Klió 2009/3.
18. évfolyam
Historiográfia és művelődéstörténet
Az értelem pesszimizmusa.
A New Left Review története
A New Left Review
valamikor az 1970-es és 80-as években, sőt azt hiszem, még az 1990-es években
is nagy izgalmakat, mindenesetre érdeklődést tudott kelteni magyarországi
baloldali értelmiségi körökben. Ezek a körök jobbára kritikus szemléletűek
voltak, miként maga az egykori Európa-szerte elterjedt folyóirat is. Nem
lehetett besorolni egyetlen párt szócsöveként sem – ám az mindig is világos
volt, hogy a folyóirat szerkesztői és szerzői antikapitalisták és új értelemben
kívánták értékeiket megfogalmazni.
Miként a könyv
szerzője a kötet előszavának első soraiban leszögezi, a „kommunizmus és a szociáldemokrácia
volt a XX. században a két fő áramlat, amelyek a szocializmust
megjelenítették”. E felütés után Thompson nagyon kihívóan így folytatja
nyitó mondatát: „Miután a kommunizmus összeomlott és a szociáldemokrácia
behódolt a neoliberalizmusnak, a New Left (vagyis az Új Baloldal) vállalkozott
arra, hogy kidolgozza a szocialista alternatívát 1956 után”. Thompson ezután
azzal folytatja, hogy a folyóirat olyan kérdéseket vetett fel és válaszokat
igyekezett megfogalmazni, amelyek ma is ugyanúgy nagy érdeklődésre számíthatnak
és megoldatlanok. Thompson utal arra is, hogy a New Leftről és a folyóiratról
„hatalmas irodalom keletkezett”, amely érinti azt a kérdést is, hogy a New
Left, mint politikai áramlat 1962 után miként gyengült meg, valamint arról, hogy
különféle erőfeszítések miként tartották életben azután is. Érinti azt a
kérdést is, hogy a New Leftnek volt egy második nemzedéke is, amely
megkülönböztethető „az alapító atyákétól”. Ezzel a New Left Review történetében
is második korszak kezdődött. Thompson előre bocsátja, hogy noha az első
korszak történetét is nagyon kívánatos lenne megírni, ő ebben a kötetben
elsősorban a második korszak és a folyóirat történetét dolgozza fel. Most, hogy
elérkeztünk a folyóirat megjelenésének negyvenedik évfordulójához, ez is jó
alkalmat kínál arra, hogy ezt a visszatekintést megírjam. Thompson egyúttal
hangsúlyozza, hogy már az első korszakban kiváló baloldali értelmiségiek
tömörültek a Review körül. Ez még egy békésebb kor volt, most a neoliberalizmus
győzelme és a globális bizonytalanság korában olyan időszakba léptünk, amikor
„rossz élni”.
A korábbi korszak bizonyos túlteoretizáltságától
eltérően, az 1992 utáni korszakban a New Left Review sokkal jobban koncentrálta
figyelmét a politikai kérdésekre és az alternatív politikai stratégiák
kialakításának lehetőségére. Ahogy Raymond Williams[1], az e
korszakban oly befolyásos baloldali történész hangsúlyozta, „az NLR marxizmusát
úgy lehetne jellemezni, hogy az inkább operatív volt, semmint akadémikus.
Amennyiben az NLR második korszakának áttekintésére vállalkozom, akkor remélem,
ez nem szorítkozik majd pusztán néhány epizód felemlítésére, és a befejezett
történelem” újra felmondására. Már csak azért sem, mert miként a szerző
aláhúzza, „jó néhányunk számára a kapitalizmus jelenléte napjainkban éppen
olyan nyomasztó, mint annak idején volt”. Az NLR sok elemzése, amely érintette
a szocialista stratégia kialakítását az elmúlt negyven évben, még a jelenben is
tanulságos. Ha feltesszük az egyik alapkérdést, hogy „hol is tartunk
napjainkban?” – vagyis abban a korszakban, amit oly sokan vitatnak –, hogy mi
is az értelme a globális kapitalizmus korszakának, amihez a szerző azon nyomban
hozzáteszi, „és miként is kerülhetünk ki abból?”, majd mindjárt így folytatja
„a kérdésre nem lehet válaszolni anélkül, hogy megmagyaráznánk, hogyan is
jutottunk ide”. Noha én itt elsősorban arra törekszem, hogy bemutassam, hogy az
NLR az elmúlt negyven évben miként vitatta ezt a negyven éves múltat, nagyon
erősen arra is törekszem, hogy megvilágítsam: mi az NLR helye napjainkban.
