Klió 2009/3.

18. évfolyam

Fejezetek Oroszország történetéből

Az Urál kohászata

Az orosz történettudomány eredményei főként Moszkván (s kisebb mértékben Szentpéterváron) keresztül jutnak el a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe, így Magyarországra is.

Ezért is örömteli, amikor az orosz történettudomány vidéki műhelyei jelentkeznek olyan nagyszabású munkákkal, amelyek nem pusztán egy szűkebb lokalitás történetének jobb megismeréséhez járulnak hozzá, hanem Oroszország fejlődésének egészét segítenek megérteni.

Ezzel az igénnyel íródott Venjamin Vasziljevics Alekszejev, az Orosz Tudományos Akadémia Uráli Osztálya Történettudományi Intézetének (URO RAN) igazgatója és Dmitrij Vasziljevics Gavrilov, az URO RAN történésze 2008-ban megjelent fundamentális munkája, Az Urál kohászata. Nem egyszerűen ipartörténeti munkáról van szó: a szerzők arra vállalkoztak, hogy az uráli kohászat történetének áttekintésével Oroszország egészének modernizációját vázolják fel, az átmenetet a tradicionálistól a modern társadalom felé. Annál inkább, mivel az uráli kohászat nem pusztán az orosz modernizáció szempontjából döntő jelentőségű, de világtörténelmi szerepe is van – hangsúlyozzák a szerzők.

A modernizációt vizsgáló történeti kutatás komplexitást igényel: forrásai között megtalálhatók törvények, dokumentációk, leírások, reklámanyagok, statisztikák, memoárok, sőt, régészeti anyagok. A szerzők merítenek a szociológia, a politikatudomány, a történettudomány, közgazdaságtudomány eredményeiből. Néhány statisztikai adat először ebben a kiadványban lát napvilágot. A modernizációkutatás az egyes országok, régiók átmenetét vizsgálja a specializáció alacsony fokával, befelé fordulással, magas fokú önellátással, a piaci viszonyok kezdetleges voltával, gyenge centralizációval, a város–falu közti egyoldalú áramlással jellemezhető tradicionális társadalmakból a specializáció magas fokával, racionalizmussal, centralizációval, piaci normákkal, a falu–város közti áramlás kölcsönös voltával jellemezhető modern társadalmak felé. Kiindulópontként alapul véve S. Huntington magyarázatát, a modernizáció visszafordíthatatlan folyamat, a „harmadik világ” kénytelen reagálni a Nyugat által támasztott kihívásokra. A modernizációt vizsgáló kutatások elkerülhetetlenül globális jellegűek, interdiszciplináris megközelítésűek. A modernizációkutatás tárgya tehát a fejlődő térségek Nyugathoz való viszonya is (129).

A szerzők alapvető tétele, hogy Oroszország modernizációja – ha nem is minden előzmény nélkül – a szovjethatalom évtizedei alatt ment végbe. Oroszország agrárországként érkezett a XX. századba, s néhány évtized alatt ipari állammá változott (míg 1917 előtt Oroszország a világ ipari termelésének 2,6 százalékát adta, a 2. ötéves terv végére ez már elérte a 13,7 százalékot).

A szerzők nem osztják a modernizáció egyoldalú, kizárólag pozitív értelmezését. A modernizáció globális méretekben hatalmas egyenlőtlenségeket okozott a javak elosztásában, fogyasztásban, jövedelmekben, az iparosítás eredménye a környezetszennyezés, a globalizáció eredménye kulturális homogenizáció (homo modernicus), a növekvő fogyasztási spirál kimerítette a bolygó erőforrásait, a szekularizáció megsemmisítette a hagyományos világképet, mentalitást, s az evilági élet, az anyagi javak birtoklását állította előtérbe (134).

A modernizáció klasszikus elmélete az utolérő fejlődésben gondolkodik, az angolszász fejlődési modellt mintának tekintve, amely az anyagi javak birtoklását fölé helyezi más értékeknek.

