Klió 2009/2.

18. évfolyam

 

XX. SZÁZAD

 

Az olasz atomfegyverkezés, 1945–1991

A hidegháború idején Olaszország az NSZK, Franciaország és Nagy-Britannia „társaságában” a nyugat-európai atomfegyverkezés egyik alappillére volt: e folyamat Olaszország kül- és belpolitikájára gyakorolt hatását próbálja dokumentálni a Róma III Egyetem Politikatudományi Karának professzora, aki már a könyv Bevezetőjében jelzi, hogy az olasz atomfegyverkezés a nemzetközi helyzetből adódott, azon belül is az USA ilyen irányú nyomását tükrözte mindamellett, hogy maga az olasz politika is  arra törekedett, hogy az atomfegyverekkel rendelkező országok szűk körű csoportjának tagja legyen, és e fegyvereket alkalomadtán alkalmazza is, elsősorban az északkeleti határon.

A II. világháború után az olasz gazdaság nemigen engedhette meg magának, hogy a rendelkezésére álló pénzügyi forrásokból még a nukleáris kutatásokra is elkülönítsen, annak ellenére, hogy a katonai körök véleménye szerint, amennyiben nem találnak erős katonai szövetségest, az ország védelmét nem fogják tudni biztosítani; a külső katonai veszélyeztetettség egyik tényezője az akkori Jugoszlávia volt. Olaszország mindezek miatt csatlakozott az Atlanti Szövetséghez, amivel védettségi foka nőtt. Ettől kezdve az olasz belpolitika vigyázott arra, nehogy az ebből a szövetségből történő esetleges kizárása miatt az ország katonai védettsége csökkenjen. A béketárgyalások egyik konfliktusos kérdése volt – elsősorban Nagy-Britannia számára –, hogyan ellenőrizze az „egykori ellenséget (ti. Olaszországot)” úgy, hogy közben segítse is azt. A Szovjetunió és az USA közötti feszültségek növekedésével a helyzet kézben tartása igen gyorsan az USA-ba tevődött át. Az 1950-es évektől azután Olaszország is megkezdte katonai erejének megszilárdítását. Illetve elméleti jellegű kutatásait az atomhasadás területén, bár ezek a kutatások komoly nehézségekbe ütköztek, mivel ezen tudományág legjobb kutatói már az 1930-as évek végén az USA-ba vándoroltak, s onnan csak – a háború kitörése előtt – E. Amaldi tért vissza, őt Róma náci megszállása után az amerikaiak vissza akarták vinni – ez azonban nem történt meg. A Japánra ledobott két amerikai atombomba nagy hatással volt az olasz atomtudósokra, akik „marcangoló etikai-politikai vitát” kezdtek önmaguk között. Végül az országban maradt tudósok egyre inkább arra a meggyőződésre jutottak, hogy nem szabad az atomenergiát katonai célokra használni. 1946-ban egy milánói kutatókból álló csoport létrehozta a nukleáris energia polgári alkalmazásának lehetőségeit kutató központot, amelynek munkája nemigen érdekelte a kormányt. A koreai háború megint fölvetette az ország hatékony fegyverekkel történő felszerelését. A háború utáni békeszerződés ellenére az olasz újrafegyverkezésre irányuló törekvések felerősödtek, s az olasz kormány engedélyezte a katonai kiadások emelését. 1952–1954-ben a NATO-n belül is világosan kirajzolódtak az atomfegyverkezés szükségességének a körvonalai. 

