Klió 2009/3.

18. évfolyam

 

Őskor és ókor

 

Clodia Metelli – forrásgyűjtemény egy római vígözvegyről

 

 

Julia Dyson Hejduk forrásgyűjteménye érdekes aspektusát villantja fel az ókortudomány, illetve az ókortudományon belül művelhető gender studies műfajának. Az elmúlt évtizedekben jelentős művek születtek, amelyek a nők helyzetét vizsgálták a görög-római antikvitásban,[1] a szerző azonban egy áttekintő-összefoglaló forrásgyűjtemény helyett egyetlen személy, a Catullus által Lesbia néven megénekelt híres hírhedt római vígözvegy, Clodia Metelli életére és személyére vonatkozó forrásokat gyűjti össze, kommentálja, és tárja avatott fordításban kísérőtanulmánnyal ellátva az olvasó elé.

Clodius Pulcher három nőtestvére közül – hiszen mindhárman a Clodia nevet viselték – Mertellus Celer feleségét szoktuk Catullus Lesbiájával azonosítani, ami ugyan nem vitathatatlan, ám Hejduk jó érzékkel ad helyt e vélelemnek.[2] Ez alapján immáron össze tudja kapcsolni a catullusi költészet legfontosabb női szereplőjét Cicero a pro Caeliójában a szónok által méltán pellengérre állított, történelmi alakkal, Clodia Metellivel.[3] Tanulmányában hosszabban elemzi a Catullus utáni költői szerelem modelljeit a római irodalomban, kitérve Tibullusra, Propertiusra, Ovidiusra és Martialisra. Egyéb források mellett mint alapszövegekből bőségesen idéz Catullustól, Cicero levelezéséből és a pro Caelióból[4], amelyben a szónok oly találóan jellemzi ősellensége, Clodius Pulcher nővérét. A Cicero és Clodia közti ellenséges viszony legfontosabb dokumentuma tehát M. Caelius Rufus védelmében i. e. 56 áprilisában, a Ludi Megalenses első napján elmondott cicerói beszéd. A pro Caelio Cicerónak Clodius és Clodiával vívott harcának igen jelentős állomása, amely harc jelentős – olykor végzetes – kihatással bírt a nagy szónok életére és ezáltal a köztársaság végének politikai eseményeire.

Az alábbiakban egyfelől ezen ellenségeskedés forrását illetően egészítjük ki Julia Dyson Hejduk forrásgyűjteményét. A gens Clodia és Cicero közti ellentét első állomását 73-ra datálhatjuk, amikor Clodius súlyos csapást mért Terentiára, Cicero feleségére azzal, hogy a Vesta-papnő Fabiát, Terentia féltestvérét incestummal vádolta. Többek között e sérelmet kívánta Cicero 61-ben (részint Terentia ösztönzésére) megtorolni a Bona Dea-perben Clodius ellen tett vallomásával, amely azonban – minthogy Clodiust felmentették – nem a kívánt eredménnyel ért véget. Clodius erre Cicero 58-as száműzetésének előmozdításával és palatinusi házának lerombolásával felelt. 56-ban – a politikai és magánjellegű viszonyok sajátos egybeesése folytán – Cicero számára elérkezett a lehetőség, hogy a Caelianában megsemmisító erejű csapást mérjen Clodiára, Clodius nővérére, akit a perben gyilkos humorral pellengérezett ki a római színház, különös tekintettel a komédia eszközeit igénybe véve. Cicero a beszéd kezdetén mintegy sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a bíráknak még az ünnepnapon sem jut osztályrészül pihenés[5], s nem nézhetik az éppen akkor folyó színházi előadást. A szónok tehát saját színházi előadást, komédiát rendez nekik, amelyeknek központjába a vád forrásaként meghatározott Clodiát[6] állítja. Ezzel elsősorban nem a vádlott személyét igyekszik a bírák szemében rokonszenvessé tenni, hanem az ellenfél mozgatórugójára, az opes meretriciaere irányítja a figyelmet[7], s az pedig a hallgatók számára nem lehet kétséges, hogy ki áll a meretrix kifejezés mögött: a Dio elleni gyilkossági kísérlet vádjának fő tanúja, a ledér életviteléről ismert római vígözvegy, Clodia Metelli.

