látták támaszukat, csakúgy mint a második világháborút követően Tito rendszerében.

Az alapvető érdekellentétek felvázolása után a szerző a királyság politikai és gazdasági jellemzésével folytatja monográfiáját. Legérdekesebbnek elemző megállapításai tűnnek. Nézete szerint az állam megfeneklése magából a rendszer jellegéből következett. A demokrácia elve mindössze a három alapító nemzetre terjedt ki, kimaradtak abból a muszlimok, albánok, de a magyarok is. Benson szerint valójában mindenki a maga ura szeretett volna lenni, ami lehetetlenné tette az állam hatékony működtetését. További alapproblémát jelentett, hogy a nagy többségében parasztok lakta államban lehetetlennek bizonyult a liberális demokrácia megvalósítása. Benson éppen ezért úgy gondolja, hogy az etnikai gyűlölködés az egyesítés következményeként lépett fel, amit felerősített az, hogy a pártok, legalábbis a szerző szerint, alapvetően társadalmi és nem nemzetiségi alapon szerveződtek. A parasztokat és a városlakókat egy világ választotta el egymástól, de létszámukból fakadóan a pártoknak szükségük volt az előbbiek szavazataira, viszont őket nem lehetett elvont eszmékkel megfogni.

A horvát nacionalizmus kifejlődését szintén a parasztokhoz, pontosabban azok létbizonytalanságához köti a szerző. A szerb alkotmány kiterjesztésének köszönhetően ekkor már volt választójoguk, amit Radić ki is tudott használni. A Horvát Parasztpárt valójában populista agrármozgalom volt, hiszen a zömmel írástudatlan szavazókat tömeggyűlésekkel és tüntetésekkel lehetett mozgósítani. A monográfia írója szerint Radić személye ennek köszönhetően lett a horvátok megkérdőjelezhetetlen nemzeti vezetője, függetlenül a társadalmi rétegtől. Úgy tűnik, hogy e megállapításával viszont a szerző ellentmond az előző bekezdésben ismertetett nézetének.

Benson szerint a szerbek nacionalizmusa hasonlónak tűnhet ehhez. Évszázados harcra tekinthetnek vissza, amelynek köszönhetően előbb a független szerb királyság, majd Jugoszlávia jött létre. Az első világháború után államuk területileg megduplázódott, ennek következményeként viszont átalakult etnikai összetétele. Céljaikra a horvát törekvések mellett az albán és a macedón szeparatizmus jelentett veszélyt, ami megkövetelte minden szerb összefogását.

A szerb és horvát nacionalista ellentét emellett újabb, gazdasági dimenzióval bővült. Az új államban nyilvánvalóvá vált az egyes területek történelméből következő eltérő gazdasági fejlettség. A régi szerb területek messze elmaradtak a szlovén és horvát vidékektől, így a horvát gazdaság virágzása és Zágráb kereskedelmi központtá fejlődése tovább mélyítette szembenállásukat. A demokratizálódást, és ezáltal az ellentétek mérséklődését hátráltatta a bürokrácia nyilvánvaló szerb túlsúlya és a korrupció. A szerző egyenesen a nepotizmus, a patronátusi rendszer kifejezéseket alkalmazza ennek jellemzésére.

Az ellentéteken nem segített a királyi diktatúra bevezetése sem. Sándor királyt a könyv írója valójában felvilágosult despotának tekinti, aki személyével szerette volna a királyságot jelképezni. Uralma viszont a szerb centralizáció jelképe lett, amit az is elősegített, hogy az elnevezésükben etnikai kötöttségektől teljesen mentes kilenc bánságból hatban ők kerültek többségbe. Ahogyan azt a szerző helyesen megállapítja, a szerbekre támaszkodva lehetetlenné vált az egység fenntartása. Mindez az ellentétek fokozódásához, és a közeledési kísérletek (Cvetković-Maček paktum 1939-ben) ellenére az első jugoszláv állam felbomlásához vezetett 1941-ben.

