Klió 2009/2.
18. évfolyam
FEJEZETEK KÖZÉP- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL
Ljubljana lakóinak élete a második világháborúban
A szerző, Mojca Šorn
bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a korábban megjelent feldolgozások mindenekelőtt
a korszak politika- és katonai történetét mutatták be. Ő azonban az archív
anyagok hiányos jellege ellenére (a háború végén sok mindent megsemmisítettek)
a társadalomtudományi megközelítést választotta. Ezért a levéltári forrásokon
túl a korabeli időszaki sajtóból, a könyvekből, a visszaemlékezésekből és
természetesen a már elkészült feldolgozásokból állította össze a kötet
mozaikképeit, mindeközben nagyszámú statisztikai adatot ismertet. Annak
érdekében, hogy a kép minél érzékletesebb legyen, igen gyakran él az idézés
adta lehetőséggel. A szerző kiterjesztően értelmezi a címben jelzett korszakot,
és könyvét, illetve a nagyobb fejezeteket az események és folyamatok két
világháború közötti gyökereinek bemutatásával kezdi.
Így tudjuk meg, hogy a két világháború közötti
időszakban a város jelentős fejlődésen ment keresztül. Néhány elővárost
1935-ben csatoltak Ljubljanához. A korábban kissé falusias településből azonban
nem csupán ennek köszönhetően lett olyan város, amely méltó volt arra, hogy az
1929 és 1931 között kialakított – a
szlovénok lakta területek nagy részét magába foglaló – Dráva bánság fővárosa
legyen. A villamoshálózat, amely 1931-ben 5200 métert tett ki, 1938-ra 17.667
méterre növekedett. Jelentős fejlődés volt tapasztalható a vízvezeték- és a
csatornahálózat, a közutak és a köztisztaság területén is. A város arculatát
ekkor határozta meg az egyik legjelentősebb szlovén építész, a külföldön
(mindenekelőtt Prágában) is elismert építész, Jože Plečnik. A lakosság
lélekszáma az 1931-es közel 60 ezer főről 1939-ben közel 80 ezer főre
növekedett. A lakosság struktúrájában bekövetkezett változást mutatja, hogy
amíg 1931-ben 743 ljubljanai foglakozott mezőgazdasági tevékenységgel, 1939-ben
már csak 590. 1941-ben, amikor a szlovénok lakta területeket Olaszország,
Németország és Magyarország felosztotta egymás között, a németek által
elfoglalt településekről elmenekültekkel együtt a lakosság lélekszáma elérte a közel
90 ezret.
A jugoszláv állam 1939-től számos olyan
intézkedést hozott, ami azt mutatja, hogy tudatában volt annak, nem kerülhetik
el a nemsokára kitörő háborút, s az intézkedések következtében a veszéllyel a
lakosság is tisztában volt. A Dráva bánság bánja, Marko Natlačen például már
1939-ben megtiltotta, hogy nyilvános helyeken, illetve a nyitott ablakú
lakásokban külföldi rádióadókat hallgassanak.
A szerző egy korabeli napló alapján idézi fel az olaszok bevonulását
Ljubljanába 1941. április 6-án, a háborús pszichózist, az ellenállás halványan
megnyilvánuló jeleit. Ez utóbbit jelzi, hogy a legfontosabb csomópontokon
leszedték az útjelző táblákat abban a reményben, hogy a megszállók így utat
tévesztenek. Ellenállás helyett inkább kíváncsiak tömege tódult az utcára, de
nem üdvözölték a bevonulókat. Az ellenállásba nem ütköző olaszok győzelmi
parádét rendeztek a város egyik reprezentatív utcáján.
Az új hatalom tüstént begyűjtötte a fegyvereket
és éjszakai kijárási tilalmat rendelt el. Az órákat az olasz időszámításhoz
kellett igazítani, ősztől az olasz ünnepek léptek érvénybe. A nyilvános
helyekről eltüntették a jugoszláv államiság szimbólumait, átnevezték az
utcákat, és kétnyelvű feliratokat helyeztek el. A város északi elővárosait, amelyek Ljubljana élelmiszer-ellátása
szempontjából fontosak voltak, a németek foglalták el. A fent említett
menekültek részben azért menekültek be Ljubljanába, mert az olasz fasizmust a
németnél elviselhetőbbnek ítélték.