A Cicero és P. Clodius, valamint nővére, Clodia közötti ellenséges viszony kialakulása nem érthető meg Cicerónak az ún. Bona Dea-perben tett vallomása és az őt ennek megtételére indító okok ismerete nélkül. 62 decembere elején ülték meg Caesar, a pontifex maximus házában Róma előkelő asszonyai – köztük a Vesta-szüzek is – a Bona Dea ünnepét. A Bona Dea neve közvetlen fordítása a görög Agathé Theosnak, aki gyógyító istennőként vált ismertté;[8] az őt említő felirat[9] és az attikai ábrázolások alapján alighanem Hygeia egy alakjával van dolgunk.[10] Rómában egy imperiummal rendelkező magistratus házában tartották e szertartást[11], amin csak az uralkodó osztály matronái és a Vesta-papnők vehettek részt[12], az ünnepet a magistratus felesége vezette, tehát a Bona Dea nem rendelkezett külön papnővel.[13] Jelen eset szempontjából különös jelentősséggel bír, hogy a szertartásról minden hímnemű élőlény – legyen az ember, avagy állat – szigorúan ki volt zárva. Arról, hogy ezen az éjszakán mi történt, a történetírói források[14] nem adnak minden ponton egységes képet, a következő azonban tűrhető biztonsággal megállapítható: Clodius valahogyan bejutott a házba (Plutarkhos szerint nyitva találta az ajtót, és úgy ment be). Hárfásnőnek álcázta magát[15], ám Plutarkhos és Appianos azon állítása, miszerint az álcázást nagyban megkönnyítette, hogy ekkor tájt még nem kellett borotválkoznia, téves, elfeledkeznek ugyanis arról, hogy a Bona Dea-botrány idején Clodius már huszonkilenc/harminc éves volt. Dio Cassius közlése szerint célja Caesar feleségének, Pompeiának elcsábítása volt (ami Dio Cassius szerint meg is történt), ám ez egyáltalán nem biztos. A szertartást egyébként nem Pompeia, hanem Caesar anyja, Aurelia vezette.[16] A megzavart ünnepet utóbb a Vesta-papnők megismételték (instauratio).[17] A senatusban a Bona Dea-botrányt Q. Cornificius[18] hozta fel először, a testület pedig a Vesta-papnők és a pontifexek elé utalta, akik a pontifex maximus, Caesar elnöklete alatt ültek össze.[19] E testületnek Caesar mellett még volt egy tagja, aki a későbbi perben szerepet vitt: a flamen Martialis méltóságát betöltő L. Cornelius Lentulus Niger.[20] A senatus jelentést kapott, miszerint a Bona Dea-szertartás megzavarása nefasnak számít. A jelentés után – de még a per előtt – Caesar elvált feleségétől és kijelentette, hogy nem hajlandó a bíróság előtt tanúként megjelenni, ezáltal biztosítván Clodiust arról, hogy a köztük levő barátságban nem keletkezett törés.[21] A senatus elfogadta a jelentést, és speciális törvénykezési fórum felállítását határozta el, hogy az vizsgálja ki a Clodius által elkövetett incestumot.[22] A törvényszék tagjait nem az album iudicumból választották sorsolás útján – miként ezt a quaestiós eljárás esetén szokásban volt[23] –, hanem az elnöklő praetor személy szerint válogatta össze a résztvevőket, ami azon gyanút erősítette meg, hogy a bírák eleve elfogultak lesznek Clodiusszal szemben.[24] Ezen okból  Fufius Calenus tribunus plebis vétót emelt az M. Piso által előterjesztett vád ellen.