Thompson
megállapítja, hogy noha az NLR megőrizte akadémikus jellegét, és erős
nemzetközi kapcsolatait, valamint nemzetközi kisugárzását – politikai szervező
erejét már nem. Így elveszítette azt az erejét, hogy „a kapitalizmuson túli”
stratégiát megmutassa. Amikor 2000-ben az NLR harmadik korszaka kezdődött meg
és Perry Anderson megírta a maga „főszerkesztői” írásait, akkor éppen
ilyen értelemben adott újra lökést az NLR-nek. Ha a második korszakban az NLR
azt kutatta, hogy „miként lehet a világot megváltoztatni”, most az újabb
harmadik korszakban, úgy érzem – írja a szerző – hogy „sokkal bizonytalanabbak
és pesszimistábbak lettünk”, de persze az alapfeladat változatlan maradt.
Thompson megjegyzi, hogy Anderson hajdani írásai túlméretezetten önkritikusak
voltak az NLR elmúlt ötven évével szemben is, és megválaszolatlanul hagyta azt
az alapkérdést, hogy miként dolgozzanak tovább.
Anderson azokban az elemzéseiben, amelyeket az új
sorozat megindításakor a jövő új útkereséséről írt, már abból indult ki, hogy
az 1989-es nagy világfordulat (vagyis a szocialista rendszerek kelet-európai
összeomlása) új helyzetet teremtett az NLR számára is. Ebben az új helyzetben
egyszerre jelentett az NLR számára kihívást a neoliberalizmus győzelme
általában, és ezen belül az új centrista Clinton–Blair kormányok ugyanúgy, mint
a keményen jobboldali és konzervatív Reagan–Thatcher kormányzatok. A centristák
a radikális jobboldaliakkal szemben mérsékeltebb retorikát alkalmaztak, ami a
tényeken nem változtatott, és ez a retorika és módszer még inkább „megölte” a
neoliberális rendszerek ellenzékét. Anderson gyilkos elemzéseinek erős állítása
az, hogy Nyugaton megszűnt létezni az uralkodó rendszerek ellenzéke. A szerző
Anderson egykori nagy feltűnést keltő sorozat-bevezetőjével kapcsolatban
megállapítja, hogy Anderson írásának alighanem kulcsmondata volt az, hogy az
NLR-nek és a baloldali ellenzéknek semmiképp sem szabad betagozódnia, illetve
elfogadnia az uralkodó rendszert. Anderson egykor egy másik újfajta veszélyes
magatartásra is figyelmeztetett, nevezetesen arra, hogy vannak olyanok a
baloldalon, akik ugyan a rendszert változatlanul nem fogadják el, ámde azzal
szemben mégsem keresnek új alternatívát. Thompson megjegyzi, hogy Andersonnak
ez a megállapítása jórészt reá, illetve szerkesztőtársaira is áll. Így Anderson
elemzéséből hiányzik az NLR múltjának kritikus elemzése, márpedig miként
Thompson hangsúlyozza, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a XXI. század elején,
amikor a baloldalnak változatlanul opponálnia kell a kapitalizmust, jó
alapokról induljanak el. (A könyv jelen ismertetője 2008 őszén, amikor a
pénzügyi és gazdasági válság minden szinten megkérdőjelezhetetlenné vált, ezt
egyfelől nagy igazságnak, másfelől túl kevésnek találja.)
