Klió 2009/1.

18. évfolyam

ÓkoR

Technológia és kultúra az antikvitásban

Serafina Cuomo könyve azt a két megközelítési módot teszi kritika tárgyává, amellyel az antik technika kérdéseihez közeledik a nagyközönség, sőt olykor még a szakemberek is. Az egyik nézet (az ún. blocage question) szerint valami akadályozta az antikokat abban, hogy viszonylag magas szintű technikai találmányaikat a gazdaságban kamatoztassák. A másik megközelítési mód (az ún. mainstream view) hívei azt vallják, hogy az antikvitásban a technika és a hozzá kapcsolódó szaktudás marginális volt, művelőit lenézték. Ezeket az általánosításokat próbálja árnyalni a szerző azzal, hogy öt, kronológiai sorba rendezett esettanulmányban a technikai tudással bírók szemszögéből közelít a kérdéshez.

Először az orvosok és a tekhné helyzetét vizsgálja a klasszikus kori Athénban. A tekhné mibenlétéről létezett egyfajta konszenzus (pl. köze van a tapasztalathoz, a gyakorlathoz), ám a filozófusok és a hippokratészi gyűjtemény szerzői között véleményeltérés is kimutatható. A filozófusok a használók, a létrehozók és az utánzók tekhnéjét különítették el. A szakembereket azonban kevésbé becsülték, mint a másik két kategóriát. A hippokratészi gyűjtemény szerzői szerint a döntéshozás és a döntésekért vállalt felelősség a (szak)tudásra épül, aminek az orvostudomány esetében összhangban kell lennie a természettel. A gyűjtemény szakírói az orvosi tekhné gyakorlása közben a szerencsét kiküszöbölendőnek tartották, ám a jó szakembert korlátainak tudata különbözteti meg a rossztól. Az orvosnak meg kell találni az általános és az egyedi eset találkozási pontját, amit a kairosz kifejezéssel jelöltek. Platónnál és Arisztotelésznél a jó szakemberekhez társult az a negatív konnotáció, hogy ők azok, akik szándékosan tudnak csalni, félrevezetni. A csalárdság pedig az előírt társadalmi rend felforgatásához is vezethet. A szakírók viszont a hivatás gyakorlóitól elvárták az erényt, az alázatot és a józanságot.

A hellenisztikus katonai forradalmat tárgyalja a következő fejezet, amely a hadviselés technikai jellegűvé válását tekinti át. Ezt a hivatásos hadvezérek és a zsoldosok megjelenése mellett a hadigépek elterjedése mutatja. A IV. század elejéről írván Diodórosz új dologként számol be a katapultról, amely a III. századra teljesen elterjedt harceszközzé lett. Az általános elképzelés szerint az egyszerűbb szerkezetekkel indult a hajítógépek története, s lineáris fejlődéssel jutott el a torziós szerkezetekig. Az ókori technikai szakírók – úgy tűnik – fejlődésnek fogták fel valami meglévő módosítását, megváltoztatását, javítását. Emiatt (noha a források és adatok homályosak) az egyenes vonalú fejlődés helyett inkább azzal kell számolni, hogy a hajítógépek különböző típusai egymás mellett léteztek egyazon időpontban. A technológiai változásokkal párhuzamosan alakulnak át a hadvezérekkel szemben támasztott elvárások. Feliratok tanúsítják (pl. Szamoszról), hogy az íjászat és gerelyvetés mellett a városok egyre nagyobb hangsúlyt fordítottak a hadigépek kezelésére is az ifjak nevelésében. A hadvezérek így egyúttal szakemberekké válnak, ami viszont tanulás és gyakorlat útján lehetséges. A katonai vezetőknek olyan tudással és tulajdonságokkal kell rendelkezniük, amilyennel eddig a mesteremberek bírtak. A technika fokozatos térhódítása természetesen a szakemberek presztízsének emelkedését is maga után vonta.

A mesteremberek többségének önmagáról és szakmája helyzetéről kialakított képét az előző két fejezetben tárgyalt írásos források nem feltétlenül jelenítik meg. A halál és a mesterember (Death and the craftsman) címet viselő harmadik tanulmány ezért a szarkofágokon megjelenő ábrázolásokat, különösen az ácsok szintezőjének (libella) ikonográfiáját helyezi vizsgálata középpontjába. A temetési emlékanyagon a reprezentációt mindig erősen befolyásolja az elhunyt szándéka. Olykor az elhunyt igyekszik emelni társadalmi státuszán. Ennek ellenére vannak olyan emlékek, amelyeken a mesterség a saját valójában jelenik meg. Az ábrázolás ebben az esetben is szándékolt, nem egyszerűen a mindennapi élet egy darabját mutatja be, hanem szimbólumként is felfogható. A szintező megléte és az elhunyt társadalmi helyzete között nem mutatható ki összefüggés. A libella és a vele általában megjelenő eszközök elrendezése a domborműveken arra utal, hogy többről van szó, mint mesterségjelölő elemekről. Felmerül a csoportképző, identitásalakító funkció, mint más elemekkel, pl. a katonák, orvosok halotti emlékművein. A mesteremberek tehát bizonyos termékek előállítóinak, eszközök és a hozzájuk kapcsolódó szaktudás birtokosainak mutatják be önmagukat, ami megkülönbözteti őket a társadalom más tagjaitól. A síremlékeken a libella azonban nem az elhunyt munkáját bemutató, realisztikus jelenet része, hanem önmagában, a jeleneten kívül található, s ez szimbólumjellegére utal. Kifejezi a halandóságot, hiszen a halál maga a nagy kiegyenlítő, amellyel eltűnik a különbség gazdag és szegény között. Az I. és II. században sokszor a felszabadítottak közül kikerülő szakemberek sírján ez üzenetet hordozott. A mesterségük révén szociálisan felfelé haladó és törekvő rétegek öntudatát, saját társadalmi fontosságukba vetett hitét reprezentálta.