A következő években sajátos folyamatok zajlottak.
Az új hatalom berendezkedett ugyan, mégis érvényben maradt számos korábbi
intézkedés és szervezeti forma, amelyeket a szerző csak később ismertet.
Mussolini 1942 elején a ljubljanai tartományt katonai területté nyilvánította,
fővárosát pedig úgy kívánta őrizni, mint a szeme világát. Annak érdekében, hogy a partizánokat távol
tartsák Ljubljanától, a várost szögesdróttal vették körül. Ez viszont azt
jelentette, hogy egyúttal a közvetlen környezetétől is elvágták, a lakosok pedig
úgy érezték magukat, mint akiket koncentrációs táborba zártak. A hatóságok
sokakat letartóztattak, börtönbe zártak, illetve internáltak. Betiltották a síelést, majd a biciklizést
is. Mindezek és még sok más miatt az olaszok és az olasz kultúra irányában
megnyilvánuló kezdeti jóindulat megkopott.
1943 szeptemberében a német csapatok elfoglalták
a várost. Amíg az olaszok csupán motorbiciklikkel érkeztek, a németek
tankokkal, ellenállás azonban éppúgy nem volt, mint korábban. Ekkor ők
hirdették meg a kijárási tilalmat. Bár a németek kevéssé avatkoztak bele a
város belső életébe, a lakosok jelentős része jobban félt a németektől, mint az
olaszoktól: „Az olaszok félősek voltak, a németektől féltem – monolit jellegű
katonák voltak”, írta egy visszaemlékező.
A németek 1945. május elején hagyták el a várost, amely május 9-én
szabadult fel. Ljubljanába bevonultak a partizánok, akik ismét kijárási
tilalmat rendeltek el, s a férfiak jelentős részét mobilizálták. A szögesdrótot
azonban nem bontották el azonnal. Ezzel megvárták május 26-át, amikor is a városba
érkezett Titó marsall.
A következő nagyobb egységben a szerző a városi
és a tartományi igazgatás rendszerét mutatja be. Azt csak itt (a 61. oldalon)
tudjuk meg, hogy az olaszok által elfoglalt területből (Dolenjsko, Notranjsko
és Ljubljana) hozták létre a ljubljanai tartományt. A tartomány fővárosának
számító Ljubljana élén továbbra is az a Jure Adlešič állt, aki a polgármesteri
hivatalt 1935-ben nyerte el, s 1942 júniusáig töltötte be. Az új hatalom a különböző (munkás, paraszt,
iparos, iskolai) szervezeteket fasiszta mintára átalakította. Ugyanakkor az
igazgatási rendszert majdnem teljesen érintetlenül hagyta, csupán a tartomány
élére, és a fontosabb posztokra neveztek ki olasz vezetőket, illetve bizonyos
posztokra olyan olaszokat, akik az olasz előírások végrehajtását ellenőrizték.
A bevonuló németek a ljubljanai tartományt beolvasztották a Fuiulitól a
Kvarnerig húzódó „Adriai Tengermellékbe (Adriatisches Küstland). Az addigi tartományok élén megmaradtak a
nemrég kinevezett olasz prefektusok, Ljubljana élén pedig megmaradt az 1942
júniusában polgármesteri megbízatást szerző Leon Rupnik. Az említettek mellé
német tanácsadókat neveztek ki. A hivatalos nyelv a legfelsőbb szinten német, a
prefektúrákon az olasz, a ljubljanai tartomány szintjén pedig a szlovén volt,
de az utóbbi esetben a hivatalos feliratok, bélyegzők stb. kétnyelvűek (német–szlovén) voltak, az utcákat újból átnevezték.
Rupnik a német megszállás idején a városból eltávolította az olasz megszállás
nyomait és nagyobb hangsúlyt adott a város szlovén jellegének.