Thompson bevezetőjének következő oldalain,
miközben hangsúlyozza, hogy az NLR egész történetéről eddig nem készült átfogó
történeti elemzés, utána bemutatja azokat a szerzőket és írásokat, amelyek ezt
részletesen megtették. Különös élességgel teszi szóvá, hogy ezek a korábbi
feldolgozások éppen az NLR belső ideológiai fejlődéséhez, illetve ennek
bemutatásához nem nyújtanak kellő segítséget. A könyvek felsorolása mutatja,
hogy több ismert kiadó, illetve egyetemi kiadók jelentették meg a Thompson
által nem teljes értékűnek minősített munkákat. (Megjegyzendő, Thompson ezeket
a könyveket egyenként nagyon pontosan és érdemben elemzi – amelyekre itt nem
térhetünk ki.)
Thompson külön témának jelöli meg az NLR
szerkesztőinek és szerkesztői felfogásának alakulását, hogy ezek mennyiben
befolyásolták az NLR profilját, és hogy ez a történet eddig szerinte szintén
nem volt feldolgozva. A megjelent írások csak egyfajta rálátást biztosítanak,
és Thompson hangsúlyozza, hogy ő feldolgozta a szerkesztőségben maradt, meg nem
jelent írásokat és a belső szerkesztőségi észrevételeket is. Így ő a
szerkesztőség életét belülről is meg tudta világítani.
Thompson még egy fontos összefüggésre
figyelmeztet: az NLR nem egyszerűen brit periodika volt, hanem mindig is az összes
angolul tudó érdeklődő számára volt egyfajta nagy kritikai segítőtárs, ennyiben
világfórum. Thompson az NLR karakterológiájához hozzáteszi, hogy jónéhány
esetben a megjelent írások, tanulmányok nem tekinthetők egyszerűen egy ember
szellemi termékének, hanem sokkal inkább kollektív állásfoglalásnak.
Mindenesetre ez nagyon jellemző volt – ahogy Thompson írja „az NLR
hőskorszakára az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig terjedő
korszakra”. Ehelyütt Thompson emlékeztet arra, hogy ebben a periódusban
„született meg” az évente megjelenő „Socialist Register”, amelynek
mondanivalója sok tekintetben hasonló volt, mint az NLR-é. A Register szintén
elismerően szólt az NLR-ről és miként Thompson hangsúlyozza, sem ezt, sem azt
nem lehet egyszerűen egy párt szócsövének tekinteni.
Thompson még egy érdekes gondolatot vet föl,
amely fontos szempont az NLR belső életének megismeréséhez: volt olyan időszak,
amikor a szerkesztők szemléleti pluralizmusa volt a jellegzetesebb és volt
olyan, amikor a szerkesztők közös szándéka és megnyilatkozásai volltak a
jellemzőek.
Thompson bevezetőjében megállapítja, hogy e
könyvében az NLR történetét öt nagyobb fejezetben mutatja be. Az első fejezet
az NLR első korszakának felívelését és hanyatlását dolgozza fel, valamint kitér
arra is, hogy miként indul el az új NLR. Ebben a korszakban foglalkozik az NLR
elsősorban az elméleti, ideológiai kérdésekkel. Ugyanebben a korszakban
kerülnek az NLR oldalaira az európai kontinens marxista gondolkodóinak írásai.
Ugyanekkor jelentkeznek a vezető szerzők és szerkesztők közötti elméleti viták
is. Az 1968. májusi párizsi események erősen befolyásolták az NLR balra
fordulását: és ez a periódus vált az NLR életében a forradalmi változások
várásának korszakává. Ebben az időben az NLR-ben a kollektív megszólalások
hangsúlyossá váltak, miként az is, hogy az NLR felfogásában erősen jelentkezett
egyfajta trockizmus. Ezt a korszakot a szerző könyve második fejezetében
elemzi.