[25] Az ügy a nép elé került, Clodius ellenfelei közül itt hárman – Cato, Favonius és Hortensius – léptek fel igen határozottan, majd ismét összehívták a senatust, és Fufius Calenus ellenállását leszerelvén elhatározták, hogy az eredetileg is tervezett módon fognak eljárni – erről értesítette Cicero Atticust február 13-án.[26] A következő senatusi ülésen Fufius két javaslatot tett: egyrészt arra vonatkozóan, hogy Clodius ügyében tartsák meg a pert, másrészt hogy a bírák sorsolás útján jelöltessenek ki.[27] Az első javaslat elfogadásra talált, a másodikat elutasították[28], a senatus Fufiust bízta meg, hogy terjessze a vádat a nép elé; Cicero szerint ez azért történt, mert Hortensius és köre teljességgel biztos volt abban, hogy Clodiust bármely bíróság elítélné.[29] A vádemelés tehát valamikor 61. március 15-e előtt megtörtént. Magáról a perről igen keveset tudunk, a vádat hárman adták elő, három Cornelius Lentulus: L. Cornelius Lentulus Crus, L. Lentulus Cornelius Lentulus Niger (flamen Martialis) és Cn. Cornelius Marcellinus.[30] A vád ellen Clodius azon alibit kívánta igazolni, hogy a Bona Dea-szertartás napján nem Rómában, hanem Interamnában volt. Ezen alibit megdöntendő tanúként lépett fel számos a Bona Dea-ünnepen részt vevő matrona, köztük Caesar anyja, Aurelia és Caesar nővére, Iulia is.[31] Cicero hasonlóképp tanúvallomást tett arról, hogy a szertartás napján Clodius meglátogatta Rómában – egyes források[32] szerint e látogatás a botrány előtt három órával (azaz késő este)[33], más értelmezések[34] szerint a reggeli salutatio alkalmával történt.[35] Clodiust végül felmentették; a per ilyetén kimenetelének több okát valószínűsíthetjük: nem zárható ki, hogy a bíróság tagjait megvesztegették, a pénz feltehetően Crassustól származott (fejenként három-négyszázezer sestertiust kaphattak az esküdtek)[36] – mind Catulus[37], mind pedig Cicero utalt ezen lehetőségre.[38] A vesztegetés lehetősége mellett felmerülhet az esküdtszék félelme[39], és a kétség azt illetően, hogy Aurelia mennyire volt képes pontosan felismerni Clodiust.[40] Minthogy a per nem Cicero kívánsága szerint dőlt el, és tanúvallomása révén Clodiusban halálos ellenségre tett szert, ami további pályafutására nézve tragikus fordulatot – száműzetést – jelentett[41], érdemes rávillantani azon motívumokra, amelyek Cicerót a perben való ilyen határozott fellépésre indították. Cicero maga eljárásának önzetlen és pusztán morális okait hangsúlyozza[42], azonban a szertartás megzavarásáról Atticusnak írott első híradása nem mentes bizonyos cinikus felhangtól.[43] A Clodiusszal szembeni fellépést a Catilina elleni harc egyik (utólagos) állomásának tünteti fel, s átfedéseket vél felfedezni a 63-as Catilina-összeesküvést és a Bona Dea-perben Clodiust támogató elemek között.[44] Ezen magyarázat azonban annyiban nem tűnik kielégítőnek, hogy Clodius Catilinának – amint látni fogjuk – régi személyes ellensége volt, és maga nem vett részt az összeesküvésben.[45]

