Klió 2009/2.
18. évfolyam
XX. SZÁZAD
Az olasz atomfegyverkezés, 1945–1991
A hidegháború idején
Olaszország az NSZK, Franciaország és Nagy-Britannia „társaságában” a
nyugat-európai atomfegyverkezés egyik alappillére volt: e folyamat Olaszország
kül- és belpolitikájára gyakorolt hatását próbálja dokumentálni a Róma III
Egyetem Politikatudományi Karának professzora, aki már a könyv Bevezetőjében
jelzi, hogy az olasz atomfegyverkezés a nemzetközi helyzetből adódott, azon
belül is az USA ilyen irányú nyomását tükrözte mindamellett, hogy maga az olasz
politika is arra törekedett,
hogy az atomfegyverekkel rendelkező országok szűk körű csoportjának tagja
legyen, és e fegyvereket alkalomadtán alkalmazza is, elsősorban az északkeleti
határon.
A II. világháború után az olasz gazdaság nemigen
engedhette meg magának, hogy a rendelkezésére álló pénzügyi forrásokból még a
nukleáris kutatásokra is elkülönítsen, annak ellenére, hogy a katonai körök
véleménye szerint, amennyiben nem találnak erős katonai szövetségest, az ország
védelmét nem fogják tudni biztosítani; a külső katonai veszélyeztetettség egyik
tényezője az akkori Jugoszlávia volt. Olaszország mindezek miatt csatlakozott
az Atlanti Szövetséghez, amivel védettségi foka nőtt. Ettől kezdve az olasz
belpolitika vigyázott arra, nehogy az ebből a szövetségből történő esetleges
kizárása miatt az ország katonai védettsége csökkenjen. A béketárgyalások egyik
konfliktusos kérdése volt – elsősorban Nagy-Britannia számára –, hogyan
ellenőrizze az „egykori ellenséget (ti. Olaszországot)” úgy, hogy közben
segítse is azt. A Szovjetunió és az USA közötti feszültségek növekedésével a
helyzet kézben tartása igen gyorsan az USA-ba tevődött át. Az 1950-es évektől
azután Olaszország is megkezdte katonai erejének megszilárdítását. Illetve
elméleti jellegű kutatásait az atomhasadás területén, bár ezek a kutatások
komoly nehézségekbe ütköztek, mivel ezen tudományág legjobb kutatói már az 1930-as
évek végén az USA-ba vándoroltak, s onnan csak – a háború kitörése előtt – E.
Amaldi tért vissza, őt Róma náci megszállása után az amerikaiak vissza
akarták vinni – ez azonban nem történt meg. A Japánra ledobott két amerikai
atombomba nagy hatással volt az olasz atomtudósokra, akik „marcangoló
etikai-politikai vitát” kezdtek önmaguk között. Végül az országban maradt
tudósok egyre inkább arra a meggyőződésre jutottak, hogy nem szabad az
atomenergiát katonai célokra használni. 1946-ban egy milánói kutatókból álló
csoport létrehozta a nukleáris energia polgári alkalmazásának lehetőségeit
kutató központot, amelynek munkája nemigen érdekelte a kormányt. A koreai
háború megint fölvetette az ország hatékony fegyverekkel történő felszerelését.
A háború utáni békeszerződés ellenére az olasz újrafegyverkezésre irányuló
törekvések felerősödtek, s az olasz kormány engedélyezte a katonai kiadások
emelését. 1952–1954-ben a NATO-n belül is világosan kirajzolódtak az
atomfegyverkezés szükségességének a körvonalai.
Az USA-ban azonban elnökváltás történt: Trumant
Eisenhower követte az elnöki székben, aki új katonai stratégiát
alakított ki, nem kis félelmet keltve a nyugat-európai katonai körökben, melyek
úgy érezték, az USA kivonul Nyugat-Európa katonai védelméből. Nyugat-Európán
belül súlyos feszültségek generálódtak azon országok között, amelyek
számíthattak az amerikai atomfegyverek területükön történő telepítésére
(Nagy-Britannia) és amelyek nem (a többi állam, ide értve természetesen
Olaszországot is). Olasz katonai körökben viták folytak atomfegyverek esetleges
olasz területre telepítéséről, különösen az északkeleti határon, ahol ezen
fegyverek elengedhetetlennek tűntek egy esetleges agresszió visszaverésére. Az
eisenhoweri nukleáris katonai politika Olaszországba is jelentős fejlődést
hozott 1954-től a nukleáris energia katonai célokra irányuló fejlesztésében.
