Klió 2009/1.
18. évfolyam
kÖZÉP-, KELET- ÉS
DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL
A pontoszi genocídium – II. rész
A már említett Amiszosz és Pafra környéke véres harcok színtere volt az
ellenállók és a jól fegyverzett török reguláris hadsereg között, amelyet
irreguláris partizánalakulatok is támogattak. A harcok sokkal később, az 1922-es
lakosságcsere-egyezménnyel értek csak véget. Természetes, hogy mindez ürügyet
szolgáltatott különböző vélemények és szándékok megfogalmazására. Taalat pasa,
a két genocídium értelmi szerzője, 1916. január 31-én világosan kifejtette egy
osztrák megbízottnak, hogy nem lát más megoldást a görögökkel kapcsolatban,
mint ami az örmények esetében már megtörtént. A megbeszélésnek levéltári nyoma
van (ld. 178. o.). Erre az időre tehető a Keraszunda (Giresun) és környéke
felelősének kinevezett Topál (Sánta) Oszmán aga megjelenése, aki Atatürk
személyes bizalmasaként hamarosan az egész Fekete-tengeri terület teljhatalmú
helytartói tisztségéig avanzsált.[1]
„Engesztelhetetlen gyűlölet hatotta át minden iránt, ami görög” (ld. 176. o.),
s mint ilyen a népirtó program egyik főszereplőjévé vált: „egymaga több mint
ezer görög falut törölt le a térképről” (uo.). A szerző habozás nélkül „a
pontosziak Eichmannjának” nevezi (174. o.). Az ókori Fekete-tengeri
útleírásokból is ismert tengerparti Keraszunda város[2] diplomáciai
erőfeszítések eredményeként egyelőre megmenekült, de annál kevésbé a környéke:
elrendelték a városhoz tartozó egyházkerület összes falujának a kiürítését.
Megismétlődött a tripoli menet a birodalom központi területei felé: akik a
kimerültségtől és az éhségtől nem maradtak ott temetés és végtisztesség nélkül
valahol az út szélén, azokat a kijelölt úticélok valamelyikén odadobták rabszolgáknak
a helyi falusiak mellé. Ezek a populációk – siiták, szunniták, halebiták
(αλεβήδες),[3] különböző
dervisrendek – nem voltak egységesek, a korrupt és szervezetlen állami berendezkedés
alig létező irányítása alatt egymással is harcban álltak, semmiféle erkölcsi
gátlás vagy meggondolás nem munkált bennük semmivel kapcsolatban (172–173. o.).
Hozzátehetjük: mindez olyan vidékeken, ahol valaha a kappadókiai atyák
elmélkedtek a hitélet kérdéseiről. Közülük Nazianzoszi Szent Gergely talán elég
ismert.[4]
Topál Oszmánnak sok hivatkozási lehetősége volt:
„az adósság lerázása” a muzulmánoknál jóval módosabb görögökkel szemben, ezek
monopóliumai és vagyonuk megkaparintása, a dezertálások kérdése, valamint az
Ottomán Birodalom első évtizedeitől kezdve jól ismert, mindig felhozható
népszerű vád: az árulás és az ellenséggel való együttműködés. Egy falu sorsán
keresztül a többié is megismerhető: a különítményesek körülzárták a kérdéses
települést (Pulantzaki-járás egy kis falvát), egyenként összefogdostak, aki
tudtak, majd behajtották őket a templom melletti legnagyobb házba, amelyet
aztán rájuk gyújtottak. Előzőleg kiválasztottak maguknak négy-öt asszonyt. A
házat benzineshordókból körülöntözték, és egy kézigránátot hajítottak rá. A
bentrekedt nők „sikoltozása az egekig hatolt”. Az egész mintegy tizenöt percig
tartott. A kiválasztottak, amint rájöttek, mi velük a különítményesek célja,
inkább az önkéntes tűzhalált részesítették előnyben. Egy óvatlan pillanatban
berohantak a már omladozó házba, és ott pusztultak el a többiekkel együtt. Egy
lánynak sikerült az erkélyről leugrania és a ház mögötti bozótosban eltűnnie.
