Klió 2009/1.
18. évfolyam
xx–xxi. SZÁZAD
Az Egyesült Államok és az „új
Európa”
A közhiedelemmel
ellentétben a birodalmak[1]
születésében nem csupán a hódítás – egy központi hatalomnak a területi
terjeszkedése –, hanem a periférián elhelyezkedő politikai alakulatok
oltalom-igénye, és (katonai) védőszárnyak alá történő betagolódási vágya („a
birodalom óhajtása”) is nagyon fontos szerepet játszik.[2] Talán így
foglalható össze a szerzőpáros művének alaptézise, amelyben egyrészt azt
vizsgálják, hogy az Egyesült Államok hatalma, a katonai és a gazdasági mellett,
milyen csatornákon keresztül mutatkozik meg; másrészt pedig azt igyekeznek
kidomborítani, hogy a közép-kelet-európai befolyásszerzés nem csupán Washington
akarata és stratégiája volt, hanem ebben fontos szerepet játszott a volt
kommunista országok óhaja és elvárása is, ami az Amerika iránti csodálattal,
illetve az Oroszországtól való félelemmel magyarázható. A jól indult történet
azonban, amely első időben mindkét fél érdekét összehangolta, ma már valamivel
árnyaltabb képet mutat. Ebben elsősorban két tényező játszik szerepet: az iraki
katonai kudarc és a NATO kiterjesztését követő kijózanodás (szerepvállalási és
kiadási kötelezettségek). Irak ugyanis nyilvánvalóvá tette az európai
törésvonalakat, amelyeket a Bush-adminisztráció ki is használt; hol az egyik,
hol a másik ország stratégiai fontosságát hangsúlyozva – amit az illető ország
politikusai rendszerint készpénznek is vettek. Mindez mögött az a célkitűzés
húzódik meg, hogy lazuljon és híguljon az Európai Unió kohéziója. Egyébként ez
rejtőzik a további, kellőképpen át nem gondolt, bővítés szorgalmazása mögött is
(pl. Törökország, vagy legújabban Szerbia felvételének a felvetése, mintegy
kárpótlásképpen és jutalmul a Koszovó elvesztésébe való beletörődésért). Az
Egyesült Államoknak ugyanis nem érdeke, hogy az Unió valaha is túllépjen a
közös gazdasági és pénzügyi vállalkozás szintjén; esetleg egységes kül- és
biztonságpolitikai stratégiával rendelkezzen (ez gyakorlatilag már ma is szinte
lehetetlen, főképpen ha az egyre külön-utasabbnak mutatkozó francia elnök
mediterrán térségre irányuló külpolitikáját szemléljük).
A szerzők szerint Amerika uralma materiális
(diplomácia, gazdaság, katonai kapacitás és csúcstechnológia), illetve
immateriális (kulturális termékek és pozitív kép) elemekből tevődik össze.
Ugyanakkor a XX. század története erőteljesen és maradandóan befolyásolja a
közép-kelet-európai elit- és döntéshozói réteg felfogását. A két világháború,
illetve a jugoszláv válság (1991–1995) csak megerősítette az európai
nagyhatalmak kedvezőtlen megítélését. Franciaország és Nagy-Britannia 1938-as
meghátrálása, illetve a német és a szovjet agressziókban, és megszállásokban
viselt felelősségük emléke ma is él; miközben az Egyesült Államokról szóló
emlékezet túlnyomóan sértetlenül kedvező. Ebben kétségtelenül szerepet játszik
a még mindig ható hidegháborús propaganda is, valamint az egyetemek és az
agytrösztök (think tank[3])
hálózata (még akkor is, ha ez változatos és sokoldalú kapcsolódási képet
mutat), amelyek mind-mind az amerikai puha hatalmi (soft power) stratégia
megannyi részelemei – szemben a kemény hatalmat (hard power) megjelenítő
katonai jelenléttel (az Egyesült Államok a bolygót parancsnoksági területekre
osztotta, ide-oda sorolva az országokat, és támaszponthálózatot épített ki).
Nem beszélve természetesen mindazokról az erőfeszítésekről (és mozgósított
anyagi forrásokról), amelyeket az Egyesült Államok a volt kommunista országok
politikai (és részben kulturális) elitjének képzése (és „átnevelése”) érdekében
tettek, hogy azok most már az amerikai értékeket és értékrendet közvetítsék és
képviseljék a saját országukban.
