Klió 2009/3.

18. évfolyam

Kora újkor

A királypárti asszonyok lemészárlása Nasebynél

1645. június 14-én I. Károly király és lovasságának utolsó tartalékai viszszafordultak a nasebyi csatatéren, és hanyatt-homlok menekülni kezdtek a parlament New Model Armyja elől. Sorsukra hagyták saját gyalogságukat, és a csapataikat követő asszonyok százait. A menekülők először a Sibbertoft nevű falu melletti mező felé rohantak, majd kétségbeesett futással áttértek a Kelet-Farndon felé vezető útra, talán azt remélve, hogy így elérhetik a Leicesternél táborozó királypárti garnizont. A parlamenti lovas katonák azonban szinte azonnal utolérték őket, és ott, a farndoni mezőkön iszonyú mészárlást végeztek az asszonyok között. Ütötték-vágták őket, mintegy száz nőt megöltek, sokaknak az arcába csaptak kardjaikkal. Hogyan történhetett meg ez, hiszen a hagyományos hadi előírás szerint a nem harcoló nőket kímélniük kellett volna. És miért ilyen kegyetlen módon? A történészek különféleképpen magyarázták az eseményeket. E tanulmány szerzője, Mark Stoyle, a Southamptoni Egyetem oktatója, e korábbi magyarázatokra építve, az egész eseményt szélesebb történelmi összefüggésbe helyezte.

A történelmi munkák többnyire az egyetlen forrásra, a közvetlenül a történtek után született parlamenti pamfletekre támaszkodnak. A 11 traktátum közül 9 azt állítja, ezek az asszonyok szajhák voltak, 6 pedig hozzáteszi, hogy írek voltak, „Írország véres lázadóinak asszonyai”. Ezek szerint a nasebyi mészárlást részben a puritánok ellenséges érzése motiválta a rojalista asszonyok állítólagos kicsapongó életmódjával szemben, részben pedig a vallási és etnikai gyűlölet a katolikus írek iránt, akiről úgy tudták, sok protestáns angolt öltek meg az 164l-es ír lázadás idején.

E két elterjedt magyarázat után R. T. Davis vetette fel 1947-ben, hogy a katonák azért támadtak a királypárti asszonyokra, mert boszorkányoknak hitték őket. Erről ugyan nincs korabeli feljegyzés, de mellette szól, hogy hasonló okból Newburynél is megöltek egy asszonyt, és ekkoriban szokás volt elcsúfítani az asszonyok arcát, mert azt hitték, a vérzéssel elvesztik varázserejüket. Az egyik pamfletben pedig ez szerepel: „megjelölt szajha”, ugyanis a XVII. században gyakran az arcuk roncsolásával jelölték meg, illetve büntették ezeket a nőket.

Veronica Wedgwood más magyarázatokkal szolgál: egyrészt a katonák nem tudták megkülönböztetni az asszonyokat, ezért történt, hogy többségükben wellsieket öltek meg, nem íreket, másrészt a nők maguk is támadtak a náluk lévő konyhakésekkel. Más történészek úgy látták, a királypártiak a Cornwallnál történteket „viszonozták”, ahol is az ő asszonyaikkal bántak el hasonló módon a parlamenti csapatok egy évvel korábban. Ismét más azt gondolja, a parlamenti katonák egyszerűen féltek a nők okozta káosztól. Will Coster azt állapítja meg, hogy az angol polgárháború idején végbement mészárlások – mert nem a Nasebynél történt volt az egyetlen – nem hirtelen, előzmények nélküli események, hanem hosszú évszázadok alatt felgyülemlett feszültségek kitörései voltak. Szerzőnk, Mark Stoyle éppen ezért azt vizsgálja, hogyan gondolkoztak az angolok az előző két és fél évszázad folyamán az írekről, wellsiekről, milyen konfliktusok voltak közöttük.

1402-ben kezdődött. Bryn Glasnál walesi felkelők legyőzték Sir Edmund Mortimer angol csapatának egy szakaszát, majd a csata elültével wells asszonyok végigjárták a csatamezőt, és iszonyúan megcsonkították az ellenséges katonák tetemeit. És bár a történetről nincs hiteles bizonyíték, a krónikák megőrizték, továbbadták, így elevenen élt az emlékezetben. (Lásd Holinshed Krónikáját, vagy Shakespeare IV. Henrik drámájának első részét.) Innen már nincs messze a lépés – véli a szerző C. Highley nyomán –, hogy a barbár walesi asszonyok sztereotípiája rávetüljön a barbár ír nőkre is. A feltevés, hogy az írek, skótok, wellsek mind ellenségesek az angolok iránt, különben is régóta élt az angolokban.

Ezt a meggyőződést csak erősítették az angolok ellen elkövetett atrocitásokról szóló jelentések az írországi Tyrone-felkelésről, továbbá számos XVI. századi angol író, akik a civilizálatlan ír nőkről írtak. Elterjed volt a nézet, hogy az ír nők egy része maga is részt vesz a lázadásokban, és képes vihart támasztani, hajókat elsüllyeszteni. Különösen a katonai táborokat követő asszonyokról tételeztek fel minden rosszat. Egy angol tiszt azt mondta, ha elfognak ilyen nőt, azonnal meg kell ölni. Így a fogoly asszonyokra már nem volt érvényben többé a kíméletes bánásmód parancsa.

