Klió 2009/1.
18. évfolyam
kÖZÉP-, KELET- ÉS
DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL
A cári Oroszország kormányzása
A European History in
Perspective sorozat egyik legújabb darabja Peter Waldron könyve,
melynek legnagyobb erénye, a sorozat műfajához illeszkedve, az interpretációs
jellegben rejlik. Ugyancsak a műfajból következnek az írás formai paraméterei
is, hiszen mind a jegyzetapparátus, mind az irodalmi tájékoztató rövidsége jól
harmonizál a mondanivalóval. Peter Waldronnal kapcsolatban érdemes megemlíteni,
hogy ő jegyzi a 2006-ban megjelent Cambridge History of Russia II.
kötetének (1682–1917) Állami pénzügyek című fejezetét.
A szerző jelen
munkájában az 1700–1917 közti időszakot vizsgálja, és arra a kérdésre keresi a
választ, hogy milyen tényezők magyarázzák a cárizmus tartósságát és Oroszország
hatalmi potenciálját. Ebben a periódusban, mely Péter reformjaitól II. Miklós
bukásáig tart, az 1860-as évek reformjait (a jobbágyfelszabadítást, az
igazságszolgáltatás valamint a helyi igazgatás
átalakítását) tekinti Waldron választóvonalnak, mert ezen intézkedések
hosszú távú hatásai aláásták az autokratikus politikai rendszert, azáltal, hogy
az autokrácia számára immár nehezen kontrollálható folyamatokat indítottak el.
A könyv két nagy részből áll, melyek Az
autokrácia éthosza, valamint Egy birodalom kormányzása címet
viselik. Az első, terjedelmileg rövidebb egységben a szerző az orosz politikai
ideológia és berendezkedés kérdését vizsgálja három nagy fejezetben (A
cárizmus ideológiája; Uralkodók; Szolgálat). Ebből világosan kitűnik, hogy
Waldron azon iskolához tartozik, amely a nyugati kultúrkör és Oroszország közt
létező különbségekre helyezi a hangsúlyt.
Waldron szerint alapvető jellemzője volt a cári
autokráciának, hogy az orosz uralkodók mindvégig kitartottak hatalmuk isteni
eredetének megkérdőjelezhetetlen volta mellett: annak egyedüli forrásául a
Mindenhatót tekintették, „ezáltal pedig visszautasítottak minden olyan
elképzelést, mely arra vonatkozott, hogy hatalmuk más forrásból is legitimációt
meríthetne”. Másként szólva, elutasították azt a legitimációs erőt, amelyet a
társadalmi felhatalmazás elve adhatott volna, amint az a XIX. században Európa-szerte
történt.
Az autokrácia azt jelentette, hogy „az uralkodó
korlátlan hatalommal rendelkezett, valamint azt, hogy ténylegesen minden
döntése jogerővel bírt.” A cárt tehát nem korlátozta semmiféle testület a
döntéshozatalban és a törvényhozásban: sem választott parlamentáris, sem olyan
más szerv, amely a törvényhozás folyamatában eljárásjogi normák betartására
kötelezhette volna. Másrészt olyan sarkalatos törvények sem léteztek, amelyeket
az uralkodó ne változtathatott volna meg bármikor. Ezen még az 1905-ös
forradalom sem változtatott alapvetően, véli Waldron. Bár a közjogi rendszer
némi elmozdulást mutatott az „autokrácia mérséklésének irányába”, viszont
Sztolipin halála (1911) után 1914-ig a régi modellhez tért vissza a kormányzás,
és az Állami Duma is csak akkor kapott nagyobb szerepet a háború alatt, amint
Oroszország egyre közelebb sodródott az államhatalom 1917-es összeomlásához.
A jog Nagy Péter óta egyre inkább az uralkodók
érdeklődésének homlokterébe került, az 1832-as alaptörvény kijelentette, hogy a
birodalmat „a tételes törvények, az intézmények és szabályozások szilárd
alapján kell kormányozni”, mégis mivel ezek forrása a cár „autokratikus
hatalma” volt, így a jog inkább eszköz volt az uralkodók kezében, mintsem
olyan pártatlan szabályozó, amelynek mind a cárok, mind az
alattvalók, mind pedig az állami intézmények alárendelődtek
volna. Tehát „az a mechanizmus, ahogy a törvények születtek és ahogy azokat
alkalmazták, megmutatta a különbséget”, mely a jog orosz felfogása és azon
felfogás közt létezett, amely Európában a XVIII. század végétől gyökeret vert:
ez utóbbi nem volt más, mint a joguralom elve.