Bár lövést kapott, a golyó csak súrolta a fejét, nem esett különösebb
bántódása. Volt szemtanú: be tudott számolni a túlélőknek arról, kiket látott
odabent. Ez az eset kitelepítésből visszatértekkel történt 1917-ben. Az
adatközlő szerint hétszázan mentek száműzetésbe 1916-ban, és egy évvel később
232-en tértek haza. Topálék aztán tovább vonultak: még aznap tizenhét faluval végeztek.
Racionálisan jártak el: nem égették fel a településeket, egy-egy házat
gyújtottak csak fel, miután emberekkel teletömték őket (174–175. o.). A
lakóházak felhasználása nem volt előírás. Így pl. a Keraszundához közel fekvő
tengerparti Patlama város esetében a templom tűnt alkalmasnak. A szerző
kutatásai szerint ott háromezer ember lelte a halálát (179. o.).
A terrorvezérnek nemzetépítő érdemei vannak.
Trapezunt átadása két éves orosz fennhatóság után az újtörököknek az addig nem
létező török középosztály aggályos kialakulásának a kezdetét jelentette. A
görögök és az örmények vagyona ott és mindenütt másutt „a gátlástalan
gyilkosok” kezébe került. A szerző Selahattin Celikre hivatkozva írja,
hogy Topál Oszmán utódai ma milliomosok, és a középosztály ideológiájának a
szócsövei. Celik rámutat, hogy mindig ez volt a helyzet: a szeldzsukok
ugyanúgy, mint az ottomán kor emberei vagy mint az újtörökök, asszimilációval,
nacionalizmussal, népirtással, mások földjének és vagyonának az
eltulajdonításával építettek országot. Ez a mentalitás máig hat (221–222. o.).[5]
Nem felejtendő el, hogy az erőszakos iszlamizálás
állandóan napirenden volt. Ennek – a szerző szerint – legvisszataszítóbb módja
a gyerekek elvétele a szülők mellől, rábeszéléssel, vagy ha az nem ment,
erőszakkal. Az ilyenek sorsa aztán meg volt pecsételve. A jobb esetek közé
tartozott, ha a már iszlamizáltak a későbbiekben segítették, illetve
segíthették a rokonaikat. A leánygyermekek gyakran a háremekben kötöttek ki.
Előfordult, hogy kiéheztettek egész falvakat: az embereknek megtiltották, hogy
kimenjenek a földekre dolgozni. Az ilyen helyzetben levő szülők gyermekeit
könnyen meg lehetett „menteni”. A szerző szerint, annak ellenére, hogy az
iszlamizálás az ottomán birodalom első napjaitól létezett, és annak ellenére,
hogy több millió az erőszakos térítések száma, a kérdést máig nem dolgozták fel
tudományosan. Az áttértek esetében egyébként szóba sem jöhetett, hogy a későbbi
lakosságcsere keretében Görögországba települjenek. Patlama körzetében, amely
hadiövezet volt, kevésbé törődtek a gyerekek lelki üdvével. Az elbeszélés
szerint azt az eljárást alkalmazták, amelyet időről-időre Isztambulban a kóbor
kutyákkal: tucatjával csónakokba dobálták őket, majd naplemente után a tengerbe
ürítették a rakományokat. Aki ezt elbeszélte, hallotta éjjelente a gyerekek
visítását (186. o.). Ilyen összefüggésekben már fel sem tűnik szinte, amit
Kolonia falu (Nikopolisz mellett, Keraszundától délre) kálváriájáról (üldözés,
mészárlás, kegyhelyek átalakítása istállókká stb.) tett közzé az isztambuli „Új
Élet” című újság 1918. nov. 12-én. Esetleges csodálkozásunkat, hogy ilyesmi
egyáltlalán megjelenhetett, előzze meg egy utalás a szerzőtől arról, hogy
cenzúra létezett (221. o.). Ugyanezen az oldalon az összes kisgyerek, beleértve
a csecsemőket, „megmentéséről” is olvashatunk. A művelet török iskolákba
adással és törökké tétellel volt azonos. Ha az amasziai (Délnyugat-Pontosz)
metropolita jelentéseit olvassuk, akkor még hajlamosak is vagyunk elhinni, hogy
valóban megmentették ezeket a gyerekeket. Más kérdés, hogy a műveletre ítéltek
hogy élték meg a mentést. 1917 januárjában és februárjában „újabb mintegy 45
falut égettek fel, a nőket, az öregeket és a gyerekeket az ankarai vilajetbe
száműzték. A száműzöttek százával pusztulnak a szabad ég alatt. Gyerekek
tucatjai kóborolnak az utakon, a többségük éhenhal. Ezeknek csak egy részét
temetik el, a többi a hollók és a keselyűk tápláléka lesz”.[6] Fennmaradt
Kwiatkowski utolsó beszámolója is 1918 októberéből, amikor is elhagyta
trapezunti székhelyét. A legbeszédesebb azonban talán egy 1917. július 20-i
levele: „sok gyerek még mindig az utakon kóborol; inkább állatokra
emlékeztetnek mint emberekre” (227. o.). A jelenség lökést adott a
Törökországban akkor még legális, de eltűnőfélben levő
rabszolgakereskedelemnek: a városok bejáratainál most hatalmas rabszolgapiacok
működtek. Jórészt gyerekeket és fiatal nőket árultak (225. o.).
