Klió 2009/1.
18. évfolyam
HISTORIOGRÁFIA,
ESZME- ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET
Napjaink vitái az ausztráliai nemzettudatról
„...nem az a nacionalizmus, amikor egy
nemzet öntudatra ébred; az a
nacionalizmus, amely nemzetet teremt
ott, ahol addig nem volt.”
(Ernest Gellner, HJEAS, 12.1-2.2006. 115. o.)
Az utóbbi évtizedben az ausztrálok érdeklődésének középpontjában a történelmükről és nemzeti azonosságtudatukról szóló viták állnak. Valósággal „történelmi háborúk”-at vívnak a saját történeti képzeletükben élő feltételezésekkel szemben. Egyes történészek arra mutatnak rá, hogy a gyarmati rendszer struktúrája és mentalitása ma is eleven, és formálja, alakítja az angol-ausztráliai nemzettudatot. Más historikusok azt állapítják meg, hogy az egyre inkább globális látásmódú ausztráliai történetírást manapság posztstrukturalista, posztkolonialista és radikális elméleti kritikák előretörése jellemzi. Mindenesetre megkezdődött a hagyományos nemzeti kötődéseket övező önteltség lebontása, és lehetővé vált a korábban keletkezett „fehér” tanulmányok és kulturális megnyilvánulások elemzése, melyeket eddig nem lehetett tárgyilagosan vizsgálni a fehér angol-ausztráliaiak „szűk nacionalizmusa” „szuverenitása” miatt. A tanulmány értékét nemcsak az jelenti számunkra, magyarok számára, hogy egy messzi, kevéssé ismert földrészről, s egészen másként szerveződött társadalomról szól, hanem az, hogy a szerző, Joost Coté maga is belülről látja, vizsgálja a fehér betelepülők és a bennszülöttek együttélésének problémáit, az ausztráliaiak és ázsiaiak kölcsönös egymásra hatását, a kolonializmus és nemzeti identitás kérdéseit. J. Coté ugyanis a Melbourne-i Deakin Egyetem tanára.
A mostanában zajló viták fő témája a föld tulajdonlása. Ez az ausztráliai nacionalista lélekben betegesen érzékeny pont. A kérdést három oldalról közelítik meg: vitatkoznak a bennszülöttek földhöz való jogáról, illetve e jog semmibevételéről, miután a terra nullius képzetét törvényesen elvetették; a földtulajdonban osztozásról, a multikulturalizmus koncepciójának visszavonásáról; és a földtulajdon védelméről a kívülről érkezőkkel (menedéket keresőkkel, terroristákkal) szemben. Vagyis a gyarmati rendszer elmúltával még most, a jelenben is alapvető fontosságú kérdés, hogy kié a föld. A földhöz nem kötődő, igen mozgékony kozmopolita polgárság víziója mindenek ellenére állandóan jelen van. De még az olyan modern társadalomban, mint az ausztráliai, sem homályosítják el a nemzetállamot és annak parancsait a globalizáció és a posztnacionalista impulzusok. Valóban, a másokat kiszorító társadalmakat, mint amilyen az ausztráliai, mindig emlékezteti erre a kiszorításra a föld, a terület, mivel a tulajdonba vételt folytonosan, újra meg újra meg kell erősíteni egy sereg rítus által: a de jure tulajdonlás szimbolikus aktusának ismétlésével, a de facto tulajdonlás érvényesítésével, és a tulajdonlás erkölcsi megalapozásával.
A földtulajdon
problémája Ausztráliában mindig összekapcsolódott a bőrszín kérdésével. Angol nézőpontból
ez így merült fel: az angol-fehér hegemóniát a nem fehérek (bennszülöttek és
ázsiaiak), és a fehérek-de-nem-eléggé
(európaiak, de nem angolok) jelenléte illetve bevándorlása fenyegette.