Az USA-ban azonban elnökváltás történt: Trumant Eisenhower követte az elnöki székben, aki új katonai stratégiát alakított ki, nem kis félelmet keltve a nyugat-európai katonai körökben, melyek úgy érezték, az USA kivonul Nyugat-Európa katonai védelméből. Nyugat-Európán belül súlyos feszültségek generálódtak azon országok között, amelyek számíthattak az amerikai atomfegyverek területükön történő telepítésére (Nagy-Britannia) és amelyek nem (a többi állam, ide értve természetesen Olaszországot is). Olasz katonai körökben viták folytak atomfegyverek esetleges olasz területre telepítéséről, különösen az északkeleti határon, ahol ezen fegyverek elengedhetetlennek tűntek egy esetleges agresszió visszaverésére. Az eisenhoweri nukleáris katonai politika Olaszországba is jelentős fejlődést hozott 1954-től a nukleáris energia katonai célokra irányuló fejlesztésében. 1955-től viszont törvényjavaslatok láttak napvilágot ezen kutatások ellenőrzésére, amelyeket azonban nem vitattak meg. Az 1952-ben létrehozott nukleáris kutatások nemzeti bizottságának ülésein, heves viták után, a hadügy egy magasrangú személyisége képviselte a katonai vezetést; a hadsereg ennél jelentősebb képviseletétől azonban a bizottság vonakodott. E mellőzési erőfeszítéseket ellensúlyozandó, a hadügy 1954-ben létrehozta saját nukleáris, bakteriológiai és vegyvédelmi összekötő bizottságát, majd 1956-ban ezt a bizottságot átkeresztelte a nukleáris energia katonai célú alkalmazásaibizottságává; tevékenysége azonban meglehetősen korlátozott maradt, és nemigen lendítette előre az Eisenhower-adminisztráció által kitűzött célok megvalósítását. 1955 végén Olaszországban hadrendbe állították a Southern European Task Force-t (Dél-európai haderő): előzményei közé tartozik az ország ÉK-i határán állomásoztatott szövetségi haderők csökkentése. Az olasz politikusok, elkerülendő a belső politikai-társadalmi feszültségeket, hangsúlyozták, fenti haderő nem az USA, hanem a NATO felügyelete alatt fog állni, ugyanúgy visszafogottan magyarázták az olaszoknak a Honest John nevű amerikai rakéták, és az atomfegyverekkel felszerelt gyalogsági egységek Olaszországba telepítését is; mindez nem akadályozta az Olasz Szocialista és az Olasz Kommunista Pártot abban, hogy nyomást gyakoroljanak e kérdésekben a kormányra. Az olasz kormány azonban ezzel nem sokat törődött, és kérték, Közép- és Dél-Olaszországba is telepítsenek hasonló egységeket. Maguk az amerikai katonai vezetők pedig kedvezőnek ítélték az amerikai katonák és az olaszok között kialakult kapcsolatokat. Ezek után az amerikaiak hangot adtak véleményüknek, mely szerint most már az olaszoknak is illene kivenni részüket az atomfegyver-arzenál helyi ellenőrzéséből amitől az olaszok megijedtek, félve, hogy az amerikaiak újfent elhagyják őket…

A szuezi válság után az európai hatalmak kezdték egyre kevésbé elviselhetőnek tartani, hogy az USA és Nagy-Britannia kivételes helyzetben vannak az atomfegyverek birtoklásában. A helyzetet Eisenhower elnök is felismerte. Ekkor azonban az Atlanti Szövetség számára megdöbbentő esemény történt: a Szovjetunióban kilőtték az első interkontinentális rakétát, illetve Föld körüli pályára bocsátották a Szputnyikot. Az európaiakkal szemben Eisenhower és tanácsadói azon a véleményen voltak, hogy az EURATOM életbe lépésekor egyetlen, közös szerződést kötnek vele. Az olasz diplomaták és katonai vezetők azt szerették volna elérni, hogy az amerikaiak megosszák a nukleáris kutatások terén elért eredményeket; igyekezetük azonban eltörpült a saját nukleáris fegyverrel rendelkező franciák állásfoglalása mellett. Ez utóbbi ország Olaszországgal és az NSZK-val közösen 1957 novembere és 1958 áprilisa között tárgyalásokat folytatott modern, ideértve atomfegyverek előállításának lehetőségéről; a tárgyaló feleket a kérdésben az európaiság gondolata is vezette. A terveket mindhárom fél felfüggesztette addig, amíg meg nem ismerik az USA véleményét a kérdésről. Ilyen irányú gondolatmenetüket azonban De Gaulle keresztülhúzta.