Jermanosz
(Γερμανóς), az előbb említett amasziai
metropolita 1916. december 26-i levelében értesítette a Patriarchátust, hogy
fegyveres polgárőrök és katonák elpusztították az Amiszosz környéki gazdag
falvakat. Ennek során a 10 év alatti és a 80 feletti nőket is megerőszakolták.
Másnap, december 27-én ugyanez történt Amiszosz városával is (178–179. o.). Az
első részben már megemlített Vazelona-kolostorról (a sokkos követségi kiküldött
akkor alig tudott valamit elmondani) most annál több részletet tudhatunk meg
(184–185. o.). Néhány oltalomkeresőnek valamint az apátnak sikerült megszöknie,
és azok beszéltek. A történtek leírhatatlanok. A kolostoron belüli
mészárlásokat megtoldották azzal, hogy akiket a közeli erdőkben fogdostak
össze, szintén oda vitték megölni. A nőket nemcsak megerőszakolták, hanem
különböző testrészeiket le is vágták. A kolostor templomát és a kápolnáit
feldúlták, amit lehetett, széthordtak, amit nem, elpusztították. Megsemmisült a
könyvtár teljes anyaga kéziratokkal, könyvekkel, okiratokkal. Egyébként ugyanez
lett minden pontoszi kolostor könyvtárának, de a terület összes templomának és
kápolnájának a sorsa is. A szerző 1916 áprilisára teszi a pusztítást. A
különleges státuszú kolostor közvetlenül a patriarchátus alá tartozott – talán
ezért pusztították el különlegesen visszataszító módon. A felelős nevét nem
tudjuk meg, csak annyit, hogy a reguláris hadsereg egy őrnagya volt, aki
„erősítést kért” és kapott a környéken garázdálkodó szabadcsapatoktól.[7]
A puszta fennmaradásért folytatott elszánt
fegyveres ellenállás elsőrangú hivatkozási alap volt az újtörökök számára.
Jellemző, hogy Kwiatkowski cáfolta az állításaikat, megemlítve, hogy az
ellenállók soraiban itt-ott még szolidáris törökök is harcoltak. Az amiszoszi
osztrák konzul hozzáteszi, hogy képtelenség az ellenállókat az időnként
kétségtelenül megnyilvánuló túlkapásaikért felelőssé tenni: a saját sorsuk
mellett ott volt előttük az örmény példa is (187–188. o.). Arról, hogy mi várt
a besorozott keresztényekre a muzulmán hadseregben, ill. mi várt a
dezertőrökre, már volt szó. A dezertőröket a sajátjaikon, illetve a
szülőfalujukon kerték számon. Ennek során a feleségek, rokonok zaklatása,
kitelepítése, kínzása és a hegyek közé hurcolása napi gyakorlatnak számított.
Az utóbbi eljárás célja hivatalosan az volt, hogy a feleségek megmutassák
nekik, hol rejtőzik a dezertőr. A valóságban egészen más dolgok történtek (190.
o.). Nyugat-Pontosz közvetlenül újtörök irányítás alatt állt, Kelet-Pontoszt
viszont az orosz csapatok szállták meg. Az ősellenség oroszok elől menekülő, és
az örmény mészárlás megtorlásától félő muzulmánok a nyugati területre
menekültek, és útjukban pusztítottak, amit csak tudtak. Ennek több mint egy
tucat görög falu esett áldozatául. Az önálló pontoszi köztársaság
megteremtésének a gondolata a dél-oroszországi menekültek soraiban született
meg 1917-ben, amikorra a genocídium elsőnek tekinthető felvonása befejeződött.