Az angol-fehér uralmat két mechanizmus révén biztosították a XX. században. A
bevándorlókkal szemben a gyalázatos Fehér Ausztráliai (bevándorlási) Politika
működött, amely iránytűnek számított az ausztrál azonosságtudat számára még a
multikulturális hatások idején, a század utolsó negyedében is. Ezzel párhuzamosan
azonban még ma is zajlik a bennszülöttek, azaz a „mások itt bent” kiszorítása
nemcsak a föld tulajdonlásából, hanem a politikai jogokból, a nemzethez
tartozásból is. Jelenleg arról szólnak a viták, hogy vajon a „mások itt bent”
elnyomása, kiszorítása, meggyilkolása genocídiumnak számít-e. Mindenesetre ez a
nemzet betegségének gyökere ebben a telepes társadalomban. Itt a haza képzete,
a haza földje mindig bizonytalan, mert mindig jelen van a vád, hogy azt
valakitől elvették, ellopták.
A Terra Australis, a távoli, titokzatos Nagy Déli Föld (angol rövidítésével a GSL) régóta földrajzi fogalom volt mind a Nyugat, mind a Kelet mitológiájában. Amikor még nem tudták a helyét, a térképészek úgy rajzolták rá a glóbuszra, hogy egyensúlyt teremtsenek, mert úgy hitték, hogy a sarkok „fentje” és „lentle” miatt a déli féltekén mindennek a fordítottja található. Azt képzelték, a déli részeken rendkívüli lények, óriások és más szörnyűségek élnek. A XIX. század elején behurcolt elítéltek, majd a betelepült szegény írek, háborús hontalanok megjelenése csak tovább éltette a fenti elképzeléseket. Ezek beépültek a brit elit gondolkodásába, és hatással voltak a II. világháború után bevándorlókra is. Ők úgy érezték, Ausztrália „a világ vége”, ahonnan nincs visszatérés többé.
Ázsiát és Ausztráliát az utolsó jégkorszak vágta ketté. Az ázsiai kereskedők, felfedezők már a XV. században ismerték a GSL-t, ám csak a XVIII. század végén, de még a fehérek megérkezése előtt kapcsolták be a kínai kereskedők a hálózatukba a földrész északi részét. Portugál és spanyol felfedezők feltehetőleg már a XVI. században jártak itt, egy századdal később hollandok, majd britek és franciák, de egy darabig ők sem tekintették fontosnak a birtokba vételét. A britek vonták végül uralmuk alá, s ez[1] azért sikerülhetett, mert a bennszülöttek védekezése gyenge volt, a kontinentális Európa a napoleoni háborúkkal volt elfoglalva, és a Kelet-Indiákon éppen interregnum volt.
A nagy izoláltság képzete mellett pozitív tulajdonság is tapadt Ausztráliához. Az ártatlanság, tisztaság és megtisztító hatás vonásait tulajdonították a távol eső földrésznek. Éppen e tisztító hatás miatt is gondoltak rá Európában, hogy a visszaeső bűnösöket ide száműzzék. A föld maga nem volt vonzó: száraz, durva, terméketlen, kevés kényelmet nyújt, és veszélyes tengerek veszik körül. Emellett mindig bizonytalan érzés kísérte tulajdonlásának vitatott volta miatt. Ezért nevezték el terra nulliusnak, földnek, ami senkié, azaz senkiföldje. Ez jogi fogalom volt, ahogy, a brit Királyi Államtanács, a Privy Council 1919-ben megállapította: a bennszülöttek a társadalmi szervezettségnek oly alacsony fokán vannak, hogy nem volna értelme az angol birtok-átruházási jogokat alkalmazni az esetükben. Ez a felfogás kényelmes volt, alátámasztotta a terra nullius tételét, és hivatkozni lehetett rá a de jure tulajdonlásnál. Nem is vitatták ezt egészen 1973-ig, akkor is csak nemzetközi nyomásra. „A tulajdonba vétel” persze mindenütt lassú és kínos folyamat volt, az egész XIX. század folyamán tartott, sőt belenyúlt a XX. századba is.
