Klió 2009/1.
18. évfolyam
kÖZÉP-, KELET- ÉS
DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL
A lengyel–orosz történelmi, földrajzi és geopolitikai kapcsolatok
Fatih Ozbay és Bülent Aras[1] arra vállalkoztak tanulmányukban, hogy bemutassák a lengyel-orosz kapcsolatok fejlődését, amelynek történetét szerintük döntően meghatározták a háborúkból és a felosztásokból eredő, súlyos problémákkal járó rendezések. A szerzőpáros történelmi összefüggések és geopolitikai vonatkozások alapján vizsgálja meg a lengyel-orosz kapcsolatokat. Munkájuk első részében a kapcsolatok történelmi fejlődését körvonalazzák, ezek után elemzik a probléma funkcióját és a hatását, majd megvizsgálják annak geopolitikai vonatkozásait, végül következtetéseket vonnak le a kapcsolatok jövőjét illetően. Kiemelik, hogy a két állam közti viszony tovább romlott, amikor Lengyelország 1999-ben a NATO, majd 2004-ben az Európai Unió tagja lett. A szerzők arra a kérdésre, hogy ezek az események miért vezetnek oda, hogy az amúgy sem idilli kapcsolat még feszültebbé váljon, azt a választ adják, hogy Lengyelország stratégiailag fontos szerepet játszik Kelet-Európában. Az orosz földgáz rajta keresztül jut el Európába, így a térség stratégiailag nemcsak az EU, hanem Oroszország számára is fontos. Úgy vélekednek, hogy a konfliktus gyökereit nem a jelenben, hanem a múltban kell keresnünk. A szerzők szerint a lengyel–orosz kapcsolatoknak strukturális mintáik vannak és egy széleskörű elemzéssel felfedhetőek az okok gyökerei, valamint az azokat befolyásoló tényezők is.
Már a XIV. század folyamán számolniuk kellett a lengyeleknek az orosz fenyegetéssel, amit sikeresen elhárítottak az 1386-ban létrehozott Rzeczpospolita Obojga Narodów-val (röviden Rzeczpospolitával), amely a Jagellók uralma alatt (1572-ig) a kelet-európai régió legerősebb államává vált (területe a Fekete-tengertől egészen a Balti-tengerig terjedt). A nagyhatalmi politika az idők folyamán átalakult, és kiegészült Oroszországgal, Poroszországgal és Ausztriával. Ezek az államok 1772-ben három részre osztották fel Lengyelországot, amelyet még két felosztás követett (1793, 1795), melyek eredményeként a lengyel állam mintegy 123 évre eltűnt Európa térképéről. Ezt követően csak a versailles-i békeszerződés (1919. június 28.) után beszélhetünk ismét Lengyelországról, amely területeket kapott Nyugat-Poroszországban, és Poznanban egy balti-tengeri kijárathoz jutott. Az ekkor megalakult lengyel kormány azonban nem rendelkezett a parlamentáris demokrácia tapasztalatával, Aras és Ozbay szerint ezért jöhetett létre egy bizonytalan és instabil rendszer, amely Józef Piłsudski hatalmával ért véget. 1939. augusztus 23-án Németország és a Szovjetunió egy megnemtámadási szerződést írt alá, amely megpecsételte Lengyelország sorsát, ugyanis annak a titkos záradékában (Molotov-Ribbentrop paktum) megegyeztek Lengyelország területi felosztásáról, amelyet 1939 szeptemberében végre is hajtottak. A második világháború folyamán a lengyel kormány előbb Párizsba, majd Londonba menekült, és innen próbált felkeléseket szítani a németek ellen, miközben a lengyel lakosságnak súlyos atrocitásokat kellett elviselniük német és szovjet részről egyaránt. Az 1945. július 7. és augusztus 2. között tartott potsdami konferencián újrarajzolták a lengyel határokat, amely nyugatabbra tolódott a szovjetek által megszerzett lengyel területek miatt. A tanulmány írói szerint ezeknek a módosulásoknak közvetlen fejleménye a német kivándorlás az újonnan szerzett lengyel területekről, ahová betelepültek a lengyel emigránsok. Kiépült egy szovjet típusú rendszer Lengyelországban, amely a Lengyel Népköztársaság nevet kapta (Polska Rzeczpospolita Ludow, PRL). Lengyelország történetében fontos eseménynek számított, hogy 1978-ban megválasztották a lengyel bíborost, Karol Wojtylát pápának. A szerzők kiemelik, hogy a pápa 1979-es látogatásának hatására megalakult a Szolidaritás (Solidarność) szakszervezet 1980-ban. A szervezet fontos szerepet játszott a lázadások megszervezésében és a politikai küzdelmekben, amely odáig vezetett, hogy a lengyel kormány szükségállapotot rendelt el, illetve 1981. december 12-én a Szolidaritás vezetőit letartóztatták. 1989-ben megkezdődtek a tárgyalások a kormányzat és az ellenállás között, amelynek következménye az lett, hogy 1989-ben szabad választásokat tartottak, és megalakult a szovjet blokkon belül az első nem kommunista kormányzat.