Plutarkhos[46] a következőket jelöli meg annak okaként, hogy Cicero Clodiusra nézve terhelő tanúvallomást tett a Bona Dea-perben: Cicerót felesége, Terentia bírta rá ezen lépésre, akinek gyűlölete nem is annyira Clodius, mint inkább annak nővére, Clodia ellen irányult, minthogy Clodia állítólag azt akarta, hogy Cicero váljék el Terentiától, és őt, Clodiát vegye el feleségül. Cicero tanúvallomásával Terentia meg akarta rontani a viszonyt, hogy e lépésre ne kerülhessen sor, Cicero pedig tisztázni akarta magát a gyanú alól. Plutarkhos maga is csupán mint szóbeszédet említi e lehetőséget, és jelentős részben a modern kor kutatói is ennek megfelelően utasították el e verziót.[47] Ennek ellenére érdemes egy vizsgáló pillantást vetni e magyarázatra is. Plutarkhos Clodiának Ciceróval kapcsolatos szándékát a 61-es évre datálja. A Plutarkhos által jelzett kronológia olykor igen bizonytalan, ám az esemény, amelyről beszámol, gyakorta történeti tény az időpont hibás meghatározása ellenére is.[48] A történet valósabb fényben tűnik fel, ha nem a 61-es, hanem 63-as évben kíséreljük meg elhelyezni. Az ekkor tájt kötött és tervezett politikai házasságok sorát végigtekintve[49] 63 végére tehetjük a Clodia és Metellus Celer között létrejövő frigyet.[50] Ezzel Metellus Celer bekerült az optimates köreibe, és Pompeius ellenfelének, Lucullusnak veje lett. Nem zárható ki, hogy az optimates pártja tudatosan igyekezett Pompeiustól főbb támogatóit elidegeníteni. Cicero 63-ban lépéseket tévén a populares ellen politikailag számottevő emberré vált az optimates szemében – elképzelhető, hogy ekkor próbálkoztak meg elérni, hogy Cicero váljon el Terentiától, és vegye nőül Clodiát. S ha ezt követően a Ciceróval kötendő, politikailag ígéretes házasságot nem sikerült nyélbe ütni, úgy megelégedtek Metellus Celerrel; Cicero valószínűleg nem akarta felrúgni házasságát bizonyos időleges politikai előnyökért, s nem tekintette a római előkelő körökben szokásos házassági praxist politikai ütőkártyának.[51] Ám ha e hipotézist nem is fogadjuk el, Plutarkhosnak azon gondolata, miszerint Cicerót Terentia vette rá a Clodius elleni tanúzásra, egyáltalában nem tűnik légből kapottnak, ha a két családnak egy korábbi összecsapását tekintetbe vesszük.[52] A Terentia és Clodius közötti gyűlölség 73-ból ered, amikor Clodius Catilinát Fabiával elkövetett incestummal vádolta (Fabia Vesta-papnő volt, és Terentia féltestvére). Catilinát – Catulus segítségének köszönhetően – felmentették, ám az eset Fabia, s ezáltal Terentia családjának hírnevét igencsak megtépázta. Az esetről néhány hely áll rendelkezésünkre, így például Sallustius tényként említi az incestumot[53], és Cicerónál is találhatunk egy erre vonatkozó utalást.