Klió 2009/2.

18. évfolyam

FEJEZETEK KÖZÉP- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Arisztokrata az állam szolgálatában

Miközben az elmúlt évek során a szlovák–magyar viszony egyre feszültebbé vált, a különféle közéleti emberek részéről gyakran hangzottak el a két nép történelmi szembenállására való utalások. Ezek a rosszul értelmezett hivatkozások sajnos nagyrészt elterelik a figyelmet azokról a pozitívumokról, melyeket a két ország történettudománya ért el különféle szakmai együttműködések során. Ez utóbbi kooperáció eredményei közé sorolható az a biográfia is, ami a szlovák Roman Holec és az erdélyi magyar Pál Judit közös munkájának eredményeként született a XIX. századi magyar arisztokrácia egyik fontos, de kevéssé ismert alakjának, Péchy Emánuelnek az életéről.

Péchy Emánuel (Manó) 1813. október 31-én született Boldogkőváralján, arisztokrata családban. A kassai jogakadémia elvégzése után, a reformkori Abaúj megye közéletében tevékenykedett, mint jegyző, majd később mint országgyűlési követ. Politikailag Széchenyihez hasonlóan a reformellenzék és a konzervatívok között helyezkedett el, Zemplén megyében pedig császári biztos volt az 1840-es években. Bár a forradalmat követően belépett a nemzetőrségbe, a népképviseleti választásokon, mint képviselőjelölt megbukott, és később a szabadságharcnak sem volt aktív szereplője. A Bach-rendszer idején birtokára vonult vissza, és csak az Októberi Diploma idején aktivizálódott újra politikailag, amikor rövid időre Abaúj megye főispánja lett. Az alkotmányos kísérlet kudarca után viszont lemondott, és csak a Schmerling-féle provizórium bukása után vállalta el újra ezt a tisztséget. 1867-ben Erdély kormánybiztosa lett, és az ő feladata volt a két országrész uniójának megvalósítása. A kiegyezést követően a Deák-párt, majd a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője volt, a hetvenes években Kolozsvár, a nyolcvanas években pedig Kassa küldötteként, miközben mecénásként a kolozsvári és kassai színjátszást is támogatta. Péchy 1889. július 24-én halt meg Boldogkőváralján.

A kötet több tekintetben is úttörő vállalkozásnak tekinthető mind a magyar, mind a szlovák történetírásban. Eddig ugyanis még nem volt példa arra, hogy két, különböző nemzetiségű szerző közreműködésével született volna valamiféle monografikus kiadvány, különösen nem a nemzeti-nemzetiségi szempontból frekventált XIX. század időszakából. Ráadásul az egyes fejezeteket nem külön-külön, hanem közösen írták, bár ezeken belül azért érezhető egy bizonyos fokú hangsúlyeltolódás egyikük vagy másikuk irányába.

Maga a témaválasztás is újdonságot jelent. Ez az életrajz ugyanis egy olyan magyar személyiségről készült, aki a szlovák történelemben nem is játszott különösebb szerepet, egyik vagy másik kortársával ellentétben (pl.: Kossuth Lajos, Zay Károly, Beniczky Lajos, stb.). Ennek megfelelően a hangsúly nem a lépten-nyomon kiemelt nemzetiségi ellentéteken van, hanem sokkal inkább Péchy személyiségének, illetve az őt körülvevő családi és társadalmi közegnek bemutatásán, mely utóbbi viszont nagyban a szlovák olvasónak szól. Ismét az újdonság erejével hat, hogy a könyv főhőse, bár arisztokrata, mégsem kap olyan negatív minősítést, mint ami a XIX. század óta él a szlovák politikai és társadalomtudományi irodalomban a főnemesség kapcsán.

Újabb pozitív meglepetést jelent a mai időkben a könyvben alkalmazott névhasználat módja, ami teljesen ellentétes az északi szomszédainknál alkalmazott jelenlegi gyakorlattal. Ott ugyanis a magyar keresztneveket, de rosszabb esetben a vezetékneveket is a szlovák helyesírás szerint átírják, miközben ez a gyakorlat más nemzetiségűek esetében nem érvényesül. Ezen belül az is meglepetést jelent, hogy a kötet egyik fejezetének címeként az egykori Prešporok név is szerepel, bár a szövegben ezt követően már a Bratislava kifejezés fordul elő, ami a reformkortól fel-felbukkant az értelmiségi szóhasználatban.

Megint rendkívül kellemes meglepetést jelent, hogy a könyv szlovák, magyar és német nyelvű források és szakirodalom felhasználásával készült. Bár e három nyelv ismerete a régió múltjának kutatásához feltétlenül szükséges lenne, mivel az egykori források is így keletkeztek, ma sajnos egy-két ritka kivételt leszámítva a Szlovákiában és Magyarországon alkalmazott gyakorlat ezzel ellentétes. Emiatt féloldalas, nemegyszer meglehetősen torz szakmai ítéletek és értékelések születnek, ami könnyedén elkerülhető lenne megfelelő szintű forrásfelhasználással. E kötet esetében viszont nincs szó erről, hiszen rendkívül széleskörűen használja fel a három nyelven rendelkezésre álló forrásokat és szakirodalmat, többek között kormányzati és megyei iratokat, a különféle nemesi családok fondjait vagy a kortársak visszaemlékezéseit, a magyar szépirodalom egyes képviselőire való hivatkozásokról nem is beszélve (pl.: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Márai Sándor).

E könyv alapvetően szlovák olvasónak készült, de rövidesen szintén várható a magyar verziója, hogy ez a hazai olvasókhoz is mielőbb eljusson. Bár ennek megjelenése valóban nagyon fontos lenne, az igazi folytatást mégsem a kötet magyar változata, hanem a két ország közötti szakmai együttműködés révén létrejövő, hasonló színvonalú és szellemiségű kiadványok jelentenék.

Roman Holec–Judit Pál: Aristokrat v službách štátu. Gróf Emanuel Péchy (Arisztokrata az állam szolgálatában. Gróf Péchy Emánuel). Bratislava, Kalligram, 2006. 398. o.

Vesztróczy Zsolt