A Szovjetunió megszűnése után a két ország viszonya meglehetősen megromlott, hiszen a közös politikai sémák szétfoszlottak, a gazdasági és kulturális övezetek bezárultak, és az eltérő percepció pedig rengeteg regionális problémát hozott felszínre, illetve Lengyelország a nyugat felé kezdett közeledni. Ez a helyzet csak tovább súlyosbodott, amikor a lengyelek „meghívást” nyertek az Európai Unióba. Azonban a két állam közötti kapcsolatuk alakulásának egyik jelentős problémaforrása továbbra is az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktum maradt. Az együttműködés másik neuralgikus pontja Katyn volt (zbrodnia katyńska), amit egészen 1989-ig tagadtak a szovjetek. Erre Vojtech Jaruzelski moszkvai látogatásakor derült fény, amikor Gorbacsov átadta a katyni dokumentumok másolatát. 1993-ban Borisz Jelcin hivatalosan is bocsánatot kért a lengyelektől a katyni emlékműnél, amit azonban a lengyelek nem tartottak megnyugtatónak. Felvetődött lengyel részről olyan elképzelés is, hogy fizessenek az oroszok kártérítést, amire a varsói orosz követ így reagált: „Csak a második világháborúban Oroszország negyven millió embert veszített… Oroszország nem tartozik senkinek semmivel.”.[2] Ahogy Aras és Ozbay írja, a két ország kapcsolatát tovább súlyosbítják az olyan cselekmények, mint a „Nemzeti Egység Napja” (День народного единства), amelyet november 4-én tartanak az oroszok (ugyanis 1612. november 4-én Kuzma Minyin hadsereget szervezett és Moszkvából kiverte a lengyel erőket). Hasonló feszültségeket okozott az is, amikor 2005. július 31-én orosz diplomaták gyerekeit támadták meg egy varsói parkban, majd a következő hónapban két lengyel diplomatát és egy újságírót bántalmaztak Oroszországban.
A szerzők véleménye szerint a lengyel politikát a hidegháborút követően három cél vezérelte, ezek közé tartozott a jó kapcsolat fenntartása a szomszédokkal, támogatni Belorusszia és Ukrajna függetlenségét (ez a két ország ütközőzónái Lengyelországnak és Oroszországnak), illetve vezető szerepet játszani ezeknek az államoknak az EU-ba való integrálódásában. Ezenkívül a lengyelek egyfajta geopolitikai pozícióval is rendelkeznek, hiszen a szerepük és a befolyásuk az Európai Unióban attól függ, hogy milyenek a keleti szomszédaikkal való viszonyuk. Ezt szem előtt tartva 1998-ban megfogalmazták a „keleti dimenziót”, amelyet két dokumentumban is hangsúlyoztak. Az orosz gáz Európába Belorusszián, Ukrajnán és Lengyelországon keresztül jut be, azonban Lengyelországot csak Belorusszia után éri el a földgáz, így a lengyelek alárendelt szerepkörbe kerültek. Az oroszok eközben kettős politikát folytatnak a szállításban, vagyis növelik a gázárakat, de ezzel egy időben a tranzit országokat is el szeretnék kerülni. Időközben felmerült egy déli és egy északi gázvezeték útvonalának a terve, ahol a kulcsfontosságú országok szerepét Törökország és Németország töltené be (Kék Áramlat). Az érdeklődés azonban átterelődött az északi útvonalra, amelyet 1200 kilométer hosszúra terveznek, és 27,5 millió köbméter földgázt fog szállítani a Balti-tengeren át. A tervek szerint 2010-re készül el az útvonal, amely az Észak-Európai Földgázvezeték (North European Natural Gas Pipeline – NEGP) nevet fogja viselni. Fatih Ozbay és Bülent Aras szerint ennek a vezetéknek két következménye is lesz; az egyik, hogy ismét megerősödnek a német-orosz kapcsolatok, a másik, hogy ezzel kizárják a forgalomból az