A szerző viszonylag nagy teret szentel a város
1930-as évektől kialakított védelmi rendszerének. Már 1933-ban létrehozták „az
ellenséges légitámadás ellen létrehozott városi bizottságot”. 1939-ben
rendeletben szabályozták, hogyan kell megvédeni a város lakosságát háború
esetén. Ugyanebben az évben hozták létre azt a városházán működő hivatalt,
amelynek feladata az élelmiszer-tartalékok biztosítása, valamint a katonai
gyakorlaton résztvevők családjának ellátása volt. Megszervezték a város
lakosságának esetleges evakuálását, a gyermekek védelmét. A légitámadások 1945
májusáig nem érintették közvetlenül a lakosságot, mivel a szövetségesek és a
partizánok addig csak a vasúti fűtőházakat és a vagonokat támadták. 1945. május
9-én azonban – amikor a szerző szerint a város lakói már kora reggel a
felszabadulást ünnepelték – amerikai bombatámadás ért egy lakott területet, s
ennek következtében ötvennégyen vesztették életüket. A szerző, aki távol
tartotta magát a hadiesemények leírásától – kétségtelen tény, hogy ezekről a
korábbi időszakban úgyszólván vagonszámra jelentek meg könyvek – s csak a
polgári lakosságot közvetlenül érintő eseményeket ismertette, nem feszegeti,
hogy vajon miért történt meg ez a meglehetősen értelmetlennek tűnő bombatámadás.[1]
Šorn ezután tér rá az őt láthatóan leginkább
érdeklő témára, a lakosok mindennapi életének bemutatására. E téren egészen részletesen, szinte
aprólékosan mutatja be az élet fontos és kevésbé lényeges területeit.
Mindenekelőtt azt, miképpen jutottak hozzá a ljubljanaiak a létszükségleti
cikkekhez: az élelmiszerekhez, a tisztálkodási szerekhez, a fűtőanyagokhoz. Az árak már 1939-ben elszabadultak, ezért a
város az év végén bizottságot hozott létre ennek letörésére. Az egyik napilap
1940 decemberében ennek ellenére azt állapította meg, hogy az élelmiszerárak
egy év alatt 56 százalékkal nőttek. Amíg a város polgármestere a szabad piaci
elvek megtartása mellett állt ki, addig Natlačen bán nem zárkózott el attól,
hogy beavatkozzanak a piaci folyamatokba. 1941. február elején bevezették a
kenyérjegyet. A város vezetése számos élelmiszerből jelentős tartalékot
halmozott fel. A város elfoglalása előtti napokban ennek ellenére teljes volt a
káosz: a lakók egy része a boltokban töltötte fel tartalékait, másik részük a
katonaság által elhagyott laktanyák élelmiszerkészleteit fosztogatta. A város elfoglalása után az olaszok és a
németek vásárolták fel az áru egy részét: „Az üzletekben katonatisztek
vásárolják fel az ezüstrókát, szőrmét, kelmét, a bőrárut. (…) Az
élelmiszerüzletek és a drogériák tele vannak tisztiszolgákkal, akik kávét
vásárolnak a tisztek számára. Ezek azután a kávét Olaszországba küldik, ahol
háromszor annyit ér majd.”
Az olaszok
bevezették a lírát, mint fizetőeszközt, a dínár beváltása a lakosságnak komoly
megpróbáltatást jelentett. Az olaszok mind ezen, mind más téren meglehetős
szervezetlenségről tettek tanúbizonyságot. A szerző részletesen ismerteti,
milyen nehézségekkel kellett szembenézni az élelmiszer beszerzésénél. Aki csak tehette arra törekedett, hogy
megművelhető földhöz jusson. A körbezárt városban hiány volt az állati eredetű
termékekből, a városi hatóságok különböző módszerekkel (az eredményes parasztok
jutalmazása, az állattartók támogatása, stb.) igyekeztek enyhíteni a helyzeten.
A nyilvános parkok egy részét a városi hatóság úgynevezett hadikertészetté
alakította át. A lakosság 85 százaléka abból élt, amit jegyre be tudott
szerezni.