A föld nyugati részét a hollandok foglalták el, ezt James Cook elismerte, és Nieuw Holland néven rajzolta be a térképre, elkülönítve New South Wales-től. Úgy gondolta, a pontos határokat majd tárgyalások után húzzák meg. Ez azonban nem történt meg, így az elnevezések egy ideig csak az igények kifejezői voltak, később a britek voltak azok, akik képesek voltak az igényeiket érvényesíteni. A kontinens nagy része ismeretlen, feltáratlan maradt még a XX. század folyamán is. Az európaiakat végül ipari érdekeik vezették arra, hogy behatoljanak a földrész belsejébe, megtisztítsák a földeket, és védelmezzék a partokat az idegenektől. A XIX. század közepére „megtisztították” Délkelet-Ausztráliát a bennszülöttektől, elűzték őket a legelőkről, vagy rezervátumokba terelték őket. A tisztogatást gyakran tudományos kutatással indokolták. Mostanában részsiker az őslakosok földhöz való jogának elismerésére hozott Native Title Act című törvény, azonban ez nem adja meg a jogcímet, „ha az igénylő elvesztette a folytonosságot az illető területen”. Ezzel visszamenőleg legitimálják, hogy elvették a földeket. Ennél is súlyosabb, hogy a szuverenitásról nem esik szó. Ilyenformán a föld tulajdonlása állandó és valóságos forrása az aggodalmaknak, a bizonytalanságnak.
Persze, a föld nem volt üres, csak annak mondták. 1788-ban Ausztrália megművelt terület volt, a bennszülöttek utakat, ösvényeket készítettek, tisztásokat vágtak, mindenütt az igazgatás nyomait lehetett tapasztalni. Paul Carter szerint az angolok inkább a nyelv segítségével foglalták el Ausztráliát, nem pedig fizikai birtokbavétel révén, azaz előre „fehér Ausztráliá”-ról beszéltek, ilyenként rajzolták be a térképekbe, angol földrajzi neveket használtak. Carter úgy véli, az őslakosok csak akkor vehették volna újra birtokba a helyet, ha lett volna saját történelmük, azonban ez nem empirikus történelem lett volna, hanem az ő sajátos látásmódjuk szimbolikus megjelenítése. Éppen ezért az, hogy az európaiak széttépték az őslakosok kulturális hálóját, földjeik eltulajdonítása során szétszórták a helyi közösségeket, ezáltal anyanyelvük elvesztésére kárhoztatták őket - az a legdurvább gyarmati rombolás volt. Nyelvük elvesztése bennszülötti identitásuk szétzúzását jelentette.
Ironikus, hogy az európai behatolók számára éppen a bennszülöttek munkája tette kívánatossá, lakhatóvá a területeket. Nyugat és észak felé behatolni a kontinens belseje felé azonban nem volt könnyű, és ellentétben a másik betelepülő társadalommal, az észak-amerikaival, nem jelentett mást, csupán erkölcsi győzelmet. Egy évszázaddal később, 1901-ben a föld köztulajdonba vételét „demokratikus szerződéssel” ünnepelték meg, ezzel alapították meg az ausztráliai nemzetet. A gyarmatok föderációba tömörülése a déli, fővárosi ipari gazdaság győzelmét jelentette a kezdetleges, északi, gyarmati, ültetvényes gazdaság fölött. Az előbbi az európai, versenyképes munkás és kapitalista modellre alapult, az utóbbi tipikus trópusi gyarmati gazdálkodás volt, színes bőrűek, ázsiaiak és bennszülöttek szerződéses munkájával.
Észak-Ausztráliában azonban az előbbivel ellentétben optimista módon azt gondolták, éppen az Ázsiához való földrajzi közelség segíti ki a földrészt az elszigeteltségéből. Többen úgy látták, Darwin kikötőjéből kapcsolódhatna Ausztrália Eurázsiához, miközben az indiai, indonéziai területekre is kiterjeszthetné az angol-ausztráliai befolyást. Elképzelések születtek arról, hogy vasúttal lehetne összekötni az ausztriai déli ipari körzeteket az északi ültetvények kikötőjéig, és akkor vonattal lehetne eljutni Singapore-on és Indián át egyenesen Londonba. Mindenesetre a föderáció létrejöttével a déli, fehér munkások támogatta demokrácia győzött; ezzel lehetetlenné tették a hazához való viszonyulás másféle változatát, lezárták az idegenek előtt a „sérülékeny északi területeket”, és rendeletben mondták ki, hogy a bennszülöttek csak bennszülöttekkel létesíthetnek kapcsolatokat.