Végeredményben a harmadik fejezet is ugyanezt
tárgyalja. A kötet negyedik fejezete tér át arra, hogy az 198o-as években az
NLR miként fordult vissza a brit talajon az új saját utak keresésére. Ez
egyúttal az a korszak, amikor az új jobboldal, a thatcherizmus volt a
meghatározó és az NLR-nek is erre kellett reflektálnia. Sőt ezekben az 1980-as
években vált jellemzővé mind a brit LP-ben, mind a kontinensen az újfajta
revizionizmus térhódítása, ami megint csak új elemzési feladatot jelentett az
NLR számára.
A könyv ötödik fejezete foglalkozik az új Kelet
problémáival, a „szocializmus” összeomlásával Kelet-Európában és a
Szovjetunióban (1989–91), valamint az utóbbiakkal együtt járó pesszimizmus
terjedésével, ami a baloldali sorokat is áthatotta. Ezek az évek azt is
jelentették, hogy mintegy véget értek a nemzetközi forradalmi politikának,
illetve várás kora az NLR életében is.
A kényszerűségből rövidebbre méretezett
ismertetésben két fejezetet emelek ki és szólok róluk bővebben. Az egyik a
második fejezet, amely 1968 összefüggéseiről ír. Ehelyütt Thompson a fejezet
bevezetőjében már leszögezi, hogy az NLR 1962-es szerkesztői mély
pesszimizmusba estek, a folyóirat lejtmenetben volt, és egy 1967-es
szerkesztőségi nyilatkozatban leszögezték, hogy a kommunista világon kívül
„mindenütt győzött az USA-irányította ellenforradalmi felfogás és valóság” (43.
o1d.). Ugyanezekben az években a Szovjetunióban még Hruscsov irányította a
desztalinizálást, és e lépésekhez a Nyugaton a baloldaliak „nagyon nagy
reményeket fűztek”, így érzett és írt az NLR első szerkesztősége is. A
hidegháború ugyanekkor lassan véget ért, és a status quot mind a két oldalról
gyakorlatilag elismerték, és elismerték a békés együttélést, mint valóságot. A
Harmadik Világ forradalma is lassan véget ért, minden ottani változás csak úgy
történt, hogy ez valamiképpen belesimult „az első világ”, vagyis a nyugati
kapitalista világrendszerébe.
A szélsőbaloldaliak határozottabb kontúrjai
1967-ben rajzolódtak ki, amikor a „diákok hatalma” témakörben fogalmazták meg
önállóságukat az állami befolyással szemben az iskolai és egyetemi intézményeken
belül. Ebben az időben jelentek meg az NLR hasábjain is Debray írásai,
amelyekben a guevarizmust népszerűsítette. „Az NLR igazi balrafordulása azonban
már 1968-ban történt meg” (43. old.). Míg az NLR első korszakában a szerkesztők
egyfajta harmadik utat kerestek a kommunizmus és a szociáldemokrácia között,
1968 után az NLR második szerkesztősége „már mindkettőt elutasította”. Miként
Thompson leszögezi, 1968 nem volt olyan forradalom, mint 1789, 1848, 1917 vagy
akár 1989, amennyiben a régi társadalmi rendszer az 1968. tavaszi napok után is
tovább élt. „Ám midőn 1968-at nem szabad mitologizálni, ugyanúgy nagy hiba
lenne az 1968-as eseményeket lebecsülni.” A történetírás ennél megfontoltabb,
igazabb megítéléseket tesz lehetővé. Ám mind a forradalmi ifjak, mind az esküdt
konzervatívok számára úgy tűnhetett, hogy „egy új világ van kialakulóban”. A
fejlett nyugati országok kapitalista rendszerének békéje megrendült. Hirtelen a
történelem „beindult”. Ebben az időben, 1963 és 1966 között a német, francia és
olasz GDP megháromszorozódott, az USA-ban és Angliában megkétszereződött, és az
emberek sohasem éltek olyan jól, mint akkor – ez végeredményben a híres
„aranykorszak” közepe. Ugyanekkor a felszínen eltakart belső ellentmondások, a
társadalmi egyenlőtlenség az egyetemi oktatás terén, a konzervatív autoriter
rendszer és a diákság elégedetlensége kezdett felszínre jönni. Ez új jelenség
volt, amennyiben egy új nemzedék nőtt fel, amely nem élte meg a háborút és a
depressziót, és ugyanakkor újabb és szélesebb horizontokat keresett. Ráadásul
ez volt az a korszak, amikor a diákok száma erősen felduzzadt. (Megjegyzendő,
hogy Franciaországban az 1971. évi statisztikák szerint minden négy munkásból
egy huszonöt éven aluli volt.) Ez a nemzedékváltás is magyarázza, hogy Németországban
az új fiatalok határozottabban és szabadabban fordultak szembe a náci múlttal,
az USA-ban pedig leszámoltak azzal a reakciós és imperialista szemlélettel,
amely 1945 után uralkodóvá vált az országban. Ezekben az években jelentkezett
határozottabban „az ellenkultúra” minden velejárójával és külsődlegességeivel.