Az orosz modernizáció három nagyobb történelmi szakaszra osztható: a Nagy Pétertől, a XVIII. század elején induló modernizáció; a XIX. század ’60-as, ’70-es éveitől induló kapitalista modernizáció; majd 1917 után a bolsevik erőltetett modernizáció. A bolsevik modernizáció ellentmondásos volt, hiszen egyrészt felszámolták ugyan a még létező feudális maradványokat, másrészt viszont likvidálták az addigi orosz modernizációban élen járó társadalmi csoportokat, a polgári társadalmat. A szerzők szerint, bár a sztálini erőltetett modernizáció, iparosítás kétségtelenül kegyetlen volt, de racionális indíttatással bírt, s megfelelt az ország pillanatnyi érdekeinek. A sztálini „forradalom felülről” eredményeképpen, hangzik az érvelés, 1929-től kezdve évi 12,2 százalékkal nőtt a Szovjetunió ipari termelése. 1985-re, a peresztrojka kezdetére a Szovjetunió ipari termelése elérte az amerikai 85 százalékát. A ’90-es évek neoliberális reformjai már a posztindusztriális társadalom megvalósítását tűzték ki célul. A ’90-es években visszaesett az orosz ipar teljesítménye (a ’90-es évek végére az orosz ipar már csak az amerikai teljesítményének 20 százalékát érte el).

A könyv tehát a modernizáció prizmáján át mutatja be az uráli kohászat történetét, amelynek a következő periódusait lehet megkülönböztetni: 1. modernizáció előtti kor (a kezdetektől a XVIII. századig), 2. a protoindusztrializáció kora (XVIII. század eleje, XIX. század közepe), 3. a korai indusztrializáció kora (1861–1917), 4. az indusztrializáció és kései indusztrializáció kora (1917–1945, illetve 1945–1991), 5. a piaci reformok, a deindusztrializáció korszaka, 1991–2007 (15–16.).

Az ércekben gazdag Urálban már ősidők óta ismert volt a kohászat, amiről régészeti és írott emlékek tanúskodnak: a rézkortól kezdve kimutathatók a kohászat első emlékei a hegységben, sőt, a sokak által ugorokhoz kötött itkuli régészeti kultúra és termékei a kései bronzkorban, korai vaskorban az Urál határain messze túlmenő jelentőségre tett szert. A középkori orosz (Poveszty Vremmenih Let) és nyugati (Plano Carpini) források is kiemelik az Urál ércekben való gazdagságát. A XVII. századtól, az oroszok megtelepedésével egy időben kezdődött az első kisebb üzemek építése, amiről elsősorban a régészet szolgáltat adatokat.

Az ipar szisztematikus, állam által vezérelt kiépítése az Urálban mégiscsak az orosz hódítás után következik be. Az Urál iparosítása a XVIII. századtól vesz új lendületet, a nagypéteri modernizációval. A modernizáció felülről, az állam iniciatívája nyomán valósult meg. Az állam katonai célokat szem előtt tartva, a Svédország ellen indított nagy északi háború (1700–1721) idején erőltette az uráli iparvidék kialakítását, a szerzők fogalmazása szerint „külső fenyegetés nyomása alatt” (elsőként a kamenszki és nyevjanszki gyárak készültek el 1701-ben). Az állam kezdeményezése mellett tagadhatatlan a magánbirtokosok szerepe az uráli ipar megteremtésében, akik közül legnevesebb a Gyemidov család. A Gyemidov-birodalmat megteremtő, Tulából származó Nyikita Gyemidov (Antufjev) a Nagy Péter által számára adományozott (1702) nyevjanszki gyárral alapozta meg vagyonát. A szerzők a Gyemidov család felemelkedését a németországi Krupp-dinasztiával állítják párhuzamba (155, 294–408). A péteri modernizáció sikeres volt, a XVIII. század végén az Urál már a világ egyik legnagyobb iparvidékének számított, annak ellenére, hogy a gyárakban jobbágyok dolgoztak, s a „péteri kapitalizmus” középkorias társadalmi viszonyok között valósult meg. A XVIII. század az uráli kohászat aranykora volt, az uráli érc komoly világpiaci szereplővé vált. Az uráli kohászat fejlődését az biztosította, hogy míg Nyugaton kimerülőben voltak az erdők, addig az Urálban bőségesen rendelkezésre állt a fa az akkor használatos faszenes alapú kohászathoz. A század végén az orosz öntöttvas 75 százalékát (ami a világ akkori öntöttvastermelésének 20 százaléka), a réz 100 százalékát az Urálból nyerték. A Nagy Pétertől kezdődő modernizáció eredményeképpen a XVIII. század végére az uráli iparvidék nem maradt el a nagy nyugati iparcentrumoktól nemcsak a mennyiségi, hanem a minőségi mutatókat is figyelembe véve (Nyevjanszkban a világ akkori legnagyobb kohóját állították fel). Az uráli iparvidéken nyert érc mintegy harmadát külföldre, elsősorban Angliába, valamint az Egyesült Államokba exportálták. Az angol ipari forradalom nem utolsósorban az uráli ércen alapult – hangsúlyozzák a szerzők (161.).