A köztársaság megteremtéséért legtöbbet, anyagiakban és erkölcsiekben
Konsztantinidisz marseille-i nagykereskedő tette. 1918. január 22-én
össz-pontoszi kongresszust is rendeztek Marseille-ben (202. ill. 206. o.).
A „nyugati fronton” sem volt jobb a helyzet.
Liman von Sanders időnként török urain is túltett a kitelepítések követelésében
arra hivatkozva, hogy egyébként nem tudja végrehajtani katonai feladatait.
1917. január 12-én Pallavicini azt táviratozta Bécsbe, hogy Sanders
kitelepítési követeléseit az Égei-tengeri partokról semmiféle tisztán katonai
szempont nem igazolhatja. Pallavicini eljárása annyira felbőszítette a török
félt, hogy indítványozták a visszahívását (196. o.). Az orosz hadsereg 1916
elején vonult be Trapezuntba. Ez az azonos vallású görögök számára enyhülést
hozott. Jobban megérthetjük a jelenséget, ha tudjuk, hogy a kelet-pontosziak
már 1829-ben orosz védelmet kértek a törökökkel szemben. Maguk az oroszok
fájlalták, hogy „nem tudnak kellő anyagi és egyéb védelmet nyújtani a
helybelieknek”. 1916 decemberére vonatkozó dátummal egy orosz levéltárból
került elő a következő, feltehetőleg most először publikált bejegyzés: egy
községből 1300 embert száműztek a birodalom belső területeire. A száműzöttek
hét órás gyaloglás után egy török faluhoz értek, ahol fertőtlenítő fürdőbe
küldték őket. A fürdőzés után nem találták a ruháikat. A falusiak korbáccsal
kergették ki őket, úgy ahogy voltak, meztelenül a téli éjszakába. Ott pusztult
mindenki (199. o.).[8]
Trapezunt orosz–görög kézbe kerülése után a török hadsereg irányításában részt
vevő németek számát most több ezerre (!) emelték. Ezek a hadsereg és az állam
újjászervezésében segítettek (198. o.).
1917 novemberében Oroszországban bolsevik
fordulat következett be. Lenin – írja a szerző – feloszlatta a birodalmi
hadsereget. Az oroszok teljes anarchiában menekültek a tengerpart felé, hogy
hazatérjenek. A kozákokat senki nem volt képes megfékezni: ismét válogatás és a
számonkérés félelme nélküli fosztogatás és gyilkolás következett. Trapezuntot
halálos csapás érte: mindent, amit lehetett, kifosztottak. Bohorovics, a város
orosz polgármestere annyit volt képes elérni, hogy legalább a török reguláris
hadsereg vonuljon be először megelőzve a rettegett cseteket
(τσετέδες), a senkinek nem engedelmeskedő,
mindenütt jelenlevő szabadcsapatokat (205. o.). Súlyosbította a helyzetet, hogy
előzőleg mintegy 30 ezer környékbeli görög keresett oltalmat a városban. A
szerző mint jellemzőt beszéli el a következőket: azok a törökök, akik a
megelőző két nyugalmas év során kedvesek és simulékonyak voltak a
keresztényekkel szemben, akik segítséget kaptak emezektől, és akik ezért
hálásaknak mutatkoztak, most öltözéket, viselkedést, sőt arckifejezést
váltottak: „a nézésük egyszerre mint az afrikaiaké”, európai öltözéküket
félredobták, „mintegy varázsütésre veszett tigrisekké változtak” (206–207. o.).
Ami következett, az eddigiek ismeretében
elképzelhető. A nyugatias műveltségű, Hriszanthoszt, a város metropolitáját
respektáló, amúgy befolyásos Vehip pasa (Βεχήπ
πασάς) sem tehetett sokat. Ezek az események
egybeestek Görögország leglehetetlenebb újkori periódusával: az antant és a
tengelyhatalmak között meghasonlott, két kormánnyal rendelkező országot a
belpolitika kötötte le, nem tudtak segíteni keleti honfitársaiknak. A bizarr
helyzetet a törökök ki is használták. A szerző szerint máig megfejtetlen
rejtély, hogy a karizmatikus, jelentős politikai tapasztalatokkal rendelkező
metropolita miért adott utasítást a környéken harcolóknak a fegyvereik
átadására. „Ezeket aztán úgy vágták le mint a bárányokat a vágóhídon” (209. o).
