Klió 2009/1.

18. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA, ESZME- ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

A bécsi Hősök terének mítosza

A bécsi Hősök tere (Heldenplatz) a hagyományokban gazdag közép-európai főváros politikai középpontját jelentette – és ennek számít ma is. Már a Habsburg monarchia idejében is igen fontos döntések színhelye volt például a teret két oldalról közrefogó vár, a Hofburg. Az osztrák politika legfontosabb épületei pedig napjainkban is közvetlen a Heldenplatz közelében állnak, vagy legalábbis láthatóak a térről: az osztrák szövetségi elnök hivatalai, a szövetségi kancellári hivatal (Bundeskanzleramt), a parlament, az igazságügyi palota (Justizpalast) vagy a bécsi Tanácsháza (Rathaus). Emellett számos kulturális intézményt is találhatunk a Hősök tere környékén, így például a Művészettörténeti Múzeumot és a Természettudományi Múzeumot, a Várszínházat és az Osztrák Nemzeti Könyvtárat, melyek az „osztrák kultúrnemzet” sokszor dicsért, de sokszor provokatív megközelítésben szereplő fogalmának legjelentősebb szimbólumai.

A bécsi Hősök tere kiválóan példázza azt is, hogy miként kaphat egy hely a földrajzi fekvésén, a közösségi rendeltetésén túlmutató, metaforikus többletjelentést. A Heldenplatz ugyanis meghatározó történelmi eseményeknek volt a helyszíne (vagy éppen nem vált helyszínévé például az 1955-ös osztrák államszerződés aláírásának), s így vált a szó szűkebb értelmében véve is „emlékezetessé“, vagyis szimbolikus emlékezeti hellyé.

Peter Stachel ismert stájerországi történész A Hősők tere-mítosz című kötete ennek az emlékezeti helynek a feltárására vállalkozik. A bevezetőben olyan jelzőkkel írja le az „osztrák köztársaság és az újabb osztrák történelem főterét”(7), amelyek német nyelvű íróktól és költőktől származnak s a hely különlegességére utalnak.

Azt, hogy miben is rejlik ez a különlegesség, Stachel az első fejezetben világítja meg (Éppen a Hősök terén… címmel). Elemzi többek között a Hősök tere, 2000. február 19. című dokumentumfilmet és a 2002-es év demonstrációit, amelyek a Wehrmacht bűntetteiről szóló kiállítást követték. A szélsőjobboldali jelszavakat skandáló csoportosulások felvonulását és a baloldali ellendemonstrációt heteken át tartó vitában elemezte az osztrák sajtó – a Stachel által elemzett cikkekben még az is szóba került, hogy törvényileg kellene betiltani a Hősök terén mindenféle felvonulást, demonstrációt. A fejezetcím elemzésekor Stachel arra a következtetésre jut, hogy a Hősök tere Bécs városi struktúrájában „inkább idegen test“(12), melynek jellegzetessége egyrészt az említett állami, hatalmi központokhoz való közelségéből adódik, másrészt pedig abból, hogy a tér a „politikai színrevitelek kedvelt színhelye”(14). Ezt ugyan más európai fővárosok hasonló tereiről is elmondhatjuk, a bécsi Hősök terének „történelmi telítődése” Stachel szerint azonban egyedülálló.

Ennek a történelmi „telítődésnek” egyik prominens példáját elemzi részletesen a következő fejezet (Végrehajtási jelentés a német történelem előtt), mégpedig Adolf Hitler ismert szónoklatát, mellyel 1938. március 15-én bejelentette Ausztria Német Birodalomhoz csatolását. Stachel nem csupán az Anschluss előtörténetét mutatja be, hanem a nemzetiszocialista propagandagépezet figyelembevételével arra a kérdésre is választ keres, hogy hány ember is hallgathatta a diktátor üdvözlő beszédét a Hősök terén. (Ez a szám különösen azért volt vitatott, mert 1945 után Ausztria évtizedeken át, hivatalosan is Hitler első áldozataként értelmezte a második világháborúban betöltött szerepét). Azt is megtudhatjuk, miért pont a Hősök terére esett 1938-ban a nemzeti szocialisták választása, milyen építészeti szándékok alapján tervezték meg a Harmadik Birodalom idején a tér átépítését, és hogy miért pont ez az az emlékezeti hely, amely mindegyik másiknál jobban kötődik az osztrákok nemzetiszocializmus előtti kapitulációjához (20).

