Klió 2008/4.

17. évfolyam

ÓKOR

Imperium, potestas és a pomerium a köztársaság-kori Rómában

Az általánosan elfogadott nézet szerint – mely a nagy német ókortörténész és római jogász, Theodor Mommsen (1817–1903) megállapításain alapszik – a köztársaság kori Rómában a consulokat és a praetorokat a pomeriumon (a Város szent határán) belül és kívül egyaránt megillette az imperium (állami főhatalom), ami szükséges volt hivatali feladataik ellátásához: a Városon belül elsősorban a jogszolgáltatáshoz, valamint az engedetlen polgárokkal szembeni kényszer (coercitio) alkalmazásához, a Városon kívül pedig a hadsereg vezetéséhez. Mommsen szerint a vesszőnyalábok (fasces) által jelképezett imperium a Városon kívül (imperium militiae) korlátlan volt, a Városon belül (imperium domi) viszont korlátozta azt a népgyűléshez való fellebbezés (provocatio) lehetősége és a néptribunusok vétójoga (intercessio).

Fred K. Drogula a források vizsgálata során arra a meglepő következtetésre jutott, hogy e hagyományossá vált mommseni megállapítások mind tévesek. Az amerikai szerző nemrégiben megjelent tanulmánya szerint az imperium tisztán és kizárólag katonai parancsadási jogkört jelentett, amivel a consulok és a praetorok, valamint a promagistratusok rendes körülmények között csak a Városon kívül rendelkeztek: ha kívülről átlépték a pomeriumot, imperiumukat automatikusan elvesztették, tehát – rendkívüli esetektől eltekintve – imperium domi nem létezett.

A szerző a többféleképpen is értelmezhető forrásokat könnyedén tudja úgy interpretálni, hogy azok alátámasszák álláspontját. Livius tudósítása szerint a provinciájából Rómába visszatérő Q. Fabius Maximus consul Kr. e. 215-ben anélkül ment a (Városon kívül fekvő) Mars-mezőn tartott consulválasztó gyűlésre, hogy előtte a Városba betért volna (Liv. 24,7-9). Drogula szerint a consul azért nem lépte át a pomeriumot, mert akkor elvesztette volna imperiumát, aminek hiányában nem tudta volna befolyásolni a választás kimenetelét. Szintén Liviusnál olvashatjuk, hogy amikor Kr. e. 177-ben C. Claudius consul ünnepélyes fogadalomtétel és a hadvezéri ruha felöltése nélkül hagyta el a Várost, s ment a számára kisorsolt provinciába, a hadsereg megtagadta neki az engedelmességet (Liv. 41,10). A szerző véleménye szerint ezt a hadsereg azért tehette meg, mert a consul a Város elhagyásakor elmulasztotta azt az ősi szertartást, amely során felruházták volna imperiummal. Abból a történelmi tényből, hogy a tribunusok a consulokat a Városon belül letartóztathatták és börtönbe vethették (Liv. per. 48 és 55), illetve a Város elhagyására kényszeríthették (Liv. 42,21), Drogula szintén arra következtet, hogy a consulokat a pomeriumon belül nem illette meg az imperium.

A szerző szerint az, hogy az imperium tisztán katonai hatalmat jelentett, többek között az is bizonyítja, hogy az imperium teljesen független volt a magistratusi méltóságtól. Erre pedig abból következtethetünk, hogy magistratusi tisztséggel nem rendelkező magánszemélyeket is fel lehetett ruházni imperiummal. Mint tudjuk, Scipio Africanus is privatusként kapott imperiumot (Liv. 26,18-20).

Drogula szerint a Városban imperiumra nem is volt szükség, mert a potestas – vagyis az általános jellegű hivatalnoki hatalom, ami minden magistratust megilletett – a Városon belül elegendő volt minden állami feladat ellátásához. Az, hogy a magistratusok a Városban potestasuk alapján látták el feladataikat, többek között abból is kitűnik, hogy a magistratusokat potestasuk terjedelme alapján állították rangsorba (a forrásokban olvashatunk aedilisi, quaestori, praetori, consuli és censori potestasról). A szerző azt is kiemeli, hogy a stabil kormányzás alapelemei között Cicero nem az imperiumot, hanem a potestast jelöli meg (Cic. rep. 2,57), ami szintén arra utal, hogy a Városban a potestasnak volt döntő szerepe.