[54] Feltehetően lökést adott Cicerónak a Catilina elleni fellépésre a 63-ban az akkori consul, Cicero házában, Terentia vezetésével megtartott Bona Dea-szertartás, ugyanis a Catilina-összeesküvés résztvevőit már letartóztatták ugyan Rómában, ám Cicero még nem döntött a sorsuk felől. A Bona Dea-ünnepet ülő matronák látták az oltárt fellángolni, ami prodigiumnak[55] számított, amit az ünnepen részt vevő Vesta-szüzek és Terentia arra értelmeztek, hogy a pax deorumot helyreállítandó Cicerónak határozottan kell fellépnie az összeesküvőkkel szemben.[56] A papnőket és Terentiát valószínűleg a Catilina által reputációjára nézve megcsúfolt Fabián esett szégyen is tüzelhette.[57] (Azon értelmezési kísérlet, amely szerint a Bona Dea-ünnep 62-es meggyalázása Clodius politikai válasza lett volna arra, hogy a 63-as ünnepet Cicero befolyásolására használta fel[58], nem tűnik megalapozottnak[59], egyrészt mert Clodius nem tartozott Catilina hívei közé, másrészt pedig mert nehezen tételezhető fel, hogy ilyen tudatos politikai koncepcióval rendelkezett volna.) Mind a Clodiával való házasság feltételezett terve miatti féltékenység hipotézise, mind a Fabiának Catilina és Clodius általi megszégyenítése miatt érzett gyűlölet ténye egyértelműen jelzi, hogy Terentia nem csekély befolyást gyakorolt Ciceróra a Clodius[60] ellen teendő tanúvallomást illetően. Clodius is Terentiára kívánta hárítani Cicero fellépésének felelősségét, legalábbis 58-ban tribunus plebisként azzal áltatta Cicerót[61], hogy ne meneküljön el Rómából, hogy így bosszúját jobban kiélvezhesse.[62] (Caesar ugyan felajánlott Cicerónak egy legatusi posztot, hogy elhagyhassa Rómát; nem tisztázott, hogy ez Clodiusnak tribunusszá választása előtt[63] vagy után[64] történt-e, ő azonban – noha tisztában volt a veszéllyel – nem távozott.)[65] A következmények, amelyeket sem Cicero, sem Terentia nem sejtettek, kellően ismertek. Clodiust 58-ban tribunus plebisszé választották; ehhez őt egy plebeius családnak kellett adoptálnia, ami Caesarnak mint pontifex maximusnak hozzájárulásával meg is történt, és a következő törvényjavaslatot terjesztette elő: mindazokat, akik római polgárt bírósági eljárás nélkül végeztettek ki, törvényen kívül kell helyezni. E törvény (amelyet visszaható hatállyal hoztak!) személy szerint Cicero ellen irányult, aki a Catilina-összeesküvés során bírósági eljárás nélkül, ám senatusi jóváhagyással végeztette ki a Tullianumban Catilina öt cinkosát.[66] Cicero száműzetésbe ment és porig rombolt palatinusi villája helyén Clodius Libertas istennőnek állíttatott templomot.[67] Ahogy Trencsényi-Waldapfel megjegyzi: „A világtörténelemben nem ez volt az első, s nem is utolsó visszaélés a szabadság nevével, de bizonyára egyike volt a legvisszataszítóbbaknak.”[68] Minthogy a Bona Dea-perben tett tanúvallomás 58-ban beálló végzetes következményeit sem Cicero, sem Terentia[69] nem tudhatta előre, eljárásuk nem tekinthető következetlennek, hogy a 61-es perben megkíséreljenek elégtételt venni a Fabián keresztül az egész családot 73-ban ért sérelemért.