A negyedik fejezet (Boundary disputes in the Roman Empire) Traianus és Hadrianus kori feliratok alapján vizsgálja, milyen szerepet játszottak a technikai szaktudást megtestesítő földmérők a felmerülő határperek, birtokviták rendezésében. Ezek elterjedt voltát az irodalmi források is igazolják. A földmérési szakirodalom – bár átfedésekkel – számos fajtájukat ismeri. A római földmérésnek a limitesre vagy a strigae és scamna szerinti felosztásra épülő rendszere tekintéllyel bírt a viták mérlegelésénél, nem utolsó sorban azért, mert ez a stabilitást jelképezte a rómaiak számára. A keleti tartományokban, ahonnan a szerző forrásanyagát meríti, régi tradíciók feszültek szembe a rómaiak rendszerre törekvésével, ráadásul a poliszok elitje a császárkorban – megfosztva a háború lehetőségétől – ilyen módon szolgálhatta városa virágzását. A viták rendezése ezen tényezők figyelembe vételével történt. A köztársaság korában a birtokvitákat a demonstratio finium nevű eljárásban simították el, amelyben egy semleges, a társadalom megbecsült tagjának tartott személy volt a döntőbíró. A császárkorban az állami adminisztráció kiterjeszkedik erre a szférára is, s a döntéseket rögzítő feliratok alapján három tényező együttes munkálkodásával zárják le a vitákat. A földmérők a technikai tudást adták, a helyi lakosság a tradíciót és a múlttal való kontinuitást, a császári tisztviselő pedig a politikai hatalmat és tekintélyt. A helyi lakosságot – már csak elszámoltathatósági szempontok miatt is – figyelembe vették, amikor a döntést görögül is közzétették. A császári tisztviselők több ízben hivatkoznak korábban fennálló állapotokra. A döntést mindig a tisztviselő mondja ki, háta mögött a rá hatalmat delegáló és a feliraton hosszú titulatúrával megjelenített császárral és politikai hatalommal. A földmérők szerepe inkább kisegítő, döntés előkészítő jellegű. A földmérési szakirodalomból kitűnő vélemény, miszerint az ilyen vitákban a szakember játszik elsődleges szerepet, nem igazolható. A vizsgált anyag azonban, a szerző által is elismerten, csak az állam által rendezett esetekkel foglalkozik. A feliratos formában jóval kisebb mértékben megjelenő magánjogi aktusok valószínűleg árnyalnák e képet.

Az utolsó fejezetben Cuomo arra a kérdésre keresi a választ, változott-e az építészek helyzete a kései antikvitásban. Cassius Dio tudósítása szerint Hadrianus császár kivégezteti a híres építészt, Apollodóroszt, mert összekülönböztek egy építészeti kérdésen és az építész szaktudása birtokában nem volt hajlandó engedni. Iustinianus építészei viszont meghajlanak a császár – Prokópiosz által isteni sugallatnak tulajdonított – elképzelései előtt. A késő antikvitás vezető építészei magas szintű matematikai tudással rendelkeztek, a mozaikábrázolások és irodalmi művek alapján nagy társadalmi megbecsültségnek örvendtek. Az építészek egy jelentős hányada a hadsereg kötelékéhez tartozott, mások pedig helyhez kötött életet éltek. Hivatásuk és az általuk emelt épületek azonban büszkeséggel töltötték el őket, aminek hangot is adtak pl. a feliratokon. Ezek alapján úgy tűnik, az építészek társadalmi státuszuk emelkedését érzékelték, legalábbis a birodalom keleti felében. Növekvő fontosságukra utal az a figyelem is, amelyet a törvényekben és rendeletekben az állam szentel ennek a foglalkozásnak. A korábbiakhoz képest új tényezőként jelentkezett a kereszténység. A kereszténység uralomra jutása utáni templomépítkezések, amelyeket a császár mellett a püspökök is támogattak, az építészek számára olyan feladatot nyújtottak, amellyel szakmájuk gyakorlásán túl Isten dicsőségének is szolgáltak.

Az esettanulmányokból a szerző összegzésképpen három fő következtetést von le. Az antik világban a kézműves és más szakemberek nem játszottak marginális szerepet, ahogy olykor az ókori irodalom és a modern tudomány beállítja. A technikai tudás képviselőivel szembeni bizalmatlanság politikai és társadalmi hátteret adott a tekhnéről folytatott diszkurzusnak. Az ókori technológiához ismeretelméleti síkon érdemes közelíteni, hiszen a ránk maradt források nézőpontokat képviselnek, nincs mód abszolút objektivitásra. A nézőpontok létrejötte társadalmi helyzet, értékek, szükségletek stb. eredménye. Ennek következtében az antik technikatörténet a múltról rendelkezésre álló tudás határainak felkutatásában és feszegetésében áll.

Serafina Cuomo: Technology and Culture in Greek and Roman Antiquity (Technológia és kultúra a görög és római ókorban). Cambridge, CUP, 2007.

Takács Levente