Klió 2009/1.

18. évfolyam

KÖZÉPKOR ÉS KORA ÚJKOR

Dzsingisz kán törvénykönyve

Dzsingisz kán törvénykönyve az orientalisztika egyik legizgalmasabb kutatási területe közé tartozik. Különlegességét az adja, hogy maga a mű elveszett, de a közel-keleti arab és perzsa, valamint a távol-keleti kínai forrásokból össze lehet állítani pontjait, csak azt nem lehet tudni, hogy a külföldi forrásokban szereplő részek vajon az összes cikkelyt feljegyezték-e. Talán ezért született és születik annyi próbálkozás a rekonstruálására. A korabeli források tanúsága szerint az 1206-os kurultájon, országgyűlésen Dzsingisz kánt megválasztották a birodalom legfőbb vezetőjévé, és elfogadták az egységes törvénykönyvet is, melyet mongolul Jeke Dzsaszagnak, vagyis nagy törvénykönyvnek neveztek el. A kötet szerzői megfogalmazásai szerint a Dzsaszag általános kifejezés, amely szabályok és rendelkezések gyűjteménye lehetett. Ez volt a mongolok első, írásos törvénykönyve. Ez évszázadokig meghatározta a mongol birodalom és utódállamainak törvénykezését, sőt nagy hatással volt a közel-keleti arab és az oszmán-török jogrendszerre is. A kötet szerzői alapos tájékoztatást adnak a törvénykönyv kutatásának történetéről, és a mongolság korai megjelenéséről a külföldi, főleg kínai forrásokban. Három fejezetre tagolták a könyvet, elsőben ismertetik az általuk rekonstruált Dzsaszagot, a második részben a cikkelyeket elemzik, míg a harmadik rész egy rövid angol összefoglalót tartalmaz a kötet legfontosabb fejezeteiből.

Az európai tudósok már a XVII. századtól érdeklődni kezdtek a mongol törvénykönyv iránt, és néhány latin forrásból – elsősorban a XIII. századi követek jelentéséből – sok elemet össze is gyűjtöttek. Később a szintén hozzáférhető perzsa és arab forrásrészleteket is összegyűjtötték, amely révén betekintést nyerhettek a mongol-kori törvénykezésbe. Jelen kiadványban a szerzők a kínai forrásanyag alapján próbálták meg összeállítani a fontos középkori törvényt, amely jó kiegészítés lehet az eddigi kísérleteknek, amelyek egyike sem adhat végleges megoldást. A Dzsaszag kutatásában azonban a szakma máig nem egységes, hiszen sok nyugat-európai és amerikai kutató ma sem nem fogadja el a mongol forrásokban meglévő adatok hitelességét. Néhányan ugyanis nem Dzsingisz kánhoz, hanem fiához, és utódjához, a nagy birodalomépítő Ögödejhez kapcsolják a törvénykönyv írásba foglalását. A mongol források viszont leírják, hogy a második nagykán csupán néhány törvénycikket változtatott meg, például a postaállomásról szóló törvényt. Eddig a nemzetközi szakirodalomban csak kevés hivatkozás történt a mongolokat jól ismerő kínai forrásokra, és az ottani kutatók véleményét nem vették figyelembe a Dzsaszag kutatásánál. A mostani kiadvány ezt a hiányt pótolja, és keleti, mongol és kínai szemszögből vizsgálja meg a törvénykönyv eredetét. A szerzők kimondják, hogy a kurultáj által szentesített törvény nem volt teljesen új jogszabály a törzsi vezetők számára, hanem alapvetően a korábbi törzsi szokásjogon alapult. Természetesen néhány új rendelkezés is született, amely a törékeny törzsi rendszer fölé szigorú, központi közigazgatást és igazságszolgáltatást helyezett, melynek alapja az ezred volt, ebből 95-öt hozott létre a nagykán és a Bölcsek tanácsa. A Dzsaszagban új elem volt az állami főhatalom szabályozása, katonai jogszabályok megalkotása, közigazgatási törvények és a hírközlő rendszer rendszerezése. A szerzők megállapították, hogy a mongol törvénykönyv valószínűleg kerettörvény lehetett, amelyhez még további rendeletek, intézkedések tartozhattak, amelyek útmutatóul szolgáltak a bíráknak. Ezekből elég sok olvasható a Mongolok titkos történetében. A XIII. századi mongol forrásból az is ismert, hogy a főbíró döntéseit feljegyezték a híres Kék Könyvbe. A történeti források szerint minden mongol részállamban a törvénykönyv egy példányát a kincstárban őrizték. Dzsingisz kán nemcsak főbírót nevezett ki, de második fiát, Csagatájt megbízta azzal a feladattal, hogy felügyelje a birodalmi törvényeket, és őrködjön a törvényességen. A könyvben részletes elemzést olvashatunk az alapjogokról, családi jogokról, valamint az adózásról és a hírközlés szabályozásáról. A kötet nemcsak elemzi a katonai törvényeket, a vadállományt óvó cikkelyeket, továbbá a postaállomások fejlett rendszerét, hanem választ keres arra, hogy milyen hatása volt a Dzsaszagnak az akkori világ országainak jogszokására. A kínai és mongol kutatók úgy vélik, hogy a törvénykönyv meghatározta az eurázsiai kontinens döntő hányadának – a Sárga-tengertől egészen a Kárpátokig – a bíráskodását. A szerzők rámutatnak a rendelkezések úttörő jellegére. Két cikkely jóval megelőzte az európai gondolkozást: a természetvédelmi és a vallási türelemről szóló rendelkezések páratlannak számítottak. A szerzők hozzáteszik, hogy bár a mongolok írták le legelőször a fenti két rendeletet, valójában a sztyeppei társadalom szokásjogában mindkét elem már a legkorábbi időtől nyomon követhető, de azok csak szóban léteztek, mivel az írásbeliség nem volt meghatározó a társadalomban.