1955-től viszont törvényjavaslatok láttak napvilágot ezen kutatások
ellenőrzésére, amelyeket azonban nem vitattak meg. Az 1952-ben létrehozott
nukleáris kutatások nemzeti bizottságának ülésein, heves viták után, a hadügy
egy magasrangú személyisége képviselte a katonai vezetést; a hadsereg ennél
jelentősebb képviseletétől azonban a bizottság vonakodott. E mellőzési
erőfeszítéseket ellensúlyozandó, a hadügy 1954-ben létrehozta saját nukleáris,
bakteriológiai és vegyvédelmi összekötő bizottságát, majd 1956-ban ezt a
bizottságot átkeresztelte a nukleáris energia katonai célú
alkalmazásaibizottságává; tevékenysége azonban meglehetősen korlátozott maradt,
és nemigen lendítette előre az Eisenhower-adminisztráció által kitűzött célok
megvalósítását. 1955 végén Olaszországban hadrendbe állították a Southern
European Task Force-t (Dél-európai haderő): előzményei közé tartozik az ország
ÉK-i határán állomásoztatott szövetségi haderők csökkentése. Az olasz
politikusok, elkerülendő a belső politikai-társadalmi feszültségeket,
hangsúlyozták, fenti haderő nem az USA, hanem a NATO felügyelete alatt fog
állni, ugyanúgy visszafogottan magyarázták az olaszoknak a Honest John nevű amerikai
rakéták, és az atomfegyverekkel felszerelt gyalogsági egységek Olaszországba
telepítését is; mindez nem akadályozta az Olasz Szocialista és az Olasz
Kommunista Pártot abban, hogy nyomást gyakoroljanak e kérdésekben a kormányra.
Az olasz kormány azonban ezzel nem sokat törődött, és kérték, Közép- és
Dél-Olaszországba is telepítsenek hasonló egységeket. Maguk az amerikai katonai
vezetők pedig kedvezőnek ítélték az amerikai katonák és az olaszok között
kialakult kapcsolatokat. Ezek után az amerikaiak hangot adtak véleményüknek,
mely szerint most már az olaszoknak is illene kivenni részüket az
atomfegyver-arzenál helyi ellenőrzéséből –
amitől az olaszok megijedtek, félve, hogy az amerikaiak újfent elhagyják őket…
A szuezi válság után az európai hatalmak kezdték
egyre kevésbé elviselhetőnek tartani, hogy az USA és Nagy-Britannia kivételes
helyzetben vannak az atomfegyverek birtoklásában. A helyzetet Eisenhower elnök
is felismerte. Ekkor azonban az Atlanti Szövetség számára megdöbbentő esemény
történt: a Szovjetunióban kilőtték az első interkontinentális rakétát, illetve
Föld körüli pályára bocsátották a Szputnyikot. Az európaiakkal szemben
Eisenhower és tanácsadói azon a véleményen voltak, hogy az EURATOM életbe
lépésekor egyetlen, közös szerződést kötnek vele. Az olasz diplomaták és
katonai vezetők azt szerették volna elérni, hogy az amerikaiak megosszák a
nukleáris kutatások terén elért eredményeket; igyekezetük azonban eltörpült a
saját nukleáris fegyverrel rendelkező franciák állásfoglalása mellett. Ez utóbbi
ország Olaszországgal és az NSZK-val közösen 1957 novembere és 1958 áprilisa
között tárgyalásokat folytatott modern, ideértve atomfegyverek előállításának
lehetőségéről; a tárgyaló feleket a kérdésben az európaiság gondolata is
vezette. A terveket mindhárom fél felfüggesztette addig, amíg meg nem ismerik
az USA véleményét a kérdésről. Ilyen irányú gondolatmenetüket azonban De Gaulle
keresztülhúzta.