1641-ben az írországi katolikusok tömegesen fellázadtak a közéjük telepedett angol és skót protestánsok ellen. Protestánsok százait ölték vagy sebesítették meg, fosztották ki a vagyonukból, és történetek terjedtek arról, hogy az ír nők épp olyan kegyetlenséggel vettek részt a támadásokban, mint maguk a férfiak. Az ír „sárkányoktól”, ír „boszorkányoktól” való régi angol félelem 1641-ben új tápot kapott. Az írek és az angolok között a vallási és etnikai konfliktusok tehát korábban kezdődtek a nasebyi csatánál.

Hogyan terjedt el az írekkel szemben ez a gyűlölet Angliában? Valószínűleg az Írországból Angliába menekült protestánsok meséltek rémtörténeteket nemcsak az ír fegyveresekről, hanem asszonyaikról is, akik késekkel támadnak, és elvágják áldozataik torkát. Az újságírók pedig felkapták ezeket a történeteket és terjesztették. Megtehették, mert a Hosszú Parlament első ülésétől kezdve megszűnt a korona szigorú ellenőrzése a nyomtatás fölött, és politikai és szatirikus pamfletek özöne áradt az olvasókra. Az ír barbárságról szenzációhajhászó leírások tucatjait bocsátották ki a londoni nyomdák. Valósággal grand guignol képet festettek az írekről. Egyrészt a haszonszerzés hajtotta őket, másrészt tényleg hitték, amit leírtak. Többen politikai célból ábrázolták minél sötétebbnek a felkelőket, mert ezzel gyengítették a királyt, akiről feltételezték, hogy titokban biztatta a felkelőket.

Amikor 1642 nyarán nagy létszámú wells csapatok – köztük írek – csatlakoztak a király seregéhez, a pamfletek már az írekhez hasonló kegyetleneknek ábrázolták őket és asszonyaikat is. Ezzel mintegy előre felmentést adtak a parlamentieknek a későbbi brutalitásokra. Ezek a híradások hiteltelenek, állapítja meg Mark Stoyle, de a korban megtették hatásukat.

Egy 1642 novemberében megjelent pamfletnek (The True Proceedings of Both Armies) különösen nagy volt a visszhangja. Azt állította, hogy két nappal a Brentfordnál vívott csata után a királyi sereghez tartozó négy asszony végigjárta a csatamezőt és elvágta a sebesültek torkát. Később elfogták, megkínozták és vízbe fojtották őket a kerekfejűek, de egyikük nem akart elsüllyedni – tehát boszorkány volt. A pamflet azt sugallta, hogy a királyi sereg asszonyai, akik ráadásul wellsiek és írek voltak, sötét, földöntúli erőkkel szövetkeztek, s már ott vannak London kapuinál.

Tulajdonképpen ezzel a pamflettel kezdődött a gavallér hadsereg asszonyainak démonizálása. Ezután már a többi pamfletíró is a királyi sereg wells (tényleges) és ír (képzeletbeli) csapatairól beszélt és az őket kísérő wells és ír asszonyokról. Ez utóbbiakról azt írták, mindannyian szajhák, akik minden rosszra képesek, holott voltak közöttük katonafeleségek, mosónők és mások is.

Felmerül a kérdés, kik olvasták ezeket a pamfleteket, híradásokat. Tudjuk, hogy a parlamenti tisztviselők némelyikének birtokában voltak hír-könyvek (news books), és a szerző több esetet említ, amikor a tisztek felolvasták a pamfleteket a katonáiknak. Az is ismert tény, hogy éppen Londonban és Anglia délkeleti részében, ahonnan a parlamenti hadsereg zöme származott, magas szinten, 70 százalékon állt az olvasni tudás a férfiak körében. A nyomdászok kifejezetten a katonák számára készítették az olvasnivalókat, ahogy a zsebbibliákat is. Adatok vannak egy londoni kézművesről, aki másolatokat és kivonatokat (a recenzió kezdetei?) készített a pamfletekről katonatársai számára. A későbbiek során csak szaporodtak a rémtörténeteket tartalmazó hírek. 1643 márciusában például Highnamnál egy kerekfejű tábornok legyőzött egy wells csapatot, foglyul ejtett a katonák mellett 140 asszonyt, s hamarosan megjelent egy parlamenti tudósítótól a hír: ez utóbbiaknál hosszú kések voltak. A kés nyilván a konyhai munkához kellett, a szerző mégis azt sugallta, a nőknek gonosz szándékaik voltak. Egy másik pamflet szerint 1643 szeptemberében, a newburyi csata estéjén a kerekfejű katonák egy asszonyt láttak a folyó vizén sétálni. A katonák agyon akarták lőni, de a golyó lepattant róla, végül persze megölték. A történetet nagyjából hasonlóan írta le a parlamenti újság, a Mercurius Civicus is. Valószínűleg ez az asszony volt az első, aki a parlamenti csapatok áldozata lett, s ez az esemény készítette elő a későbbi tömeggyilkosságokat.

