Klió 2009/1.

18. évfolyam

xx–xxi. SZÁZAD

A spanyol polgárháború olasz szemmel

¡Viva la muerte!, azaz „Éljen a halál!”: a spanyol falangistáknak ezt az Unamuno által „nekrofilnak” nevezett, sokkolóan abszurd jelmondatát választotta Arrigo Petacco könyve – tagadhatatlanul hatásvadász – címéül, érzékeltetve a benne tárgyalt történelmi tragédia tébolyult embertelenségét. Az alcím világosabb: Az 1936–39-es spanyol polgárháború mítosza és valósága (Mito e realtà della guerra civile spagnola 1936–39). Az olasz történész-újságíró az előszóban még egyértelműbbé teszi, hogy fő célja azoknak az egyoldalú torzításoknak a tényekkel való szembesítése, amelyeknek elterjesztéséért, pártos propagandisták és politikailag elkötelezett zsurnaliszták mellett, kiváló, akár jóhiszemű írók is felelősek voltak. Már az első lapokon szembeállítja Hemingway haditudósításai és „leghíresebb könyve”, az Akiért a harang szól elfogultságait „az árral egyedül szemben úszó” Orwell főleg a maga idején sokkal kevésbé népszerű, „pontos” és hiteles beszámolójával a Hódolat Katalóniának lapjain (7–8. o.). Mint rámutat, a spanyol polgárháború azért is számít rendkívüli eseménynek a világtörténelemben, mert vele kapcsolatban „első ízben történt meg, hogy nem a győztesek, hanem a legyőzöttek hazugságai lettek történelemmé” (8. o.). Petacco szerint leegyszerűsítés, hogy 1936 és ’39 között Spanyolországban a baloldali demokratizmus és a jobboldali totalitarizmus csapott össze.

Az ilyesfajta kiegyensúlyozó, helyreigazító, „az árral szemben úszó”, a tudományos és a laikus közvéleménnyel összeütköző történetírói munka rendszerint sokkal kevésbé hálás, mint amennyire nehéz. Petacco egyenlő távolságot igyekszik tartani a francoista diktatúra állami propagandájának és a „haladó értelmiség” balos legendáriumának – sarkított megfogalmazásban – fasiszta és kommunista történelemhamisításai között, ám a radikális átértékelésekkel szinte elkerülhetetlenül együtt járó polemikus túlzások csapdáit ő sem tudja mindig kikerülni. Vitathatóak például az ilyen eufemizmusok: „A háború után a nacionalisták úgy számolták, hogy a köztársaságiak 54 000 embert lőttek agyon, ezek között 6832 egyházi személyt. Nem ismerjük a nacionalisták által agyonlőttek számát, de bizonyosan nem volt alacsonyabb az ellenfeleik által kivégzettekénél.” (70. o.) Aki olvasta Paul Prestonnak a polgárháborúról és Francóról írott monográfiáit vagy Antony Beevor A spanyol polgárháború című, 2002-ben magyarul is megjelent kitűnő, monumentális művét, az igenis találhatott bennük a köztársaság-ellenes lázadók áldozataira vonatkozó számadatokat. Beevor szerint „a nacionalisták 1939 és 1943 között majdnem 200 000 embert öltek meg” (613. o.). Más kérdés, hogy az egyes publikációk adatai olyan mérvű eltéréseket mutatnak, hogy a tudományos konszenzust lehetetlenné, sőt, a tudományos diskurzust is problematikussá teszik. Elég talán annyi, hogy a belháború halálos áldozatainak számát Pierre Vilar szintézise, a nyelvünkön még 1984-ben napvilágot látott Spanyolország története 560 ezerre (129. o.), míg a Petaccóé több mint egymillióra teszi (203. o.). Megkérdőjelezhető Calvo Sotelo és Giacomo Matteotti meggyilkolásának párhuzamba állítása (21. o.). Kérdéses azon információ is, hogy Picasso a Guernicát nem a göringi Kondor-légió bombatámadása által elpusztított baszk városka mementójaként festette meg 1937-ben, hanem két évvel korábban egy José Gomez Ortega nevű torreádor emlékére (141. o.), amiről a művészettörténet, a Picasso-irodalom mit sem tud (lásd pl. Henry Gidel: Picasso, Budapest, 2004, 288–289. o.).