A mérsékelt Vehip Taalattal is összeütközésbe került, amikor a törökök
megfelelően ki akarták használni a német segítséggel a Kaukázusban elért
sikereiket. Itt több mint százezer görög menekült sorsa forgott kockán. Ezek
megmentésében Nikosz Kazantzakisz író részt vett mint hivatalos kiküldött.
Tapasztalatait a magyarul is megjelent Jelentés Grecónak című regényében
leírja. Vehip a későbbiekben önkéntes száműzetésbe ment Constanţába. 1917.
június 26-án lemondatták a görög királyt, majd az ország az antant oldalán
háborúba lépett. Ez természetesen újabb ürügy volt a törökök számára. Az
üldözések eszkalálódtak, a folyamatok átláthatatlanokká váltak. A már említett
déli Kolonia környékén utasítottak előzetesen kitelepítetteket, hogy – 18 hónap
után – térjenek vissza a szülőfalujukba. Ott azonban – idéz a szerző egy
szemtanút – egy Topanoglu Halil nevű bűnöző szörnyeteg várta őket. Az illető,
aki békésebb időkben nem volt több egy juhásznál, míg most az amúgy gyűlölt
ellenfél rabnőiből berendezett hárem módos tulajdonosa, szelindekeket uszított
a visszatérőkre. „Kő kövön nem maradt” abban a helységben (218. o.). A Pafra
környéki harcokról egy Kwiatkowskihoz írt katonai jelentés megemlíti, hogy most
már nyíltan az ottani görögök életére törnek. A gazdasági, a katonai és a
lélektani nyomás kéz a kézben jár. Valóban. A 277. oldalon a szerző idézi Kemál
manifesztációval felérő nyilatkozatát: „Az a forradalom, amely nem vérre
támaszkodik, nem lehet tartós”. A vezér elhatározta, hogy „egyszer s mindenkorra
lezárja a pontoszi kérdést”. A Kizilirmak pedig, alias Halüsz, a térség
legnagyobb folyója, ahogy a katonai jelentés írta, holttesteket szállított a
tenger felé.[9]
Az I. világháború végével a szövetségesek
meglehetősen súlyos feltételeket szabtak ki Törökországra. Az ország
diplomáciája, az addig háttérbe szorított szultáni környezet, a külföld felé
próbálta a feledés politikáját alkalmazni, illetve minden bűnt az újtörökökre
hárítani, befelé azonban nem sok változtatás történt. A bíróságok például továbbra
is a Korán alapján ítélkeztek (237. o.). 1918. december 30-án a párizsi
béketárgyalásokon Venizelosz memoranduma Nyugat-Törökország egy részének az
átadását követelte Szmirna központtal. Igen erős ellenkezést váltott ki, hogy a
pontoszi térségről nem tett említést. Az álláspontja az volt, hogy a pontoszi
országrészt a létrehozandó Örményországhoz kell majd csatolni (241–242. o.).
Később elismerte, hogy rossz információk alapján fogalmazta meg országa
álláspontját. 1919. nov. 15-én Görögország egyetértésével Hriszanthosz
metropolita és Konsztantinidisz, a Marseille-i Pontosziak Állandó Bizottságának
az elnöke diplomácia maratonba fogtak. Hosszú memorandumukban rámutattak, hogy
az üldözés nem szűnt meg, ezért azonnali tűzszünetet követeltek. Több oldalas
beszámolójuk ijesztő részletekre derít fényt: a leszámolások listáján akasztás,
munkatáborokba hurcolás, élve temetés, máglyára vetés és hasonlók szerepelnek.
Megemlítik, hogy a főpapok a börtönökben pusztulnak el, míg az alsóbbrendű
papságot besorozzák, keresztre feszítik, ill. máglyára küldik (246. o.).[10]
A jelentés pontos számokat közöl az elpusztított falvakról, illetve emberekről,
arra a következtetésre jut, hogy többé nem lehetséges az együttélés, sem az
együttműködés a törökök és a görögök között. A török fennhatósága
elfogadhatatlan, a török nép lelkülete megméretett és könnyűnek találtatott
(εξηχρειωμένη
και χρεωκοπημένη,
249. o.). Történelmi léptékkel mérve, bár érthető, talán hiba volt az a követelés,
hogy a szövetségesek szállják meg Törökország összes fontos stratégiai pontját,
a szín görög Pontoszt szabadítsák meg a sötét rabszolgasorstól, valamint
helyezzék vissza a jogaiba, és garantálják nemzeti identitását.