eddigi tranzit országokat. E vonatkozásoknál pedig már a geopolitikai és a történelmi vonal metszi egymást. Ezt az aggodalmat fejezte ki a lengyel védelmi miniszter is, akinek a véleménye szerint a NEGP meglehetősen hasonlít a Molotov-Ribbentrop paktumra. Ezt az egymás iránti bizalmatlanságot tovább súlyosbították az olyan cselekmények, mint a csecsen vezető, Aszlan Maszhadov meggyilkolása, amelynek hatására a varsói városi tanács arról tárgyalt, hogy egy korábban, szintén oroszok által megölt vezetőről nevezzenek el egy utcát (Cahar Dudajev). Egy másik súlyos válságot okozó konfliktusforrás az Ukrajnában végbement narancssárga forradalom volt, amelyben az oroszok is, és a lengyelek is állást foglaltak, természetesen ellenkező oldalon. Ez odáig fajult, hogy az oroszok embargót vezettek be a lengyel termékekre (2004-ben még csak a hústermékekre, egy évvel később valamennyi mezőgazdasági termékre). Ennek következményeként a lengyelek megvétózták az orosz–Európai Uniós együttműködéseket (energetikai, kereskedelmi és emberjogi kérdésekben egyaránt, illetve követelték Oroszországtól, hogy fogadja el az 1994-es Európai Energia Chartát). Eközben a lengyelek tárgyalásokat folytattak egy amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítéséről, amely ismét csak fokozta az orosz ellenlépéseket.
A szerzők úgy vélik, hogy a lengyel külpolitika a jövőben azon a nézeten fog alapulni, hogy kiaknázza és hasznosítsa a földrajzi helyzetéből adódó pluszokat. Ebből két egyértelmű következtetést lehet levonni: elsőbbséget fog élvezni külpolitikai koncepciójában, hogy végbemenjen a nyugati intézményekbe és rendszerekbe való „integrálódása”, illetve, folytatni fogja dinamikus politikáját a keleti szomszédok irányába. Az EU Lengyelországot védelmi politikai ernyővel látja el, így az teljesíteni tudja politikai terveit. Azonban azzal, hogy a lengyelek eltúlozzák az oroszellenességet, gyengítik pozíciójukat az Európai Unión belül. Az oroszok a lengyeleket a trójai falóhoz hasonlítják a rakétavédelmi rendszer, az iraki háborúba való „belekeveredés” és nyugatbarát politikájuk miatt. A szerzőpáros felteszi a kérdést, hogy Oroszország elfogadja-e Lengyelországot, mint erős államot, vagy pedig fenntartja azt a szemléletét, hogy az kis állam, amely felett ő gyakorolhat hatást. Úgy vélik, hogy lengyel részről a kapcsolatok jövője azon fog múlni, hogy miként mérik fel az erejüket, illetve el tudnak e szakadni azoktól a traumatikus torzulásoktól, amelyek az idő folyamán Oroszországgal társultak. Fatih Ozbay és Bülent Aras szerint a túl sok félreértés miatt kevés a remény arra, hogy a lengyel-orosz kapcsolatok jobbá váljanak a közeljövőben.
Fatih
Ozbay–Bulent Aras: Polish-Russian Relations: History, Geography and Geopolitics
(A lengyel-orosz történelmi, földrajzi és geopolitikai kapcsolatok), East
European Quarterly, XLII, No. 1, 2008. március, 27–42. p.
Fekete Rajmund
1. Bülent Aras Az
isztambuli Işik University oktatója, kutatási területe a török külpolitika,
illetve a közel-keleti politika, valamint a közép-ázsiai politika. Fatih Ozbay
kutatási koordinátorként az Isztambulban található Wise Men Center for
Strategic Studies-ban dolgozik. Számos cikke és könyve jelent meg az orosz
külpolitikáról és az orosz-török kapcsolatokról.
2. Fatih
Ozbay, Bülent Aras. „Polish-Russian Relations: History, Geography and
Geopolitics”. East European Quarterly, XLII, No.1, March 2008: 34.p.