Klió 2009/3.
18. évfolyam
Historiográfia és művelődéstörténet
Történészkongresszus Delhiben
2008. novembr 14. és 17.
között tartották meg az India legjobb egyetemének számító delhi Jawaharlal
Nehru University (JNU) védnökségével az IAHA (International Association of
Historians of Asia) 20. kongresszusát. Ezeket az összejöveteleket 1960 óta
rendezik meg, általában két évente mindig másutt, és az ázsiai küldöttek
mellett temészetesen mindenki mást is szívesen látnak, aki orientalisztikával
vagy olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek összekötik Ázsiát a világ más
részeivel. Így külön szekciót szenteltek a szélesebb értelemben vett
antikvitásnak is „South Asia and the Graeco-Roman World” címmel. E szekciónak Udai
Prakash Arora, a JNU grecistája volt a védnöke, míg a teljes rendezvényt Deepak
Kumar, az egyetem szociológiaprofesszora fogta össze.
A JNU mintegy 400 küldöttet fogadott közel 40
országból. A legtöbben Indiából jöttek, a második helyen az Egyesült Államok
állt (főleg ázsiai származású kutatók személyében). Magyarország nem
képviseltette magát. A vendéglátók és a szponzorok dícséretére legyen mondva,
hogy nemcsak a rendezés volt jó, hanem a résztvevők nagyobb részét ingyen el is
szállásolták a campus vendégházainak valamelyikében. Emellett első ízben
fordult elő, hogy nem tettek különbséget „gazdagok” és „szegények” között: a
beiratkozás díjmentes volt, mindenki ingyen kapta meg programot, a tájékozató
anyagokat, és CD-n a beküldött összefoglalásokat.
Az előadások
harminc szekcióban folytak, naponta voltak plenáris felolvasások, három ízben,
zárásképpen pedig egy-egy kultúrális rendezvény. A jelen sorok írója az
általánosságokról, a plenáris ülésekről, valamint a „South Asia and the
Graeco-Roman World” szekció eseményeiről tud beszámolni, ahol maga is
szerencsés lehetett előadni. Bár a hangsúly, az egyetem
szociológiai-közgazdaságságtudományi jellegének megfelelően, a
társadalomtudományokra, a politológiára és a történeti kérdésekre helyeződött
(a tulajdonképpeni nyelvészet és filológia kizárásával), azért szép számban
elhangzottak ókori-ókortudományi témájú hozzászólások, beleértve India
őstörténetét, és ezekhez kapcsolódóan nyelvi, mitológiai, régészeti, filozófiai
stb. megfigyelések is.
Az egyes „panelek” (szekciók) a következők voltak:
Asian Historio-graphy: Changes and Challenges; Asian History from
Archaeological Perspectives; Asian Maritime History/Asian Trade Networks;
Nation-Building in Asia; Literature and Art in Asian History;
Religious Revivalism and Challenges of Modernity; History of Marginal
Societies; Gender Discourse in Asian History: Imaging Femininity and
Masculinity; Text, Contexts, and Interpretation; Culture, Boundaries and Identities; Missionary Activities in
Asia; Asian Diaspora and Labour Migrations;
Transcending the Pre-Colonial Divide: Power, Identity, and Modernity in Burmese
Historiography; Emergence of Knowledge Societies and Educational
History; Public Health and Medicine in Asian
History; Landscapes, Climate and the Tropics; Livelihood, Sustainability
and Environment; Agricultural Knowledge, Practices and Agrarian Movements in
Asia; Crafting Traditions: Migrations, Mobility and Memories; Gandhi; Social History; War and Military History;
Get Published and Do Not Perish; Integrating
Place, Space and Time in Malaysian History; Voices from the Global City
State: New Directions in Singapore History; The Khalifas and Khilafat;
Non-State Violence and Informal Trade; Japan-Russia Relations; Religious Cult,
Region and Identity in South Asia; South Asia and the Graeco-Roman World.