1958-ban a választásokat megnyert olasz
kereszténydemokraták – élükön Fanfanival – elfogadták az USA azon javaslatát,
hogy Thor- és Jupiter- rakétákat telepítsenek Olaszországba. Az olasz kormány
ahhoz is ragaszkodott, hogy az USA besegítsen a hagyományos fegyverzetek
fenntartásába. Az USA azonban nem volt hajlandó a rakétatelepítés teljes
költségét állni. 1959-ben megkezdődött a rakéták hadrendbe állítása olasz
területen, miközben olasz szakértők utaztak az USA-ba, hogy ott a szükséges
különleges kiképzést megkapják. Az 1960-as évek elején Olaszország nyugati
határán föld alól indítható rakétákat telepítettek.
J. F. Kennedy elnöksége alatt megváltozott az USA
atomfegyverkezési politikája: az új amerikai adminisztráció a nukleáris
fegyverek terjedését kívánta leállítani, az olasz hadvezetés viszont a
haditengerészetet szerette volna atomfegyverekkel fölszerelni. Mindenesetre az
atomfegyvereket csak a NATO-tagállamok többségének beleegyezésével lehetett
volna bevezetni, és ebből az olaszok sem akartak kimaradni. Az amerikaiak ekkor
a hagyományos haderők fejlesztésére biztatták szövetségeseiket. Az „enyhülés” időszaka
a párbeszéd szükségességét hangsúlyozta, és az USA-t megerősítette azon
szándékában, hogy ne ossza meg nukleáris fegyverarzenálját szövetségeseivel.
Kennedy arra is utasítást adott, hogy az Olaszországba telepített rakétákat még
egy esetleges atomtámadás esetén sem lőhetik ki. A helyzetet Fanfani kormányfő
is megértette, és úgy értékelte, hogy a Jupiter rakéták Olaszországból való
eltávolítása az enyhülést szolgálja. Kevesen vették észre, hogy ez az
intézkedés is a Kennedy által megindított, az atomfegyverek fölött az USA és a
Szovjetunió által gyakorolt ellenőrzést hivatott szolgálni. De Gaulle azonban
továbbra is ragaszkodott Franciaország saját atomfegyverkezéséhez, ami
Nyugat-Európában feszültségekhez vezetett.
Ekkoriban az olasz külpolitika két irányvonalat
követett: egyrészt lojális maradt az Atlanti Szövetséghez, ezt tekintette az
olasz nemzetbiztonság alappillérének, s kerülte az Amerika-ellenes európai
törekvéseket, másrészt lojális maradt az európai integrációhoz, azt föderatív
és demokratikus intézménynek tekintette, ami együttműködik az USA-val az
atlanti „partnerségben”. Mindezek mellett továbbra is kitartottak az európai
nukleáris fegyverkezés mellett.
USA: Kennedy meggyilkolása, Johnson elnökké
választása. Az ő elképzelései ellentmondóak voltak, különösen elődjének
nézeteihez képest. Olaszországban a szocialisták ellenezték az amerikaiak által
előtérbe helyezett többoldalú nukleáris fegyverzet olaszországi bevezetését,
míg a kormány továbbra is kitartott mellette. 1965-ben az olaszok ismét megijedtek:
McNamara egy, a nukleáris tervezéssel foglalkozó bizottság felállítását
ajánlotta a NATO hadügyminisztereinek, az olaszok ijedelmét pedig az okozta,
hogy esetleg kimaradnak ebből a bizottságból. 1966 vége és 1967 eleje között
ugyancsak olasz politikai körökben heves viták zajlottak más, az USA által a
nukleáris fegyverzetek csökkentésére irányuló előterjesztésekkel kapcsolatban,
ami a két ország közötti feszültségekhez vezetett. Mindazonáltal az olasz
külügy továbbra is figyelemmel kísérte a szuperhatalmak dialógusát, bár
állandóan hangsúlyozta, ennek a dialógusnak nem szabad kereszteznie a NATO
terveit. 1967 januárjában, miután a Szovjetunió és az USA kétoldalú
megállapodást kötött a nukleáris fegyverzeteket illetően, a Genfben tárgyaló
olasz küldöttség új tervezetet nyújtott be a témában, ragaszkodva a
következőkhöz: 1) az egyezmény nem gátolhatja az Európai Közösség jövőbeni létét; 2) aláírhatja minden
olyan ország, amely a nukleáris fegyverkezési küszöbhöz legközelebb áll, ill.