1958-ban a választásokat megnyert olasz kereszténydemokraták – élükön Fanfanival – elfogadták az USA azon javaslatát, hogy Thor- és Jupiter- rakétákat telepítsenek Olaszországba. Az olasz kormány ahhoz is ragaszkodott, hogy az USA besegítsen a hagyományos fegyverzetek fenntartásába. Az USA azonban nem volt hajlandó a rakétatelepítés teljes költségét állni. 1959-ben megkezdődött a rakéták hadrendbe állítása olasz területen, miközben olasz szakértők utaztak az USA-ba, hogy ott a szükséges különleges kiképzést megkapják. Az 1960-as évek elején Olaszország nyugati határán föld alól indítható rakétákat telepítettek.

J. F. Kennedy elnöksége alatt megváltozott az USA atomfegyverkezési politikája: az új amerikai adminisztráció a nukleáris fegyverek terjedését kívánta leállítani, az olasz hadvezetés viszont a haditengerészetet szerette volna atomfegyverekkel fölszerelni. Mindenesetre az atomfegyvereket csak a NATO-tagállamok többségének beleegyezésével lehetett volna bevezetni, és ebből az olaszok sem akartak kimaradni. Az amerikaiak ekkor a hagyományos haderők fejlesztésére biztatták szövetségeseiket. Az „enyhülés” időszaka a párbeszéd szükségességét hangsúlyozta, és az USA-t megerősítette azon szándékában, hogy ne ossza meg nukleáris fegyverarzenálját szövetségeseivel. Kennedy arra is utasítást adott, hogy az Olaszországba telepített rakétákat még egy esetleges atomtámadás esetén sem lőhetik ki. A helyzetet Fanfani kormányfő is megértette, és úgy értékelte, hogy a Jupiter rakéták Olaszországból való eltávolítása az enyhülést szolgálja. Kevesen vették észre, hogy ez az intézkedés is a Kennedy által megindított, az atomfegyverek fölött az USA és a Szovjetunió által gyakorolt ellenőrzést hivatott szolgálni. De Gaulle azonban továbbra is ragaszkodott Franciaország saját atomfegyverkezéséhez, ami Nyugat-Európában feszültségekhez vezetett.

Ekkoriban az olasz külpolitika két irányvonalat követett: egyrészt lojális maradt az Atlanti Szövetséghez, ezt tekintette az olasz nemzetbiztonság alappillérének, s kerülte az Amerika-ellenes európai törekvéseket, másrészt lojális maradt az európai integrációhoz, azt föderatív és demokratikus intézménynek tekintette, ami együttműködik az USA-val az atlanti „partnerségben”. Mindezek mellett továbbra is kitartottak az európai nukleáris fegyverkezés mellett.

USA: Kennedy meggyilkolása, Johnson elnökké választása. Az ő elképzelései ellentmondóak voltak, különösen elődjének nézeteihez képest. Olaszországban a szocialisták ellenezték az amerikaiak által előtérbe helyezett többoldalú nukleáris fegyverzet olaszországi bevezetését, míg a kormány továbbra is kitartott mellette. 1965-ben az olaszok ismét megijedtek: McNamara egy, a nukleáris tervezéssel foglalkozó bizottság felállítását ajánlotta a NATO hadügyminisztereinek, az olaszok ijedelmét pedig az okozta, hogy esetleg kimaradnak ebből a bizottságból. 1966 vége és 1967 eleje között ugyancsak olasz politikai körökben heves viták zajlottak más, az USA által a nukleáris fegyverzetek csökkentésére irányuló előterjesztésekkel kapcsolatban, ami a két ország közötti feszültségekhez vezetett. Mindazonáltal az olasz külügy továbbra is figyelemmel kísérte a szuperhatalmak dialógusát, bár állandóan hangsúlyozta, ennek a dialógusnak nem szabad kereszteznie a NATO terveit. 1967 januárjában, miután a Szovjetunió és az USA kétoldalú megállapodást kötött a nukleáris fegyverzeteket illetően, a Genfben tárgyaló olasz küldöttség új tervezetet nyújtott be a témában, ragaszkodva a következőkhöz: 1) az egyezmény nem gátolhatja az Európai Közösség  jövőbeni létét; 2) aláírhatja minden olyan ország, amely a nukleáris fegyverkezési küszöbhöz legközelebb áll, ill. azok az országok, amelyek a Földközi-tengerre nyílnak, vagy közös határuk van Olaszországgal; 3) nem állíthat akadályokat az atomenergia békés felhasználását célzó kutatások elé. Franciaország számára kiemelkedő szerepet juttattak a biztonság fenntartásában. 1968-ban a csehszlovákiai események arra indították az olasz kormányt, halassza el az atomfegyverek terjedését akadályozó szerződés aláírását, ami végül is 1969. január 28-án megtörtént, de amit az olasz parlament több mint hat évig nem ratifikált. 1974. májusában az olaszok Radzsasztánban elvégezték első kísérleti atomrobbantásukat, melyet békés célúnak tártak a világ elé.