Az első
felolvasást Romila Thapar, a JNU nagy formátumú történésze tartotta
(„Recognising History from the Early Past”).[1]
Hozzászólásának lényege az volt, hogy téves az az általános felfogás, hogy
Indiában hiányozna a történeti tudat (ezen elképzelés terjesztését a gyarmati
időkre keltezte), majd rengeteg példát sorolt fel a múlt iránti érzékenység
illusztrálására, sőt az „idő múlásának a felfogására”. E példákat megtalálta a
védikus himnuszokban ugyanúgy mint a purána-hagyományban, a buddhizmusban,
általában az i. e. V. és az i. sz. V. század közötti időszakban (eposzok, Asoka
oszlopai, stb .), sőt még az élő oralitásban is. Imponáló volt a linearitás és
a ciklikusság megemlítése, bár kissé szokatlan módon „az idő múlását” illette
ezekkel a jelzőkkel a ciklikusság mellett érvelve, nem az evolúcióról alkotott
történészi nézetet. Tekintve, hogy a „ciklikus” kétértelmű megjelelölés, minden
kétséget eloszlatandó a „spirális” fogalmát is használta szinonímaként. E
Hegelre visszamenő evolúciófelfogást ma, a jelen sorok írója tudomása szerint,
kevéssé vallják, ennek ellenére úgy tűnik, hogy egy univerzális elvről van szó:
ha létezik evolúció (szerintünk természetesen igen), akkor annak ilyen a
sémája.[2]
Thapar kolléganője, Kapila Vatsyayan, a nemzetállamok megjelenéséről, a
nyelvi és kulturális sokféleségről tartott előadást („Asian History: National
State or Interconnected Cultural System?”), szintén érintve az „idő lineáris,
ill. ciklikus voltát”, valamint az oralitás kérdését. S. Bhattacharya
„Ázsia eszméjéről” és „paradoxonjáról” beszélt („The Idea of Asia”), beleértve
az identitások és a nacionalizmusok jelenségét. Történelmi áttekintésében
szerepelt a Selyemút, valamint megállapította, hogy Hérodotosz óta Ázsia nem
volt többé csupán egy földrajzi egység. B. B. Bhattacharya elnök, visszautalva
névrokona „paradoxonára”, megjegyezte, hogy „Indiáról nem lehet általánosító
kijelentéseket tenni, mivel ezek ellentéte ugyanúgy igaz”. Érintett bizonyos
„európai értékeket”, majd az ipari fejlődésről szólva „gazdasági dühöt”
(economic anger) említett, és a lehetőségeket mérlegelve hozzátette, hogy pl.
1923-ban nem lehetett volna megjósolni a „japán gazdasági csodát”.
A második nap
plenáris rendezvényei az India International Centre-ben (IIC) zajlottak le,
ahova a küldötteket busszal szállították. A könyvtárral és minden más szükséges
felszereléssel ellátott központ a hatvanas évek elején épült. Itt R. A.
Leslie H. Gunawardana, a ceyloni Peradeniya egyetem emeritus történésze
tartott előadást „Science, Technology and History. With Special Attention to
the History of Science and Technology in Premodern Sri Lanka” címmel. (Csak az
európai számára?) szokatlan módon a csatornázás kérdéseiről beszélt, azt
mindenesetre szociológiai keretbe ágyazva. Ez a részletkérdés alkalmas volt
számára, hogy olyan nyugati gondolkodókhoz is eljusson mint J. Needham
és Th. Kuhn, valamint az utóbbi „paradigmaváltásához”. Keleti
vonatkozásban kitért Alexander de Koros (sic) munkásságára: ő egy olyan
„tudós volt, aki 1835-ben tanulmányozta a tibeti orvoslást”, egyébként „Hungarian
trained as a medical practitioner” (ld. a kiosztmány 5. oldalát). Ugyancsak
tanulságos, amit a „yavanákról” (= görögök és rómaiak) idéz Thapar nyomán,
korebeli, időszámításunk kezdete utáni kommentárokból: „Bár a yavanák
tisztátalanok (sic!), tisztelni kell őket, mivel kitűnnek a tudományokban”
(uo.). A csatornázás és a hidraulika kutatása Ceylonon, mint kiderült, az ő
munkásságának volt fontos része 1970-től kezdve: ezzel a kiosztmány kilenc
oldalon keresztül foglalkozik.