A hét fejezetre tagolódó mű első fejezetében a
szerzők a hidegháború utáni amerikai stratégiát (National Security Strategy)
ismertetik. Ebben elsősorban J. Nye[4] gondolati
rendszerére támaszkodnak, aki a világgazdasági folyamatokat és az egyéneket
egyaránt befolyásolni képes – főképpen a pénzügyre, a termelésre, a tudásra és
a biztonságra kiterjedő – strukturális hatalmat részesíti előnyben,
szemben a politikatudományban használatos kapcsolati hatalommal. Ennek
fényében jobban értelmezhető pl. az amerikai iraki politikát támogató ún.
„vilniusi tízek” levele (2003. febr. 5), amelyről olyan állítások is napvilágot
láttak, hogy azt Bruce Jackson, a „Bizottság Irak felszabadításáért” nevű
szervezet vezetője maga fogalmazta; illetve a 2004. novemberi-decemberi
ukrajnai eseménysorozat[5]
(és általában a „színes forradalmak”[6]). Ellenben a
gyorsan változó nemzetközi konjunktúrában komoly ismeretlen marad az újdonsült
szövetségesek megbízhatósága és kiszámíthatósága: mennyiben követik majd az
Egyesült Államokat a nemzetközi rendfenntartásban, illetve rendelkeznek-e az
ehhez szükséges anyagi forrásokkal és technikai eszközökkel?
A második fejezet azt taglalja, hogy a
Németország és az Oroszország közé beékelődő közép-kelet-európai országok[7]
(a Balti-tengertől az Adriai- és a Fekete-tengerig), 1989 után, miképpen
cserélték fel az egyik birodalmat a másikkal – mert nem bíztak abban, hogy az
Európai Unió képes lenne garantálni a biztonságukat! Ebben a váltásban öt
mentális tényező játszott szerepet: az Egyesült Államok 1) megértő és
megbízható barát, 2) nagylelkű és egyedi nagyhatalom (mindenben kiváló), 3)
meggyőződésesen antikommunista. Ugyanakkor ezekben az országokban ott munkált
4) az Oroszországtól való félelem, és 5) gazdasági hasznot reméltek az új
szövetségesi helyzettől (pl. a katonai támaszpontok révén).
A harmadik fejezetben a szerzők az amerikai
stratégia részelemét jelentő rádiók (Radio Free Europe, Radio Liberty, Voice of
America) szerepét veszik górcső alá. Ma már egyértelműen fel lehet tenni a
kérdést, hogy ezek vajon mennyiben jelenítették meg az ellenzék hangját, és
mennyiben tükrözték Amerikát? Kétségtelen azonban, hogy ezeknek köszönhetően a
kommunista információ-ellenőrzés soha nem tudott teljessé válni. A
rendszerváltozások után szerepük folyamatosan csökkent, és helyüket napjainkban
a televízió vette át.
A negyedik
fejezet címe rendkívül sokatmondó: „a politikai és értelmiségi elitek az
amerikai soft power szolgálatában”. Ennek érdekében az Egyesült Államok
számottevő pénzügyi forrást mozgósított és fektetett a képzésbe – egyetemek
alapítása (Románia, Bulgária, Lengyelország, Magyarország) és ösztöndíjak révén
(már az 1970–80-as évektől kezdődően, aminek első kedvezményezettjei
értelemszerűen a kommunista elitek „felvilágosultabb” tagjai voltak[8])
–, illetve az angol nyelv térhódításának az elősegítésébe. A soft power lényege
ugyanis éppen az egyének preferenciáinak és választásainak a befolyásolásában
rejlik. Ebben a vonatkozásban rendkívüli erő rejlik az „amerikai álom” (ahol
minden lehetséges) fenntartásában (lásd pl. Z. Brzezinski, vagy M. Albright
életútja; illetve minden szinten a sikeres személyes ismerősök). Hiszen minden
közvetlen befolyásolásnál hatásosabb az eszmék alkalmas helyen és időben
történő terjesztése.
Az ötödik fejezetben a szerzők a soft power és
a hard power között átmenetnek tekintett – jutalmazásra és kényszerítő
eszközként egyaránt használható – gazdasági kérdést tárgyalják. Nyilvánvaló, hogy
az amerikai gazdaság már régóta lenyűgözi a közép-kelet-európai országokat (és
különösképpen azok neoliberalizmusra fogékony közgazdászait). Ebben a
vonatkozásban azonban az amerikai befektetők komoly európai konkurenciával
szembesültek, és ebben a versenyben alulmaradtak, mivel Nyugat-Európa mentális
megjelenítése a térségben erőteljesen gazdasági; az egyes államok ugyanis tőle
várják fellendülésüket és fejlődésüket.