Egyes, fenntartásokkal kezelendő közlései ellenére Petacco könyve üdvösen demisztifikálja Spanyolország epikus drámájának „vörös mítoszát”. Bemutatja, hogy kegyetlenkedésekkel, tömeggyilkosságokkal, szadista bűntettekkel a republikánus tábor is elképesztő méretekben beszennyezte magát. Különösen vad üldöztetéseket szenvedett el a „legkatolikusabb” országban a katolikus egyház: szisztematikusan szentségtelenítettek meg, raboltak ki és romboltak le templomokat; még a jakobinus terrort és a szovjet forradalmat is felülmúló gyűlölettel és vadsággal aláztak, kínoztak, öltek meg papokat, szerzeteseket, apácákat, közülük 498-at 2007-ben avatott boldoggá XVI. Benedek pápa (67–72. o.). Ám elénk tárul az az Orwell katalóniai tanúvallomásából megismert másodlagos belvérengzés is, amelyet a fő frontvonal „bal oldalán” a kommunisták követtek el a sztálini vezérvonaltól elhajló trockisták, anarchisták és más eretnekek ellen, s amelyekben gyászosan tüntette ki magát a későbbi magyar történelem sötét figurája, Gerő Ernő, a „csendes és fanatikus magyar kommunista, aki vaskézzel irányította a terror gépezetét” (122–132. o.). Az öngyilkos „elvtársi” belviszályok – tömeges mészárlásaikkal és alvilági merényleteikkel – beteljesítették a köztársaság fejetlenségét és pusztulását. Noha az ellentáborban is előfordultak ellentétek, feszültségek a korabeli olasz propagandadalban emlegetett „három vezér, Mussolini, Hitler és Franco” között (3. o.) – a Duce és a Führer főleg eleinte lenézte az ügyetlen hadvezérnek vélt Caudillót, az meg fokozódó féltékenységgel és kisebbrendűségi komplexussal tekintett „nagy testvéreire” (120., 178. o.) –, a köztársaság-ellenes csapatok kétségtelenül szervezettebbek és egységesebbek voltak, elsősorban ezért kerekedhettek felül a számbeli fölényben lévő ellenoldalon. Madridban pedig azért diadalmaskodhattak, mert a republikánusokat anarchiájuk és túlkapásaik miatt nem támogatta hathatósan egyetlen európai hatalom sem, csupán mindenfelől hozzájuk sereglő naiv-bátor önkéntesek („Madrid határán…”), akiket egyfelől Franco, másfelől Sztálin emberei gyengítettek, pusztítottak. Végül mindenki háborúja folyt mindenki ellen, akár a Hobbes leírta, társadalom előtti ősállapotban.

Az a nagy figyelem, amelyben Petacco a spanyol polgárháború olasz résztvevőit részesíti, semmilyen szempontból sem vádolható egyoldalúsággal. Mussolini és veje, Ciano külügyminiszter beavatkozása a hispán konfliktusba döntő jelentőségű volt mind Spanyol-, mind Olaszország számára: győzelemre segítette a francói „pronunciamiento”, az „alzamiento” erőit és végzetesen összekapcsolta Olaszország harci szekerét Németországéval, melyek együtt gördültek a második világháború felé. Ahogyan a fasiszták, úgy az antifasiszták is világméretű harcuk első igazi csataterének tartották Hispániát, a spanyol ügyet mindkét fél a magáénak érezte. A feketeinges rezsim nem sokáig álcázhatta önkéntesnek különítményeit és katonáit, akik között éppúgy akadtak vérszomjas kalandorok (Arconovaldo Bonacorsi, alias „Rossi gróf”, 75–78. o.), mint a falangista vérbosszút elítélő és lehetőségeik szerint mérséklő tisztek (Ettore Bastico tábornok, 159–160. o.). A másik oldalon csatázó Garibaldi brigád „két tűz közé” került a szemből támadó fasiszta koalíció és a hátulról gyilkoló sztálinista ügynökök között (161–168. o.).

Az utóbbiak sorában előkelő helyet foglalt el a „garibaldisták” honfitársa, az olasz kommunista pártvezér, Palmiro Togliatti. „Egyes történészek szerint Togliatti Spanyolországban »Sztálin alkirályának« szerepét töltötte be. Hatalma valóban óriási volt – írja Petacco. – Hogy igazolja a barcelonai vörös limpieza vérontásait, Palmiro Togliatti, a Komintern »jogásza« még egy tanulmányt is közzétett Összeesküvés a szovjet forradalom ellen címmel, amelyben a sztálinista képmutatás elérte legfelső fokát. Összekapcsolva »a nép ellenségei ellen« megrendezett moszkvai pereket és a spanyol szélsőségeseket, Trockijt pedig démoni sugalmazójukként tüntetve föl, ez az irat kijelentette, hogy »a trockista–zinovjevista banditák gonosztetteiket akkor követik el a szocializmus hazája ellen, amikor a fasizmus offenzívája Spanyolországban új szakaszába lép… Következésképpen a banditák objektíve fasisztákká válnak, akiket meg kell semmisíteni« (127–128. o.).” A Petacco-könyv Togliatti-portréját tanulságos egybevetni azzal a tényfeltáró rekonstrukcióval, amelyet Giancarlo Lehner és Francesco Bigazzi tett közzé az Olasz Kommunista Párt – Nyugat-Európa legnagyobb kommunista párja – főtitkárának Szovjetunióbeli tevékenységéről, az általunk a Klió 2008/4. számában ismertetett kötetben: a két arckép egybevág.

A Falange tervszerűen fegyelmezett és a szélsőbaloldaliak kaotikusan tobzódó vérfürdői együttesen vezettek oda, hogy az 1939-es márciusi győzelmük után az olasz fasiszta sajtó és maga Mussolini „a szokásos tengernyi tömeg előtt” mondott beszédében diadalittasan harsoghatta, „az ellenállás jelképe”, Dolores Ibárruri („la Pasionaria”) szállóigévé vált fogadalmára („¡No pasarán!”) válaszolva: „Áttörtünk!” (26., 201–202. o.) S az „áttörés” gyümölcse tragikusan tartósnak bizonyult: „A »három vezér« közül, akiknek »együtt kellett menetelniük« – zárja az epilógust Petacco – egyedül Franco halt meg ágyban, párnák közt, 1975. november 20-án, nyolcvankét éves korában.” (207. o.)

Arrigo Petacco: ¡Viva la muerte! Mito e realtà della guerra civile spagnola 1936–39 (Éljen a halál! Az 1936–39-es spanyol polgárháború mítosza és valósága), Oscar Mondadori, Milano, 2008, 215 o.

Madarász Imre