1979 decemberében a NATO döntött az új, hadszíntéri, ún. „eurorakéták” hadrendbe állításáról. 1979–1983 között az ún. „cirkálórakéták” felállítása indított el politikai vitákat Olaszországban, majd a Pershing-rakéták hadrendbe állítása következett: ezen rakéták felállítását a szovjet SS-20-as rakéták európai telepítésével indokolták. Az 1970-es évek vége és az 1980-as évek eleje közötti időszakot az olasz politikai erőknek a Földközi-tenger biztonságát elősegítő határozott intézkedései jellemezték: ezek közé tartozott a cirkálórakéták olaszországi telepítésének engedélyezése, valamint az 1982–1984 között a Líbiába küldött nemzetközi erőkben való részvétel. Újabb nyugtalanságra adtak okot az olaszok részére a SALT-tárgyalások. Ellentétek támadtak az NSzK és Olaszország között abban, kinek az ellenőrzése alá tartozzanak az NSzK területére telepített rakéták: a németek az USA-kontroll mellett érveltek, míg Olaszország más véleményen volt. Afganisztán szovjet megszállása, Reagan elnökké választása a Nyugaton újrafegyverkezési folyamatot indított el, amelyen belül az amerikai rakéták európai telepítése heves tiltakozási hullámot gerjesztett. B. Craxi olasz miniszterelnök levélváltást folytatott a Szovjetunió és az USA vezetőivel: az oroszokkal tudatta, nem fogadhatja el a Szovjetunió „globális elsőbbségét” (ti. a nukleáris fegyverkezés területén), az USA-nak pedig további javaslatok előterjesztését, a rakéták telepítése után pedig a tárgyalások folytatását ajánlotta. Szicíliában egy kis városka, Comiso mellett 1983. június 30-tól 1991. május 27-ig működött a 487. taktikai rakétabázis. Úgy tűnt, Olaszországban kisebb akadályokba ütközött az atomfegyverek telepítése, mint a többi nyugat-európai országban… Így történhetett azután, hogy 1988. elején az olasz kormány befogadott 72 darab, kettős hatású (nukleáris és hagyományos) amerikai F-16-os vadászbombázót.

A hidegháborúnak azonban vége lett, az Atlanti Szövetségen belül a nukleáris elrettentés politikája rohamosan gyöngült, ami az atomfegyverek számának csökkentését is maga után vonta.

Részletesen, majdhogynem napról napra követi a szerző a legújabb kori Olaszország hadtörténetének ezt a minden tekintetben tanulságos folyamatát, amelyben tapinthatóan észrevehetjük a hidegháború okozta félelmeket még egy olyan, úgymond „gazdasági csodán” is átment ország esetében, mint Olaszország. Az persze már más kérdés, indokolt volt-e a sokat emlegetett olasz félelem egy, a külföldről érkező atom-, vagy csak egy hagyományos fegyverekkel történő támadástól, s hogy az atomfegyverek olasz kérésre történő telepítése, esetleges használata megoldotta volna-e egy adott konfliktus kiszámíthatatlan hatásait…

 

Leopoldo Nuti: La sfida nucleare. La politica estera italiana e le armi atomiche 1945–1991. (A nukleáris kihívás. Az olasz külpolitika és az atomfegyverek 1945–1991). Bologna, Il Mulino, 2007. 440 o.

 

Kun Tibor