A jól strukturált, logikusan felépített és
világos vonalvezetést megjelenítő mű hatodik fejezete az amerikai katonai
hatalmat (hard power) ismerteti, amely szintén a képzéseken keresztül
igyekszik magát elfogadtatni (Expanded International Military Education and
Training Program). Az új konfigurációban elsősorban Románia és Bulgária
(illetve Koszovó!) szerepe nőtt meg, mivel a könnyebben mozgathatóvá vált
amerikai haderő most már a Fekete-tengeri övezet előretolt operatív
támaszpontjain (Forward-Operating Bases) vonul fel. Innen mind a
Kaukázus, mind pedig a Közel-Kelet sokkal könnyebben elérhető. Arról nem is
beszélve, hogy az amerikai katonai egységek gyakorlatilag Oroszország kapui
előtt állomásoznak – amit a Közép-Európába telepítendő vitatott rakétavédelmi
rendszer lenne hivatott nyomatékosítani. A szerzők ugyanakkor felhívják a figyelmet
egy rendkívül érdekes kapcsolatra, amely a filmipar és a katonai stratégia
között felfedezhető: a lakosságot a mindig győztes amerikai katona alakjának
ismételt bemutatása révén szocializálják annak jelenlétének az elfogadására és
banalizálására[9];
még akkor is, ha ennek a jelenlétnek a valós gazdasági hozadéka messze elmarad
a reményteli várakozásoktól.
A hetedik és egyben utolsó fejezetben a szerzők
Brüsszel kétértelmű magatartását elemzik, felvázolják Moszkva árnyékát, és
kidomborítják a „kegyes Birodalom” diadalát. Mindebben szerepet játszottak a
NATO és az Európai Unió kiszélesítése körüli huzavonák, a közvélemények
szintjén máig fennálló kölcsönös félre- és megnemértések, illetve az iraki
háború (2003) okozta európai megosztottság (egyrészt az országok, másrészt az
elitek és a közvélemény között). Ugyanakkor az sem mellékes, hogy a
közép-kelet-európai országok feszülten figyelnek minden olyan orosz-nyugati
találkozót és megbeszélést, amelyekre ők nem hivatalosak, miközben (esetleg
őket is érintő) európai kérdésekről esik szó. Ez a jelenlegi élelmiszer és
energiaforrási nemzetközi (geopolitikai és spekulatív) mizériában még nagyobb fontosságot
kap. Mindezek fényében érthető, hogy az amerikai hatalom szívesen látott a
közép-kelet-európai térségben, hiszen a bizalomkeltő biztonságot és
kiszámíthatóságot sugallja, még akkor is, ha a valóságban messze nem felel meg
a róla kialakított képnek. Ez a kép azonban tökéletes összhangban van az
érdekeivel. Ugyanakkor ez a helyzet megfelel a térség országainak is, hiszen
történelmi tapasztalatuk révén tudják, hogy az ENSZ valójában egy komolyan
semmiképpen nem vehető szervezet (lásd 1956 vagy 1968). Ahogy Constantin Dudu
Ionescu egykori román hadügyminiszter megfogalmazta: mindig jobb egy
földrajzilag távoli, mint egy közeli (szomszéd) nagyhatalom szövetségese lenni.
Végezetül érdemes néhány szót vesztegetni a
borítólap képére is; főképpen azért, mert erőteljes magyar vonatkozása van. A
valamilyen lakóház ablakából vagy erkélyéről készített fényképen ugyanis egy
spárgára egymás mellé kifeszített amerikai és magyar zászló leng bele az
olvasó szemébe, miközben a háttérben jól láthatóan magaslik a budapesti
parlament épülete. Az üzenet egyértelmű: Magyarország testesíti meg az Egyesült
Államok irányába szinte feltétel nélkül elkötelezett „új Európá”-t. Amennyiben
még szükséges lenne, a mű beszédesen bizonyítja, hogy mennyire nem létezik –
semmilyen szinten – magyar (kül)politikai nemzetstratégia. A XIX. század óta
egyébként ebben keresendő minden magyar diplomáciai kudarc oka és magyarázata.