Cicero pályájának számos diadalmasabb és a történelmet inkább formáló pontja volt, ám kevés olyan pillanata, amelyben szónokként ily csillogó színjátékot és zseniálisan felépített kompozíciót tárhatott a bírák elé, mint az 56-os év Megalensiáján. A beszéd eredménye nem maradt el, Caeliust természetesen felmentették, s a per nagyszerű alkalmat szolgáltatott Cicerónak arra, hogy – még ha csupán részint és pusztán verbálisan is – megtorolja Clodiusnak és Clodiának ellene sorozatosan elkövetett gazságait.

A forrásgyűjteményhez visszatérve, összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Julia Hejduk munkája nem csupán értékes, de élvezetes olvasmány is, nemcsak a gender studies iránt érdeklődők, hanem az ókortörténet kutatói számára egyaránt.

 

Julia Dyson Hejduk: Clodia. A Sourcebook. (Clodia. Forrásgyűjtemény.) Oklahoma Series in Classical Culture 33.  Norman, University of Oklahoma Press, 2008. 269 pp.

 

Nótári Tamás

 


[1] . Így például, természetesen a teljesség igénye nélkül, elsősorban a római tárgyú monográfiákra és forrásgyűjteményekre utalva – B. S. Anderson–J. P. Zinsser: A History of their Own. Women in Europe from Prehistory to the Present I. New York 1989; A. Arjava: Women and Law in Late Antiquity. Oxford 1996; J. P. V. D. Balsdon: Roman Women: Their History and Habits. London 1962; R. A. Bauman: Women and Politics in Ancient Rome. London 1992; E. Bartman: Portraits of Livia: Imaging the Imperial Woman in Augustan Rome. Cambridge 1998; R. A. Bauman: Women and Politics in Ancient Rome. New York 1992; K. R. Bradley: Discovering The Roman Family: Studies In Roman Social History. New York 1991; E. Cantarella: Pandora’s Daughters: the Role and Status of Women in Greek and Roman Antiquity. Baltimore 1987; G. Clark: Women in Late Antiquity: Pagan and Christian Lifestyles. Oxford 1993; G. Clark: Women in the Ancient World. Oxford 1989; D. Cohen: Law, Sexuality, and Society. Cambridge 1991; E. D’Ambra: Roman Women. Cambridge 2007; S. Dixon: Reading Roman Women. London 2001; S. Dixon: The Roman Family. Baltimore 1992; J. Donaldson: Woman: Her Position and Influence in Ancient Greece and Rome, and Among the Early Christians. New York 1973; J. K. Evans: War, Women, and Children in Ancient Rome. London 1991; J. F. Gardner: Family and Familia in Roman Law and Life. Oxford 1998; J. F. Gardner: Women in Roman Law and Society. Bloomington 1986; L. Garland: Byzantine Empresses: Women and Power in Byantium AD 527-1204. New York 1999; J. Ginsburg: Representing Agrippina: Constructions of Female Power in the Early Roman Empire. Oxford 2006; E. Greene (Ed.): Women Poets in Ancient Greece and Rome. Norman 2005; J. E. Grubbs: Women and Law in the Roman Empire. A Sourcebook on Marriage, Divorce and Widowhood. London–New York 2002; J. P. Hallett: Fathers and Daughters in Roman Society. Princeton 1984; R. Hawley–B. Levick (Ed.): Women in Antiquity: New Assessments. London 1995; E. A. Hemelrijk: Matrona Docta: Educated Women in the Roman Elite from Cornelia to Julia Domna. London–New York 1999; N. Kampen: Image and Status – Roman Working Women in Ostia. Berlin 1982; K. Kapparis:. Abortion in the Ancient World. London 2002; R. Langlands: Sexual Morality in Ancient Rome. Cambridge 2006; F. Le Corsu: Plutarque et les femmes dans les Vies parallèles. Paris 1981; M. Lefkowitz–M. Fant: Women’s Life in Greece and Rome: A Source Book in Translation. Baltimore 1992; M. Massey: Women in Ancient Greece and Rome. Cambridge 1988; T. A. J. McGinn: Prostitution, Sexuality, and the Law in Ancient Rome. Oxford 1998; I. M. Plant (Ed.): Women Writers of Ancient Greece and Rome. An Anthology. Norman 2004; S. B. Pomeroy: Goddesses, Whores, Wives, and Slaves: Women in Classical Antiquity. New York 1976; B. Rawson (Ed.): Marriage, Divorce, and Children in Ancient Rome. Oxford 1991; D. F. Sawyer: Women and Religion in the First Christian Centuries. London 1996; P. Setälä–L. Savunen (Ed.): Female Networks and the Public Sphere in Roman Society. Rome 1999; A. Staples: From Good Goddess to Vestal Virgins: Sex and Category in Roman Religion. London 1998; S. Treggiari: Roman Marriage. New York 1991; G. Vidén: Women in Roman Literature: Attitudes of Authors Under the Early Empire. Göteborg 1993; B. Witherington: Women in the Earliest Churches. Cambridge 1988; S. E. Wood: Imperial Women: A Study in Public Images, 40 B.C. - A.D. 68. Leiden 1999; M. Wyke: The Roman Mistress: Ancient and Modern Representations. Oxford 2002.

 

[2] . J. D. Hejduk: Clodia. A Sourcebook. Norman 2008. 6.

 

[3] . Hejduk 2008. 8.

 

[4] . Ez utóbbi fordítását lásd Nótári T.: Cicero – Négy védőbeszéd. Szeged 2004; valamint elemzéséhez Nótári T.: Medea Palatina – Megjegyzések Cicero Caelianájához különös tekintettel Clodia személyére. Aetas 2000/1-2. 5–23.