A szerzők megállapítása szerint az uráli iparosítás nemcsak regionális jelentőségű, de az orosz modernizáció egésze ide vezethető vissza. Az Urálban kezdődött a XVIII. század elején a XX. század végéig tartó orosz modernizáció (indusztrializáció).

A XIX. század elején az Urál veszített jelentőségéből: Nyugaton felgyorsult az ipar fejlődése, technikai modernizáció következett be, míg Oroszországban a társadalmi berendezkedés elmaradottsága gátolta az ipar intenzív fejlődését. Nem változott viszont az uráli metallurgia hadiipari jellege, a katonai szükségletek kielégítésének elsődlegessége, ami kezdetekben is jellemezte és meghatározta a térség kohászatát. A krími háború kezdetekor az orosz lőszerek 90 százaléka, a lőfegyverek 30 százaléka, a hajóágyúk 20 százaléka az Urálban készült.

A XIX. század második felében, a jobbágyság eltörlése után intenzív technikai fejlődés figyelhető meg az Urál kohászatában. Az ipar fejlődésével a kapitalista viszonyok is kezdtek gyökeret ereszteni. Megjelent a vasút, modernizálódtak a gyárak, a jobbágyokat felváltották a bérmunkások. Ennek ellenére megmaradt az uráli térség alapvetően mezőgazdasági, agrár jellege (a lakosság 81,5 százaléka élt mezőgazdaságból, s csak 9,5 százaléka iparból).

1917 után Oroszország (a Szovjetunió) modernizációjával egyidőben az Urál iparosítása is új lendületet vett. Nem pusztán a polgárháborúban elpusztult ipari potenciál helyreállítása volt a cél, hanem egy mennyiségileg-minőségileg új ipari központ felépítése. Technikai modernizáció következett be, gigászi, a legmodernebb technikával felszerelt gyáróriásokat építettek ki (mint például a Kuznyecki Kohászati Kombinát). Ebben az időben fejeződött be a faszénről való átállás a kokszos technológiára. A szerzők a célszerűség szempontjából közelítik meg a sztálini iparosítást, megjegyezve, a korabeli néptömegek támogatását is kivívta a sztálini modernizáció, mivel abban a közeli „fényes jövő” eljövetelének reményét látták. A sztálini „forradalom felülről” az urbanizáció fellendülésével is együtt járt. Az állam megkezdte a szociális infrastruktúra kiépítését: lakásokat, kórházakat, iskolákat építettek. A nagy honvédő háború idején az uráli iparközpontokban készítették a frontra kerülő fegyverek jelentős részét. Az Urálban kialakult ipari-katonai potenciál döntő szerepet játszott a háborús győzelemben – az Urálban készült az összes szovjet fegyver 40 százaléka, a tankok 70 százaléka, a lőszerek 50 százaléka (640 o.). A könyv ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy a sztálini modernizáció súlyos ellentmondásokat, társadalmi feszültségeket okozott: az erőszakos szekularizáció, a nehéz életkörülmények, az állami terror fellépéseket szült a rezsim ellen (206).