A harmadik nap (november 16.) plenáris előadója,
a bangalore-i (Dél-India) Ramchandra Guha („Biographies and History”
címmel) egy paradoxonra irányítva a figyelmet kérdést tett fel: miért nem írnak
életrajzokat az ázsiai történészek? A paradoxon abban áll, hogy igen gyakran
kiemelkedő személyek (írók, élenjáró tudósok, vallási vezetők) az irányítók,
akikről azonban alig lehet megtudni valamit. A legfontosabb okként a vallást
jelölte meg: a hagyományt általában, illetve a hitet az újjászületésben,
valamint azt, hogy az iszlám sem rokonszenvez egy ilyen hozzáállással. További
okok még a félelem, hogy tapintatlanságot követnek el, a közömbösség az
események feljegyzésével kapcsolatban[3], az a tény,
hogy egy ilyen munka aránytalanul nehéz, és végül, legalábbis Indiában, egy
marxista hatás is, amely – hátha nem tudta mindenki – a tömegek befolyását
hangsúlyozza az egyén háttérbe szorításával.
Az utolsó nap plenáris előadói Haarbans Mukhia
(a JNU professzora) és Michael Adas (az amerikai Rutgers Egyetem
oktatója) voltak. Az előző „Liberal Democracy for Asia and the World: Problems
of Prospects”, az utóbbi „From Alternative to Mainstream: Moving Beyond Cold
War: Development Options to Sustainability and Multilateralism” címmel adott
elő. Mukhia politikatörténeti megközelítésben beszélt Ázsiáról és a világról,
érintve a marxizmust mint „univerzális viziót”, amely „a katasztrófák ellenére
még mindig példa a világ egy része számára”. Ő maga udvariasan úgy látta, annak
ellenére, hogy Engels több ponton javított Marx fejtegetésein, ez a világnézet
csak egy álom („it was a dream”), amikor az osztályharc és a történelem végét
jósolja. Alkalmasint nem mindenki véleményét képviselte, amikor kijelentette,
hogy minden próbálkozás ellenére csak a kapitalizmus életképes („capitalism
seems the single to work”). Egy jól összefogott előadásban M. Adas, aki
mint említette, munkakapcsolatban áll D. Kumarral, gazdaságtörténeti
áttekintést adott a Nyugat és a Kelet eltérő fejlődéséről a középkortól máig.
Az első „fogyasztói társadalmak” megjelenését a XVII–XVIII. századra tette
(ilyen volt pl. a Németalföld), és a Nyugat és a Kelet gazdasági különbségeit a
következő tényekkel magyarázta: a Nyugat tengeri és szárazföldi hatalommal és
perspektívával rendelkezett, gyarmatosított, gazdasága racionális és átlátható,
világosan felsőbbrendű volt, míg a Kelet misztikus, vallásos, irracionális. A
racionális-irracionális szembenállást az USA és a SZU viszonyára is kiterjesztette.
A világ azonban, mondta, végső soron, nem volt képes a különbségeket sem
felszámolni sem jól kiaknázni, jelenleg az erőforrásokat pazarolja. A megoldást
a technológiák minél átfogóbb diverzifikálásában és a környezet tiszteletében
látta.