A második világháború jugoszláv eseményei közül a politológus a szerb és horvát polgárháborús szembenállást és a partizánok hatalomra kerülését tekinti a legfontosabbnak. Már a fejezet elején érzékelteti, hogy milyen nehézségekkel kell az ezt vizsgáló kutatónak szembenéznie. A második, kommunista Jugoszláviában a hivatalos történetírás politikai mítoszt vont a partizánharcok köré, amivel nézete szerint fontos tényekről terelte el a figyelmet. Benson hangsúlyozza, hogy a megszálló német és olasz csapatokhoz képest a szerbek és a horvátok jobban öldökölték egymást. A partizánok gerillaharcát stratégiailag lényegtelennek tekinti, ezzel szemben úgy gondolja, hogy a kommunisták hatalmukat valójában a Szovjetunió támogatásának köszönhették. Elfogadva a legújabb szakmai kutatások eredményeit, politikai manipulációt sejt a 1,7 millió áldozat mögött, számukat inkább egy millió körülire becsüli, habár megkérdőjelezhetetlennek tartja azok nagy arányát.

A szerző a kommunizmus hatalomra kerülését nagyhatalmi keretben, a csetnikek és a partizánok küzdelmén keresztül mutatja be, megvilágítva azokat a tényezőket, amelyek segítették Tito győzelmét. A szó eredeti értelmében Dragoljub Draža Mihailović csetnik alakulatait tekinti partizánoknak, mivel nem rendelkeztek erős központi parancsnoki ellenőrzéssel és katonai erejük a helyi kapcsolatokon alapult. Fő céljuknak a királyság helyreállítását tűzték ki, ezzel kapcsolatos nézeteik azonban bizonytalanok maradtak. Térképeiken szélsőségesen nacionalista álláspontot képviseltek, ideológusuk, Stevan Moljević ügyvéd a jugoszláv területek kétharmadát a szerbeknek szánta, amit egy csonka Horvátország és egy nagyobb Szlovénia egészített volna ki. Harcmodorukban a kivárásra játszottak és minél kevesebb áldozatot szerettek volna. Társadalmi bázisuknak kizárólag a szerbek számítottak.

A partizánok soraiban ezzel szemben a szerbek mellett horvátok, szlovének és muszlimok is harcoltak, és őszintén nemzetek feletti keretekben gondolkodtak. Vezetőik szintén vegyes etnikai összetételűek, Tito horvát, Edvard Kardelj szlovén, Milovan Djilas montenegrói, Aleksandar Ranković pedig szerb volt. Ennek és a kommunista ideológiának köszönhetően a nemzeti ellentétek jelentéktelenek voltak számukra. A csetnikekkel ellentétben jól szervezett struktúrával rendelkeztek, az egységeket könnyen mozgósították, a hosszú illegalitásban pedig egyfajta militarizálódás ment végbe a párt soraiban, ami a szerző véleménye szerint megkönnyítette a sikeres küzdelmet. Szerbia ugyanakkor szinte a legutolsó harcokig a csetnikek kezén maradt, a partizánok központjukat Bosznia hegyei között rendezték be.

A nagyhatalmak hozzáállásával kapcsolatban Benson megjegyzi, hogy a partizánok számára nehézségeket okozott az, hogy elmaradt a szovjet segítség; azt a nyilvánvaló okot, hogy a Szovjetuniót saját küzdelmei kötötték le, viszont már nem hangoztatja. A brit külpolitikáról, amely elsőként ismerte el a partizánokat, megjegyzi, hogy a királypártiak a segítségnyújtás miatt a kommunizmus cinikus támogatásával vádolták meg őket. A szerző ezt a nézetet elveti, és azt hangsúlyozza, hogy a segítség hátterében tisztán gyakorlati okok húzódtak meg. Olaszország 1943-as fegyverletételekor még javában folytak a küzdelmek, így Nagy-Britannia számára még bizonytalan volt, hogy ki is fogja majd Jugoszláviát képviselni a háborút követő rendezésen. A partizánok és a csetnikek polgárháborút vívtak egymással, az emigráns kormányt pedig a nemzeti ellentétek osztották meg.