A szerző a továbbiakban Ernst Jandl: bécs: hősök tere című versének kezdő sorát idézi: „dugig kiglancolt hősök placca cirka…” („Der glanze Heldenplatz zirka...” – Kovács András Ferenc átköltése) és a háború utáni osztrák irodalomban vizsgálja a Hősök terének metaforikus használatát, az emlékezeti hely irodalmi feldolgozását. Stachel nem csupán Jandl idézett, ismert költeményét elemzi, hanem Thomas Bernhard nagy felháborodást kiváltó, 1988-ban bemutatott drámájának, a Hősök teré-nek fogadtatástörténetét is (ez a mű az osztrák áldozat-mítosznak ellentmondóan a Hitler iránti osztrák szimpátiával szembesítette a közönséget). További, kevésbé ismert feldolgozásai a Hősök tere történetének Ernst Lothar Hősök tere (Heldenplatz/The Prisoner) című regénye és Helmut Qualtinger Karl úr (Der Herr Karl) című darabja. (Stachel nem említi viszont Carl Merz ebben a témában jelentős munkásságát).

Az első, a Hősök terét metaforikus emlékezeti helyként tárgyaló rész után Stachel három témára koncentrál az Emlékezések a legyőzött múltra…, A császár megváltó szava… és a Maga a hősiesség pillanata… című fejezetekben. Itt már a tér és a környezetének történelmi fejlődése, a megvalósult vagy tervezett átalakításai kerülnek előtérbe (természetesen az emlékezeti hagyományra, annak szimbolikájára való utalások mellett), így például a tér két impozáns emlékműnek a története: Károly főherceg és Savoyai Jenő herceg szobraié. Ez utóbbival kapcsolatban Stachel a budai Savoyai-szobrot is elemzi, továbbá a herceg „fellépését” a 2000. április 1. című filmben, valamint azokat a törekvéseket is, amelyek Savoyai Jenő herceget osztrák hősként (Hofmannsthal, Wacik) vagy össznémet hősként (Blomberg, Walters) próbálták meg a kollektív emlékezet részévé tenni.

A Lelkesedéssel vérzett… című fejezet ismét elsősorban emlékezetelméleti jellegű kutatások eredményit tartalmazza, elsősorban az osztrák hősök emlékművével (Österreichische Heldengedenkstätte) kapcsolatban. A Szájhősök tere? című fejezet azokat az eseményeket vizsgálja, amelyek színterévé a közelmúltban vált a tér: prominens politikusok (Figl, Kreisky) halotti menetét, az 1983-as pápai misét, az 1993-ban az idegengyűlölet ellen irányuló, „fénytenger” (Lichtermeer) névre keresztelt tömegdemonstrációt, vagy az 1972-es sapporo-i téli olimpiai játékokról kizárt, hősként ünnepelt osztrák síelő, Karl Schranz fogadását.

A kötetet összefoglaló zárófejezet (Az osztrák köztársaság főtere) summája a fejezetcímekből, sőt, akár már a bevezetőből is kitalálhatóan az, hogy a bécsi Hősök tere „minden történelmi rendkívülisége ellenére maga az osztrák emlékezeti hely – az Osztrák Köztársaság és az újabb osztrák történelem főtere” (113).

Stachel munkája nem csupán egy tudományos célközönségre irányul, s kiváló áttekintést nyújt a konkrétan térbeli, földrajzi értelemben vett hely(szín) történetéről, történelmi fejlődéséről, illetve a metaforikus értelemben vett emlékezeti helyekről is, melyek kutatásához, elméleti hátteréhez különösen nagy segítséget nyújt a kötetben található, válogatott bibliográfia. A könyv másik nagy érdeme a képi illusztrációkban rejlik: a szöveges érvelést ritkán látható illusztrációk is alátámasztják. Némi kritikára esetleg csupán a kötet cirkuláris szerkezete adhat okot (amely a kronológiai áttekintést teljesen felváltja), valamint az, hogy néhol túl sok teret kapnak az érvelésbe csak marginálisan integrált jelenségek (mint a Theseus-templom). Elgondolkodtató az is, ahogyan Stachel át- illetve újraértelmezi, kontextusából kiragadja Victor Adlernek azt a kijelentését, miszerint Ausztriában „slamposság enyhítette diktatúra uralkodik” („Diktatur, gemildert durch Schlamperei” – 24). Adler itt a Habsburg monarchia utolsó éveiről beszél, Stachel viszont az osztrák rendi államra vonatkoztatja a szavait. További apróbb pontatlanságokat találhatunk Ernst Jandl említett versének (bécs: hősök tere) idézésében is, Stachel ugyanis még a fejezetcímben is nagy kezdőbetűket használ (35), holott az eredeti vers kis kezdőbetűket tartalmaz (s nem véletlenül).

Mindezek a hiányosságok azonban nem zavaróak és a kötet sem veszít általuk az érdeméből: egy szépen gondozott, jól felépített, a témai iránt nem tudományosan érdeklődő közönség által is kiválóan hasznosítható munka, amely a történelem és a város terének emlékezet- és identitáselméleti megközelítését is sikeresen példázza.

Peter Stachel: Mythos Heldenplatz (A Hősök tere-mítosz). Pichler, Wien, 2002. 119 p.

Harald D. Gröller