A „South Asia and the Graeco-Roman World”
szekcióban a következők adtak elő: U. P. Arora („South Asia and the
Graeco-Roman World: An Overview”), A. K. Sinha („A comparative Study of
Herodotus and the Indian View of History”), Abhay Kumar Singh („Impact of Greek Coinage in South Asia”), Anita
Goswami („A Comparative Study of South Asian and Graeco-roman Asceticism”),
N. P. Ahuja („Gandhar Terracottas at the Crossroad of Mathura and
Hellenistic Bactria”), Bh. Gupt („Ayurveda and Hippocratic Medicine”), S. Gupta („South Asia and the Graeco-Roman
World: Periplus’ Ports”), Suchandra Ghosh („In Search of Hellenism at
Ai-Khanum und Kandhar”), Manisha Tyagi („Symbols of Trade: Graeco-roman
Objects Found in Sri Lanka”), Anil Kumar Singh („Scientific and
Technological Interaction between South Asia and the Graeco-Roman World”), A.
L. Katonis, a jelen sorok írója, („Traces of Early Indians in the Greek
Tradition: The Linguistic Evidence”). Néhány előre bejelentett előadó nem jött
el, így a szekció valamivel rövidebb lett, viszont az előadók hosszabban
beszélhettek.
U. P. Arora (JNU) általános, a görög-római
stúdiumok minden területére kiterjedő áttekintést adott, amennyiben ezek
valamilyen jelentőséggel bírnak India számára. A szanszkrit és a görög közötti
„kölcsönzések” elemzésénél érezhető volt, hogy az előadó nem jártas a
nyelvészetben. A.K. Sinha (Rohilkhand University, Bareilly) kiemelte, hogy a
görögöknek fejlett érzékük volt a történelem iránt, ellentétben az indekkel
(ennyiben követte azt a hagyományt, amely ellen R. Thapar küzdeni próbált), és
tudott arról is, hogy „Hérodotosz a történetírás atyja”. Hasonlóságokat az
isteni elem bekapcsolásában és az ind „itihásza” (= ’ahogy volt’, azaz
‘legenda’, ‘történet’, ‘eposz’) bizonyos párhuzamosságaiban talált. Abhay Kumar
Singh (Rohilkhand University, Bareilly) numizmatikai előadást tartott kitérve
az indo-görög pénzverésre és annak gazdasági jelentőségére. Anita Goswami
(Govt. Degree College, Bilaspur, Rampur, U.P.) a nyugati (görög, római,
esszénus stb.) és a már a védákban kimutatható indiai aszketizmust hasonlította
össze. A jelenség magyarázatául pre-árja gyökereket, valamint azt javasolta,
hogy egy ilyen életfelfogást az indiai klimatikus viszonyok is igazolhatnak.
Görögország esetében, ahol a klimatikus viszonyok nem mostohák, alkalmasint
idegen, egyiptomi és más hatásokról lehet szó. N.P. Ahuja (JNU) hellénisztikus
kori, eleddig publikálatlan terrakotta, bronz- és borostyán műtárgyakat
mutatott be és értékelt esztétikailag. Bh. Gupt (Delhi University) a
napjainkban nyugaton is ismert ayurveda gyógyászati módszereket[4]
és a hippokratészi orvoslást hasonlította össze, és úgy látta, hogy a kettő
között hasonlóságok vannak. Nem zárt ki nagyon korai kapcsolatokat (egy
mítoszhagyomány szerint Aszklépiosz orvosisten, valamint Dionüszosz is
eljutottak Indiába), ind párhuzamot talált a görög katharszisz fogalmához,
úgyszintén a színház szerepéhez az orvoslásban (görög vonatkozásban gondoljunk
Epidauroszra!). S. Gupta (Allahabad Museum) régész az indiai szempontból fontos
Periplus Maris Rubri[5]
által említett kikötőket mutatta be saját kutatásai alapján diavetítés
kíséretében. Az útleírás Egyiptomtól a mai Pakisztánig tekinti át a
kikötőhelyeket. A kereskedelmi kapcsolatok más forrásokból, ill. ásatásokból is
ismertek (pl. Közép-Indiában amphorákat találtak, amelyeket azután ott helyben
utánoztak is), és ezek az adatok kiegészítik a Periplus beszámolóit. Érdekes
adalék, hogy az Ádeni-öböl bejáratánál levő Socotra (Szokotra-sziget) neve a
Dioskuroi-ra megy vissza. Suchandra Ghosh (Calcutta University, Kolkata)
Ai-Khanumban és Kandahárban[6]
vizsgálta a hellenisztikus vonásokat, emlékeztetve a baktriai görög
uralkodókra. Az előadó szerint Ai-Khanum városa az i.e. 4. szd. vége és i.e.