Mivel a cár akaratának nem szabott korlátot sem
jog, sem intézmény, ennek következményeként a cár puszta akarata volt a
törvény. Ennélfogva a törvény fogalma, világos procedúra híján, meglehetősen
homályos volt, másfelől hiányzott a törvények közt a koherencia, mert nem
számított például, hogy egy adott cári parancs harmonizált-e a korábbi
törvényekkel vagy nem. Az „orosz államhatalom lényege tehát annak személyes
jellege volt” minden szinten: az intézmények működésében a jogot inkább csak
egyfajta „kalauznak” tekintették mind az uralkodók, mind a hivatalnokok, akik
magukat a cár meghosszabbított karjának, nem pedig közhivatalnokoknak
tekintették.
Az autokrácia fogalmának tisztázásától tehát
logikusan jutunk el a könyv második részéhez, a kormányzás mechanizmusaihoz, az
államigazgatási apparátus szereplőihez, valamint a kiadásokat fedező
bevételekhez. (A terjedelmesebb második rész fejezetcímei a következők: Intézmények;
Tartományi kormányzat; Kényszerítés, polícia, igazságszolgáltatás; Nemzetiségi
kihívások; A birodalom finanszírozása.)
Azzal a ténnyel, hogy az intézményes jelleggel
szemben a személyes jelleg dominált Oroszország kormányzati rendszerében,
a kortársak is tisztában voltak, és ezt Oroszország erényeként, a Nyugattól
való különállás jeleként tartották számon. Sokatmondó e tekintetben K. P.
Pobedonoszcev[1]
1884-es plasztikus megfogalmazása, mely Waldron szerint „a Romanov állam
jogfelfogásának esszenciája volt”: „Az intézmények nem fontosak, minden az
egyéneken függ.” A kormányzás személyes jellegét mutatja az egyes uralkodók
személyiségének meghatározó szerepe (lásd pl. a XVIII–XIX. századi reformer
cárokat), valamint 1905 előtt a miniszterelnök hiánya.
A központi igazgatásban Nagy Péter reformjai után
(a kollégiumok létrehozása) az I. Sándor alatt életre hívott minisztériumok
(1802) jelentették a legjelentősebb változást. Bár a minisztériumok európai
standardot követtek, fontos különbség volt a kabinet és a miniszterelnök
hiánya. Azáltal pedig, hogy a cár államfő és kormányfő is volt egyben, nehéz
volt összehangolt kormányzati politikát követni.
Az igazgatás „humán erőforrásainak” területén
igen fontos változások mentek végbe a tárgyalt korszakban: nemcsak a számbeli
növekedés volt szembetűnő, hanem a képzettségi szint is jelentősen emelkedett.
Míg Nagy Péter kb. 5500 hivatalnokkal számolhatott a központi és helyi
szinteken, addig ez a szám 1762-re kb. megháromszorozódott, 1856-ra pedig
114 000-re, míg 1913-ra 252 000-re nőtt. Mégis, a lakosság és a
hivatalnokok aránya tekintetében Oroszország még mindig messze elmaradt pl.
Franciaországtól 1913-ban is: az előbbi államban ugyanis háromszor annyi lakos
jutott egy hivatalnokra.
1755-ben a hivatalnokok háromnegyed részének még
nem volt hivatalos iskolai képzettsége, míg az 1850-es évekre már majdnem
minden hivatalnok rendelkezett alapfokú iskolázottsággal, a bürokrácia felső
szintjein szolgálóknak pedig majdnem fele egyetemi szintű oktatásban részesült.