A partizánok azonban sikereiket követően azonnal hozzáfogtak az új állam kereteinek és jellegének kidolgozásához. A regionális tanácsok megelőlegezték a későbbi föderatív alkotmányos berendezkedést, reguláris hadsereget szerveztek, amelyet jugoszláv hadseregnek neveztek el, megkezdődött a szakszervezetek kiépítése, de már a harcok idején megszervezték titkosrendőrségüket is. Mindezek a fejlemények már aggasztották Sztálint, főként az, hogy Tito teljesen figyelmen kívül hagyta az 1944-es moszkvai százalékos megegyezést, amelyről a szovjetek tájékoztatták őket.

A szovjet mintát szinte mindenben hűen másoló jugoszláv kommunista párt legitimációs törekvéseit a szerző részben jogosnak ismeri el. A nehézségeket a súlyos háborús pusztítással jól megindokolhatták, a nemzetiségeket tényleg képviseltették, és kezdetben hatalmuk elviselhető volt a lakosság számára. Benson rámutat arra, hogy a szerbek valójában ellenezték a kiépülő rendszert, de magas arányuk a közigazgatásban és a katonaságban, továbbá Belgrád mint főváros (Djilas Szarajevót javasolta az állam központjának, de ezt a lehetőséget a fejletlen infrastruktúra miatt elvetették) vezető szerepet biztosított számukra. A párt népszerű volt ellenben a macedónok körében, akik külön államiságot kaptak, nem mellékesen azért, hogy a bolgár befolyást minél jobban visszaszorítsák. Tito balkáni vezető szerepről szóló aspirációit azonban a szovjetek már ellenezték. Sztálin nyugalmat szeretett volna a térségben, mert tartott a Truman-doktrinát követő amerikai szerepvállalás következményeitől. Ezért saját elképzeléseikhez igazodó föderációt szerettek volna létrehozni a félszigeten, amit viszont a jugoszlávok elutasítottak. A szerző szerint ez vezetett a szovjet-jugoszláv konfliktus kitöréséhez.

A korábbi összefoglalásokkal szemben Benson láthatóan nem a konfliktus okainak, lefolyásának részletes elemzésével folytatja a jugoszláv történelem tárgyalását, hanem a hangsúlyt az eddigiekhez hasonlóan a belpolitika elemző bemutatására és a külpolitikai, nagyhatalmi összefüggések Jugoszláviára gyakorolt hatásainak szemléltetésére helyezi. Ellenállásuk meglepő sikerét abban látja, hogy a szovjet vezetés saját pártjuk alapján ítélte meg a jugoszlávokat, és nem vette észre a partizánharc összetartó erejének fontosságát. Ezenkívül Tito a saját módszereiket fordította a szovjetek ellen, többek között a párt megtisztításával, a perekkel és azzal, hogy a rendszer ellenségeit Goli otokon (Kopár sziget) munkatáborba zárták. Az ekkori lépések hatása ugyanakkor még évtizedek múltán is érződött a jugoszláv társadalmon.

A szovjet–jugoszláv szembenállás belpolitikai következményének a szerző az önigazgatás meghirdetését tekinti, amelynek alapjait Marx Tőkéjének újraolvasását követően állítólag egy parkolóban álló kocsiban ismertetett Djilas Kardeljjel. Miután Tito ezt elfogadta, az önigazgatási szocializmus a rendszer megkérdőjelezhetetlen doktrínájává emelkedett, amit viszont a reformok gyakorlati nyelvére kellett volna sikeresen lefordítani. A jugoszláv elképzeléseknek Benson szerint nem volt történelmi előzménye, alátámasztásához elegendőnek tekintették a szovjetek bírálatát. Valódi többpártrendszerről és hatékony piaci elveken nyugvó vállalati önigazgatásról valójában nem volt szó. Mindez a párt elbürokratizálódását és a gazdaság válságba kerülését jelentette, amit csak a nyugati kölcsönök és hitelek segítségével tudtak mozgásban tartani. A segélyezésben nagy szerepe volt annak, hogy 1950-re megszilárdult az amerikai külpolitika Szovjetunióval szembeni alapelve (containment) és ebbe jól illeszkedett az önálló jugoszláv külpolitika.