145 között virágzott, míg napjainkra az „illegális ásatások és a vandalizmus
következtében teljesen elpusztult”. A régészeti adatok alapján színjátszás,
görög pantheon, könyvtár és görög nyelvű közigazgatás létére lehet
következtetni. A feliratos anyag kapcsán Ghosh többek között Harmatta Jánosra
hivatkozott. A görögök mellett irániak létét is bizonyítani lehet. Kandahárban
hasonlóképpen virágzó hellenisztikus görög és más elemek jelenlétére
következtethetünk. Mint megtudjuk, Ó-Kandahár csak 1738-ban néptelenedett el.
Addig, kereskedelmi utak kereszteződésében fontos szerepet töltött be. Mint
régebben is feltételezték, egy hellenisztikus település (Alexandropolisz)
helyén jött létre, az pedig egy akhaimenida város utóda volt. A feltételezést
az 50-es és 60-as években előkerült Asoka-feliratok megerősítették. Manisha
Tyagi (R T Girls College, Meerut, UP) a Ceylonon talált görög és római
tárgyakról, valamint a sziget szerepéről beszélt, azt próbálva hangsúlyozni,
hogy Ceylon nem egyszerűen csak találkozóhely volt Kelet és Nyugat
kereskedelmében, hanem önálló kivitelellel is rendelkezett. Fontosságát
mutatja, hogy több mint negyven antik szerző említi. Görög-latin neve,
Taprobane, szanszkrit eredetire megy vissza. A monszun szelek jelentősen
segítették a kereskedelmi hajózást, és ennek a ténynek a felfedezése, az előadó
szerint, a görög Hippolosz nevéhez fűződik az i. e. I. században, míg a későbbi
időkből római kereskedők házai is előkerültek a szigeten folytatott régészeti
ásatások során. A számos forrás által említett exportcikkek listája hosszú,
ugyanakkor nem kevés IV. és V. századi római érmét is találtak a szigeten.
Ezeket, úgy látszik, a VII. század közepe táján vonták csak ki a forgalomból. A
fiatal kutató szemmel láthatóan nagy bibliográfiára támaszkodott, de a
görög-latin nevek és adatok kezelése kívánnivalókat hagy maga után. Anil Kumar
Singh (Faridabad Institute of Technology, Faridabad, Delhi közelében) fém- és
üvegexportcikkekről beszélt. A római üveg jelenléte nem, de az meglepetést
keltett, hogy létezett egy olyan „indiai vas”, amely a mai fogalmak szerint
acélnak fogható fel. Végül, a jelen sorok írója, előadásában – Kretschmer
nyomán indulva el – nyelvi és filológiai adatok alapján kísérelt meg nyomokat
felfedezni arról a korai indo-európai populációról, amely – feltételezése
szerint – ideológiai okoktól hajtva, elérkezett a később „Indiának” nevezett szubkontinens
határához, az Indus folyóhoz. A nevek mindig beszélnek, még ha nem értjük is
őket mindig. E meggondolás alapján összefüggést lát a „sind”, „hind-” és „ind”
nevek és szavak között, és a görög és latin forrásokban található nem kevés
„Sindos” (+ nagyszámú derivátum, illetve ragozott alak) valamint a szanszkrit
„sindhu” (‘folyó’) szó között. A szavak nyelvészeti elemzése alapján azt a
megoldást javasolja, hogy a Fekete-tenger északi partján, az Azovi-tenger és
Kercs vidékén, valamint az Észak-Kaukázusban megtalálható Sindoi/Sindi
populáció volt az, amelynek nagyobb része eljutott az Indushoz (innen a folyó
neve is), majd onnan behatolt a szubkontinensre, kisebb része pedig helyben
maradt, ill. különböző utakon és okokból Kis-Ázsiába és a Görög-félszigetre
került. A „Sindoi” beszélő név volt, nyelvileg rokona a görög „ithüsz”
(ἰθύς, ‘egyenes [vonalú]’) melléknévnek, és olyasmit
jelentett mint ‘előre hatoló’.