1945 után folytatódott a kohászat kiépítése, a ’70-es évek elején az Urál első helyen állt a világon a fekete ércek kitermelésében. A színesfémek esetében még látványosabbak a mutatók: egyedül a bereznyikovi titán-magnit kombinát a szovjet titántermelés 40 százalékát bocsátotta ki. A posztsztálini időszakban jelentősen megnőttek a jóléti kiadások az uráli ipartérségben is. A lakásépítéseknek, szociális kiadások növelésének köszönhetően is a ’60-as években 70 évre nőtt az átlagos várható életkor (a XX. század elején ez még csak 32 év volt). Ez volt ugyanakkor azon időszak, amikor az extenzív iparfejlesztés következtében kezdtek kimerülni az érclelőhelyek. A ’80-as évek közepétől kezdve már Kazahsztánból és a Szovjetunió más részeiről hozták az ércet az Urálba (736.). Egyre nyilvánvalóbbá vált az uráli kohászat technikai elmaradottsága: a korszerűtlen (alkalmasint még 1917 előtt épült) üzemekben foglalkoztatták a munkaerő 25 százalékát, miközben ezekben az üzemekben csak az öntöttvas 6–8 százalékát bocsátották ki.

A szerzők a demodernizáció terminus technikust alkalmazzák az 1991 utáni korszak jellemzésére. A ’90-es évek reformjai az uráli iparvidékre is negatív hatással voltak: 1991 után megszűnt az új ipari üzemek létesítése, sok régi gyárat bezártak, a technikai felszereltség elavult, megjelent a munkanélküliség. Különösen nehéz helyzetbe kerültek a kisebb városok, ahol a kohászat jelentette a megélhetés alapját. A szerzők a demodernizáció három periódusát különítik el: 1991–1994 – a piaci reformokhoz való adaptáció ideje. 1994–2003 – a vertikálisan integrált nagyobb struktúrák kialakulása. A 2003–2007 közötti időszakban a formálódó nagyvállalatok tőkét fektetnek be, modernizálják a technológiát, néhány vállalat transznacionális céggé alakul. A veszteségek ellenére az Urál mai napig az orosz kohászat központja. Az Urálban állítják elő az orosz öntöttvas 42 százalékát és az acél 45 százalékát, a titán 100 százalékát, a cink 64 százalékát (749–750). Az uráli érc zöme exportra megy, a fekete kohászati termékek 50–60 százaléka, a színesfémprodukciók 80–90 százalékát külföldre szállítják.

A szerzők kitérnek az uráli kohászat jelenlegi problémáira is: technikai modernizációra csak a nagyobb, tőkeerős cégek voltak képesek, megmaradt a munka alacsony hatásfoka, még a mintának számító Magnyitogorszki Kohászati Kombinátban is 2–3-szorosan elmaradt ez a mutató a fejlett nyugati országokétól. Az érc jelentős része exportra megy, miközben a belső kereslet alacsony. Kimerülőben vannak az érckészletek. Egyre erősödik nemcsak a nyugati országok, de a feltörekvő ázsiai országok kohászata által jelentett konkurencia is.

A szerzők párhuzamot vonnak az Urál fejlődése és a nagy nyugati iparvidékek (Ruhr-vidék, Elzász-Lotharingia, Appalache) evolúciója között. Civilizációs szempontból az uráli iparvidék fejlődése megfelel „az európai típusú indusztriális civilizáció alakulásának.” A szerzők elengedhetetlennek tartják az uráli indusztriális örökség (ami nézetük szerint tehát nem pusztán ipartörténeti, de civilizációs fenomén) megőrzését: muzeálását, kutatását, a világ indusztriális örökségébe való bekapcsolását, turisztikai célú hasznosítását.

V. V. Alekszejev és D. V. Gavrilov fundamentális munkája historiográfiai jelentőséggel is bír. A százszámra menő cikkek, résztanulmányok mellett ez a munka az első, amely egy adott régió metallurgiáját évezredekre visszamenően, komplex módon tekinti át, nemcsak az orosz, de a nemzetközi tudomány eredményeit, metódusait is felhasználva.

В. В. Алексеев–Д. В. Гаврилов: Металлургия Урала (V. V. Alekszejev–D. V. Gavrilov: Az Urál kohászata). Moszkva, Nauka, 2008, 886 o.

Gyóni Gábor