E szerint a jugoszlávok igazi sikerei nem is a belpolitikához, hanem a külpolitikához köthetők. Hruscsov hatalomra kerülésével óvatos tapogatózás indult meg a két állam között, amely a szovjet pártfőtitkár 1955-ös belgrádi és Tito 1956-os moszkvai látogatásával szilárdult meg, A közeledést viszont átmenetileg ismét negatív irányba terelték az 1956-os magyarországi események. Tito az első támadást még nyíltan elítélte és imperializmussal vádolta meg a szovjeteket. A második intervenciót viszont már támogatta (hivatalosan azért, hogy a szovjetek elejét vegyék a polgárháború kitörésének), mivel számukra egyre radikálisabb követelések fogalmazódtak meg és a magyar kormány kinyilvánította kilépési szándékát a Varsói Szerződésből. Valójában ennek hátterében az húzódott meg, hogy kommunistaként Tito mindig is ellenezte a valódi többpártrendszert, nézetében csak a szocializmushoz vezető eltérő utak elismerésének követeléséig jutott el.

A jugoszláv kommunista vezetés átértelmezte a jugoszlávizmus ideológiáját, ami számukra a nemzetek szövetségét jelentette, s amely a jugoszláv szocialista tudatot alakítja ki. Ennek valós társadalmi alapjai ugyanakkor hiányoztak. A belpolitikában kísértett a szerb centralizmus emléke, az éledező horvát nacionalizmust pedig a rendszer keményen leverte. A jugoszláv eszme a könyv írója szerint így inkább a külpolitikában volt jól használható, mintegy alátámasztotta az el nem kötelezett államok mozgalmában játszott jugoszláv vezető szerepet.

A kommunista Jugoszlávia legfontosabb problémáját, így a szerző, a stabil belpolitikai rendszer létrehozásának elmaradása jelentette. Hiába történtek sorozatos reformkísérletek, a reformerek nem rendelkeztek valódi szakmai ismeretekkel, a kiüresedett propagandával pedig lehetetlenné vált tömegbázisra szert tenni. Jelentős támogatottságra a párt a szovjet ellentétkor és a Csehszlovákia elleni 1968-as bevonuláskor tett szert, ami viszont csak részben oldotta meg a párt gondjait. Megoldatlan maradt az a kérdés, hogy föderalizmusra vagy centralizációra lenne inkább szükség. Ebből a szempontból felemásra sikeredett az 1974-es új, egyben a világtörténelem leghosszabb alkotmánya és a Jugoszláv Kommunista Szövetség X. kongresszusa is. Habár megerősítették az egyenlőség elvét, egyúttal hangsúlyozták a párt vezető szerepét, amit csak nehezen lehetett a tagköztársaságok autonómiájával összeegyeztetni. Az értelmiség számára a párttagság mindössze arra volt jó, hogy segítségével könnyebben tudjanak munkát találni, de a felnövekvő generációkat már a partizánmítosz ereje nem tudta összetartani. A rendszer egyedül a hadseregre tudott támaszkodni. Habár bevezették a tisztségek éves rotációjának rendszerét, Tito élete végéig elnök maradt. A rendszer működtetésére már csak egyedül ő volt képes.

Habár Benson a Jugoszláv Kommunista Párt történetét a válságok sorozataként jellemzi, elismeri, hogy valójában azért a hibáknál több történt. A paraszti társadalom végleg átalakult, és habár hiányzott a piaci szocializmus és a közvetlen demokrácia végig üres jelszó maradt, a rendszer mentes volt a szovjet szélsőségektől. A belpolitikában az 1980-as évektől egyre inkább kiéleződtek a tagköztársaságok eltérő fejlettségéből fakadó gazdasági ellentétek, amit tovább mélyített egyrészt az, hogy az 1970-es évek olajválságai miatt elmaradtak az egyre nehezebben megszerezhető és súlyosabb feltételekhez kötött nyugati segélyek, valamint az, hogy a hidegháború befejezésével megváltozott a nemzetközi helyzet, amelynek következtében stratégiai szempontból Jugoszlávia egyre jelentéktelenebbé vált. Mindez a társadalom nacionalizálódásában került a felszínre, amely az állam felbomlásához és a délszláv háborúkhoz vezetett. Ezzel kapcsolatban a szerző megemlíti, hogy létezett a békés átalakulás alternatívája, amit Ante Marković miniszterelnöksége kínált. Ő összjugoszláv koalíciót szeretett volna létrehozni, piaci reformok sorát vezette be, ami teljesen megszüntette az inflációt. A belgrádi szerb sajtó ugyanakkor bírálta lépéseit és elmaradt a horvátok támogatása is. Sőt, a megterhelő reformok alól elsőként a fejlett szlovén és horvát tagköztársaság kért felmentést. Az 1990-es évek elejére már állandósult a nacionalista szembenállás, a horvátok a szerbeket csetnikeknek tekintették, a szerbek pedig az usztasa népirtás emlékét elevenítették fel. Benson szerint mindez a kialakult általános hisztériára kevés magyarázatként szolgál, a valós okot szerinte az jelentette, hogy a horvátországi szerbek az új államban kisebbségbe kerültek, kisebbségi jogokat viszont a horvát vezetés nem garantált a számukra. Ezért tört ki a krajinai szerbek lázadása, akiket támogatott a jugoszláv néphadsereg.