A plenáris üléseket három ízben zárta le
kulturális rendezvény. A 2. napon az India International Centre-ben egy Arora
nevű táncosnő (alkalmasint csak névrokona a grecista professzornak) adott egész
estét betöltő műsort mitológiai és középkori hagyományból, interpretálva és
mutatva be szemelvényeket, pl. a szerelmes és túl rámenős Siva isten megcsúfolásának
a történetét. A 3. napon egy rádzsasztáni népi együttes lépett fel meglepő
produkcióval, amelyben a dorombtól az amazontáncig terjedt a hagyományos népi
repertórium (a szitár nem szerepelt a hangszerek között). Kicsit cigányos,
kicsit ismerős, rusztikus mesterkéletlenségében meggyőző. A produkció előtt
együttes és közönség, ahogy a második sorban ülve meg lehetett ítélni,
csodálkozva méregette egymást. Az előbbek alkalmasint azért, mert talán soha
nem láttak még ennyi szemüveges filosz ábrázatot egy helyen, az utóbbiakat a
hamisítatlan vidéki vonások köthették le. Az előadás természetesen nagy siker
volt, a feszültség fokozatosan oldódott, a vége tapsvihar lett. A 4. napot egy
Észak-Indiai akrobata csoport fellépése zárta le. A boszorkányos ügyességű
produkciók abban csúcsosodtak ki, hogy egy tagjuk bekötött szemmel egy önkéntes
meztelen hasára fektetett uborkát úgy vágott ketté kapával, hogy az illető
bőrét sem érintette. Ez természetesen csak segítséggel volt lehetséges: a
segítséget dobszó adta, amely világosan erősödött, ill. változott annak
megfelelően, ahogy a fellépő a földön fekvő letakart fejű önkéntest hasán az
uborkával betájolta. Nyilvánvaló, hogy a vágásra is hanginformáció alapján
került sor. Végezetül elmondható, hogy aligha kétséges, e konferencia
hozzászólásaival, a műsorokkal és a vendéglátással lényegében mindenki
elégedett volt.
E sorok írója ismételt
tapasztalata szerint India elgondolkoztatja és tartósan nem hagyja közömbösen
az odalátógatót. A legelső benyomások általában pozitívak; ezeket hamar
negatívumok, bosszúságok, sőt elkeseredések követhetik, majd mielőtt az ember
végleg elkedvetlenedne, sorozatosan újabb pozitívumokra talál. Finnyás
filoszok, világfájdalmas széplelkek akár ismételten is csalódhatnak, a mérleg
mégis mindig kedvező. India minden negatívumával, problémájával, minden az
odalátogatót érő sokkjával együtt rokonszenves ország. Új elem, hogy
„feljövőben van”, általános fejlődésnek indult. Hosszú út áll előttük:
kívánjuk, hogy olyan jobb helyzetbe kerüljenek, amelyet megérdemelnek. Ennek az
egyetemi képzés és a fiatalok látható tanulni vágyása is egy előfeltétele.
Az Intrenational Association of Historians of Asia 20.
kongresszusa. 2008. nov. 14–17. Delhi, Javaharlal Nehru Egyetem.
Katona L. Endre