 

[5] . Cic. Cael. 1.

 

[6] . Cic. Cael. 2.

 

[7] . Cic. Cael. 1.

 

[8] . Macr. Sat. 1, 12, 25.

 

[9] . CIL VI. 72.

 

[10]. K. Latte: Römische Religionsgeschichte. München 1967. 228.

 

[11]. Cicero consulatusa idején a december 4-ről 5-re virradó éjjelén az ő háza szolgált helyszínül (Plut. Cic. 19; Dio Cass. 37, 35, 4.) Feltételezhetjük, hogy a következő évben Caesar házában is ekkor került sor a szertartásra.

 

[12]. Cic. Att. 1, 13, 3; har. resp. 37; Plut. Cic. 19; Dio Cass. 37, 35, 4; 37, 45, 1.

 

[13]. Latte 230.

 

[14]. Vell. 2, 45, 1; Plut. Cic. 28; Caes. 9; Suet. Iul. 6, 2; App. civ. 2, 14, 52; Dio Cass. 37, 45; Liv. perioch. 103.

 

[15]. Cic. har. resp. 44; Plut. Cic. 28, 2; Caes. 10, 1; Iuv. Sat. 6, 337.

 

[16]. Suet. Iul. 74, 2; Schol. Bob. 89, 26.

 

[17]. Cic. Att. 1, 13, 3; Schol. Bob. 89, 23. Az instauratio intézményéhez lásd Latte 250; a Vesta-kultuszhoz H. Hommel: Vesta und die frührömische Religion. ANRW I. 2. 397; W. Pötscher: Hestia und Vesta. Eine Strukturanalyse. Athlon. Satura Grammatica in honorem. T. R. Adrados. Madrid 1987. II. 743.

 

[18]. Q. Cornificius nem túl esélyesen pályázott a 63-as esztendő conulatusára, Cicero nem sorolta a nostri közé (vö. Cic. Att. 1, 13, 3.).

 

[19].  Cic. Att. 1, 13, 13. A virgines Vestales és a pontifices i. e. 69-ben történt közös fellépéséhez lásd Macr. Sat. 3, 13, 11.

 

[20]. J. P. V. D. Baldson: Fabula Clodiana. Hist. 15. 1966. 67.

 

[21]. Cic. Att. 1, 13, 3; Plut. Caes. 10, 8–10; Suet. Iul. 6, 2. 74, 2; App. civ. 2, 14, 52; Dio Cass. 37, 45. Caesar eljárásának motívumait itt homály fedi, nem deríthető ki, hogy vajon Clodiust mint politikájának jelentős eszközét nem akarta-e kiengedni a kezéből, vagy pedig úgy vélte, hogy a pontifex maximus méltósága kívánja meg, hogy egy ilyen helyzetben elváljon – komolyabb gyanúval nem illetett – feleségétől.

 

[22]. Cic. Att. 1, 13, 3.

 

[23]. A quaestiós eljáráshoz lásd L. Fascione: ’Crimen’ e ’quaestio ambitus’ nell’ età republicana. Milano 1984; W. Kunkel: Quaestio. In: Kleine Schriften. Weimar 1974.

 

[24]. Balsdon 69.

 

[25]. Cic. parad. 4, 32.

 

[26]. Cic. Att. 1, 14, 5.

 

[27]. W. J. Tatum: Cicero and the Bona Dea Scandal. CPh 85. 1990. 206.

 

[28]. Baldson 70.

 

[29]. Cic. Att. 1, 16, 2. 4–5; J. Spielvogel: Clodius P. Pulcher – eine politische Ausnahmeerscheinung der späten Republik? Herm. 125. 1997. 60.

 

[30]. Baldson 71.

 

[31]. Schol. Bob. 89, 26.

 

[32]. Cic. Att. 1, 16, 2; 2, 1, 5.

 

[33]. Ebben az esetben Clodius alibije igen kevéssé plauzibilis és átgondolt.