Dzsingisz kánt a perzsa és arab források után az európai tudósok sokáig vérszomjas, despota uralkodónak ábrázolták. Nem csoda, hiszen ellenfelei nem erényeit emelték ki, amikor róla értekeztek. A törvénykönyv szellemisége azonban éppen az ellenkezőjét bizonyítja. A rendelkezésekből kiderül, hogy bár egyes esetekben – lopás, házasságtörés, hazaárulás stb. – nagyon keményen megbüntette a vétkeseket, de egyéb esetekben a fokozatosság elvét vallotta, vagyis esélyt adott a bűnösnek a megjavulásra, és csak a visszaesőket küldte száműzetésbe. Kiemelhető toleráns és modern felfogása, hiszen nemcsak a különféle vallásokat támogatta, hanem figyelembe vette az emberek sokszínűségét, és a meghódolt területeken meghagyta a régi közigazgatást.

Az európai kultúrában felnőtt kutatókat megdöbbentheti az, amit a szerzők állítanak, vagyis, hogy szerintük Dzsingisz kán volt az első, aki politikai demokráciát hozott létre, hiszen az állam legfontosabb döntési szerve az országgyűlés, vagyis a kurultáj volt, ahol a nemesek szabadon dönthettek az államot érintő kérdésekben. Háborút indítani csak teljes egyetértéssel lehetett. Dzsingisz kán tehát nem volt despota, hiszen nem dönthetett egyedül a legfontosabb állami kérdésekben. A törvény szerint legitim uralkodó is csak az lehetett, akit ez a fórum választott meg és iktatott be jogaiba. A szerzők kiemelik a mongol törvénykönyv nagy erényét, az alkotmányosságot, és az uralkodói jogkör korlátozásának fontosságát, amely szerintük először írásban a mongoloknál jelent meg és ezzel megelőzte az angliai Magna Chartát.

Wu Zhi Zhang (szerk.): .Dzsingisz kán törvénykönyve. Belső-Mongol Tudományegyetem, Jogtudományi Egyetem Társadalomkutató Intézete. Shang Wu Yin Könyvkiadó, Peking 2007. 248 oldal

Obrusánszky Borbála