A fehér haza eszméjét számos intézményi és más eszközzel támasztották alá, s ezt „ausztráliai útként” emlegették. A kirekesztés elvét a földrész eredeti alkotmánya és törvényhozása nyíltan hirdette: az új-zeelandiak kivételével sem a helybeli, sem az ázsiai, afrikai, csendes-óceáni színesbőrű bennszülöttek nem kaphattak választójogot. Ez a föld „mindörökre a britek fiainak hazája marad, akik békében jöttek ide, hogy előretolt helyőrséget alapítsanak a brit faj számára a Déli Tengeren. A mi törvényeink az irányadóak Fehér Ausztrália számára.” Ezt a felfogást a kortársak erkölcsösnek tartották, holott ez a haza a kirekesztésre és a földrajzi elszigeteltségre alapult.
Ez a látásmód határozta meg a művészetben is a szülőföld ábrázolását. A különféle műfajokban, bozótballadákban, műalkotásokban, filmekben következetesen kizárták a külső világot, és fehér Ausztrália ártatlanságát hangsúlyozták. Ebben fontos szerepe volt a történetírásnak: ez kitörölte a föld elvételét a közemlékezetből, ahogy a többkultúrájú valóságra utaló eseményeket is. Ma már egyre több kutató úgy véli, hogy soknemzetiségű társadalomról van szó, ha a nemzeti történetírás nem is ismeri ezt el.
A Fehér Ausztrália Politika, bár korlátozta a bevándorlást, nem tudta elejét venni a beözönlő nem európaiak áradatának a XX. század elején. Az 1970-es évek vége felé azután gazdasági és nemzetközi politikai okokból óvatosan nyitottak az ázsiai bevándorlók irányában. Lazítottak a „vértörvényen”: míg korábban az összes bevándorlóból 75 százaléknak kellett „európai vérűnek” lennie, most ezt az arányt leszállították 50 százalékra. Két humanitárius eset kivételével – ezek a vietnámi háború indokínai csónakos menekültjei és 1989-ben a Tiananmen-téri „menekültek” voltak – a bevándorlást vagyonhoz és szakképzettséghez kötötték.
A „haza” fogalmának a fehér angolok részéről történt kisajátítását elősegítette az is, hogy a nem angol európai bevándorlókat örökös belső idegenekként kezelik, akik megkívánják azt, ami már az ott lakóké. Ezzel bizonytalanná teszik a büntetőjogi rendelkezéseket, és fenntartják az aggodalmat az ausztráliaiakban az eltulajdonított földhöz való kapcsolódásukat illetően. Ez az egész zűrzavar azért áll fenn, mert a fehér ausztráliaiak nem hajlandók elismerni, hogy az őslakosok voltak a föld tulajdonosai. Ezzel elveszik az aborigóktól annak lehetőségét, hogy a nélkülözhetetlen elismerést megadják a fehéreknek.
Az ausztrálok nemzeti identitását mindig a gyarmati térségekhez kapcsolódó félelem határozta meg: egy idegenek által lakott térség, melyben el vannak szigetelve kulturális gyökereiktől, körülvéve ellenséggel, félelmetes természeti környezettel, örökös védekezésre kényszerülve. Ez a gyarmatosítói aggodalom mind a belső, ott lakó, mind a kívülről jött Másokkal szemben él. Ausztrália jelenleg is el van foglalva gyarmati körülményeivel. Következésképp Ausztrália helyzete a régióban és a világban is bizonytalan volt és az is marad. A Nyugat mindig is messze volt, mindig ott, messze, s nem itt, közel. A Mások pedig mindig túl közel voltak, s nem ott, messze.
A gyarmati rendszer nem múlt el nyomtalanul sem Amerikában, sem Ausztráliában. Némely vonásai megszűntek, mások átalakultak, ismét mások újraéledtek, ez mindenütt a helyi körülményektől, politikától függött. Ausztráliában, ahogy David Day történész megállapította, növekszik a kényelmetlen érzés „az erkölcsi legitimitás” hiánya miatt. A helyzetet a legélesebben a bennszülöttek kritikus írásai (pl. Aileen Moreton-Robinson cikkei) és a viták világítják meg, amelyek rámutatnak: az ausztrál állampolgárság döntően „a fehér angolok állampolgársága”.