A szerző azt is vizsgálja, hogy miként lett a jugoszláv eszmét védő, összetételében a nemzetiségi arányokat leképező hadsereg a szerb ügy védelmezőjévé. Igazából ez a szerb nacionalistáknak állt érdekében, de mindezt a legitimációs látszatot megőrizve szerették volna végrehajtani. A szlovének gyors győzelmét megkönnyítette, hogy a néphadsereg egységei szétszórtan helyezkedtek el a köztársaság területén, vegyes összetételük révén megbízhatatlanok voltak, de nem volt vezérkari főnök sem. Így a támadásra éppen az a Marković adta ki az utasítást, aki a reformok és az állam egységének megőrzésében volt érdekelt.

Az elhúzódó katonai konfliktus és az ezt kísérő, az európai kontinensen 1945 óta ismeretlen borzalmak kapcsán a politológus szerző nyíltan bírálja a nagyhatalmak erélytelen és rossz fellépését. Különösen a Robert Badinter francia bíró vezetésével készült jelentést tartja rossznak, amely tagadta a jugoszláv nemzet létezését és ezzel Benson szerint „kihúzta a szerbek alól a talajt” (164. oldal). Egyedül a szerbeket tekintették agresszornak. Mivel így a tárgyalásokon semmi vesztenivalójuk nem volt, további küzdelmekre ösztönözték őket. A nagyhatalmak további elhibázott lépésének tartja, hogy amíg elismerték Szlovénia függetlenségét, addig az etnikailag szinte teljesen albánok lakta Koszovótól ezt megtagadták, hangoztatva, hogy a kiválás jogával csak a köztársaságok rendelkeztek. Hibásnak véli a Macedónia nevéről folytatott vitákat is. Németország pedig egyoldalú lépésével, amikor elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét, végleg megpecsételte Jugoszlávia sorsát.

A szerző azt az álláspontot képviseli, hogy a nagyhatalmak Bosznia-Hercegovina kérdésében is hibás döntések sorát hozták. Kezdetben a köztársaság tíz etnikai kantonra osztását javasolták, ami a bosnyákok keserű csalódását eredményezte, hiszen ezt a felosztás első jeleként értelmezték. A szerző elismeri, hogy a szerb és a horvát támadás megindulásakor a nemzetközi közösség ugyan elismerte Bosznia-Hercegovina függetlenségét, tényleges segítséget viszont nem nyújtottak. A fegyverembargó leginkább a bosnyákokat sújtotta, de hatástalannak bizonyult a biztonsági zónák létrehozása is. A nagyhatalmak képtelenek voltak hatékony védelmükre, ami megkönnyítette az etnikai tisztogatást. Benson az igazi fordulópontot a rendezésben az Egyesült Államok hatékonyabb szerepvállalásához köti, ami a daytoni megegyezések párizsi aláírásával véget vetett a harcoknak 1995. december 14-én, de azt is megjegyzi, hogy az amerikaiak hallgatólagosan támogatták a horvátok fegyverkezését.