A szerző forrásai szerint Clemenceau igen
világosan kifejtette a szultáni küldöttnek a nyugat véleményét, beleértve a
lehetséges következményeket (amelyek mindenesetre „akadémikus viták
következtében késedelmet szenvedtek”). Rámutatott, hogy a történelemben még
soha nem fordult elő, legyen az Ázsia, Európa vagy Afrika, hogy ahol a török a
lábát megvetette, ott ne a helyi lakosság számbeli csökkenése és
életminőségének ne igen jelentős mértékű rosszabbra fordulása lett volna a
következmény. A török győzelmeket mindenütt katasztrófák követték. Miközben
elismert bizonyos képességeket a javukra, felrótta, hogy békeidőben soha nem
voltak képesek pozitív módon kamatoztatni azokat az előnyöket, amelyeket
háborúkkal harcoltak ki. Indulatos kérdésére, hogy ennek mi az oka, nem kapott
választ (252. o.).
A nagyhatalmak egyetértése a görög-török viszony
rendezése tekintetében kivételesen komplikált tárgyalások és viták közepette
született meg. Ezeket elemezve, kezdve a mószuli olajmezőktől
Szovjet-Oroszország elszigetelésén át az Égei-tengeri olasz érdekeltségig, a
szerző mindenütt imperialista érdekeket láttat a háttérben, és alighanem
jórészt igaza van. Ki-ki más megfontolásából talán, de egyhangú döntés
született, hogy a görög hadsereg szálljon partra Szmirnában (Izmirben), és a
keresztény lakosságot védelmezve teremtsen rendet, valamint fékezze meg a
fosztogató újtörök bandákat. Párhuzamosan arról is döntés született, hogy
Musztafa Kemált küldjék a pontoszi területre hasonló célból: fékezze meg a
garázdálkodó cseteket. Katehakisz vezérezredes tiltakozására az angol
diplomácia azt válaszolta, hogy Kemál kevésbé lesz veszélyes Amiszoszban mint
Isztambulban lenne (255. o.). A görög kontingens szövetségesi fedezet mellett
1919. május 15-én szállt partra Szmirnában, négy nappal később pedig Musztafa
Kemált kitették Amiszosz városában főfelügyelői megbízással. Tíz nap
elteltével, május 28-án, írja a szerző, Kemál kimutatta valódi szándékait,
amikor országos megmozdulásokra szólított fel a nyugati partraszállás ellen
(258. o.). Hosszú és fontos fejezet kezdődött a XX. századi Törökország
számára, hosszú és végzetes végjáték indult a 3000 év óta ott élő görögök
életében. Nem felejtendő el, hogy a Nagy Eszme akkor még hivatalos dogma volt,
ugyanúgy, ahogy a másik oldalon a „hitetlenek” likvidálása is már egy évtizede
elhatározott tervnek számított.
Κωνσταντίνος
Φωτιάδης (Konsztantinosz Fotiadisz):
Η Γενοκτονία
των Ελλήνων
του Πóντου (A pontoszi görögök
genocídiuma). Αθήνα:
Ίδρυμα της
Βουλής των
Ελλήνων για
τον
Κοινοβουλευτισμó
και τη Δημοκρατία
(Athén: Görög Parlament Alapítvány), 2004. 600 o. + 16 tábla.
Katona L. Endre
1. A balkáni háborúk egyébként jelentéktelen figurája csak a
kegyetlenségével tûnt ki. A T. O. álnevet magánál nagyobb történelmi
elődöktől kölcsönözte. Igazi neve Oszman Firinoglu volt.
2. Az itt szereplő városok számos ókori forrásból ismertek.
Keraszunda pl. megtalálható a Geographus Ravannas-nál mint „Cerasunta” (ed. J.
Schnetz 1940 [1990], p. 92), ugyanott előfordul Amiszosz (ib.) és Trapezunt is
(p. 93) „Amissos”, illetve „Trapezus” alakban. Plinusnál az „oppidum Cerasus”
név olvasható (n. h. VI, 11). A város híres volt a cseresznyéjéről, innen kapta
a nevét. A szó görögül keraszion, latinul cerasum, a mai görögben
keraszi.