 

[34]. Schol. Bob. 85, 29; Quint. inst. 4, 2, 88.

 

[35]. Feltételezve, de meg nem engedve Clodius alibijének hitelességét (amit C. Causinius Schola, interamnai vendégbarátja igazolt), a kb. 140 km-es utat Rómából lóháton egy nap alatt megtehette volna.

 

[36]. Schol. Bob. 86, 30; 91, 25.

 

[37]. Cic. Att. 1, 16, 5; Dio Cass. 37, 46, 3.

 

[38]. Cic. Att. 1, 16, 5.

 

[39]. Fronto 22–26.

 

[40]. Balsdon 72.

 

[41]. Ilyen tekintetben Cicero mellett a Bona Dea-per másik vesztese Pompeia volt, ugyanis a botrány jó ürügyet szolgáltatott Caesarnak, hogy megszabaduljon (egyébként Clodiusszal folytatott liaisonnal nem gyanúsítható) feleségétől.

 

[42]. Cic. Att. 1, 18, 2.

 

[43]. Cic. Att. 1, 12, 3.

 

[44]. Cic. Att. 1, 14, 5.

 

[45]. D. F. Epstein: Cicero’s testimony at the Bona Dea Trial. CPh 80. 1986. 230.

 

[46]. Plut. Cic. 29, 2-3.

 

[47]. Baldson 72; I. Weinstock: Terentia. Nr. 95. RE 4 A 1934. 711.

 

[48]. A. T. Dorey: Cicero, Clodia, and the pro Caelio. In: Greece and Rome II. 5. 1958. 179.

 

[49]. Pompeius ekkor tájt vált el Muciától, és vette el Caesar leányát, Iuliát; Caesar a Pompeiától való válás után 59-ben Calpurniát vette nőül, 62-ben Pompeius pedig felajánlotta Catónak, hogy házasodjék be a családjába. Vö. Plut. Cato min. 30; Pomp. 44.

 

[50]. 62 elején írott levelében Cicero Clodiát Metellus Celer feleségeként említi. Vö. Cic. ad fam. 5, 2, 6.

 

[51]. Dorey 179.

 

[52]. Epstein 232.

 

[53]  Sall. Cat. 15, 1.

 

[54]. Cic. tog. 82.

 

[55]. A prodigiumokról általában lásd C. Zinten: Prodigium. Der Kleine Pauly. München 1979. IV. 1151.

 

[56]. Plut. Cic. 20, 1–3.

 

[57]. Weinstock 711.

 

[58]. H. Benner: Die Politik des P. Clodius Pulcher. Stuttgart 1987. 37; W. Will: Der römische Mob. Darmstadt 1991. 48; Ph. Moreau: Clodiana Religio. Un procès politique en 61 av. J-C. Paris 1982. 15.

 

[59]. Spielvogel 59.

 

[60]. Clodiusnak Cicerónál tett reggeli salutatiója nem jelent kettejük között baráti viszonyt, csupán annyit, hogy még nem váltak nyíltan ellenségekké a salutatión nem csak barátok és párthívek vettek részt (Cic. Att. 1, 18, 1; ad fam. 9, 20, 3.).

 

[61]. Plut. Cic. 30, 1–3.

 

[62]. Epstein 234.

 

[63]. Cic. Att. 2, 18, 3. 19, 5.

 

[64]. Dio Cass. 38, 15, 2.

 

[65]. Cic. prov. 41–42.

 

[66]. I. L. Uttschenko: Cicero. Berlin 1978. 121; Trencsényi-Waldapfel I.: Cicero. Budapest 1959. 43.

 

[67]. A templom Clodius általi botrányos felszenteléséről lásd Th. Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Budapest 1995. 65.

 

[68]. Trencsényi-Waldapfel 43.

 

[69]. Cicero száműzetése idején Clodia nem szűnt meg Terentiát üldözni, (Cic. Cael. 50.), így az végül a Vesta-szüzeknél volt kénytelen menedéket kérni (Cic. Att. 14, 2, 2.).