A sorozatos háborús kudarcok Szerbia teljes válságba kerüléséhez vezettek. A gazdaság katasztrofális helyzetbe került (a havi átlagkereset 1993 novemberében mindössze négy tollra volt elegendő), a lakosság fele munkanélküli lett. A kialakult helyzetet tovább nehezítette a szerb menekültek áradata. Mindez a szerb politikai élet teljes kriminalizálódását, a jogrend és a bűnözés közötti határ elmosódását eredményezte. Az ellenzék gyengesége és belső megosztottsága pedig oda vezetett, hogy Slobodan Milosević egészen 2000 őszéig meg tudta őrizni hatalmát.

Mintegy epilógusként a szerző az utolsó fejezetben a jelen lehetőségeit és problémáit elemzi. Úgy véli, hogy Jugoszlávia teljes megszűnésével lehetővé vált a balkáni rendezés, de figyelmeztet ennek nehézségeire és a nemzetközi közösség szerepvállalásának fontosságára is. Amíg Szlovénia a siker alternatíváját jelenti, Bosznia-Hercegovinát csak a nemzetközi békefenntartó csapatok tartják össze, ami pedig Jugoszláviából megmaradt az Benson elemzése szerint Montenegró függetlenedésével kettéeshet. Most már tudjuk, hogy ez a meglátása valóra is vált, habár a szerző azt is megjegyzi, hogy a montenegrói események Vajdaság sorsára is hatással lehetnek.

A szerző úgy véli, hogy az Észak-Atlanti Szerződés és az Európai Unió a modernizáció felé ösztönözheti az utódállamokat, ugyanakkor szerinte a konfliktus biztonsági kordonok közé szorítása volt részben annak oka, hogy a posztkommunista államokat felvették a katonai szövetségbe. A politológus helyzetelemzésekor negatívumok közé sorolja, ha bármelyik népet egyedüli háborús bűnösnek kiáltják ki, ahogyan az a szerbek esetében történt. Teljesen abszurdnak gondolja a harcok túldimenzionálását, világháborúval történő összehasonlítását, de nézete szerint a népirtás kifejezés is inkább árt az igazságnak. Benson fontosnak tartja annak felismerését, hogy a térségben különösen fontos a nemzeti büszkeség. Ezt főként a koszovói kérdés rendezésében kell szerinte figyelembe venni.

A nagyhatalmi álláspont módosulását a szerző a 2001. szeptemberi terrortámadással hozza összefüggésbe. A terrorizmus fenyegetésként főként az amerikai külpolitikát befolyásolja, amely az albán felkelőket napjainkban már inkább terroristának tekinti, de rámutatnak arra is, hogy a bosnyákok kapcsolatokat ápoltak a szélsőséges iszlám csoportokkal. Benson úgy gondolja, hogy a szerbek ezt kiaknázhatnák és helyi béketeremtőként tiszteletet vívhatnának ki. A változás megítélését azonban még korainak tartja. A koszovói fejlemények a békét még könnyen alááshatják, de képlékenynek tartja a boszniai helyzetet is, ahol továbbra is fennáll a feldarabolás lehetősége, habár a fegyveres konfliktus kialakulására már kevesebb lehetőséget lát. A kapcsolatok normalizálódásához azt tartja szükségesnek, ha megszűnnek a kölcsönös vádaskodások és felerősödnek a kétoldalú kapcsolatok. Tényleges békekötésre, és nézetében ebben nincs egyedül, a térségnek nagyon is igénye van.

Összefoglalásként elmondható, hogy az olvasó igényes, szerkezetileg világosan felépített, arányaiban jól tagolt könyvet vehet a kezébe, olyat, amely végig azonos szempontok szerint mérlegel és világos vezérfonalat követ. Fő célkitűzésének azt tekinti, hogy rávilágítson az egy államban élő nemzetek között feszülő ellentétekre és megmagyarázza azt, hogy ezek hogyan tették lehetetlenné, majd feszítették szét két alkalommal is az állami kereteket. Az eseményeket nem elszigetelten, összefüggéseikből kiemelve, hanem nemzetközi kontextusba helyezve mutatja be. Mindezt a végjegyzetek, az egyes résztémákhoz kapcsolódó szakirodalom bemutatása, fogalomtár, több térkép és kronológiai táblázat egészíti ki.

Leslie Benson: Yugoslavia. A coincise history (Jugoszlávia. Rövid történelem). Basingstoke – New York, Palgrave Macmillan, 2004. 221. o.

Vukman Péter