azok az országok, amelyek a Földközi-tengerre nyílnak, vagy közös határuk van
Olaszországgal; 3) nem állíthat akadályokat az atomenergia békés felhasználását
célzó kutatások elé. Franciaország számára kiemelkedő szerepet juttattak a
biztonság fenntartásában. 1968-ban a csehszlovákiai események arra indították
az olasz kormányt, halassza el az atomfegyverek terjedését akadályozó szerződés
aláírását, ami végül is 1969. január 28-án megtörtént, de amit az olasz
parlament több mint hat évig nem ratifikált. 1974. májusában az olaszok
Radzsasztánban elvégezték első kísérleti atomrobbantásukat, melyet békés
célúnak tártak a világ elé.
1979 decemberében a NATO döntött az új,
hadszíntéri, ún. „eurorakéták” hadrendbe állításáról. 1979–1983 között az ún.
„cirkálórakéták” felállítása indított el politikai vitákat Olaszországban, majd
a Pershing-rakéták hadrendbe állítása következett: ezen rakéták
felállítását a szovjet SS-20-as rakéták európai telepítésével
indokolták. Az 1970-es évek vége és az 1980-as évek eleje közötti időszakot az
olasz politikai erőknek a Földközi-tenger biztonságát elősegítő határozott
intézkedései jellemezték: ezek közé tartozott a cirkálórakéták olaszországi
telepítésének engedélyezése, valamint az 1982–1984 között a Líbiába küldött
nemzetközi erőkben való részvétel. Újabb nyugtalanságra adtak okot az olaszok
részére a SALT-tárgyalások. Ellentétek támadtak az NSzK és Olaszország között
abban, kinek az ellenőrzése alá tartozzanak az NSzK területére telepített
rakéták: a németek az USA-kontroll mellett érveltek, míg Olaszország más
véleményen volt. Afganisztán szovjet megszállása, Reagan elnökké
választása a Nyugaton újrafegyverkezési folyamatot indított el, amelyen belül
az amerikai rakéták európai telepítése heves tiltakozási hullámot gerjesztett.
B. Craxi olasz miniszterelnök levélváltást folytatott a Szovjetunió és az USA
vezetőivel: az oroszokkal tudatta, nem fogadhatja el a Szovjetunió „globális
elsőbbségét” (ti. a nukleáris fegyverkezés területén), az USA-nak pedig további
javaslatok előterjesztését, a rakéták telepítése után pedig a tárgyalások
folytatását ajánlotta. Szicíliában egy kis városka, Comiso mellett 1983.
június 30-tól 1991. május 27-ig működött a 487. taktikai rakétabázis. Úgy tűnt,
Olaszországban kisebb akadályokba ütközött az atomfegyverek telepítése, mint a
többi nyugat-európai országban… Így történhetett azután, hogy 1988. elején az
olasz kormány befogadott 72 darab, kettős hatású (nukleáris és hagyományos)
amerikai F-16-os vadászbombázót.
A hidegháborúnak azonban vége lett, az Atlanti
Szövetségen belül a nukleáris elrettentés politikája rohamosan gyöngült, ami az
atomfegyverek számának csökkentését is maga után vonta.
Részletesen, majdhogynem napról napra követi a
szerző a legújabb kori Olaszország hadtörténetének ezt a minden tekintetben tanulságos
folyamatát, amelyben tapinthatóan észrevehetjük a hidegháború okozta félelmeket
még egy olyan, úgymond „gazdasági csodán” is átment ország esetében, mint
Olaszország. Az persze már más kérdés, indokolt volt-e a sokat emlegetett olasz
félelem egy, a külföldről érkező atom-, vagy csak egy hagyományos fegyverekkel
történő támadástól, s hogy az atomfegyverek olasz kérésre történő telepítése,
esetleges használata megoldotta volna-e egy adott konfliktus kiszámíthatatlan
hatásait…
Leopoldo Nuti: La sfida nucleare. La politica estera italiana
e le armi atomiche 1945–1991. (A nukleáris kihívás. Az olasz külpolitika és az
atomfegyverek 1945–1991). Bologna, Il Mulino, 2007. 440 o.
Kun Tibor