Az ismertetett körülmények között nehézségbe
ütközött a lakások fűtése, a hatóságok sokat küzdöttek azért, hogy legalább a
szükséges szén és fa egy részét biztosítani tudják. Bár a Dráva bánság
Jugoszlávia elektromossággal legjobban ellátott területe volt, az áramtermelő
egységek kívül estek a ljubljanai tartományon, így az elektromos energiát
Horvátországból kellett beszerezni.
A háztartásokat ellátó nőknek komoly nehézséget
jelentett az árubeszerzés. Egyikük így panaszkodott a naplójában az 1944 végén
megélt eseményekről: „Két óra tizenöt percet vártam krumplira. Mielőtt sorra
kerültem volna megszólaltak a szirénák. Lementem az óvóhelyre, ahol két óra
harminc percet kellett eltöltenem. Az oda- és visszaútra elment negyven percem.
Délután újra elmentem krumpliért, s egy óra várakozás után végre megvehettem.
Az oda- és visszaútra ismét elment negyven percem. Mindent összevetve a krumpli
beszerzésével hét óra ötvenöt percet töltöttem el.”
A munkanélküliek és a koldusok már a háború
előtti Ljubljanában is komoly szociális terhet jelentettek, s a helyzet a
háború idején csak romlott. Bár a városi hatóságok igyekeztek enyhíteni a
körülményeken (szociális étkeztetést biztosítottak, anyagi segélyt nyújtottak,
stb., a szerző részletesen bemutatja az illetékes szervek működését), sokan
alkalmi munkákkal segítettek magukon (megművelték a többiek földjét, segítettek
a háztartásokban), cserébe nem pénzt, hanem élelmiszert kértek. Šorn ezután az
egészségügyi létesítmények és az iskolák működési körülményeit ismerteti. Ez utóbbiakban az olaszok beszüntették a
szerbhorvát nyelv tanítását, s több időt adtak a szlovén nyelv és a történelem
oktatásának. A történelemben persze nagy szerepet kapott Itália történetelme és
kultúrája, a fasizmus ismertetése. Az olasz nyelv az általános iskolákban
választható lett, a középiskolákban a francia helyét foglalta el, miközben
megmaradt a kötelező német nyelvoktatás.
A német uralom alatt a német nyelv oktatása erőteljesebb lett, de az
oktatás nyelve továbbra is a szlovén maradt.
A kötet utolsó részében a szerző a kulturális és
szabadidős lehetőségeket ismerteti. Bár az olasz megszállás alatt a kulturális
élet területén viszonylag gyorsan visszaállt a háború előtt megszokott rend, az
értelmiségiek egy részénél különös mozgalom indult meg. A kulturális életben
tevékenykedők suttogó propagandával arra biztatták az emberek, hogy
bojkottálják a fasiszta intézmények rendezvényeit, s a szlovén ellenállást
szimbolizáló műsorokat látogassák. Ezt a felhívást azonban távolról sem
tartotta be mindenki. Persze, hiszen 1941 nyarán például az Operában fellépett
a római királyi opera néhány szólistája, köztük Benjamino Gigli. Az itt tartott
előadásuk teltházas volt, s az egyik legszebb ljubljanai téren tartott
előadásukon a közönség megtöltötte a teret. A kulturális bojkott ellenére
meglehetősen sokan látogatták a mozikat is. A sport és rekreációs lehetőségek
sem voltak teljesen elérhetetlenek, hiszen például az érdekesebb
futballmérkőzéseken a közönség megtöltötte a stadiont.
Azt azonban, hogy a háborús viszonyok mennyire
rányomták a bélyegüket az emberek életére, jól mutatja egy kislány Mikuláshoz
írt levele: „Drága Mikulás bácsi! Nagyon szeretnék új babát, mert az én
Marticámnak széttört a feje. Ha nem tudsz új babát venni, vegyél kissé
használtat. Vagy pedig hozzál az én Marticámnak új fejet, akkor is nagyon
elégedett leszek. Szívélyesen üdvözöl a te Métkád.”
Mojca Šorn: Življenje Ljubljančanov med drugo svetovno vojno
(Ljubljana lakóinak élete a második világháború idején). Ljubljana, Inštitut za
novejšo zgodovino. 2007. 499 o.
Szilágyi Imre