Ez a XIX. század első évtizedeiben történt újabb egyetemalapításoknak valamint
annak volt köszönhető, hogy igyekeztek egy képzettségi minimumot előírni azok
számára, akik a 8. szolgálati rangot elérték az államigazgatásban, minthogy ez
már nemességgel járt. Ugyanakkor a földbirtokos nemesség részvétele erősen
visszaszorult az államigazgatásban: míg 1755-ben a hivatalnokok háromnegyed
részének volt legalább egy jobbágya (a felső réteg 40 százalékának pedig
500-nál is több), addig az 1850-es évekre a felső hivatalnokoknak már csak 20
százaléka rendelkezett jelentős számú jobbágy felett, míg ugyanezen réteg 40
százalékának egyáltalán nem volt jobbágya.
Ami 1860-as évek előtt Oroszország erejét adta,
az lett a gyengeség forrása is II. Sándor nagy reformjai után: az autokrácia.
Az intézmények nem tudtak sem hatékony közvetítő szerepet játszani a társadalom
és a cár közt, sem modernizálódni a változásokra reagálva, felső engedély
nélkül. Ez igazán akkor lett probléma forrása, amikor a társadalom
politikaformáló tényezővé kezdett válni. A XJX. században Oroszország egyre
kevésbé tudott elzárkózni a nyugati szellemi hatásoktól, s az 1860-es években
messze ható reformokat vezetett be II. Sándor. Kezdődött ez az 1861-es
jobbágyfelszabadítással, majd folytatódott az 1864-es ún. zemsztvo
reformmal és az igazságszolgáltatás ugyancsak 1864-es radikális átalakításával.
Ez utóbbi nyomán történt meg tulajdonképpen a közigazgatás és a bíráskodás
elválasztása, továbbá elválasztották egymástól a polgári- és büntetőbíráskodás,
valamint a bírói rendszer világos hierarchiáját alakítottak ki. Helyi szinten
létrehozták a békebírák intézményét, s jelentős lépés történt a bírói függetlenség
megteremtésének irányába azáltal, hogy a bírák megfelelő fizetést kaptak és
elmozdíthatatlanok lettek hivatalukból.
A zemsztvo a kerületekben valamint a
kormányzóságokban felállított választott testületek elnevezése volt, ahova
társadalmi rang szerint kerültek a képviselők (nemesség, kereskedők és
iparosok, parasztok), de mivel a kormányzósági zemsztvok tagjait nem
közvetlenül választották, hanem a kerületi testületekben, így a nemesség aránya
ott sokkal nagyobb volt. A zemsztvok a helyi gazdasági és szociális
ügyekben (pl. utak építése, fenntartása, egészségügy, oktatásügy stb.) széles
jogokkal rendelkeztek és az aluról jövő kezdeményezés fontos szerveivé váltak.
Nem véletlen, hogy már 1865-ben felvetődött egy országos zemsztvo
létrehozásának szándéka is, amit azonban II. Sándor az autokratikus hatalomra
való hivatkozással utasított vissza.
A jobbágyfelszabadítás, a helyi választott
képviselők megjelenése, a független bíróságok létrejötte, a műveltségi szint
emelkedése azonban létrehozta a közvéleményt, amely a hatalom társadalmi
legitimációjának elvével lépett fel.
Ezek a folyamatok álltak az 1905-ös forradalom által megfogalmazott
alkotmányos követelések hátterében.
A könyvet ajánljuk mindazoknak, akik az 1700–1917
közti orosz történelem ismeretének birtokában egy kiegyensúlyozott
interpretációt kívánnak megismerni.
Peter Waldron: Governing Tsarist Russia (A cári Oroszország
kormányzása). Palgrave, Macmillan, London, 2007. 210 o.
Sashalmi Endre
1. K. P. Pobedonoszcev (1827-1907) véleménye azért fontos,
mert a XIX. század egyik legnagyobb orosz jogászának és államférfijának
tartják, konzervatív beállítottsága pedig nagy befolyást gyakorolt különösen
III. Sándorra. Pobedonoszcev a Szentpétervári Jogi Akadémián tanult, később
pedig a Szenátus titkáraként és egyetemi tanárként is dolgozott (Moszkvában),
majd Szentpéterváron több nagyherceget oktatott jogtudományra, köztük a későbbi
III. Sándor cárt. Karrierje az 1860-es évek végétől meredeken ívelt felfelé,
szenátor, majd az Államtanács tagja, idővel pedig a Szent Szinódus főügyésze
lett.