1643 végén újabb rémtörténetek láttak napvilágot a királypárti asszonyokról a röpiratokban. Ekkor érkeztek vissza ugyanis azok az angol és wells csapatok Írországból, akiket az ír felkelők ellen küldtek 1641–42-ben. Most Károly mellett vetették be őket. Ez újabb lehetőséget kínált a kerekfejű pamfletíróknak, hogy híreszteljék: a csapatokkal nagy számban jöttek ír katonák és persze, ír nők is. Egy alkalommal már 700 asszonyról és kegyetlen torokátvágásokról szóltak a híradások. A valóság az, hogy az ír katonák létszáma legfeljebb ezer fő lehetett, az asszonyoké pedig jóval kevesebb.

1644. január 24-én Sir Thomas Fairfax győzött Nantwich-nél, és 1500 királypárti katonát és 120 asszonyt ejtett fogolyul. Ez utóbbiak tetteiről röpiratok sokasága jelent meg véresre színezett részletekkel. Brereton parancsnok ugyan hamarosan hazaengedte Wales-be az asszonyokat, de ezek a röpiratok hozzászoktatták az embereket a brutalitás gondolatához, és hozzájárultak későbbi bekövetkezésükhöz.

1644 áprilisában egy tengerészkapitány a tengerbe fojtatta királypárti foglyait, köztük két asszonyt. Egy héttel később Dorsetnél szintén megöltek két vagy három nőt. Júniusban a menekülő királypárti Maurice herceg seregéből lemaradt ír öregasszonyt a parlamenti katonák, egy másikat a helybeli asszonyok öltek meg. A következő hónapokban a parlamenti katonákban csak erősödött az ellenséges érzés a királyi tábor asszonyaival szemben, ugyanis 1644 nyarán Essex seregét Cornwallnál legyőzték a királypártiak, és mintegy 6000 embert foglyul ejtettek. A katonák és a helybeli civilek rátámadtak a foglyokra és kirabolták, megkínozták őket. Ebben különösen a cornwalli asszonyok jeleskedtek. A második newbury csata után már az a hír terjedt el, hogy a király seregéhez tartozó nők a katonák feje fölött átrepülve beavatkoztak a harcokba. Mindez megerősítette a parlamenti katonákban a meggyőződést, hogy ezek az ellenséges ír, wells és corni asszonyok csakugyan boszorkányok. Ráadásul „kitudódott”, hogy a királyi lovasság parancsnoka, Ruppert herceg maga is boszorkány, Boy nevű kutyája a gonosz erők megtestesítője.

A Naseby melletti csata után feltehetőleg azért voltak annyira kegyetlenek a parlamentiek a királypárti asszonyokkal – véli a szerző – mert szajháknak tekintették őket, s ezt büntették az arcuk megcsonkításával. Pusztán puritán lelkesedésük vezethette őket, mert Essex grófjának 1642-beli hadijelentése szerint erre soha nem kaptak parancsot. Bizonyára fűtötte őket a bosszúvágy a Cornwallnál történtek miatt is. Emellett volt törvényes igazolásuk is a szörnyű tettekre. V. Henrik egyik cikkelye kimondta, hogy a királyi seregekhez tartozó boszorkányoknak el kell törni a bal karját. VIII. Henrik pedig elrendelte, hogy „a javíthatatlan boszorkányoknak” „vágják fel a felső ajkát”, vagy „égessék meg a jobb arcát”. További kérdés, miért öltek meg a katonák több mint 100 nőt, másokat meg „csak” megsebeztek. Mark Stoyle úgy gondolja, oly erős volt bennük az ír pápisták iránti gyűlölet – az írországi mészárlás és a pamfletek propagandája miatt –, hogy az íreket megölték, az angolokat pedig inkább megcsonkították.

Volt még egy magyarázat: a katonák azért támadtak rá a királypárti asszonyokra, mert azok támadtak először a hosszú késeikkel. Az az állítás, hogy kés volt náluk, John Vicar Magnalia Dei Anglicana című írásán nyugodott, ám ez korábbi rémtörténetek „összeollózásával” keletkezett, és lévén, hogy szerzője fanatikus parlamentpárti, nem tekinthető elfogulatlan forrásnak. Végső soron Mark Stoyle a parlamentiek propagandistáit okolja a Farndon-mezőn nyugvó asszonyok haláláért.

Hozzátehetjük: a propaganda gonosz hatásának érvényesülését lehetővé tették ebben a korban a hiszékenység, a babona virágzása, és paradox módon a tudás terjesztésének eszköze, a nyomtatott szövegek.

Mark Stoyle: The Road to Farndon Field: Explaining the Massacre of the Royalist Women at Naseby (A Farndon-mezőhöz vezető út: magyarázat a királypárti asszonyok lemészárlására Nasebynél) English Historical Review, CXXIII. évf., 503. szám, 2008. 895–923 old.

Fodor Mihályné