Miközben ugyanis a környező nemzetek (pl. csehek, románok) mindig is fontos
szerepet tulajdonítottak a kapcsolati tőkefelhalmozásnak (hálózat-építés), és
ezen keresztül a befolyásolásnak (értelmiségiek, egyetemi oktatók, politikusok,
újságírók megnyerése), addig a magyar diplomácia megrekedt a protokolláris
szinten, teljesen figyelmen kívül hagyva mindent, ami a közvélemény
alakításában szerepet játszik. Mindez természetesen még hatványozottabban igaz
francia vonatkozásban, ahogy azt R. Hatto és O. Tomescu most
megjelent e munkája is bizonyítja. Hiszen, aki nem olvassa, vagy csupán
belelapozgat a könyvbe, az óhatatlanul is csak a címet és az azzal társított
képet jegyzi meg, amelyek számára azt érzékeltetik, hogy Magyarország az
Egyesült Államok csatlósa – még akkor is ha a magyar diplomácia, mindenekelőtt
energiapolitikai megfontolások miatt, józan és kiegyensúlyozott kapcsolatokra
törekszik a nagyhatalmi státusát fokozatosan visszaszerző Oroszországgal is;
mint ahogy szintén építi kínai kapcsolatait, ami hasonlóképpen a nemzetközi
erőviszonyok racionális mérlegeléséről tanúskodik. Arról nem is beszélve, hogy
a könyv, pl. Romániához képest, csak elenyésző információt tartalmaz
Magyarországra vonatkozóan. Amennyiben a szerzők tartották volna magukat az
intellektuális becsületesség követelményéhez, akkor a borítón valójában a román
– amerikai zászlókat szerepeltetik, háttérben a Ceauşescu által nagyjából már
megépíttetett bukaresti parlament épületével. Mivel nem ezt tették bizonyos
értelemben ők maguk is azt a mentális befolyásolást valósítják meg, mint amiről
írnak.
Ronald Hatto–Odette Tomescu: Les États-Unis et la „nouvelle
Europe”. La stratégie américaine en Europe centrale et orientale (Az Egyesült
Államok és az „új Európa”. Az amerikai stratégia Közép- és Kelet-Európában).
(Collection Ceri/Autrement), Éditions Autrement, Paris, 2007. 141 oldal.
Jakab Attila
1. A birodalomra vonatkozóan lásd Ph. Richardot: Les grands empires. Histoire et
géopolitique, Paris, 2003; N. Ferguson: Empire. The rise and demise of the
British world order and the lessons for global power, New York, 2003; S. Howe,
Empire. A Very Short Introduction, Oxford, 2002 (magyar ford. Birodalmak,
Budapest, 2004); H. Münkler: Imperien, Berlin, 2005 (angol ford. Empires. The
Logic of World Domination from Ancient Rome to the United States, Cambridge,
2007); A. Colás: Empire,
Cambridge, 2007.
2. Ebben a vonatkozásban lásd Gh. Salamé: Appels d’empire. Ingérences et résistance à
l’âge de la mondialisation, Paris, 1996.
3. Lásd Think Tanks in Central and Eastern Europe: A
Comprehensive Directory, Budapest, 2nd ed., Budapest, 1999; R. Struyk, Reconstructive
Critics, Think Tanks in Post-Soviet Bloc Democracies, Washington DC, 1999.
4. J. Nye Jr.: Understanding International Conflicts. An
Introduction to Theory and History, 6th ed., New York, 2007.
5. Lásd A. Åslund
– M. McFaul (szerk.): Revolution in Orange. The Origins of Ukraine’s Democratic
Breakthrough, Washington DC, 2006.
6. Lásd pl. V. Avioutskii: Les révolutions de velours,
Paris, 2006.
7. Közép-Kelet Európa meghatározásának mindig van politikai
dimenziója is. Ez alól a szerzők sem kivételek, akik elemzésükből kihagyják
Albániát és az egykori Jugoszlávia utódállamait, ellenben beveszik Ukrajnát és
Moldvát.
8. Ezek közül egyesek szerepet játszottak az átalakulásokban,
mint pl. a román Ioan Mircea Pascu. Lásd C. Durandin: La CIA en guerre, Paris,
2003.
9. Lásd J.-M. Valantin: Hollywood, le Pentagone et Washington.
Les trois acteurs d’une stratégie globale, Paris, 2003.