Drogula cáfolja azt a nézetet, amely szerint a praetorok a Városon belül az igazságszolgáltatást imperiumuk alapján végezték. Rámutat arra, hogy a jogszolgáltatást (iurisdictio) egyetlen forrás sem köti egyértelműen az imperiumhoz, s kiemeli Cicero azon szavait (Cic. leg. 3,10), melyek szerint minden magistratus rendelkezett bírói hatalommal. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a szerző a jogkérdések eldöntésére irányuló iurisdictio és a ténykérdések tisztázására hivatott iudicatio fogalmát teljesen összemossa.)

Drogula szerint a büntetések és a kényszerintézkedések alkalmazásához szintén nem kellett imperium, hiszen a coercitio joga az imperiummal nem rendelkező aediliseket, tribunusokat és a tresviri capitalest is megillette. A polgárok fellebbezési joga ebből következőleg nem az imperiumot, hanem a coercitiós jogkört korlátozta, ami a potestas részét képezte. A szerző szerint az, hogy a provocatio lehetősége végeredményben a potestas körét szűkítette, kitűnik Cicero azon szavaiból, melyek a decemvirek kivételes hatalmáról szólnak: „maxima potestas sine provocatione” (Cic. rep. 2,61).

Az amerikai kutató véleménye szerint a vesszőnyalábok nem az imperium, hanem a potestas jelvényei voltak. Sőt, a vesszőnyalábok használatához olykor még potestas sem kellett: a fasces pusztán egy adott személy méltóságát (dignitas) is kifejezhették. Erre utal, hogy egyes arisztokraták holtteste mellett vesszőnyalábokat vittek a temetési menet résztvevői. A lictorok jelenléte sem kötődött szorosan az imperiumhoz, hiszen gyakran imperiummal nem rendelkező magistratusok, senatorok, papok és követek mellé is rendeltek lictorokat.

A tanulmány záró része szerint a köztársasági államrend csupán három kivételes esetben adott lehetőséget az imperium Városon belüli birtoklására. Az egyik (leggyakoribb) kivételt a diadalmenet (triumphus) tartása jelentette. Az ellenség felett győzelmet arató hadvezér a senatus vagy a nép külön engedélyével a diadalmenet napjára a Városon belül is megtarthatta imperiumát, s annak birtokában vonulhatott serege élén a Capitoliumra. További (kevésbé gyakori, de azért szintén sokszor előforduló) kivételt képezett a dictatorválasztás esete. A dictatort – a rendes magistratusoktól eltérő módon – a pomeriumon belül is megillette az imperium, s éppen ezért a dictator intézkedéseivel szemben sem provocatiónak, sem intercessiónak nem volt helye. Végül a harmadik, s egyben utolsó (legritkább) kivételt a senatus consultum ultimum kihirdetése jelentette, amikor a senatus – a kialakult szükséghelyzetre tekintettel – a consuloknak korlátlan hatalmat adott. Sallustius szerint ilyenkor a consulokat „domi militiaeque imperium”-mal ruházták fel (Sall. Cat. 29). E hatalom ezek szerint normál körülmények között a consulokat nem illette meg: imperium domi tehát rendkívüli esetek kivételével nem létezett.

A köztársaság kori Róma alkotmányos berendezkedésének alapvető kérdéseit új megvilágításba helyező tanulmány rendkívül provokatív, s ezért minden bizonnyal nem marad visszhang nélkül. Biztosak lehetünk abban, hogy a szakemberek körében éles vitákat fog kiváltani.

Fred K. Drogula: Imperium, Potestas, and the Pomerium in the Roman Republic (Imperium, potestas és a pomerium a köztársaság kori Rómában). In: Historia. Zeitschrift für Alte Geschichte 56/4 (2007), 419–452. pp.

Sáry Pál