Valójában Ausztrália soha nem volt, és ma sem terra nullius, szögezi le végül a szerző. Nem is végső célállomás, ahol az odaérkezők kultúrája beolvad az asszimiláció folyamán. Soha nem volt, és nem is „tisztán fehér” kultúra, mert mindig sok különböző népcsoport érkezett ide és birtokolta a területet. Mostanában azt írják a szakirodalomban, hogy a globalizáció hatására a mai társadalmak egyre kevésbé kötődnek már területhez, és a nemzeti határok is leomlanak – ez aligha jellemző Ausztráliára. Éppen az ellenkezője: mindinkább erősödik bennük a harcias hazafiság.
Mint látjuk, Joost Coté az ausztráliaiak nemzeti tudatának alakulását Ausztrália földjéhez fűződő viszonyuk kapcsán vizsgálta. Valóban ez a legfontosabb eleme az identitásuknak, de több más összetevője is van. Például büszkék rá, hogy sokkal demokratikusabb a társadalmi berendezkedésük, mint az európaiaké.[2] Büszkék a vad bozóttal borított földeket meghódító őseikre[3] (v. ö. az amerikai frontierekkel), arra, hogy helytálltak, fenn tudtak maradni. Érdekes kérdés, hogy hogyan kapcsolódtak, kapcsolódnak az ausztrálok az anyaországhoz; egyeztetni tudják-e a birodalmi hűséget az ausztrál nemzeti gondolattal.[4] Az I. világháború idején például óriási lelkesedéssel mentek harcba Anglia érdekeiért, és az 1999-ben tartott népszavazáson 55 százalékuk voksolt a monarchia fenntartása mellett.[5] Vizsgálatot érdemel a kérdés, mennyiben épül kultúrájuk a brit örökségre, vagy mennyi benne a sajátos, egyedi vonás.[6] Látnunk kell azt is, amire a HJEAS ugyan e számában Nathanael O’Reilly hívja fel a figyelmet: az ausztrálok két évszázadra visszanyúló történelmet kreáltak maguknak azzal, hogy a kezdeteket 1788-ra tették, amikor az első angol flotta befutott a Botany-öbölbe. Azonban ekkor még, egy jó évszázadig nem beszélhetünk ausztrál nemzetről sem politikai értelemben, sem valódi nemzeti közösség értelmében, hiszen 1901 előtt még fennállt annak lehetősége, hogy akár mind a hat gyarmat önálló nemzetté váljék. Mindez a gyarmatok föderációba tömörülésével 1901-ben dőlt el, megteremtve az egységes ausztrál nemzetet. De a nacionalizmus jóval korábban hazát teremtett az ausztrál nemzettudat számára ott, ahol addig nem volt.[7]
Joost Coté: Terra-ising the Homeland: Recent Debates on Australian National Identity. (A földhöz kötni a hazát – Napjaink vitái az ausztrál nemzettudatról) Hungarian Journal of English and American Studies „HJEAS” (Angol-Amerikai Intézet, Debreceni Egyetem), 12. évf. 1–2. szám, 2006 ősze, 75–91. old.
Fodor Mihályné
1. Emellett az ipari forradalom következtében a földtől
megfosztott vidéki népesség a városokba menekülvén nagy számban bűnözővé lett;
az ő elhelyezésük egyre nagyobb gondot okozott a brit kormánynak. Ezért
fogadták el Joseph Banks javaslatát, hogy fegyenctelepet létesítsenek
Ausztráliában. Az első elítélteket szállító hajó 1788 januárjában kötött ki a
Botany-öbölben. (Lásd: Egedy Gergely: Ausztrália története, Aula Kiadó, Bp.
2000. 18–19. old.)
2. Egedy i. m. 122. old.
3. Egedy i. m. 80. old.
4. Egedy i. m. 160. old.
5. Egedy i. m. 412. old.
6. Egedy i. m. 123. old.
7. Nathanael O’Reilly: Contemporary Nationalist Revisions of
„Australia”: Illywhacker and a River Town, HJEAS 12. 1–2. 2006. 115–116. old.