3. Üldöztetéseknek kitett törökországi muzulmán szekta.
Hisznek többek között a Szűzanyában. A különböző lexikonokban hiába keresett
információt A. Buzbukisznak, a Thesszaloniki Egyetem nyelvész professzorának
köszönöm (2008. szept. 19.). Valószínűleg nem megbízható internetes források
szerint ma 10 millióra tehető a számuk.
4. Az i. sz. IV. században élt aszkéta szerző szülőfaluja
Nenizi névalakban hébe-hóba felbukkan török térképeken (vö. A. Tuilier et al., Saint
Grégoire de Nazianze. Oeuvres poétiques, Tome I, Paris, Budé, 2004: IX–X.).
5. Selahattin Celik könyve „A bandita állam” címmel jelent meg
Athénban 1998-ban.
6. A katonai parancsnokkal
(Rafet pasával) elkeseredett küzdelmet vívó metropolita Kwiatkowski trapezunti
osztrák konzulnak küldte a beszámolóit. A konzul ezeket továbbította
Pallavicini isztambuli követnek, az pedig hitelt érdemlőknek minősítette a
jelentéseket (ld. 224. o.)
7. .A különlegesség
abban állt, hogy a konstantinápolyi pátriárka, pártfogása és elôjogai
zálogaként keresztet küldött, amelyet beépítettek az alapokba. Ez az alapítási
mód a török uralom idején a régebbi szokásokhoz képest megsokszorozódott.
Vazelona-kolostor neve a „Zebulon” eltorzításából származik. A hagyomány
szerint 270 k. építették. Az V. században a perzsák feldúlták, majd Iustinianus
újjáalapította. A bizánci és a posztbizánci időkben jelentős spirituális és
nemzetmegtartó szerepe volt a pontosziak életében. 1923-ban a törökök végleg
elpusztították (ld. a Papyrus-Larousse-Britannica enciklopédia görög
kiadásában: 13. k. 1984, 1996: 140, illetve 55. k., 1993, 1996: 180). A szerző
szerint a 380-ban alapított és 644-ben felújított, már említett
Szumela-kolostor, ahol egyházi iskola és okatatóközpont működött, szintén ebbe
a kategóriába tartozott. A törökök ezt is teljesen elpusztították, a csupasz
falak maradtak csak meg. A templomát azért nem tudták lerombolni, mert azt a
sziklába vágták be (ld. enciklopédia, 55, 1993, 1996: 14).
8. Ugyanez történt 1917 karácsonyán pafrai menekültekkel (ld.
220. o.).
9. A folyó török nevét helyesebb lenne két szóban (Kizil
Irmak) írni, pont nélkül az összes i-n, amelyek a törökben a nyelv vízszintes
mozgása szerinti középső nyelvállású, zárt magánhangzót jelölnek (ld. J.
Tischler, Kleinasiatische Hydronymie, 1977: 186).
10. Ezek a részletek annyira hihetetleneknek tűntek, hogy
2008. október 29-én szükségessé tettek egy telefonbeszélgetést a szerzővel.
Fotiadisz megerősítette, hogy ilyesmik valóban megtörténtek. Valóban fára,
illetve keresztre szögelték az alsóbb papokat, és valóban tűzre vetették őket.
Hozzátette, hogy az opciós lista sokkal szélesebb volt. Pl. egész falvakat „némítottak el” a szó
szoros értelmében: kivágták a lakosok nyelvét. Ezt viszont mi tudjuk
megerősíteni: emlékezetünk szerint 1991-ben jelentette az athéni Skai magán
rádió- és tévétársaság, hogy a szovjet archívumok kutathatóvá válásával
megdöbbentő részletek kerültek napvilágra a törökországi görögökkel kapcsolatban.
Egy falut pl. úgy „némítottak el”, szólt akkor a híradás, hogy az összes lakos
nyelvét kivágták. Az anyagot azután zsákba szedve Isztambulba szállították, és
a Konstantinápolyi Patriarchátus udvarára ürítették ki. Hosszú ideig azon az
állásponton voltunk, hogy a hír valódiságáért a felelősség a Skai társágé.
Tudomásunk szerint most először erősítette meg ugyanezt egy tudományos kutató.