És ezek egyúttal a vietnami háború évei.
Noha elterjedt az a vélemény, amely 1968-at
azonosította a diákmozgalmakkal, 1968 ennél több volt, az egész ifjúságot
megmozgatta az USA-tól Berlinig, Franciaországtól Tokióig. Angliában például
még az 1945-öt megelőző években a diákok száma sohasem volt több mint
hetvenezer, ezekre az évekre számuk megötszöröződött. Úgy tűnt, hogy ez a
megsokszorozódás minden országban szétfeszíti a régi kapitalista társadalmak
rendszerét.
A robbanásban katalizátor szerepet játszott a
vietnami háború, amit David Caute mutatott ki több írásában. Az 1968.
évi robbanásban így a szociális, politikai okok mellett igen nagy szerepet
játszott a nemzetközi morális felháborodás. Ez egyúttal a nagy kiábrándulás
korszaka, amikor szétpukkadt Johnson elnök „nagy társadalom”-álma,
bekövetkezett a kiábrándulás Harold Wilson LP-kormányában, sőt a német
nagykoalícóból is, amelyet az SPD kötött meg a kereszténydemokratákkal. A kiábrándulás
feltette a kérdést: „lehetséges, hogy csak egy forradalom adja meg a választ?”
(45. old.).
Az NLR részletesen beszámolt a délkelet-ázsiai
forradalomról és háborúról, valamint arról, hogy az USA-ban, elsősorban a déli
államokban miként merevedett meg a rendszer, és vált lehetetlenné minden
liberális reform megvalósítása. Erre válaszként jelentkeztek a különböző
non-konformista csoportok, többek között az afro-amerikaiak „Black
Panther”-mozgalma. Ez a mozgalom vállalta az erőszak alkalmazását is az
erőszakos rendőrséggel szemben, és ez a mozgalom tovább terjedt az északi
fekete gettókra is. 1965-től többször robbanásban tört ki az USA-ban ez az
egymásnak feszülés, és sok szervezet radikalizálódott ezekben az években –
többek között az USA-beli New Left is. Ez év kezdetén történt meg az amerikai
katonai összeomlás Saigonnál, a háborúért felelős Johnson elnök ekkor
jelentette be, hogy nem indul a következő elnökválasztáson, és még ugyanebben
az évben lőtték agyon Martin Luther Kinget és Robert Kennedyt. Ugyanezen év
őszén a Demokrata Párt konferenciáján megbuktak a liberálisabb-demokratikusabb
jelöltek.
A New Left így az USA-ban kettős szorításba
került: vagy vállalja egy kilátástalan forradalom kirobbantását, vagy pedig
belenyugszik egy hosszabb ellenforradalmi ciklus jövőjébe. 1970-től 14 diákot
lőttek agyon a rendőrök egyetemi campusokban, és a Black Pantherrel való
leszámolás során több mint negyven aktivistájukat ölték meg 1970 és ’75 között.
Ami Nyugat-Európát illeti, Németország ekkor már
túljutott a forradalmi viharokon, ám az SDP–kereszténydemokrata koalícióból
való kiábrándulás annak idején meghozta azt az eredményt, hogy az USA-hoz
hasonlóan kialakult egy radikális diákmozgalom (Sozialistische Deutsche
Studentbund). Még 1968-ban a forrongó Nyugat-Berlinben tartották meg a
vietnamiháború-ellenes konferenciát, majd nem sokkal ezután megölték Rudi
Dutschkét, a diákmozgalom „vezérét”. Ebben a forrongó húsvéti időszakban két
embert öltek meg és négyszázat megsebesítettek. Ám ekkor már a forrongás helyszíne
áttevődött Franciaországba és Párizsba, ahol ismeretesen közel kerültek a
forradalomhoz. Itt következett be azután a jellegzetes szétszakadás, az egyik
sínpáron bontakozott ki a forrongó diákmozgalom, és ezzel párhuzamosan (sohasem
találkozva) a nagyon kombattáns munkás, szakszervezetek irányította
sztrájkmozgalom. A rendőri brutalitás radikalizálta a diákmozgalmat, s ekkor
május végén találtak egymásra először a diákok és a sztrájkoló munkások. Az
indulatok elszabadultak, bekövetkeztek újra a gyár-elfoglalások, tízmillió
munkás sztrájkolt és a mozgalom átcsapott a szakszervezeti vezetők feje fölött.
(Franciaországban nem először – gondoljunk 1936-ra.) Több baloldali kortárs
gondolt már ekkor arra, hogy a forradalom lehetségessé vált egy fejlett nyugati
országban is (így vélte ekkor még Eric Hobsbawm is). A kormány akcióképtelenné
vált, és De Gaulle ekkor utazott a németországi NATO-ban szolgáló francia
egységek központjába, hogy a hadsereg támogatását kérje Párizs és a forrongó
Franciaország ellen. Ám a valóságban a CGT és a Francia Kommunista Párt (PCF)
távol állt attól, hogy forradalomra gondoljon. Ekkor következett be De Gaulle
és a francia hadsereg visszavágása, a „rend” helyreállítása, s a CGT és a
szakszervezeti vezetők voltak azok, akik „leszerelték a sztrájkmozgalmat” és
megelégedtek a gazdasági egyezkedéssel. A „Vörös Május” végül is De Gaulle
uralmának meghosszabbításába torkollott, ahogy Thompson írja, ez már a „fehér
júniusban” történt (47. old.).
Terjedelmi kényszerűség miatt át kell ugornom
fejezeteket és korszakokat, és mindjárt az ötödik fejezet ismertetésével
folytatom, amely az új nagy történeti korszakváltással, 1989–90-nel kezdődik. A
szerző felidézi az akkori angol baloldali nagy „guruk” ez idő tájt megjelent
nyilatkozatait és elemzéseit, így E. Thompsonét, R. Williamsét és Mandelét
arról, hogy a hidegháború vége egyáltalán nem jelenti azt, hogy a háborús
veszélyt „felszámolták volna”, mert mint írták, ez a kapitalizmus lényéből
következik. Kibontakozott az új, nukleáris fegyverek elleni mozgalom, amely a
nyugat-európai országokban sokszor az emberek millióit vonzotta a tiltakozó
tömegtüntetésekre. „Ám a történeti pillanat, mint ekkor és nem sokkal később
kiderült, nem volt kedvező demokratikus szocialista fordulat számára sem a Nyugaton,
sem a Keleten.” Thompsonnak ez a sommás összefoglaló értékelése, sajnos,
messzemenően igaznak bizonyult – az ötödik fejezet ennek részletes bizonyítását
is nyújtja. Ez már napjaink történetét taglalja, és ezen belül világítja meg a
nyugati „új baloldaliak” álláspontját, mozgását és írásait – amelyek nálunk
alig-alig ismeretesek. Mindez, úgy hiszem, kellően bizonyítja, hogy az olvasó
ezúttal egy valóban „hézagpótló” munkát vehet a kezébe.
Duncan Thompson: Pessimism of the intellect? A history of New Left
Review (Az értelem pesszimizmusa? A New Left Review története). Merlin Press.
Ltd., Wales. 2007. 254 old.
Jemnitz János